AMIT NEM LÁTUNK, CSAK HA KÖZELRE NÉZÜNK

Részletek
Megjelent: 2020. április 30. csütörtök, 18:51

Tiszáné Gneth Gabriella írása

 

Olvashatunk, vagy videó megosztókon nézhetünk mindenfelé elmélkedést erről az új helyzetről, amit a Covid-19 vírus hozott megszokott életünk helyett. Az első hetek kicsit úgy teltek, mint a nyaralás. Élveztük, hogy kiszakadtunk a taposómalomból, de az idő telik, és egyre több ember fogalmaz meg, és vár választ a kérdéseire. Természetesen nagyon sokan vállalkoznak arra, hogy ezeket meg is válaszolják.

Az ember az a furcsa teremtmény, aki nem mindig szeret tanulni az általa átélt eseményekből. Bár mindannyiunkat formálnak ezek, mégis nagyon nehezen ismerjük fel, hogy ne csak hagyjuk megtörténni, hanem használjuk javunkra. Bármi is ért, fordítsuk azt épülésünkre.

Könnyen felejtünk, és nehezen tanulunk?

Sokan nem szeretik a történelmet, mondván: „..én ma élek, nem érdekel!...”, „…ami elmúlt, azzal már nem érdemes vele foglalkozni…”.  Talán, azért, mert minél távolabb nézünk, annál inkább szembesülnünk kell azzal, hogy a saját kis világunk milyen aprócska, és nem mi vagyunk a többi világ közepén.

   A napokban a National Geographic csatornáját láttam egy dokumentumfilmet. Több városról szólt az összeállítás, de egy csodálatos település képei és története megragadtak engem. Az épületek a hegyoldalon szépen egymás mellett sorakoznak, mívesen megalkotva, szép kőfaragásokkal. A városból csodálatos panoráma nyílik a Földközi tengerre. Az ég és a tenger kékje, harmóniában a zöld növényzettel és a hegyekkel. Mindenki szívesen élne ilyen környezetben.

A város története nagyon régre nyúlik vissza, egy ősi település romjain épült fel a 18. században. A területet már több száz éve anatóliai görög keresztények lakták. Virágzó és szorosan összefonódott közösségük volt, mely elsősorban a kézművesség különböző ágaival foglalkozott. „A falut a 18. században keresztény görögök és muszlim törökök együtt népesítették be, amely akkoriban az ősi városhoz, Carmylessushoz közel feküdt. A törökök és a görögök békésen éltek egymás mellett a Kaya-völgyben. A törökök leginkább mezőgazdasággal foglalkoztak, addig a görögök különböző kézművesipari termékek előállításában és a kereskedelemben mozogtak otthonosan. Keresztény és muszlim együtt teázott a kávéházakban, szoros barátságok alakultak ki, egymással kereskedtek. Életük a legnagyobb egyetértésben telt évszázadokon keresztül.” A kőházak mindegyike legalább kétszintes volt, az alsó szinten voltak állatok és a szerszámok, az emberek a felső szinten éltek. A város neve: Kayaköy, görögül: Levissi; a „kőfalu.

A görög-török háború kitörésével a helyzet megváltozott. A háborút 1922-ben a határok újra rajzolásával és egy lakosságcsere egyezménnyel zárták le. Ennek értelmében a görögöknek el kellett hagyniuk Kayaköyt, a törökök pedig szabadon költözhettek volna a területre. Csakhogy mivel ők főként mezőgazdaságból éltek, Kayaköy nem sok lehetőséget tartogatott számukra, így a település végleg elnéptelenedett.” (forrás: Kayaköy, a szellemváros | Miénk a Világ)

  „A kayaköyi görögök, és valószínűleg a többiek is, mindent megtettek a maradásuk érdekében. Végső elkeseredettségükben kérelmeket nyújtottak be az illetékes szervekhez, de azok mindegyike elutasításra került. Nem maradt más választásuk, mint összepakolni a legfontosabb holmijukat és felülni azokra a hajókra, amelyek Görögországba vitték őket. Az elbeszélések szerint sokan úgy készültek, hogy még vissza fognak térni, ezért csak a legszükségesebb ingóságaikat vitték magukkal. A mintegy 1000 ház mellett 2 nagy templom, 14 kápolna, 2 iskola, 2 kút és 2 szélmalom maradt hátra. Nagyon sok történet kering arról, hogy ládába pakolt személyes dolgokat hagytak itt a török ismerőseiknél, hogy egyszer majd visszajönnek értük. Soha nem tértek vissza. Számos török leszármazottja kereste fel a kitelepített görögök leszármazottait Görögországban, hogy az egykoron hátrahagyott ládák az őket megillető örökösök tulajdonába kerülhessenek. A döntést nem csak a távozni kényszerülő görögök, hanem az onnan kiutasított törökök is tragédiaként élték meg.”( Forrás: turkinfo.hu/ Kayaköy, egy igazi szellemfalu tragikus történettel)

  Ma a várost szellemvárosnak hívják. Üres lakóházai és a romok egyszerre csodaszépek és tragikusak. Egy szép virágzó múlt hanyatló emlékműve.

Sokáig nem tudtam szabadulni a képektől, amelyeket láttam. A korábban ott lakó emberekre gondoltam. Vajon milyen lehetett élettel teli ez a romjaiban is szép város? Hogyan tudtak a lakói egymást elfogadva, toleranciában és kölcsönös tiszteletben élni, függetlenül a körülöttük zajló eseményektől? Olyan fájdalmas és közben szép az, ahogyan a távozó keresztények muszlim barátaikra, szomszédiakra bízták értékeiket és azok vigyáztak rájuk, amikor pedig már nem volt remény a visszarendeződésre, eljuttatták jogos tulajdonosaikhoz. Még akkor is összetartottak, amikor valóban összeomlott körülöttük minden. A régi kedves világuk eltűnt. Szoktuk mondani, hogy nehéz elmenni, de talán még nehezebb maradni. Az, ahogyan az „ott maradottak” viselkedtek, példaértékű.

Nem foglalták el a hátrahagyott házakat, nem élték fel, vagy tekintették magukénak a rájuk bízott értékeket. Inkább őrizték, később visszaadták azokat jogos tulajdonosaiknak és végül ők is feladták minden ottani értéküket, elmentek. Ezzel tulajdonképpen osztoztak a kényszerrel kitelepítettek sorsában, maguk is elölről kellett kezdjenek mindent, egy teljesen idegen helyen.

 Mit tanított nekem ennek a városnak, és az ott élő embereknek a sorsa?

Bármilyen helyzet megváltozhat egyik napról a másikra. Bármely biztonságérzet lehet hamis. Az egyetlen, ami örök és megingathatatlan, az Isten. Ő az, aki bárhová elkísér, és minden helyzetben ott van velem. Nem kerülhetek ki  meg minden vihart, nem fogok mentesülni minden nehézség alól, de a lábam biztos talajon állhat. „Az ÚR az én kőszálam, váram és megmentőm, Istenem, kősziklám, nála keresek oltalmat, pajzsom, hatalmas szabadítóm, fellegváram!” (Zsoltárok könyve 18. rész 3. vers)

A tisztelet elemi szükséglet. Adni és kapni,  nem csak azért, mert az Aranyszabályban a Biblia megfogalmazza: „Úgy bánjatok az emberekkel, ahogyan akarjátok, hogy veletek bánjanak.” (Lukács evangéliuma 16. rész 31. vers). Hanem őszintén, nyílt szívvel, a lényünk részeként. Nem taktikából „egy kicsit”. Nem azért, mert látják, és mert így kívánja a pillanatnyi érdek. Nem manipulálásból vagy féligazsággal.

Nagyon fárasztanak a kétlelkűek, az ide-oda táncolók. Az önmagukat fényezők és manipulátorok. Akik sohasem értik meg a tisztelet lényegét és valódi arcát, képtelenek bárkivel szemben önmagukat háttérbe szorítani. Pedig ezt tanuljuk az Igéből: „Semmit ne tegyetek önzésből, se hiú dicsőségvágyból, hanem alázattal különbnek tartsátok egymást magatoknál;” (Pál levele a Filippiekhez 2. rész 3. vers) és „Más dicsérjen téged, ne a saját szád, idegen valaki, és ne a saját ajkad! „ (Példabeszédek könyve 27. rész 2. vers)

Ezek az emberek a végsőkig hűségesek maradtak volt szomszédiakhoz, tiszteletben tartva őket és azok jogait, még akkor is, amikor már semmi külső kényszerítő erő nem is létezett. Csak a belső törvény.

Az, hogy ebben a városban különböző hitű emberek hosszú ideig békességben, együttműködve és toleranciában tudtak élni, tulajdonítható annak is, hogy nem haragudtak mások helyett és nem hagyták magukat rossz irányba befolyásolni. Ez bölcsességre vall. Nem hagyták, hogy az érdekcsoportok közötti háború az ő harcukká is váljon.  „Kóbor kutyát ragad fülön, aki olyan perbe avatkozik, amihez semmi köze.” (Példabeszédek könyve 26. rész 17. vers)

Tisztában voltak azzal is, hogy nem a gyűlölködés a megfelelő út, „Mert az ember haragja nem szolgálja az Isten igazságát." (Jakab levele (1. rész 20. vers)

Mennyi „rossz hír vadász” van napjainkban? Szinte sporttá és versennyé vált a kártékony hírek terjesztése.  Az nyer, aki több lelket mérgez meg az aktuális keserű hírrel. Pedig ezt olvashatjuk: „Hazug hírt ne terjessz!” (Mózes 2. könyve 23. rész 23/a verse) Mivel nem vagyunk abban a helyzetben, hogy bármely hír valódiságát ténylegesen ellenőrizni tudjuk, talán jobb, ha nem leszünk manipulációk eszközeivé.

Bárcsak érettebbek, tisztábbak, őszintébbek lehetnénk. Bárcsak újra értenénk, mennyire fontos az egymás iránti tisztelet. Bárcsak erősödne a hűségünk, és nem a körülöttünk élő világ befolyása alapján hoznánk meg döntéseket. Bárcsak ne terjesztenénk rossz, bántó, kártékony híreket! Nem lennénk gyűlölködés eszközeivé.

Ennek a városnak a története csak egyetlen epizód a történelemből. Még is olyan sok tanulsággal szolgálhat számunkra.

Azt nem tudom, az onnan leszármazottak mit gondolnak visszanézve, de mi milyen tanulságot fogunk felismerni, amikor majd a mostani napokra gondolunk és látjuk hatásait az életünkben?

Közelebb visznek ezek a napok a hűséghez, tisztelethez, bölcsességhez? Erősítik bennünk a helyes értékrendet, elfogadást, biztosabbá teszik lépteinket?

Azt, hogy hatással legyen ránk a megváltozott helyzet, egyéni életünkre, a családunkra, a közösségeinkre a most átéltek, nem kerülhetjük el. Azonban, hogy a hatásuk előre visz vagy visszavet, épít vagy rombol, nagyban függ a most meghozott döntéseinktől. Tisztulhatunk, vagy még több fortélyt megtanulhatunk. Rajtunk áll.

Azt kívánom, hogy később se felejtsük el az értékeket, amiket most a másikban felismertünk, ne menjünk el érzéketlenül a segítségre szorulók mellett, és támogassuk egymást a jóban, hogy áldássá válhasson az életünkben a próba.

  1. április 28.

Budapest

Források:

https://turkinfo.hu/utazas/utleiras/kayakoy-egy-igazi-szellemfalu-tragikus-tortenettel/

https://www.youtube.com/watch?time_continue=1&v=2gGnpNmgNBs&feature=emb_logo

https://hu.wikipedia.org/wiki/Kayak%C3%B6y

https://hellomagyarok.hu/program/kayakoy-szellemvaros-torokorszagban

https://mienkavilag.hu/kayakoy-a-szellemvaros/