...fontos lehet...

Látás, belátás, vagy valami titok?

Részletek

Megjelent: 2020. október 13. kedd, 17:23

Hegyi András írása

(Nyomdai és elektronikus eszközökkel csak a szerző írásos engedélyének birtoklása esetén másolható, sokszorosítható!)

1. Hogy kerül a téma az asztalra?

Megvallom, hogy ez a szokatlanul hangzó: igazságba való „belátás” mint téma csupán Platónt újraolvasva került elém. Méghozzá mint számomra valami friss, (vagy csak elfeledett) fogalom. Mert mi is ez a „belátás”? Hogy is van ez? Látok valamit, és mégse látom? Hát nem úgy van, hogy vagy látom, vagy nem látom? Miben más ez a „belátás”?

 Ha a hibáim, a bűneim belátásáról van szó, akkor még értem. Ha valamiben tévedtem, és ezt kell belátnom, - azt is. Ha elmagyarázzák a mobiltelefonom eddig nem használt lehetőségeit, annak működésébe is belepillanthatok. De itt többről, sőt valami másról lenne szó? Nem is látom azt a valamit, amit pedig nézek? Mert ha eljut hozzám egy információ, - akár a szememen akár fülemen keresztül, - azt józan ésszel felfoghatom. Ebből pedig vagy megtudok valamit, vagy nem. Ebben nincs semmi különös.

 Mindenek előtt a létezés alapigazságaira gondoljunk. Valami vagy bolha, vagy elefánt, vagy kis felhő, vagy nagy óceán. Vagy fehér, vagy fekete. A kacsa meg vagy tojó vagy gácsér, csak meg kell nézni a nyakukat. Egyszerre nem lehet mind a kettő. Persze virtuális korunkban nem egyszerű észrevenni, hogy a képernyőn megjelenő falu patyomkin-falu vagy lakható? Az az ésszerű, ha annak látom, ami. Az ókori görögöknek persze könnyebb volt felvetni ezt a kérdést, mert nekik több szavuk volt a látásra. A βλεπω  - blepó: azt jelenti, hogy valaki valamire csak úgy futtában odapillant. Még elfelejteni se lehet, mert a tudatáig se jutott. A όραω - horáó: azt jelenti, hogy szemléli, figyeli. Az alaposabb látásra az ιδεια – ideia – szót használták. Az idea egyenlő a jó megfigyeléssel, az alapos vizsgálódás útján nyert látásmóddal. Amikor a felszín mögött meghúzódó mélyebb valóságot is észrevesszük. Ebből származik a mi ideológia szavunk.

Ehhez hozzá jön a κρινω – krínó = válogatni, megkülönböztetni, megfejteni, ennek megfelelő ítéletet hozni.[1] Tehát miközben valamit látunk, mérlegelünk, fontolgatunk, gondolkodunk is. Megkülönböztetjük azt, ami igaz, attól ami nem az. A lényegeset, attól ami lényegtelen. Így azt reméljük, hogy alaposabb ismeretünk lesz róla. De hisz egyebet se csinálunk egész életünkben, mint információkból, fél információkból, vélekedésekből állítunk össze érdekeinknek vagy félelmeinknek megfelelő összképet. Főleg ha az események hátterében lévő motivációkról van szó. Ha viszont elvont fogalmakról, van szó, azt is megfejthetjük. Mi dolog az, hogy az égi jelekből tudtok ítélni, de ezeket a napokat nem ismeritek föl ti magatoktól is? (Mt 16:1-4) – kérdezi Jézus.

Az igazság megismerésének azonban mindig objektivitása van. Ha látni akarunk valamit, annak a valaminek lennie kell. Ha nem létezne, nem látnánk, és nem tudnánk róla semmit. A nem anyagi természetű – de azért létező – dolgokkal kapcsolatban azonban nem csupán a szemünkkel kell látnunk, hanem másként is. Igazság, tévedés, szeretet, gyűlölet, hazugság, becsületesség stb. dolgában az igazságérzetünk, az empátiánk, a pszichológiai jártasságunk, a hitbeli látásunk, olykor a tapasztalatunk vagy az előérzetünk is segít.

Ha nem volna igazság, akkor lehetetlen volna megismerni. Ha az igazság és a hamisság egyenértékű volna, belezavarodnánk. Mivel mindkettő van, ezért ismerhető meg. Az igazság központi kérdése a Bibliának. János evangéliumának prológusa azt mondja el, hogy kezdettől fogva adva van az igazság, mint a létező világ logikus rendje, annak előfeltétele. Sőt még a tervezője, Isten is megismerhető. Maga az ember - Istentől kapott szellemi és morális képességeivel egyetemben - részese a teremtettségnek. A λογος - logosz  = beszéd, mondás, ige, isteni kijelentés, igaz beszéd - megelőzte a teremtettséget. 2Pét 1:21 szerint ez az Istentől származó teremtő, sőt prófétai szó is. Jn 1:14 szerint a Krisztusban megtestesülő Ige nélkül nincs létező világ.[2] A logosz szó Istenre, mint bölcs Teremtőre utal. Ez az a „legyen!” parancsszó is, amit a Biblia Igének nevez. Amellyel a semmiből Isten megalkotta a világot (2Pét 3:5-6). Ez a holt anyagtól a sejtekig, a fűszáltól az emberen át az óceánig mindenre vonatkozik.

Az evangélium azonban nem akarja átvenni a természettudomány szerepét. Mert a logosz teológiai alapfogalom: Isten végérvényes üdvösségre segítő szava az emberhez. Ez kezdettől fogva jelen volt (és van) a létben magában is. (Ebből származik a mi logika szavunk.) Jn 1:1-4 szerint ez = Isten Igéjével. Isten elgondolása és teremtő szava, - amellyel a semmiből egy világot, a káoszból rendet hozott létre, ez egyben üdvösségre hívó szó is (1Móz 1:1-3 → Zsid 1:1-4). A létező világ az igazságnak leghatalmasabb reprezentánsa. Isten a teremtés utolsó napján az embert férfinak és nőnek alkotta (1Móz 1:27). Egy marék porba lelkét lehelte, így lett az ember élőlénnyé és Isten képmásává (1Móz 2:7). Az az etikus, - vagyis az igazságnak megfelelő, - ha minden annak látunk ami. Mert így már maga a teremtés egyben Isten jóságának a kiáradása. Kol 1:15-17 így nevesíti az ember ősmintáját: Jézus Krisztus. Ő az, akire nézve minden létrejött.

Az Igazság tehát nem csupán gondolat, elvont eszme, hanem materiális valóság is, de személy is. Isten az Ő igazságát beleírta a létező világ rendjébe (19. Zsoltár). De gondoskodott külön kinyilatkoztatásról, Bibliáról is. Elgondolása kézzelfogható valósággá vált a teremtés által (És 40:12-18), de megszólalt a prófétákon keresztül is (Zsid 1:1-4). A létező világ, a természet rendje, mind Isten jóságának és igazságának hirdetője. Isten pedig mindezeknek a tulajdonosa.

Ha a János evangéliuma prológusánál kissé megállunk, és engedjük, hogy beszédessé váljon ez a szinte önmagába visszaforduló himnikusan tömör szöveg, fogalmanként a lét alapigazságait találjuk. Azért kell ezzel foglalkoznunk részletesebben, mert maga a létezés, (ugyanúgy mint az igazság) nem tőlünk emberektől – még csak nem is a tudományunktól - függ, hanem objektív adottság. Van. És mert van, meg kell értenünk. Ne siessünk, engedjük, hogy a szöveg megszólaljon a mi nyelvünkön is. „Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Ő kezdetben Istennél volt. Minden általa lett, és nélküle semmi sem lett, benne élet volt, és az élet volt az emberek világossága.” (Jn 1:1-4). Ebből a himnuszból a következőket tudjuk meg a lét „igazságáról”:

• Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. - Még semmi sem volt, de már az Isten gondolata, teremtő elhatározása, világot alkotó terve (igazsága, Igéje) létezett. Ősegységről van szó Isten és az Ige között. Meghasonlás nélküli egységről. Egyik a másikból következik és tér vissza ugyanoda.
• Ő kezdetben Istennél volt. Az igazság és a létezés mindig összetart és sohasem divergál. Az igazság és a létezés nem függetlenek egymástól, ellent sem mondanak egymásnak. A teremtettség, és annak törvénye a logosz statikusan is, funkcionálisan is harmonikus. Lásd a következő mondatot amelyben a múlt idő a megvalósult jövővel koegzisztens: Istennél volt - általa lett.
• Minden általa lett, és nélküle semmi sem lett, - vagyis a teremtő akarat nélkül nem létezne semmi. Létezés és a létezés törvénye (logosz) egységes és egyetemes. A szöveg szerint ami ezen kívül esne, az nem lenne semmi.
• Benne élet volt, – vagyis a teremtő erő - mint maga a Teremtő – nem statikus, hanem cselekvő, hisz nemcsak megteremtette, hanem fenn is tartja a világot. A lét állandóan mozgásban van. Az életfolyamatai ha megállnának, az egyben a pusztulásukat jelentené.
• És az élet volt az emberek világossága. Sem a létező világ sem annak igazsága, nem kaotikus, hanem rendezett, sőt szép (világos). Logikailag felfogható, megismerhető. Embereké, tehát nem ellenséges velünk. Otthonosan mozoghatunk benne.
• Összegzés: a létezés, valamint a benne kezdettől meglévő rend megbízható. A lét és az igazság mivel Istentől ered, nem is nélkülözi Őt, vagyis nem istentelen. Ez az ember számára megragadható, megérthető, belátható. Ez a kinyilatkoztatás, a Az Ige célja, beleértve az áthagyományozott igét: evangélium.
• A szöveg olyan befejezett múltú formula, amelynek a hatása megmaradt, sőt úgy folyamatos, hogy nincs végpontja.
• A prológust követő egész evangélium az Úr Jézusról szól. Ezt lehet elfogadni, vagy elutasítani. Ha elfogadjuk, összhangba is kerülünk vele. Elfogadása vagy elutasítása azonban morális döntés, ami a sorsunkat meghatározza.
• A teremtéskor még mindenütt minden rendben volt (1Móz 1:31). Mint ahogy az újjáteremtett világban majd újra rendben lesz (Lásd Jel 20.-22. fejezetei).

A Biblia tanítása szerint az igazság - a lét a maga törvényeivel - egyetemes és következetes. Az igazságnak több dimenziója van, de alapjában mégis egy és oszthatatlan. A fizikai, és biológiai rend valamiképpen összefügg az erkölcsi renddel. Létezik a rend és létezik a káosz is. Ennek eredete és miértje homályos. Léteznek értékek és létezik azok tagadása. Az igazság az egyik legfőbb érték. A Szentírás érdeklődésének középpontjában az ember áll. Méghozzá Istentől kapott képességeivel és elesettségével egyetemben. De olyan módon, hogy képes igazság dolgában eligazodni.

A tévedésből sohasem válik igazság, az igazságból tévedés. Az igazságot meg lehet ismerni. Isten kijelentett igéje igazság. Ami viszont vele szemben áll, vagy eltér tőle, az hamisság. Az Isten szava minden ember számára igazság, sőt hozzáférhető igazság. Az igazság szabadságot szül. Sőt csupán az igazság szül szabadságot. Épp ezért meg kell találnunk, és ha megtaláltuk, meg kell ragadnunk és meg kell őriznünk.

Az Úr Jézusnak hatalma van a természeti világ fölött, az erkölcsi rend fölött, és az örökkévalóság birodalmában egyaránt. Jézus Krisztus az Istennek végérvényes kijelentése: Ige, vagyis Igazság. Senki sem ismeri az Atya Istent csak Jézus. Emberi sorsunk szempontjából Krisztus megkerülhetetlen. Ő az egyetlen akit nem lehet túllépni, meghaladni vagy mellőzni. Krisztus megadta nekünk az ismertetőjeleket amelyek alapján más világnézeteket meg lehet ítélni. Ez az Ő személye és Igéje. A kettő egymástól elválaszthatatlan. Nekünk pedig el kell igazodni egy bonyolult, sőt kaotikus világban is!

Az igazság tehát már a teremtettség által is és a Jézusról szóló igékben is szilárd. Morálisan sem képlékeny, hanem acélkemény. Nem ellenünk, hanem a javunkra. Ellen áll a csűrés-csavarásnak. Ha megbántjuk, ellenünk fordul. Ha ezt megbánjuk, irgalmas lesz hozzánk. Az igazság szilárdságával is óv. Megváltoztathatatlan, ahogy megváltoztathatatlan a lét törvénye is. Türelmes, de nem alkuszik. Az Igazság magasztos, épp azért mert az Istené. Az igazság sose aláz meg, hanem magához emel. Az igazság nem sivár, lásd a lét gazdagságát: a természet üde, élettől duzzadó, nem egyhangú, sőt változatosan szép. Morális értelemben értékes természete van: a békesség, a jó lelkiismeret, a jóakarat, a szívjóság, a szelídség, a bölcsesség, az igazságosság, a szívósság, a hűség, harmónia és tehetségünk kibontakozása.

Sokan félnek az igazságtól (az Igétől is), mert nem ismerik. Azt hiszik, hogy az igazság beszéde, (a vallás) unalmas. Pedig az igazság ugyanolyan színes mint maga a lét. A benne való hit, - ami nem más, mint a hozzá való pozitív viszony -  olyan, mint egy jól gondozott kert: érdekfeszítő, de nem zavaros. Rendezett, de nem unalmas. Színes, de nem kaotikus. De hát nem azt mondja a János prológusa is, hogy míg a sötétség meg nem rontotta az embert, minden ékes jó rendben volt (1Móz 1:31)!? Harmónia volt a világban. Az Isten és az ember között. Az embernek sajátmagával és környezetével is. Kezdetben minden mindenestől benne volt a Rendben. Abban a rendben ami volt, van és lesz. Ahogy Mózesnek nevezte magát az Isten: a Vagyok Aki Vagyok (2Móz 3:14). Mi csak tegnapiak vagyunk (Jób 8:9). Jövünk és megyünk. A mi létezésünk időhöz kötött. Születtünk és egyszer meghalunk. Istené viszont örök. Mégis a mi létünk kapcsolatba kerülhet az Övével. Az időleges az Örökkévalóval.

Hogy miért kellett ezzel a Jánosi szöveggel ilyen részletesen foglalkoznunk? Mert ha a valóság meg az igazság dolgában a szubjektív elképzeléseinkből indulnánk ki, abból csupán értelmetlen káosz keletkezne. Mindenki mást gondol mindenről: létező világról, a természet rendjéről, az életről, a halálról, a társadalomról, a tudományról, a politikáról, a bűnről, az erkölcsről, az erkölcstelenségről, a szolidaritásról, és az igazságosságról. A teremtett valóságon kívül nincs más közös alap. Akkor pedig más nincs lehetőségünk, mint annak valóságából kiindulni. Ha ettől eltekintünk, minden lóg a levegőben. Akkor pedig morálisan is minden mindegy. Minden érdektelen. Jó - rossz, mindegy. Sőt előbb-utóbb el is múlik minden. Bár nem egészen így van. A szerető Isten nem rögtönzött, mikor teremtett, hanem távlatokban gondolkodott. Tervét átgondoltan hajtotta végre sőt a végén még minősítette is: ímé minden jó!, - ímé minden igen jó! (1Móz 1:31).

Különös, hogy a Jánosi prológusban előbb van szó az igazság szeretetéről, mint a hitről. A világ Teremtője szeretetből alkotott. Szeretetből tartja fönn a világát, és benne minket embereket is. Szeretetből öltött testet az abszolút Igazság is: Jézus Krisztus. „Úgy szerette Isten a világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy ha valaki hisz benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3:16). Ez kitetszik már a világ otthonosságából, szépségéből, rendezettségéből is (Jn 1:9).

Azonban a sötétség is létezik. Sőt a sötétséget is lehet szeretni. Ha valakinek a jelleme és az élete gonosz, azt hiszi el tud rejtőzni ebben a sötétségben. A morális sötétség azonban az intelligencia elleni merénylet. A szeretet elleni merénylet. Az emberi társadalom elleni merénylet. Rossz életet eredményez. Mert Isten szeretete választ vár.

A bűn az, amikor az ember szembefordul a létéből fakadó renddel. Fellázad ellene, vagy kisodródik belőle. A bűnt bizonyos szemszögből már nem is kell megbüntetni, mert ez az isteni rend elhagyásába bele van kódolva. Valamit azonban kezdeni kell vele. Isten dönthetett volna úgy, hogy figyelmeztette az embert, - tehát ha szembe fordult vele, - akkor viselje annak következményét. Ő azonban úgy döntött, hogy az ember visszatérhet hozzá. Rendelkezéseket, törvényt is azért adott, hogy mutassa az utat. Semmi sem kényszerítette Istent erre. Ez csupán az Ő szabad döntése volt. A bűnbe esett nem ura többé önmagának, hanem segítségre szorul. Ki kell menteni. Ez a bűnei bocsánata és új teremtés által lehetséges. A kiengesztelődés nem a bűn fertőzésnek elkenése, hanem a gyógyítása. A tisztulás egyenlő a fertőző góc eltávolításával. Aki abszolút hatalommal rendelkezik, az abszolút szabad irgalma gyakorlásában is. A kegyelem gyógyító erő. A kegyelem nem kényszer az ember számára sem, csak lehetőség, amivel élhet.

Szerethetőek vagyunk és szeretetre képesek. Isten irgalmas szeretetére válasz a hit, ami összekapcsol  vele. „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz benne, annak örök élete legyen (Jn 3:16). A világteremtő bölcsesség, a mentő szeretet és a hit összetartoznak. Az embernek szabadságában áll ezt választani (5Móz 30:19).

2. Ehhez szükséges az a bizonyos tisztánlátás

Azt írja Pál apostol is, hogy mindenki képes az igazság megismerésére (Rm 1:20). Az igazság felfedezése tehát nem képességeink függvénye, hanem morális kérdés. Ha az emberek jobban szeretik a hamisságot, mert tetteik immorálisak, akkor igazság dolgában is eltévelyednek (Jn 3:19-21). Igazság dolgában az eltévelyedés oka tehát nem a képesség hiányából fakad, hanem attól függ, hogy ezt a képességét mire használjuk. Az eltévelyedésnek az apostol morális okát, de egyben tragikus következményét is látja (Rm 1:22-2:23). Mert igazság dolgában nincs középút. Vagy szereti az ember, vagy nem. Ha nem szereti, akkor kitér előle, sőt meggyűlöli (Jn 3:20). Ha pedig szereti, nem csupán a valóságot látja tisztán, hanem mivel Isten nyitja föl a szemét, ebben a látásmódban mindig lesz valami mélyebb és magasabb is. Mélyebb, mert Isten azt mutatja meg, amit a felszín alatt van. És magasabb, mert a látó tudatában mindig ott lesz valamiféle mennyei távlat, ezért örök szempont is (2Pét 1:19b).

Mert van olyan is amikor valami mély nyomot hagy bennünk. Platón ezt ahhoz hasonlítja, mint amikor a viasztáblába egy pecsétet mélyen belenyomnak és ott kitörölhetetlen nyomot hagy. Az ilyen benyomás által nyert információt ezután már biztosan tudjuk. Agyunk is, szívünk is elraktározza. A γνωσις - gnószisz = ilyen ismeret, belátás, ítélet több egy múló élménynél. Az ilyet később nem is kell föltétlenül látnunk, mert ott van a fejünkben, és bármikor fel tudjuk idézni. Az ilyen erős benyomások vonzzák a hasonló jellegű benyomásokat. Mert valami olyat láttunk meg, ami fölkeltette az érdeklődésünket, és jelentősége is lett számunkra. Így lettek az Úr Jézussal találkozókból Jézus követői (Jn 1:35-51). Aztán tanítványokat olyan mélyen érintették az Úr tettei és szavai, hogy azokat később is vissza tudták idézni. Ebből születtek az evangéliumok (Jn 21:24-25).

Mi magyarul is ki tudunk fejezni a látással kapcsolatban többféle mélységet és árnyalatot. Egy kicsit odapillantunk, aztán észreveszünk valamit. Nem csak nézünk, hanem látunk is. Világosan érzékeljük azt, hogy mi igaz és mi nem. Ha felkeltetette valami az érdeklődésünket, utána is néztünk. Amit láttunk, az mélyen meg is érinthet, és emlékezetünkbe vésődik. Olyan nyomott hagy bennünk, ami formálja gondolkodásunkat, alakítja jellemünket. Az így nyert tapasztalatainkat később föl tudjuk használni.

Valami ilyesmiről lehetett szó, amikor Dávid azonnal átlátott a Saul halálhírét hozó amáleki ember jutalomváró ravaszságán (2Sám 1:13-16). Amikor megölette, egyből világos lett mindenki előtt: vége a hamiskodás, a behízelgés jutalmazásának. Vagy amikor Salamon a két asszony vitája közben a lelkükön is átlátott: kié az élő és kié a halott gyermek? (1Kir 3:15-28). Tudta, hogy milyen egy igazi anya. Ítélete nyomán megnyugtató volt, hogy igazságos Dávid-utód került a trónra. Mert ők nemcsak a felszínt látták, hanem észrevették azt, ami mögötte van.  És ez nem csupán emberi képességük volt, hanem az adott pillanatban az Igazság Lelke tette élessé a látásukat, tárgyilagossá a gondolkodásukat és igazságossá a döntésüket.

Az igazság meglátásáról van tehát szó, arról a képességről, ami aztán szinte becsaphatatlan. Annak ellenére, hogy nem voltak jelen az eseményeknél, – a történtek mélyén a mozgatórugókat vették észre. Nagy naivság azt hinni, hogy ennek a kulisszák mögé látó képességnek nincs aktualitása. Fiatal koromban az „igazságos társadalom” egyenlőségének szajkózása mögött könnyebb volt józanul meglátni azt hogy vannak „még egyenlőbbek”, - mint napjainkban amikor a „szabad világ” légkörében a szabadság szabadult és vadult el. Aztán rabszolgává tesz a pénz hajszája vagy az ösztönök kiélése, sőt a „lelki” túlkínálat is.  Biztos, hogy ebben a túlkínálatban csupán a különböző neveltetésű és vérmérsékletű emberek lelki igényének kiszolgálásáról lenne szó? Nem céltalan ez az aprózódás? És mi még ismerjük-e egyáltalán az Igazságot? Vagy csak úgy gondoljuk? Tudjuk-e, hogy Ő viszont ismer minket, jobban, mint mi magunkat.

Ugyan ezek a régiek az igazság meglátása dolgában nem voltak már kezdők, hanem törvényismerettel, istenfélelemmel és élettapasztalattal rendelkeztek. A mélyebb dolgok meglátásra csak az ilyenek képesek. Mert azt is tudják, hogy felelősek nem csupán önmagukért, hanem azokért is, akik rájuk bízattak. Sőt akik már a puszta létükkel is példát mutatnak. Hogy azonban nem valamiféle emberfeletti képességről van szó, hanem arról, hogy eddigi életük folyamán megtanultak valamit az emberekről, a világ rendjéről, - és ezt az adott pillanatban használni tudták. Mert csak az istenismeretből fakad igaz emberismeret. Amikor észrevesszük a hízelgés mögött a képmutatást, a szorongás mögött a segítségre váró árva lelket.

Amit Platón ezzel a látással vagyis „belátással” kapcsolatosan leírt, az ösztönzött, hogy kicsit mélyebben nézzek utána, hogy is van ez nálunk ma élő embereknél? Rájöttem, nem is annyira misztikus ez a „belátás” kérdése, és nem is korlátozható semelyik kor politikai, szellemi, kulturális vagy vallási irányzat „igazságának” megismerésére. Mert az igazság a maga egyetemes voltából adódóan mindenre és mindenkire érvényes. Szolgára, szabadra, zsidóra, görögre. Régiekre, maiakra, ezután születőkre. És kisajátíthatatlan.

Vannak azonban a dolgokba mélyebben belelátó emberek. Platón idejében Szókratész halálra ítélésének is ez volt a központi kérdése. Igazságos-e az, amit Athén vezető emberei vele szemben vádként felhoznak? Bűne-e Szókratésznak, hogy ő a fiatalokat kritikai szemléletre oktatja? Hogy igényes és etikus gondolkodásra készteti őket? Ezt kellett volna világosan látniuk Athén vezetőinek, hogy igazságosak lehessenek vele szemben. És nem csak vele, hanem egyáltalán az igazsággal a törvényességgel kapcsolatban, ami eddig városuk virágzásának alapja volt.

Mi hogyan viszonyulunk az igazság megismeréséhez? Magához a meglátásához is, és a nyert információk logikus mérlegeléséhez? Hogy igazságosabbak lehessünk mindenki felé, méghozzá bibliai erkölcsi alapon. Ehhez viszont az információt közlő etikus voltának vizsgálatához is értenünk kell. Tisztességes szándékú-e, vagy tisztességtelen? Az a tárgyilagosság követelményének megfelel-e vagy elvakítja valamilyen elvárás, illúzió vagy valamilyen szándék? Engedünk-e mi magunk is az érdekek diktálta divatnak, vagy a tömeg nyomásának? Feladjuk-e azt, amit eddig igaznak láttunk? Főleg ha az a szándékunk, hogy minden helyzetben Isten törvényéhez igazodjunk. Sőt irgalmasak és szeretetteljesek is legyünk.

Milyen mértékben lehet az Igazságot hozzáigazítani bárkinek bármilyen érdekéhez? Főleg, ha az Igazság Istené? Tisztán látjuk-e, azokat az eseményeket, és a mozgatórugóit, amelyek köröttünk és bennünk vannak? És egyáltalán: akarunk-e tisztán látni? Az igazság amiben hiszünk, csupán elmélet, vagy a vérünkké vált, és döntéseinket alapjaiban határozza meg? Vagy nekünk is van szemünk, de mégse látunk (Mt 13:13-15)? És mi van, ha az igazság ellenünk szól? Érvényes-e akkor is? Ma a könnyen kimondott bibliai igazságok korát éljük.

Mit jelent nekünk ma a régieknek ez az igazság körül vérre menő dilemmája? Úgy véljük, ha biblikus tanításaink rendben vannak, akkor ezzel rendben is van minden. Ezért is törekszünk mindig hitvallásunk precíz megfogalmazására. Ha bárhol valami ferdeséget észlelünk, igyekszünk gyorsan helyreigazítani. Egyházvezetőink ilyen esetekben szoktak sürgősen nyilatkozatokat tenni. A szószékről is gyakran hallani éles hangú bírálatokat. Ritkán szoktuk végiggondolni, hogy mennyit érnek ezek.

Ha mégis vizsgálat tárgyává tesszük az életünket meg a  kereszténységünket, akkor általában mindennel kapcsolatban a tetszés, meg a közösségünk létszámbeli gyarapodása a fő kritériumunk. Sokkal kevésbé a lelki (vagy emberi) minőségünk. Persze ez nehezebben mérhető. Pedig az őrállók feladata elsősorban ez lenne. Tudom ebben az Isten illetékes. Valamennyire eligazodni is csak azok, akik maguk is élni próbálják a hitük igazságait. Pedig összes fáradozásunknak itt kellene megmutatkoznia.

Ez azonban bonyolultabb és egyben kényesebb terület, mint a hitvallásunk precíz megszövegezése. De ha az életünk igazolta spirituális és etikai eredmény elmarad, akkor az elméleti korrektség is értemét veszti. Aztán ha minden csak elmélet, akkor elvesztjük azt a lelki energiát is, amely az istenes életvitelhez szükséges. Ma már elsősorban nem biztos, hogy arra van szükség, hogy hitre, hanem hogy gondolkodásra buzdítsunk.

Tele vagyunk alapjában soha végig nem gondolt „igazságainkkal”, amelyek közt igényünk szerint válogathatunk. Valahol belül érezzük is, hogy értékek dolgában nem látunk tisztán. Semmi mellett nem kötelezzük el magunkat végleg, mert nem látjuk annyira értékesnek. Aztán még az érdeklődésünket is nehéz felkelteni valami iránt, lekötni pedig szinte lehetetlen. Pedig az Isten igazsága mellett szilárdan elkötelezettek adják a közösség erejét. „Az igazság által vetett szilárd alap megáll!” (2Tim 2:19). Mert az benne van a Rendben. Akkor pedig hozzájuk igazodhatnak a többiek is. Hogy mennyi hitünkben az át nem gondolt, - azt valójában csak az Isten tudja. De a keresztyénség által befolyásolt kultúrák erkölcsi állapota mégis sokat elárul. Ezért is kellene tisztán látnunk, hogy a jelen felelős őre és jövő reménysége lehessen minden az igazság mellett elkötelezett egészséges hitű keresztény közösség.

3. De hát mi az a „belátás”?

Van ebben a „belátás”-ban, vagyis az igazság tekintetében tisztánlátás kérdésében valami első látásra magától értetődő, de mégis újra gondolandó. Sok bibliai igazságot tudunk anélkül, hogy ez belső emberünkre vagy életvitelünkre egyáltalán jelentene valamit. Idézni tudjuk, az emlékezetünkben ott van, de az életünknek nincs köze hozzá. Ha példát mondok, világosabbá válok.

Dávid a Betsabéval való bűne elkövetésekor is tudta, hogy mi a bűn. Azt is, hogy más ember felségét magáévá tenni bűn. Aztán bűne rossz következményét a paráznaságot gyilkossággal takargatni, - nem ennek a kínos helyzetnek a megoldása. Ő Izráel királya, aki eddig ilyet nem tett. Most azonban rossz példájával elindított egy olyan folyamatot, amellyel valójában nem ért egyet. Bűnbánatnak és a jóvátételnek kellene következnie. Tudja ezt ő, és mégse tudja, hisz nem ennek megfelelően cselekszik. Akkor kezd az ügy tisztulni, amikor a próféta szemére veti: „te vagy az az ember!” – akiről kimondtad az ítéletet. Azért nem lát tisztán, mert megszűnt tiszta lelkűnek lenni. Kiesett a Rendből. Amikor végül megírta bűnbánati zsoltárát, már lehullt szeméről a hályog. Belátta, hogy mit tett. De csak ekkor látott tisztán (Zsolt 51:9).

Elhívásuknál fogva az izráeliták Isten népe voltak. Istennel szoros közösségben kellett volna élniük. De nem így éltek. Tudták, hogy őseikkel, Ábrahámmal, Izsákkal, kapcsolatban van valami titkuk. Ennek előnyét is szerették volna maguknak, de nem éltek Isten törvénye szerint. Ha komolyan vették volna, akkor értették volna meg azt, hogy milyen megtisztelő a kiválasztottsági helyzetük. Sőt milyen magasztos az a törvény, amit Isten nekik jelentett ki, bár egyetemes. Kevesebb prófétai megrovásban lett volna részük, és több hálaadó zsoltárt olvasnánk. Egy-egy ítéletes helyzet nyitogatta csak a szemüket (1Kir 18. f.).

Péter az Úr Jézus tanítványa volt. Tudott a hűségről, a főpap házában ezt mintha mégsem tudta volna. Amikor Jézus ránézett, belátta mit is követett el (Lk 22:61). Tamás hitt Jézusnak, hiszen tanítványa volt. Aztán a kereszt traumája következtében mintha eltűnt volna belőle minden. Csak amikor megérintette a sebhelyeket, éledt újjá tanítványsága (Jn 20:24-29).

Ilyesminek kellene történnie azzal is, aki megtér. Belelát a saját dolgaiba. Sok bibliai információt tudhat már, de bűneivel és az Úr keresztjével kellene szembesülnie. Különösen a gyerekeink jól informáltak, mert meg is tanítjuk őket. Felfogták, értik, de ez mégsem a megtérésük. Tudja a gyerek, hogy mi a bűn, de nem érzi magát bűnösnek. Csak amikor élni kezd benne a bűntudat, és szabadulni szeretne, akkor tér meg igazán. Különben igazolni kezdi magát, vagy rálegyint. Bizonyos ifjúságnak szervezett programok ebben „segítik” őket. Pedig alig lehet felmérni az értelmes igazságkereső fiatalok csoportjának értékét.

Ha igazán segíteni akarunk, vissza kell emlékeznünk arra, hogy is volt ez nálunk? Hány napig hánykolódott a lelkünk, miközben azt se tudtuk, hogy mi van velünk. Míg aztán történt velünk valami, ami nem kente el a bűneinket, hanem a lelkünk legmélyéig fölkavart, de föl is oldozott. Nos, ez lenne az a bizonyos „belátás”. Valamit nem csak tényként tudunk, hanem átéljük. Mi éljük át. Velünk történik. Már nem csupán kívülről tudjuk, hanem belülről is. Megérinti lelkünket valami különös világosság és merőben másként látunk mindent. Nem tudjuk tovább élvezni azt, amiben korábban örömünket leltük. Azon töprengünk, hogy nem láttuk, hogy gyönyörködni tudunk mindabban ami ha nem is szennyes, de előbb-utóbb elenyészik. És hogy lehettünk olyan vakok az örökkévalóval szemben? Idegennek érezzük korábbi önmagunkat, és otthonosnak, sőt ígéretesnek azt amire rányílt a szemünk. Nincs ennek valamiféle szabálya, mégis mintha valami helyére zökkenne bennünk. Mintha egy pillanat alatt megvilágosodna minden. Szinte kipattan bennünk valami. Eddig is ott volt az új élet lehetősége potenciálisan, de erre a pillanatra várt, hogy ténylegessé váljon.

Nagyon hasonlatos ez ahhoz, ahogy Pál szeméről a Damaszkuszi úton pikkelyek hullottak le (Apcs 9:18). Nem csupán arról volt szó, hogy fizikálisan újra látott, hanem mélyen belelátott a dolgaiba. Egyszerre világosan látta farizeusi múltját, Jeruzsálemet is főpapostól, de azt is, hogy kicsoda az őt megszólító Jézus? Ha nagyon pongyolán akarnánk fogalmazni, azt mondanánk: bekattant neki.

De ezeknél a régieknél ez nem jó kifejezés, és nem is a valóságot mondja. Mert rájuk még az volt jellemző, hogy a dolgok fölött sokáig töprengtek. Hogy milyen folyamatot zárhatott le Pál fejében a Jézussal való találkozás: István megkövezésétől a Damaszkuszi útig, - azt kérdése árulja el: „Uram, mit kell cselekednem?” (Apcs 22:10). Itt szentebb titokról van szó, mint egy pillanat, hisz egész további élete ebbe a vonalba került. Krisztus titkát ő értette meg legmélyebben. Tulajdonképpen ő erre született (Gal 1:15).

4. Tanítanak a „pogányok”

Talán nem is lenne egészen jó szó ez a „belátás”. Ha nem használta volna mind a Szentírás, mind a görögök, el is lehetne tekinteni tőle. Mert ha például egy matematikai igazságról van szó, akkor egyszerűen megszámoljuk amit kell, és megkapjuk az eredményét. Ehhez nem kell belátás. De ha erkölcsi igazságokról, bűnről, erkölcsi jóról vagy Isten titkairól van szó, akkor ehhez másként kell közelítenünk. Szókratész és Platón[3] is hosszú ideig ezzel az erkölcsi igazságossággal kapcsolatos „belátással” foglalkozott. Sokat tanulhatunk tőlük.

Platón nevezte ezt a „belátást” felettébb való jónak, sőt abszolút morális értéknek. Az ő alapkérdésük az volt, hogy az erkölcs, mint olyan egyáltalán tanítható-e? Ők még az igazságosságot centrális értéknek, sőt egyenesen kegyelmi állapotnak tekintették. Hogy van-e az emberben eredendően egy vele született képesség arra, hogy azt megtanulja? Ha van, akkor csak föl kell ébreszteni. Ha nincs, akkor, törekvésük meddő. Hiszen a morális igazságra rátalálás pontosan úgy szokott létrejönni, mint amikor valaki beugrik a vízbe. Vagy amikor meg van rakva a tűz, de még nincs meggyújtva. Aztán egyszercsak szikrát kap. Ekkor elméje személyes kapcsolatba kerül az igazsággal. Egyszerre kipattan számára annak mintegy a magától értetődő volta. De ettől kezdve élni is kezd benne az, amit felfogott. Ő maga is igazságossá válik.

A kor, amelyben ők éltek a Periklész aranykora utáni zavaros kor volt. A déloszi szövetség adóbevételeiből fényűzéshez és kényelemhez szokott athéniak Periklész fia Alkibiadész vezetésével hajóhadat állítottak Szicília meghódítására. Erre nem volt se okuk, se joguk. Az athéniaknak ez a vállalkozása Kr. e. 413-ban kudarcot vallott. Ám az ezt követő, a négyszázak majd ötezrek vezetése, majd a harmincak rémuralma (404) - nem befolyásolta az athéniak megszokott optimizmusát. Inkább tovább is habzsolni vágyták az élvezeteket.[4]

A különböző filozófiai iskolák különböző világszemléletet kínáltak nekik. A szofisták a szavakkal való ügyeskedés mestereiként pénzért árulták tudományukat. Eközben néhány szigorúan etikai alapon álló gondolkodó az erkölcsi rend megbicsaklásának következményeként előre látták Athén politikai és gazdasági lecsúszását. Ez be is következett. Ekkoriban jött létre Platón Akadémiája, és Szókratész szellemi hagyatékának megőrzése is fontossá vált. Ebben a bizonytalanná vált helyzetben keresték ők a szilárd talajt, ahol lábukat megvethetnék. Hatalmuk nem volt, de hatásuk annál nagyobb. Szókratész arra törekedett, hogy a fiatalok ne csak csiszolt logikájú okos emberek, hanem jobb emberek legyenek.

Platón a Lakoma című írásában összehasonlította a betanult és a természetünkké váló igazságot. A történet szerint egy számunkra ismeretlen színész: Agathon sikerének megünneplésére gyűltek össze a barátok. Ott volt Szókratész is. Borozgatás közben került szóba, hogy mindenkinek Erószról kell egy rögtönzött dicséretet mondani. Erószról, mint a szerelem, a költészet, a művészi ihlet, a házassági hűség istenéről. Aki ugyanakkor a bujálkodás istene is.

A társalgás jó irányt vett, mert előkerültek Erósznak olyan tiszta szellemi és etikai értékei, amelyek benne is megvannak. A lelki hajlékonyság, az összehangolódás képessége, a hűséges összetartozás érzése. Még a józan önmérséklet is szóba került, mint ami a hosszú, - akár egy életen át tartó házasságban - meglévő Erósz nemes vonása. Agathon hivatása a színpad volt, elmondta hát lelkesedéssel teli Erósz-dicséretét, ami csillogott-villogott. Meg is tapsolták érte. Amit azonban megbabonázott előadásmódja ellenére igazából csak mint egy szerepet tudott. Nem volt ez más, mint közhelyekkel teli szép szavak halmaza.

Utána Szókratész következett, aki megdicsérte amit hallott, és szabadkozott, hogy ő nem képes effélére. Aztán egyszerű szavakkal rátért az egymás tiszteletén alapuló szeretetre, az erkölcsileg helyes szerelemre, az anya-apa áldozatos szeretetére, a megelégedettségből származó szeretetre: a hálára. A bárkiért áldozatot is vállaló jótékonykodó szeretetre. Sőt magának a jónak, az igazságosságnak a szeretetére is, mert szerinte ez mind része az Erósznak.

Szavaiból már az se tűnt ki világosan, hogy melyik szeretet magasztalja, a földit-e, vagy az égit? Mert az igazi Erósz az ember vágyódása a maga fölött lévő örök jó felé. A legfőbb valóság felé. Ez a spirituális Erósz, mintha elszakítana a földtől, a földi valóságtól, pedig ha kapcsolatba kerülünk vele, nem kell kilépnünk az időbeliségből, hanem csupán felismerjük az isteni törvények igazságát, és boldoggá tesz már az is, ha alkalmazkodhatunk hozzájuk. Belátjuk, hogy Isten törvénye az igazságból fakadó rend szavakba foglalása. És megtisztelve érezzük magunkat, ha önként beleilleszkedhetünk. Szókratész nem volt színész, hanem csupán egy igaz ember, aki a szívéből beszélt szívhez szólóan. Semmit nem adott a folyékony és jól hangzó ékesszólásra, viszont annál többet a pontos gondolati kifejtésre. Ez számára az igazság „belátásának” kulcsa, és minden igaz etika alapja.

Az erkölcsi belátást nem, - vagy alig lehet pontos szavakban kifejezni. A tanár nem tehet mást, mint hogy felébreszteni igyekszik diákjai lelkét az önálló gondolkodásra és személyes igazságkeresésre. Aztán az kipattanhat, mint egy szikra, és ez a szófroszüné. A σωφροσυνη – szófroszüné – azt jelenti, hogy igazság számára az elménk megnyílik. Egy olyan etikai tartomány számára, amit a gyakorlati életben így mondunk: igazságosság, emberségesség, békességesség, lelki harmónia, szelídség, alázat, jóság, hűség, önmérséklet. És hogy mindez nem csak szükséges, hanem egyben jó is! Mert az Igazság nem egy elvont fogalom, hanem ezek a tulajdonságok az igazságra ráébredő emberben magában születnek meg. Ez hamisíthatatlan. Ha megszületik, akkor az igazság melletti szenvedélyes elkötelezettséget eredményez. Nem erőltetett, hanem jóízűen természetes módon. Az ilyen - Isten titkaiba belelátó ember - örömét leli a mértékletességben, a fegyelmezettségben, de mindezt a legteljesebb szabadságában. Az Igazság érintésétől megfontolttá, bölcsé vállunk. Becsaphatatlanná. A jót hasznosan tesszük. Személyünkben is harmonikussá válunk.

Ez a „belátás” némileg öntudatlan, hiszen a szem sem önmagát látja, a fül sem önmagát hallja. De nem is csupán egy ismeretelmélet. A „belátás” következménye nem a „belátás” tudása, hanem maga a személy változik meg tőle, tevékeny módon lesz igazságos, mintegy belülről a szíve mélyéből fakadóan. Hiszen a szófroszüné – az igazság szeretete. Nem a szeretetet szeretjük, hanem azt valakit, akit szeretünk. Végső soron azt, aki az Igazság. Az Istent. Az igazság szeretetének átélését nem az ember adja magának, ő csak megnyílik előtte. Rájön hogy eddig is volt, csak ő nem látta. Vagy nem annak látta ami. Emiatt nem is volt köze hozzá. Most mintegy belülről látja korábbi vakságát is, de mivel megnyílt a szeme az Igazságra, ezért világosan látja Őt is, aki az igazság mögött van. Viszont azonnal része is lesz belőle. Elköteleződik, de élvezi is. Benne él. Vérévé válik. Mint ahogy az Úr Jézus is önmagát, mint Igazságot adta nekünk, azaz a testét-lelkét, egész életformáját (Jn 6:52-59).

Platón szerint az abszolút Igazság, és ami ebből következik, az igazságosság: örök. Az Igazság a lélek betegségét orvosolja. Az igazság nem élmény kérdése. A „belátás” nem valami szubjektív és főleg nem szeszély számára nyitja meg az ember elméjét, hanem az Igazságra. Az eddig is ott volt, csak nem láttuk. Az igazság azért objektív, mert tőlünk független. És ha tényleg az, akkor abszolút is, mert az embernél nagyobb. Nincs külön igazsága görögnek, külön a zsidónak.  Csak igazság van, és az mindenkié és mindenkit kötelez is. Ha valami igaz, akkor az igaz a pünkösdinek, de igaznak kell lennie a szombatosnak is. Sőt a hívőnek is, de a hitetlennek is. Vagy nem igaz, és akkor nem kötelező egyiknek se.

Van valami az emberben, aminek az igazsággal vagy az igazságtalansággal van dolga. Ez a valami nemhogy hitványabb lenne nálunk, hanem értékesebb magánál az életnél is. Az igazság diktálta jó élet nem más, mint az igazságosan leélt élet. Amikor Szókratészt elítélték ekörül a kérdés körül zajlott a vita. Szókratész kitartott az Igazság mellett, mert szerinte az igazságtalanság egyben istentagadás. Istennek pedig engedelmességgel tartozunk. Mert ez a világ Rendjének fenntartásában való részesedésünk. Ez viszont megtisztel minket embereket. Együttműködés az alsóbbrendűnek a felsőbbrendűvel. Az életutunk nem más, mint ehhez a rendhez való hasonulásunk.  Az ember legfőbb célja, hogy a számára rendelt isteni útról le ne térjen.

Az isteni törvény fontosabb minden másnál, főleg a mindig mindenfélével befolyásolható tömeg elvárásainál. Aki annak enged, az csupán hibbant elméjéről árulkodik. A demokrácia csőcseléke viszont hamar leszámol azokkal, akik nem szűnnek meg velük szemben is az Igazságot képviselni. Ekkor aki igazságos, mártírrá válhat. De ebben a kérdésben a sokaság véleménye érdektelen. Közben semmilyen elszenvedett bánásmód, még a halál sem igazolja azt, hogy a vele szemben elkövetett igazságtalanságra ő is hasonló igazságtalansággal válaszoljon (Péld 24:29). Ami az igazságosság által jobbá válik, az az igazságtalanságtól leépül. Végül el is pusztul. Egyedül az ebbe belelátó bölcsek véleményét kell komolyan vennünk. El kell tekinteni a balgák okoskodásától. Isten vezérletével végig kell járnunk azt az utat, amit számunkra Ő kijelölt. Mert az Igazság felette áll az embernek. Ezt csak akkor észleljük, amikor a külső dolgok mögött meglátjuk az azokba bele írt rendet, a bele írt isteni törvényt.

Az igazak lelke viszont Isten kezében van, - úgy a halál előtt, mint a halál után. Akkor is, amikor majd az életünket megmérik. Az igazságot tehát ismernünk kell, de nem csupán ismernünk, hanem föl is kell ébreszteni magunkban. Mert ha nem ébresztjük föl, akkor csak tudunk róla, de ettől bennünk még nem éledt meg. És csak ezekből a jóra való belátással rendelkező, igazságos, όσιος – hosziosz, vagyis isteni törvénytől meghatározott, ezért tiszteletreméltó, vagyis „szent” emberből szabadna vezetőket választani. Mert csak az ő példájukon jöhet létre egészséges társadalom, és csak ennek hagyománya érték. Erre a tisztán erkölcsi tekintéllyel rendelkező magaslatra csak a gyors felfogóképességgel, jó emlékezőtehetséggel, nagy tudással, tiszta, kemény gondolkodási fegyelemmel, vagyis a szófroszüné-vel folyamatosan nyitott elmével lehet eljutni. Különben erkölcsi anarchia lejtője felé indul a társadalom, amin aztán valószínűleg meg se lehet állítni. Ez be is következett Athénban is. Kultúráját, gazdagságát, összegyűlt szellemi kincseit morális romlása miatt vesztette el.

Hogy milyen tiszta Isten-fogalommal rendelkeztek ezek a régiek: Szókratész, Platón, illetve az akadémisták, azt nem tudjuk. Azt azonban tudjuk, hogy a „Legfőbb Jónak” nevezték azt, Aki a káoszból a rendet hozta létre. Tudták, hogy egyedül ezt a Teremtőt lehet szigorúan véve Istennek elfogadni.[5] Ha a Bibliából fakadó Isten-ismerettel nem rendelkeztek, akkor még inkább tiszteletreméltó a tisztánlátásuk. Tudjuk, hogy Athénben, illetve a görög városokban sokféle filozófiai irányzat élt egymás mellett, és ott találjuk ezt az igazságot keresőt is. Pythagorasz a matematikára építette bölcseleti rendszerét, Hérakleitosznak a folytonos változásról szólt elmélete. Parmenidész spekulatív ontológiája volt híres. Zénón szerint az igazság logikus, de ami logikus, még nem biztos, hogy igazságos is. Démokritosz atomelmélete, Anaxagorasz kozmikus világész elmélete, stb. közt ott találjuk Szókratészt és Platónt is. Az ő céljuk az etikai alapfogalmakat tisztázó igazságkeresés. Tudták, hogy egyedül ez lehetne Athén gyógyszere.

Az igazság egyetemes, hisz azt nem a mi múlandó elménk teremti meg, hanem az csak felfogja, megérti. Ezért ők úgy vélték, hogy becsületes, alapos és logikus gondolkodás révén az igazság megismerhető. Ezt ők a „legfőbb Jónak” nevezték. Tudták, hogy nem vagyunk képesek ezt a „legfőbb Jót” a maga teljességében megragadni. Örökre meg kell maradnia kimeríthetetlen titoknak, amelyhez mi csak tisztelettel közeledhetünk. Ő a végső érték és minden más érték, sőt magának a létnek is a forrása. Bár Ő maga túl van a léten[6]. Mintha Kol 1:15-19 is valami ilyesmiről szólna Krisztussal kapcsolatban.

Valljuk be, nekünk Róla is főleg a teoretikus ismeretünk imponál. Ha azt rendben lévőnek gondoljuk, de nem sokminden következik belőle, az kevésbé zavar. Ők felelősséget éreztek és viseltek városukért. Tudták, hogy nem az segít az athéniakon, aki hízeleg nekik. Hanem az, aki az igazságot képviseli, és ha kell, ostorozza is őket, de példát is ad. És ki is tart az igazság mellett minden körülmények között. Hogy a többiekben is felébredjen az igazság szeretete.

Engedjünk meg magunknak egy kis közjátékot, - hiszen mi a mában élünk, és van itt valami, ami fölött akár át is lehetne lépnünk. De álljunk meg egy szóra! Szókratész, Platón és ifjú barátai leültek a remek arányú Akropolisz vagy Lükeiosznak a múzsák ligetének árnyas füge vagy olajfái alá. Ahogy mondani szokás: Athén kék ege alatt. A tornacsarnokból éppen érkező ifjak lekaparták magukról az olajat, fürdés után felöltötték a peplont és jöttek, mert mindig jóízűt beszélgettek. Máskor idősebbek gyűltek össze egy-egy lakomán, amit az evangéliumokban Jézus is példázataival olyan kívánatosnak mutat be (Lk 13:28-29). Mindenki illően öltözött és mindenki illően viselkedett. Szókratész nagyon vigyázott arra, hogy senkit meg ne bántson. De az Igazságot se. Ezért bölcs volt és tapintatos. Nyomást se gyakorolt, hanem igényes, pontos mondataival arra törekedett, hogy maguktól jöjjenek rá a dolgok nyitjára. Szabad volt a légkör, a gyümölcsöket falatozták, és gyönyörű görög kancsókból töltögették a gyöngyöző italt. Eközben az emberiség legkomolyabb kérdéseiről volt szó: igazságosságról, jóakaratról, szépségről, hasznos uralkodási módról és más efféléről. Micsoda egészséges levegőjű békés helyzet volt ez, - harmonikus és teljes életre vágyó emberekkel.

Aztán eszembe jut a magam fiatalsága is. Ötvenhatos generáció tagja vagyok. Legérzékenyebb időszakom idején (nyolcadikos voltam) nap-nap után csikorgott a T 34-es lánctalpa a mi kis eldugott utcánkban is Csepelen. A torkolattűz villanására is emlékszem. Dörgött az ágyú és kattogott a gépfegyver minden nap. A Vörös Hadsereg a proli-negyedben is védte az „igazságos társadalmat” meg a „világbékét”. Kattogott a gépfegyver a rádióban is, amikor odatapadt a fülünk, hogy a sistergésből kihalljunk valami biztatófélét. A szovjet harci járművekben a rettegő „hős szovjet katonák” – (ekkoriban így nevezték őket ha tatár volt, ha ukrán) válogatás nélkül lőtték a szintén rettegve várakozó sort álló embereket. Akik a pékség előtt a napi betevőfalatért fáztak már hajnal óta. Ezeknek a két külön csoportban rettegő embereknek alapjában semmi bajuk nem volt egymással. De hát ha a Marx és Lenin igazságos társadalma így kívánta: ártatlan embereknek gyilkolni kellett az ártatlan embereket. Föl kellett szítani a félelem légkörét, és ehhez a lövöldözés (meg az utcán heverő halottak) is hozzátartoztak. Így indult aztán a Kádár nevéhez fűződő konszolidált és egyben besúgó korszak. Sokunknak azonban ez se ártott, mert csak erősebbé tette a hitünket. Az Úrtól kapott elhívásom és sorsom kibontakozása mindettől teljesen függetlenül történt. Aztán lelkipásztorként legtöbben nem is törődtünk azzal, hogy figyelnek-e vagy se? Nem erre voltunk beállva, hanem a ránk bízottak lelki üdvére. Összezártunk és tettük a dolgunkat.

De micsoda kontraszt ez! Tudom, hogy elő lehetne hozakodni azzal, amit a rabszolgaságról az iskolában tanultunk. Athénben meg a többi poliszban is éltek rabszolgák. Ők készítették például a gyönyörű görög korsókat. Gyúrták és formálták az agyagot. Bizonyára élvezték is a munkát. Vörös festékkel az alakokat a fekete vázákra. Hogy korbáccsal a hátuk mögött hogyan lehetett abból a nagyszerű kaolinból, amforát vagy gyümölcsöstálat készíteni - azt nem tudom. Platón az Állam c. írásában azt tanácsolja, hogy a szolgákkal még igazságosabban bánjanak, mint az egyenrangúakkal. Mindenesetre a vázák szépségét ezek az emberek látták először. És az alakokon a kecses mozdulatokat rápingálták. A szobrászoknak (akkoriban még csak munkások) úgy kellett az izmokat kifaragniuk, hogy azokon az erek is duzzadjanak. Sőt a klasszikus mosoly is megjelenjen az arcokon. Mindezt képtelenség idegesen. Az Ószövetség is tud arról, hogy ha egy rabszolga ragaszkodott urához, - mert olyan jól ment nála a sorsa, - akkor mi a teendő (5Móz 15:16). Ilyen történeti beszámolót alig olvasunk, de a törvények soha nem a légüres térbe születtek. Emberek voltak azok is, akiknek rabszolgájuk volt, és a rabszolgák is.

Eszembe sincs a rabszolgasorsot idealizálni. Tudjuk, hogy sokan, főleg a nagyobb vidéki gazdaságokban vagy a bányákban keserves sorsuk volt. Bár ők bizonyára nem Marxot olvasták, hanem a zsidók Mózest, és a görögök a Szókratészféléket. Úgy tűnik, nem találták az effajta bölcsességeket unalmasnak. Tudom, hogy a régieket kissé rózsaszínűre festettem, de ez némi jóindulattal a rend és a harmónia utáni olthatatlan vágyamnak tudható be. Amit azonban 56-ról leírtam, abban nincs semmi túlzás.

Ami volt, elmúlt, de mit tartogat a holnap? A koronavírus idején, - a fölpörgetett tempóból kicsit kiállva – egyáltalán akarunk-e tájékozódni? És ha igen, akkor hol?

5. Mit mondott erről Jézus és a próféták?

Meg kellene már végre tanulnunk, hogy az igazság kisajátíthatatlan. Sokan, ha tehetnék, magát Istent is kisajátítanák. Az igazság azonban mindenütt igazság. A héber צדק – cádak azt jelenti, hogy valami vagy valaki Isten igazságával harmóniában van[7]. Mert az Igazság tulajdonosa Isten. De hát nem azt mondta az Úr Jézus, hogy neki más juhai is vannak, nemcsak a zsidók vagy a tanítványok!? Sőt azokat is vezetnie kell (Jn 10:16)! Mért bántana minket, hogy sokan, - akiket mi nem így tartunk számon – Isten kegyelmére rátaláltak? A próféták nem azt mondták, hogy eljön majd az az idő, amikor Isten az Ő törvényét az emberek szívébe írja, és így lesznek azok az Ő népévé, Ő pedig nekik is Istenükké” (2Móz 29:45,  Jer 31:31-34)!? Ennek az isteni szándéknak pedig nem kellett volna Izráel által eleitől fogva kiterjednie a pogányokra is? Pál apostol elzárkózott a pogányoktól? Vagy a zsidóktól? Vagy bárki mástól? A görögöknek nem görögül hirdette az evangéliumot (1Kor 10:32)? Nem ő ismerte föl, hogy az üdvösség Isten eredeti és egyetemes szándéka minden ember számra? Akkor nem lenne meg minden emberben az igazság után vágy, és az igazság megismerésének képessége?

Freund Tamás agykutató azt mondja: az ember csak a testében lévő, de testétől független lényege: a lelke által lát tisztán igazság dolgában. Ha valami nagyon mélyen érint, az erőteljes impulzusokban mérhető még az agyunkban is. Látunk, értékelünk, gondolkodunk, késztetéseink, vágyaink, tehetségünk lelki természetűek. Félünk, elfáradunk, örülünk, vagy gyászolunk. Magányra, vagy éppen társaságra vágyunk. Ha megbántanak, elmegy a kedvünk az élettől is. Ha elismernek, szárnyakat kapunk. Az együtt-érző szó megvigasztal. Aki Isten törvényével a szívében él, akkor ez tulajdonképpen ő maga! Ez a valaki halála után is megmarad. A testében lévő, de testétől független lényege, amit a Biblia léleknek mond. Az pedig örök.[8]

Találkozunk ezzel „belátás” fogalmával gyakran a Bibliában méghozzá mind az Ó-, mind az Újszövetségben. Amikor Jákób fiai elmondták apjuknak, hogy József él, annak a szíve mégis hideg maradt (1Móz 45:26). Akkor melegedett föl, amikor találkozott Józseffel (1Móz 46:28-34). Ekkor viszont fölismerte a történtekben Isten kezét is.

Amikor Dániel „adta szívét a megértésre”, böjtölt és imádkozott. Aztán reagált a menny, jött az angyal hozzá és ő belelátott abba a jövőbe, amiért eddig csak felelősséget érzett és imádkozott (Dán 10:3-29). Ráébredt arra, hogy mindez Isten kezében van. És ha nem is lett világos számára minden, ezt tudnia elég volt (Dán 12:8-13).

A próféták és Jézus szavaiban is előkerül ez a „belátás”. Egyszerűen tisztánlátást jelentett. Ézsaiás szerint hiába az istentisztelet, és a tömeg, de igazából nem „látnak bele” a valóságos helyzetükbe, de Isten szívébe se. Azt se tudják, hogy kicsoda az az Isten, akinek a templomában összegyűltek. És Ő mit várna el tőlük? Ez az összejövetel nem is az Ő tisztelete, hanem csupán az udvarainak taposása. És 1:3-ban ez a „belátás” így van megírva: a –  בין bíná – ami azt jelenti, hogy belelátni, vagyis a dolgok mélyére látni. Mert akkor Isten szemével lát az ember. Így tudja megkülönböztetni az igazit a hamistól. Menjenek tehát haza, és legyenek igazságosak egymáshoz. Karolják föl a szegényeket, az özvegyeket és az árvákat. És ne nyomorgassanak többé senkit. Különben az egész istenes törekvésünk csak betanult emberi parancsolat (Mt 15:9).

Jézus látta, hogy milyen szívvel adakoztak azok, akik csak a feleslegükből adnak. És milyennel az a szegény özvegy, aki a két fillérével mindenét odaadta Istennek (Lk 21:1-4). Átlátott azokon is, akik őt ravasz kérdéseikkel csapdába akarták csalni (Lk 20:20-26). Mit látott Simon farizeus a Jézus lábát könnyeivel áztató bűnös nőben? És mit látott Jézus ugyanebben az asszonyban (Lk 7:36-50)?

Amikor Péter apostol elment Kornéliuszhoz, elkezdte hirdetni nekik a Krisztust, és hirtelen történt velük is valami váratlan (Apcs 10:44-46). Megnyílt a szemük. Alamizsnájuk ugyan előkészítette őket erre, de mégsem az érdemszerző tettük következménye volt, hanem Isten kegyelmének pontszerű kiáradása. Ettől nyílt meg a szemük. Hirtelen beleláttak Isten titkaiba, megértették a Krisztus titkát, de azonnal részesei is lettek. Péter azonnal tudta is, hogy mi a teendő, hogy testvérként kell befogadni őket. Hiszen Isten megelőzött mindenkit, kitöltötte rájuk a Szentlelkét. Itt Péternek is világossá vált Isten nemzeteken és nemzedékeken átnyúló tervéből valami. Méghozzá nem elméleti, hanem egzisztenciális módon. Ez a belátás azonnal meghatározta mindannyiuk tennivalóit is.

6. Mi ennek a belátásnak az eredménye?

Sok névleges keresztény egyetért a Tízparancsal, és Jézus megbocsátásról szóló tanításával, miközben gyűlölködése vagy tisztátalan vágyakozása ettől mit sem változott. Mintha Isten Igéjéből nem tudna semmit. Tudja és mégse tudja. Belül egész idegrendszere mást „tud”. A kegyelem kiáradása után viszont nehéz megmaradni a vakságban vagy bármiféle gyűlölködésben. Mert amikor megnyílik a szemünk, egyben óriási lelki tehertől szabadulunk meg. Azon gondolkodunk, hogy lehettünk korábban ilyen vakok bűneink és Isten kegyelmének meglátásával szemben?

A keresztyénségünk, vagyis a Krisztus-követésünk nem volna örömtelen kényszerpálya, ha ilyen kegyelmi látásban gyakrabban volna részünk. Vagy élmény nélkül is igyekeznénk folyamatosan engedelmességben járni. Az Úr Jézus beszél az Isten országára való rátalálás az öröméről (Mt 13:44-46). Jézus igája ugyanis nem fárasztó, hanem könnyű (Mt 11:30). Hideg ésszel ezt alig értjük, míg valóságos élet nem lesz belőle. Nos, itt lenne szó erről a „belátásról”. Azt gondolnánk, hogy ez létrejöjjön, azt ki kell érdemelnünk. Pedig alapjában nem is erről van szó. Ez kegyelem.

Úgy tudjuk, ha vakok vagyunk, annak legtöbbször van valami oka. Mi egyből bűnre gyanakszunk. Valamelyest igazunk is van. A megdicsőült Úr Jézus is azt üzeni a laodíceaiaknak, hogy kenjék meg a szemüket, szemgyógyító írral, hogy tisztán lássanak (Jel 3:14-22).

Másfelől viszont előzetesen különleges életszentséget feltételezünk, hogy kiérdemelje valaki. Pedig ez sem egészen így van. A samáriai bűnös asszonynak Jézus egy beszélgetés ideje alatt megnyitja a szemét. Dániel vagy a próféták, nem éltek bűnös módon, Jóbról meg épp az ellenkezőjét állítja az Írás: igaz, feddhetetlen, becsületes, bűngyűlölő volt (Jób 1:8). Sok esetben valami lassan érik meg, és aztán ez a „belátás” mégiscsak felülről adatik. A belátás kegyelmi állapot. A kegyelem, kegyelem, nem érdem. Nem birtokoljuk, hanem kapjuk.

Lappang itt valami a bűnökön és erényeken túlmutató titok. Olykor Isten úgy látja, hogy nem jött még el az ideje valami megértésének. Felfuvalkodnának és elbuknának azok, akik idő előtt meglátnák. Pál apostol azt írja magáról, hogy amikor tövisei elvételéért imádkozott, azt választ kapta: legyen elég neki Isten kegyelme (2Kor 12:9).

Az élményszerű pikkelylehulló ajándék nélkül is lehet valaki - csendes hűségéért kedves Isten előtt (Rm 8:8). Úgy, mint akik látták, hogy „Jézus” éhezik, és enni adtak neki, anélkül, hogy észrevették volna, hogy kinek adnak. Míg mások nagyon is számon tartották, ha tettek valami jót. Akik érdek nélkül adnak azoknak ez az adakozás már a természetükké vált? Hát nem ez a „belátás” eredménye és értelme? Hogy a „belátásunk” után a számító lelkület eltűnjön belőlünk. Nincs többé számítás, hanem csak valamiféle áradás. Folyamatosan szeretni. Teljes szívvel és meggyőződéssel engedelmeskedni. És ráadásul akarni, szeretni, élvezni is mindezt...

Beszél az Írás valamiféle lepelről, amely csak Krisztusban tűnik el (2Kor 3:12). Nyilván valamiféle tudatállapotbeli változás. De a lepel nem magát az Istent takarja el szemünk elől? Beszél az Írás sajátos egy kiáltásról is: „Abbá Atyánk”. Ez a fiúságunk felismerése, amire a magunk lelke is rátalál, de a Szentlélek is hitelesíti (Rm 8:15-16). Ez nem csupán valami extatikus esemény, mert ha valakivel megtörténik, annak az egész életére következménye van. Lelkiségére, sorsára, Isten előtti státuszára. Dániel egyedül volt és Isten előtti csendességben böjtölt. Ekkor jött hozzá az angyal, hogy rányissa szemét arra a jövőre, ami addig csupán nyomasztó felelőssége volt.

Nincs ennek a szemnyílásnak valamiféle szabályba foglalhatósága. De amikor bevillan, nem egy rendezetlenség állapota a lélekben, hanem ellenkezőleg, éppen a Rend kezd világossá válni. Nem is valamiféle tan ez, de nem is megfoghatatlan misztika. Mert amit megtanultunk, - ami mégiscsak a hitünk tartalma, - nem holt betű többé, hanem eleven élet (2Kor 3:6).

Mi emberek abszolút kiszolgáltatottak vagyunk. Ráadásul ez a lelki kiszolgáltatottság mindkét irányból vehet föl impulzusokat. Mennyeieket, földieket és ördögieket is. Az utóbbiak szeretnek világosság angyalának mutatkozni (2Kor 11:14). Tehát, ha valami szokatlan történik, ez nem jelenti föltétlen azt, hogy az Isteni eredetű „látás”. Jézus a gyümölcsökre irányítja a figyelmünket. A Lélek nem teremt irigykedést, viszálykodást, haragot, önzést, hanem csak szeretetet, örömöt, békességet, szívességet, jóságot, béketűrést, önmegtartóztatást (Gal 5:19-22).

A Bibliában nem olvassuk, hogy ennek mindig valamiféle élménnyel kellene párosulnia, annál többször viszont azt, hogy a gyümölcs engedelmességünknek a függvénye (Jak 4:7). Sőt ha fiak vagyunk, a kellemessel szemben sokszor fenyítés következhet az Isten részéről. Mikor még lenne erőnk, a körülményeink lehetetlenné teszik, hogy megvalósítsuk amiről pedig tudjuk, hogy meg kellene. Elesünk a sikertől, bekövetkezik az, amitől tartottunk, minden amire vágytunk, kudarcba fullad. Amikor a körülmények javulnának, erőnk fogy, hol a testi, hol a lelki. Közben szeretetteljesnek és türelmesnek kell maradnunk azok felé is, akik semmi egyebet se tesznek, csak gáncsoskodnak. Ellenségünkké válhat akár saját családunk is (Mt 10:36). Az a veszély fenyeget, hogy mi magunk is szeretetlenné válunk. Pedig Jézus azt tanítja, hogy legyünk jóakarói még az ellenségeinknek is (5:25). Nem könnyű a fenyítés értelmének belátása (Zsid 12:4-11). De Isten Fia - Fiú maradt a kereszten is. Őt is a saját népe juttatta oda (Jn 1:11). Semmi mást nem vár tőlünk se, mint azt, hogy vegyük föl a magunk keresztjét és kövessük Őt (Mt 10:38). Azért, hogy szentségében részesüljünk.

Mi ezt a fiúságban való részesedést halálunk utánra gondolnánk. De most földi létünkben megvonná tőlünk Isten a szentségét? Akkor hogyan tudnánk világítani jócselekedeteinkkel, hogy lássák és dicsőítsék a mi mennyei Atyánkat (Mt 5:16)? Pedig csak a „szentek” alkalmasok arra, hogy az embereket megtéréshez segítsék. A legtöbb megtérő mögött ott áll egy imádkozó nagymama, egy tiszta életű barát, vagy egy hűséges feleség.

7. Igaz cél és érték

Vajon mit látott Ábrahám, amikor tekintete az alapokkal bíró város felé fordult (Zsid 11:10)? Saját pszichéjének kivetített rózsaszínű, lila ködét? Vagy azt a valóságos világot, amit Isten készített az őt szeretőknek? - Sőt benne a saját jövőjét is! És János a Pathmosz szigetén (Jel 21:1-7)? Nem az Isten által elkészített örök várost, - amely várja a hűségeseket! Valóság ez? A konzumprimitívség leszoktatta az embereket arról, hogy gondolkozzanak, és észrevegyék, hogy a láthatatlan is a valóság része. Sőt a materiális világnál meghatározóbb része.

A mi hitünk vagy erre a tényre épül, vagy nem ér semmit. Isten Igéje csak olyan tényekről beszél, amelyek benne vannak a lét rendjében is, és a történelem folyamatában is. A zsoltáríró az egek harmóniájában is meglátta (Zsolt 19:1-7). Pál apostol meg a saját népe és a pogányság bonyolult történelmi viszonyaiban (Rm 11:33-36). Ez a rend fölötte áll az embernek, de mégis értünk emberekért van. Az meg csupán klasszikus műveltségünk hiányosságaira utal, ha nem vesszük észre, hogy ez nem is valami újdonság, és nem csupán a szent nép privilégiuma. Egyetemesebb, és már az Ábrahámnak adott ígéretben megjelent ez a távlat is (1Móz 12:1-3).

Két és félezer éve már Szókratész és Platón is ugyanide érkezett. Morális alap nélküli komikus bohóckodásnak tartották a valósággal való szembesülés kerülését. A szofizmust egy trükknek, amelynek egyetlen célja az emberek meghökkentése vagy a másik rászedése. Szókratész az igazságot önmagáért az igazságért kereste, és a fiatalok felé is ezért bábáskodott önzetlenül. A szofisták szerint, akik a bölcsességet - amiből pedig komoly jövedelemre lehetne szert tenni - ingyen szórják szét, azok bolondok[9].

Az igazság alapján állók azonban tudták, hogy csupán a szabadság tiszteletben tartásával és önzetlenül lehet a heves természetűeket szelídíteni, vagy gyávákat bátorítani. Ha azonban sarlatánok akarják elérni hamiskodásokkal, az eredmény kudarcra van ítélve. Mert az erőszakra adott ösztönös válasz szintén az erőszak vagy elzárkózó bekeményítés. És mindenféle ügyeskedés kiábrándít. Igaz életre senkit nem lehet kényszeríteni. Ha Jézus sem kényszerített soha senkit, Isten országát csak felkínálta, - akkor mi mért kényszerítenénk? Aki nem akar tisztességes lenni, az nem lesz az. Aki Őt szereti, annak viszont az Igazságot kell szeretnie. Aki ezt nem látja be, az sose fog még szeretni se.

A hamisságok mindig napvilágra jönnek és csak a józan és szilárd tények állják meg a helyüket. Mert ezek változatlanok. A Bibliában a teremtésről szóló igék egyszerűek, világosak, tömörek és igazak. Mivel a valóságról szólnak. Az Úr Jézus szenvedéséről szóló evangéliumi beszámolókból hiányzik mindenféle érzelmi hatásvadászat. Itt tényekről van szó. Igaz tényekről. Méghozzá milyen egyszerű és mégis milyen emelkedett stílusban! Bűneink miatt halálra adatott és átszegezték. Megigazulásunkért pedig feltámadt (Rm 4:25). Ő jön vissza ítélni élőket és holtakat (2Tim 4:1). És nem az fogja érdekelni, hogy az Igazságot mikor és hol és milyen módon ismertük meg, hanem, hogy egyáltalán megismertük-e? És megszületett-e az már bennünk is a szeretete? Vagy legalábbis szomjas lélekkel egyébre se vágyunk, mint hogy megszülessen!

A Platón és Szókratész alapkérdése volt a καλος – kalosz: a jóság, szépség, jámborság, és az αγαθος – agathosz: igazságosság, derekasság, bátorság. A νομικος – nomikosz is, hogy valami törvényes-e, becsületes-e? Valamint a σωφροσυνη – szófroszüné – tehát hogy egyáltalán az igazság számára nyílt-e meg az elménk? Az athéniak semmivel sem voltak jobbak, szentebbek vagy rosszabbak más korok és más társadalmak polgárainál. De hogy ott ezek a kérdések nekik mégis fontosak voltak, az beszédes.

Hogy Európa szellemi elitje az utóbbi száz évben mi mindennel foglalkozott, az megmutatkozik Európa utóbbi Isten-, és erkölcstagadó történetében. Hazugságokkal, csalódásokkal és nyomorúságokkal telt történelem ez. Hogy ma mi van forgalomban, mi a népszerű, és mi az Isten-szerű? - azt legalábbis jó volna világosan tudnunk. Főleg nekünk keresztényeknek. Amit pedig a Bibliából megismertünk igaznak, ahhoz viszont jó volna ragaszkodnunk is. Az ember nincs abban a helyzetben, hogy mások fölött ítélkezzék. Az ítélethez a tudás teljességére lenne szükségünk, de ez csupán Istennek van meg. Mi nem ítélkezésre érlelődünk, hanem ítéletre. Ez nem azt jelenti, hogy nem kell kiigazodnunk.

Évtizedek óta Európában tarra vágják az erdőket, és ennek következtében a hegyek karsztosodnak. Az üres petpalackok szemetével tele vannak folyóink, meg az óceánok. A multik gyárkéményei és a felgyújtott erdők ontják a füstöt. A mi kis országunkat nem győzik elmarasztalni látszólag a környezetszennyezésünkért. Valójában pedig azért, mert Kelet-Európában a kommunista, Isten-tagadó évtizedek után is keresztények akarunk lenni és maradni. Aztán egyesek idehaza is zöld pártokat szerveznek, és ezzel csak a gyűlölködést szítják. Ettől nem nőnek a fák, és nem tisztulnak a folyók. De a párt szimpatizánsokat gyűjthet, és egymás ellen uszíthatja az embereket (Péld 24:8). A káosz meg a kosz pedig csak nő.

Amikor az úgynevezett jóléti társadalmakban a fiatalok dolgozni már meg se tanultak, de nem is akarnak, hanem csak szórakozni és tudatmódosító szereken élni, - mi várható ettől? És ha már az óvodás gyermekek megrontását tervezik és viszik végbe, nem Sodoma erkölcstelenségét terítik szét mindenfelé? Nem csupán a tiszta erkölcsöt támadják „érzékenyítő” programokkal, hanem magának az életnek a forrását: a születendő magzatokat és a felnövekvő ifjúságot is. Hogy ennek hol lesz a vége? - azt ma senki nem tudja. Ha sürgősen vissza nem fordulunk, mi a leszálló ágban már bőven benne vagyunk.

Vannak-e még olyanok, akik a régi görögökhöz, vagy a zsidó prófétákhoz hasonlóan felelősséget vállalnak és hordoznak megtéveszthető és megtévesztett népükért? Nietzsche írta ezt még az ezernyolcszázas évek végén: „A keresztyénségnek vége Európában. Saját erkölcsi gyengesége pusztította el. Amiatt hogy nem tudott saját elveinek és erkölcsi elvárásainak megfelelni, képmutatóvá vált, - mint a Jézus korabeli farizeusok. Amit valamikor a keresztyének azért tettek, hogy Istennek tetsszenek, azt ma a pénzért és a hatalomért teszik. Ezért az emberek elfordultak tőlük. Amit viszont képviselt a keresztyénség, azt nem lehet semmivel pótolni.”[10] Meg lehet botránkozni ezen a kijelentésen, de hogy Európa elfordult a saját hitbeli és kulturális arculatától, az Nietzsche korában még prófétikus jellegű előrejelzés volt. Azóta sajnos valósággá vált.

Ma olyan korban élünk, amikor a napi információ házhoz jön. Nehéz kiszűrni az érdekesből az ártalmasat. Leegyszerűsödni Isten akaratához és így élni még nehezebb. Szétszórtak vagyunk. Sokmindent akarunk. Csak azt látjuk meg, amit nagyon akarunk, és amit nem akarunk, azt észre se vesszük. De mivel azt hisszük hogy látunk, a bűneink megmaradnak (Jn 9:41). Jézus Ézsaiás prófétát idézi, a vakság lehet akár Isten büntetése (És 6:9-13).

Mi keresztények tudjuk, (vagy szerényebben: tudnunk kellene), hogy a legnagyobb igazsága a szívünk tisztaságának, a tetteink igazságosságának és a szeretetünknek van. Aki az Úr Jézus tisztaságával és szeretetével szeret, a Biblia szerint betöltötte a törvényt (Rm 13:10). Az ember annyira fontos Istennek, hogy köréje teremtette az univerzumot. Mégis a legtöbbnek több jut a nyomorúságból, mit a boldogságból. Krisztus azonban nem homokba testesült meg, hanem emberi testbe. Benne az a teljesség lakozott, amit a görögök is kerestek. Az ember nem literszám töltődik fel erkölccsel, hanem minden fogyatékossága ellenére a szeretet, az igazságosság és a jóság, áramába állhat bele. Ez nem kerüli meg az értelmünket, hanem inkább áthatja. Átlátszóbbak, egyszerűbbek, bölcsebbek, fegyelmezettebbek és teherbíróbbak, egyszersmind boldogabbak leszünk tőle.

A világban jelen van Isten jósága. Hogy hol van jelen? Mindenütt ahol az emberek igazságosak. Az igazság békességet szül, a szeretet megállítja a nyomorúságot, az irgalmasság a szenvedésben szünetet teremt, a hűség a jóban maradandóságot. Ez a lélek tiszta öröme. Nem a javainktól függ, hanem a puszta létezésünknek, a harmóniánknak, a csöndünknek függvényétől. Aki csodálkozni tud a rend nagyságán és állandóságán, az őt föl is emeli. A szívével is belelát mindenbe, amibe bele kell. A szentek soha nem lettek szentségüktől savanyú szagúak. Nem vesztették el még humorérzéküket sem. Igaz, a humorukból eltűnt a gúny, a cinizmus meg a farizeizmus. A lelki tisztaság nem sivatagot teremt, hanem Édent. És itt megszólal az évezredek lelke is, méghozzá a jobbik lelke. A szentek csupán normális emberek, mert emberségesebbek. Ekkor a leghasonlóbb az ember Istenhez. A szentek ismerték ezt a hasonlóságot.

A középszer nem vágyakozik a szentségre, hanem fölmentést akar a nyavalyáira. Akkor pedig ebbe mindig bele is vakul. Pedig Jézus elkötelezett a gyámoltalanok, a jogaitól megfosztottak, a kicsinyek felé. Ez az Ő paradoxona, hogy szeretete nem magyaráz, hanem átérzi sebeinket. De eközben arra az Istenre mutat, aki meggyógyít, megajándékoz, biztat, betölt, átalakít, újra rendez. És nem sürgeti az erőszakos megoldást. Ránk jellemző hogy el akarjuk sietni még a tökéletességünket is. Eredménye csupán illúzió.

A szentséget lehet erőltetni még becsvágyból is.  Van olyan őszinteség, amit a becsvágy tesz túl hangossá. Van olyan csend, ami nem más, mint bosszú vagy unatkozás. A tökéletesség tett és várakozás Istenre! A tett önmagában nem elég, a várakozás tesz alázatossá. A bűnök jóvátétele Jézusnak e földön töltött éveibe és végül az életébe került (Zsid 5:7-10). A hitet nem a nagy érzelmek mutatják meg. Az állhatatos hit az igazi. A hithez egyszerű, megkínlódott igazság-felismerés kell. Ez teszi képessé az embert a kisebbedésre, ami paradox módon a növekedése. Nem szabadna felednünk, hogy Jézus leszállt az égből, a sátán pedig lebukott. Jézus igazságot kínál, nem engedményeket. Elhatározást, nem alkudozást. De életet kínál és nem kvázi életet. Mégiscsak az Ő irgalma tudja túlszárnyalni az összes gonoszságot. Az Ő szeretete nem fordul soha az ember ellen. Ezért is a legnagyobb (1Kor 13)! Látjuk-e? És aztán belátjuk-e? Mert ma még tükör által és homályosan látunk, de eljön majd a pillanat, amikor meglátjuk Őt is színről színre (1Kor 13:12).

8. Abszolút-e a Biblia igazsága?

Különös hangsúllyal kerül elő ma az igazság kérdése mint fogalom: létezik-e még egyáltalán? Akár még a napirendről való levétele is beszédes. Vagy ordító a hiánya? Valamikor a létező abszolút értékek közül az első helyen állt. Ma – különös módon - a római katolikus egyházban, vagy az egyház felé támasztott követelményként került elő, mint ami nagyon aktuális lenne. Valószínűleg nem véletlenül. Egyfelől az egyház létszáma és ebből adódó súlya miatt, de a kortárs pápáknak „érthetetlenül” a hagyományos értékrendhez: tízparancsolathoz, etikai alapigazságokhoz való következetes ragaszkodása miatt is.

Ugyanis az igazság fogalma és az igazságosság igénye általánosabb, mint ahogy azt csupán néhány orthodox vagy karizmatikus keresztyén kisközösség kisajátítani véli magának. És hogy éppen ma aktuális, közrejátszik benne az igazság megsértése is, ami nem kifejezetten egyházi specialitás, de a társadalom jobban tűri saját szféráin belül, mint az egyházban. Emiatt nem illik megsértődnünk, hiszen a történelem Ura a dolgok rendbetételét „a maga házán” kezdi (1Pét 4:17).

A Biblia szava szerint a sátán nemcsak hazug és gyilkos, hanem egyszersmind megtévesztő is, lásd Ef 4:22 (φθειρω csalárdnak, ill. megtévesztőnek fordítják, valójában: szétdörzsölni, tönkretenni, megrontani alapjelentésű görög szó, ahogy ma mondanánk: maszatolni, elkenni a dolgokat).

Mint az eddigiekből nyilvánvaló, a keresztyén (és általánosan emberi) igazságkeresés nem valamiféle széplelkek öncélú szórakozása, hanem az emberinek nevezhető élet útkeresése, amely keskeny és mindkét oldalról tövises, de mégis egyedül járható út.

Az igazság nem valami bizonytalan szubjektum vagy bárki által meghatározható mérték, amelynek tartalma tetszés szerint cserélhető, szűkíthető, bővíthető, hanem az Igazság abszolút. Méghozzá nem önmagában, hanem csak azért, mert Isten garantálja. Az igazságosság következménye a (שלןם), sálóm aminek a békességgel való fordítása csak megközelítőleg pontos. Minthogy a szó valamiféle egyensúlyi állapotot jelöl, amelyet az Isten és a közösség felé való elvárások teljesítése eredményez. Vannak jogi és vannak spirituális elemei, egyik sem létezik a másik nélkül.[11]

Az igazság mögött teljes súlyával ott áll maga az Isten. Éppen ezért az egyház nem teheti meg, hogy elviselhető kompromisszumos formulákat találjon ki, hanem csak azt, hogy az Isten szavának teljes egészét hamisítatlanul adja át az embereknek. Efelett pedig sem a pápának, sem a karizmatikusoknak, sem senki másnak nincs hatalma. [12]

Az igazság megtalálásának útja a kegyelem útja. Nem azoknak a vágyait kell tehát megcélozni az evangéliummal, akik nem keresik, sőt szemben állnak az igazsággal.  Csak az igazságra szomjazók (Mt 5:6) szembesülnek a valósággal: saját maguk igaztalan voltával, illetve igazságuk elégtelenségével. Ezt ki is kell ezt mondaniuk. Csak ilyen módon részesülnek „a kiosztott igazságban” iustitia distributiva. Vagyis abban, hogy Isten bírói döntésével igaznak nyilvánítja őket, a bűnösöket. Mivel becsületesek, annak a bírónak kegyelmét kapják, aki a bűnös felett kimondja az ítéletet, de joga van felmenteni is: „megigazítja a hívőt” (Rm 4:5).

A kegyelem nem az ember jóra való igyekezetének jutalma, hanem éppen ellenkezőleg: Isten ezt az igyekezetet nem ismeri el. Amennyiben ebben az ember gőgje, önmagával szemben táplált illúziója rejlik. Hanem azt a bűnöst igazítja meg, aki mer szembe mert nézni valóságos állapotával, leteszi a tagadás de kegyesség álarcát is, - és éppen amiatt krízisbe kerül. Ebben az állapotában nem tehet mást, mint kiált Istenhez állapota megváltoztatásáért. Ide árasztja ki Isten a kegyelmét.

A megigazulás (pontosabban Isten megigazító tette) Isten előzmények nélküli kegyelméből fakad. Kikényszeríthetetlen, szabad tette. A megigazítás azonban nem hagyja érintetlenül a megigazult személyét, hanem megváltoztatja, méghozzá ténylegesen. Csak ebben neki nincs dicsekedni valója (Rm 3:27). Az Isten szerint való (tehát igaz) tettek a megigazulásnak nem előzményei, hanem következményei.

Mindez pedig csupán Krisztusban és Krisztusért lehetséges. Ezért a Krisztusban hívő/élő ember igazsága sem nem megjátszott, hanem Istentől ered, tehát valóságos, és nem vezet öntömjénezéshez. Éppen a megtért ember, ha igazán mertért, - és nem bebeszélték neki, - tökéletesen tisztában van elveszett állapotával is. De az előtte megnyílt - nem e világból való - lehetőségekkel is. A megszentelődés harcok árán megszerezhető valóságával. Azzal is, hogy még mindig itt él e világon, ahol a sátán támadja, a kegyelemből ki is eshet (Gal 5:4). Tehát teljes komolysággal minden erejét megfeszítve kell rajta lenni azon, amit Isten számára elkészített életprogramul: ami számára „az igazság” (Fil 2:12-13,  3:12-14).

János evangéliuma bőségesen megőrizte számunkra az Úr Jézus (εγω ειμι) igéit: „Én vagyok az igazi szőlőtő” (15:1). „Én vagyok a Jó pásztor” (10:11). „Én vagyok az élő kenyér” (6:32). „Én vagyok az út, az igazság és az élet” (14:6). Tulajdonképpen ezek arról szólnak, hogy mivel Jézus az Atya, - vagyis Isten - akaratát teljesíti, sőt egyenesen általa él, a végső igazság benne jelentetett ki az embereknek. Neki nincs saját igazsága, önmagától nem tesz semmit (8:28), hanem csak amit hallott az  Atyától, azt adta tudtul (15:15).  Mivel egy az Atyával (10:30), benne a végső Igazság jelentetett ki. Isten kijelentésének nem kell igazolnia magát az emberek előtt. De végső soron ez az, amit az emberek keresnek, amikor az igazságot keresik.  Az Igazság testté lett (1:45). A transzcendens Isten immanensé. Jézus csak azért jött e világba, hogy bizonyságot tegyen az igazságról (18:37). Eljövetele eszkatológikus üdvesemény.

1. H. Spurgeon szerint „a lélekmentésre valószínűleg csak azok a prédikációk alkalmasak, amelyek tele vannak igazsággal.” Az igehirdetőknek írja: a hallgatóid várnak valamiféle frappánsra, valami édesre, valamire ami feldobja vagy meghatja őket. Azt hiszik, hogy erre van szükségük. „De észrevettem, hogy amikor Isten felettébb megáldotta szolgálatomat, igazságra vágyó hallgatósággal találkoztam.”

Mit tanít a Biblia az igazságról? Az Ószövetségben egyetlen fogalom sem rendelkezik olyan alapvető jelentőséggel az emberi életet alkotó valamennyi viszonyulás közül, mint az igazság héber (צדקה) fogalma. A cödáká az ember Istenhez fűződő, és az emberek egymásközti kapcsolatának, valamint a természeti környezettel való helyes viszonya. Az igazság előírja, hogy mindenki kapja meg azt, ami őt megilleti, minden részrehajlástól vagy fals elvárástól mentesen. Az igazság az ember megfelelő magatartása az Isten által meghatározott abszolút erkölcsi normával szemben. Kizárólag Isten határozhatja meg, hogy mi az igazság és ki az igaz. Aki igazságban jár, bírja az Ő bizalmát: „az igaz él és élni fog” (Ez 18:9). Mivel a jövőt is Ő határozza meg, az igaz ember nyitva áll afelé a jövő felé, amit az Úr készít.

Az apokaliptikus irodalom előre vetíti, hogy a történelemben működő igazságtalanság szinte nyomasztóvá válik az idők végén. A világtörténelem a „szakadék” vagy a „nagy süllyedés” felé halad. Az ember mindig Istenhez való viszonyában határozódik meg, legyen az megtérés vagy eltérés. A Szentírás sohasem beszél az emberről mint abszolút magában valóról, hanem csak az Istenhez képest zajló történetéről. Isten az Ő szavai és tettei által nyilatkoztatta ki magát. Ezek képezik az igazság magvát, amely e gonosz időkben is változatlanul megmarad.

Az igazság, illetve az igazságos eljárás tesz hitelessé. Mindaz, ami ezen kívül van, főleg ami ennek ellene mond, az érdektelen, de lejárat. Olykor nem pusztán azt a személyt, aki igazságtalan, illetve nélkülözi az igazság ismeretét és a mellette való egyértelmű kiállást, hanem az ügyet vagy szervezetet is, amelyet ő képvisel. Ilyen módon váltak a régiek, az ószövetségi kor hívői, valamint a keresztyének hiteltelenné olyannyira, hogy sok esetben magának Istennek kellett az Ő ügyéről leválasztani őket.

A hívők és nem hívők között mély közösség létezik. Hiszen mindnyájunk Teremtője a mindörökké létező és mindenható Isten. A hívőt és a nem hívőt ugyanaz az Isten alkotta a maga képére, sőt gondviseli, élteti, és újra meg újra meg is szólítja. Ilyen értelemben a hívő és a nem hívő, mint egyetlen mennyei Atyának teremtményei, „testvérei” is egymásnak. Közös földön élnek közös nap alatt. Egyazon nyelvet beszélnek. Egyaránt képesek különbséget tenni, jó és rossz között. A hívő abban különbözik a nem hívőtől, hogy már rátalált az Igazságra, vagyis Istenre. Pontosabban fogalmazva rátalált az Isten. Megszólítására már válaszolt. Ő van abban a helyzetben, hogy hitelesen tud szólni az ember Isten-kapcsolatáról. Sőt kíváncsivá teheti a másikat, felkeltheti érdeklődését, kedvet tud csinálni erre. A legteljesebb mértékben tiszteletben tartva partnere személyiségének azt a jogát, hogy elfogadja, vagy elutasítja (1Pét 3:16).

A világ az Isten világa. Ő teremtette, és Ő tartja fenn. Istent a Bibliából úgy ismertük meg, mint aki nem passzív és nem is semleges Isten. Isten egyszerre távoli, és egyszerre közel való (És 45:15  40:27 kk.). Ő a forrása minden életnek. Szeretete és bölcsessége indítja Őt a világért való munkálkodásra. Isten szeretete áldozatos és aktív szeretet. Mindent átfogó és teljes szeretet. Kihat a létező világ minden területére. Az üdvösséget kínáló Isten folyamatos párbeszédet folytat a tőle elszakadt, és az elszakadás következtében nyomorúságokkal küszködő embervilággal. Konfliktus van az ember potenciális léte, - tehát amivé az ember lehetne, vagy lennie kellene, - és aközött, amiben aktuális módon él. Jelenkori szociológiai és pszichológiai felmérések én-vesztésről, világvesztésről, elgépiesedésről, eldologiasodásról, elmagányosodásról, üresség érzéséről, értelmetlenség érzéséről, a globalizáció beszippantó erejéről szólnak.

Az ember bezáródik önmagába és az önmagával való konfliktusokba. Az ember ennek a helyzetnek okozója is, áldozata is. De nem képes kitörni belőle. Eközben pedig igazságra, békére, szabadságra, jóságra vágyna. A bibliai szemléletmód szerint a létezés állapota az Istentől való elidegenedés állapota, és ezért az embert terheli a felelősség (Rm 1:21-32).

Jürgen Moltmann szerint a 20. század végén már nehéz olyan európaiakat találni, akik még hisznek egy értelemmel és jelentőséggel teljes jövő ígéretében. A mai nyugati társadalom a jelenben tékozolva a jövőnek csak adósságot gyűjt. A környezetét feléli, és a maradékot hagyja unokáinak, hogy boldoguljanak vele ahogy tudnak. Ez a társadalom szemlátomást inkább az azonnali fogyasztást választja, mint a jövőbe vetett invesztíciót.[13] Jellemzője a jövőbe vetett bizakodás és a társadalmilag elfogadott erkölcsi normák tiszteletben tartása helyett vagy egyfajta naivitás, vagy a beletörődés, a rezignáció, a keserűség, az erkölcsi cinizmus és valami fagyosság az emberi kapcsolatokban.

Pilinszky János ezt megtoldja azzal, hogy a legteljesebb alázattal kell viszonyulnunk saját hitünkhöz (mert ez csupán Isten kegyelme) és mások hitetlenségéhez, mert igazán csak Isten lát a szívekbe. Hívők és hitetlenek között a szeretet lehet az egyetlen méltó és igazságos magatartás. A szeretet minél erősebb, annál hatékonyabb, minél szelídebb annál vonzóbb. Az Úr Jézus szava ettől oly halk, győzelme ettől szelíd és türelmes. A kegyelem kiszolgáltatottjai vagyunk mi emberek egytől egyig valamennyien. S amit a kegyelemből láthatunk, az minket hívőket egyedül szeretetre kötelezhet. A többit bízzuk Istenre.

[1] Soltész Ferenc – Szinyei Endre: Görög-magyar szótár

[2] Kiss Jenő: Görög- magyar Újszövetségi szótár

[3] A. E. Taylor: Platon – magyarul: Osiris Kiadó Bp., 1999.  

[4] Németh György: A poliszok világa – Korona Kiadó Bp., 1999.

[5] Lásd: Halasy-Nagy József: Az antik filozófia c. könyvét: Quintus Kiadó Szeged, 2011.

[6] A. E. Taylor: Platon: im: 613. o.

[7] Pollák-Kaim: Héber-magyar szótár

[8] 2018. febr. 3. a  Duna Tv adása

[9] A. E. Taylor: Platon i.m.: 518.-567. o. – A szofisták ugyan a (formális) logikával foglalkoztak, de a faitalok jó pénzért való nevelésével és meggyőző szónoki módszereik tudományával házalva.  „Lelki javakkal” is kereskedtek. Athénban tekintélyes filozófiai iskolát alkottak. A szofisták azonban csupán másodkézből való, és nem eredeti gondolatokkal rendelkeztek.

[10] Paul Strathern: Nietzseche c. könyvének 30. o.

[11]  Gerhard von Rad: Az Ószövetség teológiája I. kötet 293.-303.

[12]  Joseph Ratzinger: Isten és a világ c. könyvében

[13] Lesslie Newbigin: Evangélium a pluralista társadalomban: 136. o.