...fontos lehet...

Kék és bíbor, meg karmazsin

Hegyi András írása

Kék és piros bíbor, meg karmazsin színű legyen (2Móz 26:1)! Mert az Úr így mondta. Ne kérdezd, hogy mért, hanem fond a sodrott fonalat szorgalmasan és hozzá minden nap, azért hogy időre elkészülj vele. Meg egy oltár. Egy könyök széles és egy könyök hosszú, valamint két könyök magas legyen. Vond be arannyal és jó illatot tégy rá minden nap. Tedd a szentek szentje elé, ahol majd megjelenek neked. Ne kérdezd, hogy mért, hanem tedd oda, ahova mondtam. „És mindent úgy cselekedtek ahogy az Úr mondta nekik.” (2Móz 39:29-31). - Mert tényleg ott jelent meg a felhő (2Móz 40:34-38).

És amikor már eltűnt a felhő, az írni tudók még mindig rótták szorgalmasan a sorokat, hogy kék és piros bíborból legyen a kárpit. Egy könyökször egy könyök, és két könyök magas, és oda kell tenni ahova az Úr megmondta. Mert ott a helye. A szentek szentje előtt. A kárpit előtt. És delfinbőrt meg kos-bőrt tegyenek a sátor tetejére. Még a szavakat is megszámolták meg a betűket is. Mert azokat is oda kellett tenni. Nem volt szabad összekeverni. De elfeledni se. Mert a kék és bíbor és karmazsinba bele lehet kapaszkodni. Sőt kellett is. Meg muszáj is, - mert különben elsodor..., és tovább már nincs..., nincs semmi! De hát nem ezentájt van az is megírva, hogy „Ne ölj!”, „Ne lopj!”, „Ne paráználkodj!”?, „Tiszteld apádat és anyádat!” Mert itt még az is meg van írva, hogy barommal ne közösüljön se férfi se nő! Sőt amikor az oltárhoz közelednek, még a ruhájukat is mossák ki! Meg hát a szavaikatt is jól gondolják át. Az is lehet közönséges. És akkor még a kék és piros bíbor se segít. Sőt a karmazsin színű se, - pedig az Úr ezt is mondta.

Még a fogságból is ebbe az irányba kellett tájékozódni. Kinyitni az ablakokat és úgy imádkozni Hozzá. Ez nem lett meghaladott szokás még ott se, - mert nemzedékről nemzedékre, örökkön örökké – ha egyszer az Úr így rendelkezett. Csak Őneki van joga máshogy rendelkezni! Az égő tüzes kemence se nullázza le a kék és piros bíbort meg a karmazsin színűt. Mert Aki mondta, az is tűzben jelent meg, és amit mondott, - azt érthetően mondta.  A mennydörgésben ugyanúgy, mint a halk és szelíd szóban. És amit Ő mondott, azt nem elfelejteni, hanem szorgalmasan írni, róni kell szóról-szóra. A szavakat pontosan a tekercsekre, a kőre és az aranyra. Mert a szó is lehet arany. De lehet kő is. Azonban megáll, ha az Úr mondta. És újra és újra csak írni: kék és piros bíbor meg karmazsinszínű.

És ha a bűneink is ilyen színűek, akkor hogyan fehéredhetnek ki? Főleg ha elfeledjük, és aztán baromi módon vállalunk közösséget bármivel. Elfeledünk mindent, vagy pedig a hátunk mögé dobjuk. Mert kemény a nyakunk nemcsak a kő. Körülmetéletlenek vagyunk mi is mint a pogányok? Vagy mint ősszüleink? Már azt se tudjuk, hogy milyen a kék és bíbor szín, meg a karmazsin? - pedig azt az Úr mondta. Az egyedüli Úr! Nincs más!

Te meg azt mondod rá: na és? Nem az számít, hogy milyen színű, csak az, hogy felfelé menjen. Vagy lefelé. Vagy akárhova. Mindenfelé. Csak nyomjuk már végre! Sőt már az se számít hogy mit, csak jó hangosan nyomjuk. Meg hangulatosan. Legalább jól szóljon! Hol vagyunk már mi a kék és piros bíbortól meg a karmazsin színűtől? Ha egyszer nem ez számít? Egyáltalán mi számít? Már semmi se számít! Esetleg csak az, hogy villogjon és füstöljön! Az se baj, ha idegen.

Nekünk nem idegen, akik már rég elfelejtettük azt, hogy a kék és piros bíbor milyen színű, meg a karmazsin. Nekünk mindegy, hogy milyen. Aki színvak annak különösen. Ha meg már nincs ott a felhő, akkor úgyse számít. Nem nézi azt az Isten. Akkor pedig semmi se számít többé. Mert csak a felhő alatt jó az illat. Amit mi keverünk és löttyintünk az emberek nyakába, az úgyse jó szagú. De nem is közönséges, hanem csak baromira fölpancsolt és meghágott. Mert valamilyennek azért csak lenni kell! Nem? A semmi nem oké. Az gáz. Azért még gázsi se jár. Taps meg végképp nem. Akkor pedig nem mozdul meg a vérünk. Ha nem villog valaki, vagy valami nem csiklandozódik táncra a bokánk, és levegőbe se lendül a karunk. Akkor meg mi értelme a piros és kék bíbornak meg a karmazsinnak?  -  Ja, ha még tudnánk, akkor minden más volna. De ugyan hol vannak már azok a régi idők?...

Azok meg ott mit csinálnak még most is? Ott lenn? Ja, persze az nem érdekes. Ott semmi se érdekes. Nyúzzák a kecskét meg a bárányt, és szorgalmasan dörzsölik a pergament, vésik a követ, sőt az arany se drága nekik. Hogy nemzedékről-nemzedékre írhassák rá, a kék és piros bíbort meg karmazsint. Mert azt az Úr mondta. És ha így mondta, így kell írni, ha már nem is értjük. Ő tudja, hogy mit miért mondott. Csak tegyétek oda az illatáldozati oltárt is a helyére. Ahova való a szentek szentje elé. És várjátok a felhőt! „Ne feledjétek, hogy kék és piros bíbor meg karmazsin”, - ha egyszer az Úr így mondta. Nemzedékről-nemzedékre. Ehhez kell igazodni! Egészen úgy, ahogy az Úr mondta! És várjátok a felhőt! Hogy mikor jön? Nem rátok tartozik. De jönni fog!

Felvetődhet ugyan a kérdés, hogy mért bajlódok én a szent sátor kárpitjának piros kék és bíbor meg karmazsin színeivel? Amikor annyi baj van ezen a világon! De ha az Úr Jézus szerint a fejünk hajszálai is számon vannak tartva Lk 12:7), - akkor mért kellene csodálkoznunk azon, (vagy egyenesen megbotránkoznunk benne), hogy Jézus Atyjának, Izráel sőt az egész világ Urának, a Mindenható Istennek gondja volt arra a sátorra, amely fölött Ő megjelent a felhőben? Vajon a mi hajunk színe fontosabb Isten ősi felhőjénél? Melyiket imádjuk? Amelyikkel jobban törődünk. Ha egyáltalán van még egy csendes kamránk benne az oltárral. Ahol megjelenhet időnként a felhő. Ahol megtapadhat emlékezetünkben mindaz, ami meg van írva. Állítólag a mi tanulságunkra (Rm 15:4).

Ernest Renan - Mi a nemzet?

részlet 

  "...A nemzet: lélek, szellemi alapelv. Ezt a lelket, ezt a szellemi princípiumot két dolog alkotja, mely azonban voltaképp egy. Az első a múltban gyökeredzik, a másik a jelenben. Az egyik: emlékek gazdag örökségének közös birtoklása, a másik: a jelenlegi megegyezés, vágy arra, hogy közösen éljünk, annak szándéka, hogy a továbbiakban is kamatoztassuk az osztatlanul kapott örökséget. Az ember, Uraim, nem rögtönözhető. A nemzet, akárcsak az egyén, múltbeli erőfeszítések, odaadás, áldozatok hosszú folyamatának eredője. Valamennyi kultusz közül az ősök tisztelete a legjogosabb: ők alakítottak bennünket olyanná, amilyenek vagyunk. Hősi múlt, nagy férfiak, dicsőség (az igazi dicsőség) — íme, ez az a társadalmi tőke, melyre föl lehet építeni a nemzeti elvet. Közös dicsőséggel rendelkezni a múltban, közös akarattal a jelenben; nagy közös tetteket véghezvinni a múltban, azt akarni, hogy a jövőben is nagy cselekedeteket hajtsunk végre — íme, egy nép létének alapfeltételei. Elszenvedett gyötrelmeinket önként vállalt áldozataink arányában szeretjük; azt a házat szeretjük, melyet magunk építettünk, hogy majdan utódainkra örökítsük. A spártai vers, mely szerint „az vagyunk, ami ti voltatok; az leszünk, ami ti vagytok”, a maga egyszerűségében minden haza tömörített himnusza.
Megosztani a múlt dicsőségét és keserveit, hasonló programot megvalósítani a jövőben; annak tudatával rendelkezni, hogy egykor közösen szenvedtünk, örültünk, reménykedtünk — ez az örökség többet ér, mint a közös vám és a stratégiai követelményeknek megfelelő határok: ezt ugyanis a fajok és nyelvek sokfélesége ellenére mindenki megérti. Az imént az egykori közös szenvedésről beszéltem; igen, a közös szenvedés erősebb kapocs, mint az öröm. Nemzeti emlékeinkben a gyász becsesebb, mint a győzelem, mivelhogy kötelességeinkre figyelmeztet, közös erőfeszítésre ösztönöz.
A nemzet tehát egyetlen roppant szolidaritás, melynek lényeges alkotóelemét jelentik azok az áldozatok, amelyeket őseink hoztak és azok, amelyeket mi vagyunk készek a jövőben meghozni. Feltételezi a múltat, de a jelen a foglalata, ama kézzelfogható tény következtében, hogy valamennyien világosan kifejezzük szándékunkat: folytatni kívánjuk a közös életet. Egy nemzet léte (elnézést a metaforáért) mindennapos népszavazás, mint ahogy az egyén léte az élet folytonos igenlése. Ó, tudom, ez a gondolat nem oly metafizikus, mint az isteni jog eszméje és nem olyan brutális, mint az úgynevezett történeti jog. Az Önök előtt az imént kifejtett eszmerendszer szerint egy nemzetnek sincs több joga, mint egy királynak arra, hogy azt mondja egy tartománynak: „Az enyém vagy, elfoglallak.” A mi szemünkben egy tartomány nem egyéb, mint a lakosai, s ha valakinek jogában áll, hogy ebben a kérdésben kikérjék a véleményét, úgy az ennek a tartománynak a lakosa. Egy nemzetnek sohasem fűződik valóságos érdeke ahhoz, hogy egy országot annak akarata ellenére bekebelezzen, avagy ne engedje, hogy az elszakadjon tőle. Végső soron az egyetlen legitim ismérv a nemzeti akarat; mindig ahhoz kell visszatérnünk.
Kirekesztettük tehát a politikából a metafizikai és teológiai absztrakciókat. Mi marad ezek után? Az ember; az ember vágyai és szükségletei. Igen ám, fogják ellenem vetni, csakhogy a nemzetek elszakadása vagy hosszú távon a nemzetek elaprózódása annak a felfogásnak következménye, mely ezeket a régi formációkat gyakorta vakhitű s korántsem tiszta szándékok kényének-kedvének szolgáltatja ki. Nyilvánvaló, hogy ilyen esetekben egyetlen elvet sem szabad a végletekig feszíteni; az efféle igaz- ságokat csak együttesen és csak roppant általános módon helyes alkalmazni. Az emberek akarata változékony — de van-e földi világunkban bármi, ami ne volna az? A nemzetek nem örökkévalók: volt kezdetük és egyszer végük is lesz. Vélhetően az európai konföderáció lép majd a helyükbe, csakhogy ez a törvény nem annak a századnak a törvénye, amelyben élünk. Napjainkban a nemzetek léte üdvös, sőt, szükséges. Létük biztosítja a szabadságot, mely elveszne, ha a világot egyetlen törvény, egyetlen vezér kormányozná.
Különféle, gyakorta ellentétes képességeikkel a nemzetek a civilizáció közös művét szolgálják; mind hozzájárul egy-egy hanggal az emberiség nagy hangversenyéhez, mely végtére is a legmagasabb eszményi valóság, ahová sikerült fölemelkednünk. Elszigetelődve minden nemzetnek megvan a maga gyönge pontja. Sokszor eszembe jut, hogy az olyan ember, akiben megvolnának mindazok a hibák, melyeket nemzeti tulajdonságként erénynek szokás tekinteni, vagyis csak a hiú dicsőség éltetné, aki mérhetetlenül irigy, önző és civakodó természetű volna, aki mit sem tudna elszenvedni anélkül, hogy azon nyomban vissza ne vágjon — ez az ember teljességgel elviselhetetlen lenne. Mindezek a részletdisszonanciák azonban feloldódnak az együttes hangzásban. Szegény emberiség! mennyit szenvedtél! hány megpróbáltatás vár még reád! Vajha a bölcsesség szelleme vezérelne, hogy megkíméljen az utadon leselkedő veszedelmektől! Hadd foglaljam össze a mondottakat, Uraim. Az ember nem rabszolgája fajának, nyelvének, vallásának, a folyók kanyargásának, a hegyláncok vonulatának. Egészséges szellemű és melegszívű emberek hatalmas csoportja megalkotott egy erkölcsi tudatot — ezt nevezzük nemzetnek. Ez az erkölcsi tudat, míg erejét azokkal az áldozatokkal bizonyítja, melyeket az egyénnek egy közösség javára való lemondásai kívánnak meg, legitim, joga van a létezéshez. Ha kétely merül fel határai tekintetében, kérdezzék meg az érintett népeket: mi sem természetesebb, mint hogy joguk van ebben a kérdésben véleményt nyilvánítani. Nézetünk bizonnyal megmosolyogtatja a politikai fenoméneket, e tévedhetetlen urakat, kik egész életükben mást sem tesznek, mint tévedést tévedésre halmoznak, s akik felsőbbrendű elveik ormairól sajnálkozva tekintenek le földhözragadt elmélkedésünkre. „Megkérdezni a népeket? Pfuj! micsoda naivitás! Megint egy hitványka francia gondolat, mely gyermeteg együgyűséggel kívánná helyettesíteni a diplomáciát és a háborúkat.” Ne siessük el a dolgot, Uraim; várjuk meg, míg véget ér e fenomének uralma, viseljük el türelemmel a hatalmasok megvetését. Meglehet, hosszú és sikertelen tapogatódzások után az emberiség visszatér majd szerény empirikus megoldási javaslatainkhoz. Aki arra törekszik, hogy a jövő igazat adjon neki, annak olykor bele kell nyugodnia, hogy divatjamúlt."

Réz Pál fordítása