A névtelenek

Hegyi András írása

 
 

Vannak ilyenek? Vannak. Onnan tudom, hogy magam is az voltam mindig, és vagyok ma is, de ma már minden skrupulózus nélkül. A bibliai történetekben Ábrahámtól Mózesen, Illésen az apostolokon át sok példaképet néven nevez az Írás, többnyire a velük kapcsolatos eseményekkel együtt. Mózes ott volt népe tengelyében, de a szabadítás nem csak róla szólt, hanem Izráel egész népéről. Pál apostol azt írja, hogy az Egyiptomból való kivonulás után mindnyájan ittak a lelki kősziklából, aki a Krisztus volt (1Kor 10:1-12). Igaz, sokan lázadtak, de azért nem mindenki. Illés idejében is meghagyott Isten hétezer embert, akik nem hajtottak térdet a Baálnak. Nehémiás idejében a bűnbánati istentiszteleten is ott volt az egész város. Az Úr Jézus is tanította az egész sokaságot, sőt ha kellett a betegeiket is meggyógyította (Mk 6:53-56). A tanítványok közül is többnek a nevén kívül egyebet se tudunk. De említésre kerül még százhúsz is, akik közül Mátyást apostollá választották Júdás helyett. Pál apostol megemlít több mint ötszázat, akikkel Jézus találkozott feltámadása után (1Kor 15:3-11). Pünkösdkor megtért háromezer lélek (Apcs 2:41), ezek közül egyetlen nevet se jegyeztek fel. Akkor nekik nem is volt nevük? Vagy csak mi nem ismerjük?

Mi általában Mózes, Illés meg Pál apostol szemszögéből szoktuk olvasni a bibliai történeteket, de nem mindenki Mózes, Illés meg Pál apostol. Ők mindenkinek példaképek, de nem mindenki példakép. Komikus is lenne, ha egy nem Mózes - Mózes akarna lenni. Vagy még inkább tragikus. De akkor mi van a névtelenekkel, a kisemberekkel? Hiszen mégiscsak ők vannak többen, és mintha a nagyokat is az ő érdekükben hívta volna el Isten.

Vegyünk egy példát: négyszázharminc évig volt Izráel Egyiptomban (2Móz 12:40-41). Ők Egyiptomban születtek, ahol háromszor arattak egy évben, és nekik még a kaszát se kell megfogniuk, mert juhpásztorok voltak. A juhpásztor heverészik a fa alatt, és megvédi a nyájat, ha kell. Aztán egyszerre megváltozott minden. Jött egy új fáraó, aki kemény munkára fogta őket, amihez nem voltak hozzászokva és hozzáedződve. Sarat kellett taposniuk és vályogot vetni, ráadásul egyre rosszabb körülmények között. Amikor szalmát se kaptak, ki tudja hova kellett elmenni érte? Mert ha nem teljesül a norma, csattant az ostor a hátukon. Még ha teljesítették is, akkor se dicséretet kaptak, hanem valami rossz szellemtől indítva a fáraó szerelmük gyümölcsétől, a fiaiktól is gyilkos módon szakította el őket.

Aztán jött Mózes az Isten embere az Isten ígéretével, de ettől csak rosszabbra fordult minden. Jött Mózes azzal az Isteni ígérettel, hogy készüljenek, mert a szolgaságnak hamar vége lesz. Legyünk őszinték, - a hithősöket kivéve, ha voltak egyáltalán ilynek – hitték is, meg nem is. Ha hitték volna, se sokra mentek volna vele. Hogy eddig mért nem oldódtak föl a népek között? Értik is, meg nem is. Hogy a pusztában megjelent az Isten? Mi változott ettől, akkor is, ha róluk van szó? Jó, hogy nem nekik kell a fáraó elé járulniuk, mert nem tudnák, hogy mit kell mondaniuk. Egyszer ugyan bejutottak, de csak siránkozni tudtak. Mi jó van abban, hogy Izráel ősatya utódjaként éppen ők az Isten népe? Mi hasznuk belőle?

Aztán elkezdődött mégiscsak valami. Ugyan nem értenek belőle szinte semmit. Körülöttük csapások, sötétség, vér, békák, szúnyogok, és láss csodát, ők egyszercsak kimaradtak belőle. Fogalmuk se volt, mi történik velük, meg a többiekkel? De ez már kicsit tetszhetett nekik. De mi lesz a vége? Még Mózes se tudta pontosan. Csak egyedül az Isten. Hinni kéne benne, de még Mózesnek se volt könnyű, nekik pedig végképp nem.

Aztán a végén mégis megtörténik a csoda: kikergetik őket Egyiptomból, sőt nem üres kézzel. Az egyiptomi rossz lelkiismeret jóvá akart tenni valamit. Eddig az egyiptomiak nézték, hogy mi van ezekkel a zsidókkal, hogy állandóan verik őket? Most meg a zsidók nézték, mi van ezekkel az egyiptomiakkal, leveri a termésüket a jégeső! Ami megmaradt, azt megeszi a szöcske. Eddig nem jégeső, még eső se igen volt, mert a Nílus táplálta Egyiptomot. Aztán végén amikor mindenki gyászolt, még a fáraó is, kikergették őket. Valamit jóvá kellett tenni, hát vigyék azokat a kincseket, amikkel úgyse tudnak kezdeni semmit. (Majd jó lesz egy borjút önteni belőle.) Mentek, de egyszercsak előttük a tenger. A fáraó meggondolta magát, nem először. Csakhogy neki fegyverei voltak. Nekik pedig csak az Istenük. Aztán mégis megnyílt a tenger. Mehettek száraz lábbal, és hol az ellenség? Van? Nincs! - Dehogy nincs, ott bent van a tenger mélyén! Ők pedig szabadok. Előttük az élet. Nem kell többé sarat taposni. Gyerekeiket nem bánthatja senki. Meg őket se, mert nappal fölöttük a felhő, éjjel meg a tűzláng!

Aztán megjelent Isten a Sinai hegyen. Most mi lesz? Hol van most Mózes? Kérdezik újra és újra. Ki ez a Mózes egyáltalán? És ki az atyák Istene? Zengett, villámlott a hegy, rettegtek is meg kíváncsiak is lettek. Ilyet még sose láttak. Fölszaladtak volna, hogy (megfogdossák az Istent), - ami aztán később állandó kísértésük lett. De nem tehették, mert lenyilazták volna őket. Meg nem is tudtak, mert földbe gyökerezett a lábuk, és csak bámultak. Félig értették az egészet, vagy addig se. Mi az a szövetség? És mire mennek vele? És ki az a Jahwe Isten? Mit akar velük tulajdonképpen? Mért éppen velük, és mért nem másokkal? Mi következik majd ebből nekik? Még nem tudták, hogy a megkötött szövetség örökre érvényben marad.

Aztán mentek, mentek napról-napra a pusztában. Sütött a Nap rájuk, éjszakára meg hideget lehelt a Hold. Éheztek, de mannát ettek. Szomjasak voltak, de a sziklából is víz fakadt. Csak amikor már a gyerekek félig holtan lógtak az anyák karján, az öregek majd összeestek. Mert csak menni és menni kellett! Ez lenne az a nagy szabadulás? Egy falat hús sincs, a puszta terméketlen. Igaz, a hajnali harmattal megjön a betevő minden nap. Ruhájuk sem kopott. És nem lehetett őket bántani, mert az Úr szárnya felettük lebegett (5Móz 32:1-12). Lassan eligazodtak a törzsek, és ékes rendben vonultak (4Móz 1:43-2:44). Mert Jahwe terelgette őket.

Aztán Mózes időnként eltűnt a táborból. Még negyven napra is. Nem három, hanem negyven napra. És ő egy kicsit többet tudott, mint más. Amiért persze szidni lehetett, és ha végképp minden összezavarodott számítani is rá. Most mit csináljanak? Aranyborjút. Ha már szabadok és tényleg azt csinálhatnak, amit akarnak. De nem! Mert Istenük elkezdi tanítani őket: törvénnyel, Mózes szájával, ítéletes és kegyelmes tettekkel, harcokkal és győzelmekkel, bukásokkal és talpra állásokkal. Majd mindig panaszkodtak, kígyók marták őket, de a rézkígyóra föltekinthettek, és meggyógyultak. Később majd sokan így tekintenek föl a Názáreti Jézus keresztjére (Jn 3:14).

Lassan, lassan sokmindent megértnek abból, hogy mit jelent Isten népének lenni. És az Isten mindig türelmes és irgalmas volt hozzájuk. Ha végképp elromlott volna minden, történt velük valami váratlan, valami rendkívüli, de mindig a javukra. A végén megtanultak imádkozni és énekelni. Zsoltárok születtek az ajkukon. Hajlékot készítettek Felségesnek (2Móz 25.-31. fejezetei). Tanulgatták megkülönböztetni a jót a rossztól (5Móz 30:15). Később úgy emlékeztek az egészre, mint a mátkaságuk első szeretetére (Jer 2:2). Nem egy nap alatt születik a szent. A szent nép se. Isten tudja ezt, és nem csupán türelmes, hanem bölcs és irgalmas is.

Nem érezzük mi kései utódok, hogy sűrítve ugyan, de benne van Izráel népének hosszú és az egyháznak kétezer éves története? Ha jól megy: gyűlik a tekintély, a pompa meg az arany. Ha rosszul: akkor pedig böjtölünk, imádkozunk. És mégiscsak minden ezekért a kisemberekért történik. Igaz, nem a fejünk fölött, hanem velünk, sőt bennünk. A csodák, a próbák, a panasz, és az új meg újabb szabadítások. Minden érettünk. Mindent számunkra készít az Isten. Nem kérdez, hanem teszi a dolgát. Megérteni pedig mindig csak utólag tudjuk. A „Ne lopj!”, a „Ne paráználkodj!”, meg hogy ne legyen más istened, mert Jahwe Isten egyedül is elég. Sőt egyedül csak Ő (62. Zsoltár)! Mindig neki van igaza. Élim pálmái alatt kicsit megpihenhetünk, de aztán föl kellett állni, és továbbmenni, mert nem ott van a Kánaán. Pedig itt források is vannak, pihenhetünk gondtalanul, mert hullik a manna.

Ne mondjuk, hogy ez a régi történet csak Ószövetség, - mert nem az, hanem örök Ige. Csak legfeljebb mi nem értjük. Ne mondjuk azt se, hogy Krisztusban az Ószövetség megdőlt, mert Ő nem így tudta. Gondoljunk csak mi keresztények a Római meg a többi Újszövetségi levére (Rm 9.-11.f.,  1Pét 1:3-12). Semmivel nem vagyunk különbek. De semmivel sem kisebb Isten gondviselése felénk. Mi se tudunk semmit az előttünk lévő bejárandó útról. Igaz, Jézus nekünk azt mondta, hogy Ő az út. De Ő az igazságot is hozzátette, amit mi többnyire jobban tudunk. Meg hát az életet nem egyszerűen élni, hanem élvezni is akarjuk. Eközben körülöttünk Bábelt építenek. Miközben mi se nagyon tudjuk, hogy mit hoz a holnap?

Aztán ha hívők is vagyunk, az Isten népe, mégis olykor egymással is hajba kapunk. Vagyont gyűjtünk, mert csak az növeli a biztonságérzetünket. Ha hisznek nekünk, ez növeli a tekintélyünket, de egyből el is bízzuk magunkat. Aztán ha baj van, megtérünk, imádkozunk, hirtelen keresni kezdjük az Istent. Mert ilyenkor félünk. Annyit féltem életemben, hogy számát se tudom. Pedig mennyit prédikáltam a bátorságról! Igaz, Isten áldásának számát se tudom. A szabályhoz, a rendhez az Igéhez igazodni is csak pofonok árán tanultam meg úgy ahogy.  Isten rendjét, a törvényt tanítottam, a pofonokat meg elhallgattam.

Hát ilynek vagyunk mi, a többség, a névtelenek, a kisemberek: értetlenek, éretlenek, vagy legalábbis későn érők. Makacsok, engesztelhetetlenek, megyünk a magunk feje után. Ha megpihenünk, egyből irigykedni kezdünk egymásra is, sőt a nem isten-népre is. És mindig majdnem mindent elrontunk. Nagynak képzeljük magunkat mi kicsik is. Elfelejtjük, hogy az Úr Jézus azt mondta, hogy ne félj te kicsiny nyáj, mert tetszett az Atyának, hogy nektek adja az országot (Lk 12:32). Nyájnak meg egyáltalán nem szeretünk lenni. Egyéniségek vagyunk! Ha Isten közbe nem lépne, meg nem ítélne, meg nem rostálna, minden reményünk elveszhetne.

Ő azonban bajlódik velünk. És ez a legérthetetlenebb, - egyáltalán miért? Ennyi ostobaság, kudarc, visszaélés után mi rég felhagytunk volna vele. A törvényből lelketlen paragrafust, vagy csűrés csavarást csináltunk. Ahelyett, hogy élnénk szerinte. Ha kegyelmes hozzánk az Isten, ebből meg azonnal tant csinálunk. Azt mondjuk, hogy a törvényt úgyse tartotta meg senki, az evangélium meg így is, úgy is a miénk. Néha felsejlik, hogy nem érdemeljük meg azt, hogy mégis mehetünk tovább. Méghozzá az Isten pásztorbotja alatt. Születnek tisztán látó égő szívű pásztorok, nemes lelkű ifjak, tapasztalt öregek, áldozatkész gazdagok és szegények.

Máskor nem nagyok akarunk kicsik lenni. Olyan nagyok akarunk lenni, mint az aki följebb akarta emelni a trónját a Mindenhatóénál is hiába volt ő a kérubok között, ez sem volt neki elég (És 14:11-15). Mi legtöbben különös isteni felhatalmazás nélküliek vagyunk, akikért mégis síkra száll az Isten. Csak a pásztorbotot nem adja akárkinek, hanem csak akinek Ő akarja (Jn 21:15-19). Nem lehet mindenki Mózes vagy Pál apostol. De nekik sincs küldetésük, ha nincs az Istennek népe.

Mi azt szoktuk mondani a hatalommal rendelkezőkre, tehetséggel megáldottakra, az eredményeket felmutatókra, hogy „neves emberek”. De hát ezek között volt Hitler meg Sztálin is. Igaz másért és máshogyan, de Kodály meg Bartók is. Akkor pedig milyenek a „nem nevesek”? Se túl magasak, se túl alacsonyak. Se túl érdekesek, se túl érdektelenek. Se túl tehetségesek, se túl tehetségtelenek. Se túl okosak, se túl buták. Se túl színesek, se túl szürkék. Se túl gazdagok, se túl szegények. Szóval olyanok, akikből tizenkettő egy tucat. Semmi különlegessel nem rendelkezek.

Senkit se érdekel, hogy mi van velük? Nem elég az nekünk, hogy csak egyedül az Istent!? Istent, mindnyájunk Atyját. Mert Ő a „nagyokat” is a kicsik érdekében hívta el. Mózest, hogy kihozza népét Egyiptomból, és végigvezesse a pusztán. Ahol lázadtak is, hálát is adtak. Panaszkodtak is, meg ámultak is, amikor megjelent Isten dicsősége. És Jézust, a Pásztort is, aki életét adta a juhokért. Mindegyikünkért. A legkisebbekért is, a névtelenekért is.

Sokan szenvednek ettől a névtelenségtől. Pedig nem kellene. Mi vagyunk többen. A tálentumokat is így osztogatta Isten, erőnk szerint. A számadás is így következik majd. Senkinek nem kell számot adni arról, amit nem kapott. Se tehetségről, se elvégzett munkáról. Nagy lelki békességgel jár, ha ezt tudjuk és elfogadjuk. Nem összeszorított fogakkal, hanem hálával. Nem aggódunk olyanért, amiért nem kell. Vagy legalábbis nem nekünk kell. Nem tekintgetünk ravaszul mások pozíciójára, hogy az minket illetne. Elfogadjuk a magunkét. Tudjuk azt, hogy az is csak addig a miénk, míg át nem adjuk a következő nemzedéknek.

Mennyire más a Mindenható Isten értékelése, akinek a kezében van a kicsiknek és nagyoknak sorsa egyaránt. Amikor Jézus Pétert megbízta, ebben nem Péterről volt szó, hanem az Ő juhairól (Jn 21:15-19). Az apostolok leveleikben a szentek közösségének nevezik a gyülekezetek egyszerű tagjait. A mennyei Jeruzsálemben ott látjuk a megváltottak hatalmas seregét minden törzsből, ágazatból és nyelvből: dicsérik a Bárányt (Jel 5:11). Hiszen már a világ teremtése előtt elhatározta Isten, hogy fiaivá fogadja őket (Ef  1:4-14). A Krisztus megbecsüli őket. Utánuk megy, ha eltévednek. Amikor Jézus feltámadt a halálból nem mondott Péternek semmi olyat, hogy ő apostolfejedelem, vagy csupán eztán is tanítvány, hanem csak ennyit: legeltesd az én juhaimat! Ne feledjük tehát, hogy a kicsik is, a névtelenek is olyanok, akikért Ő feláldozta magát. Bűnbocsánatot szerzett nekik, és őrizni kell őket. A végén kiderül, hogy nem is névtelenek. Isten azonban ezt mindvégig tudta. A nevük fel van írva az élet könyvében a mennyben (Jel 20:11-15).