Ernest Renan - Mi a nemzet?

részlet 


What Is a Nation?  "...A nemzet: lélek, szellemi alapelv. Ezt a lelket, ezt a szellemi princípiumot két dolog alkotja, mely azonban voltaképp egy. Az első a múltban gyökeredzik, a másik a jelenben. Az egyik: emlékek gazdag örökségének közös birtoklása, a másik: a jelenlegi megegyezés, vágy arra, hogy közösen éljünk, annak szándéka, hogy a továbbiakban is kamatoztassuk az osztatlanul kapott örökséget. Az ember, Uraim, nem rögtönözhető. A nemzet, akárcsak az egyén, múltbeli erőfeszítések, odaadás, áldozatok hosszú folyamatának eredője. Valamennyi kultusz közül az ősök tisztelete a legjogosabb: ők alakítottak bennünket olyanná, amilyenek vagyunk. Hősi múlt, nagy férfiak, dicsőség (az igazi dicsőség) — íme, ez az a társadalmi tőke, melyre föl lehet építeni a nemzeti elvet. Közös dicsőséggel rendelkezni a múltban, közös akarattal a jelenben; nagy közös tetteket véghezvinni a múltban, azt akarni, hogy a jövőben is nagy cselekedeteket hajtsunk végre — íme, egy nép létének alapfeltételei. Elszenvedett gyötrelmeinket önként vállalt áldozataink arányában szeretjük; azt a házat szeretjük, melyet magunk építettünk, hogy majdan utódainkra örökítsük. A spártai vers, mely szerint „az vagyunk, ami ti voltatok; az leszünk, ami ti vagytok”, a maga egyszerűségében minden haza tömörített himnusza.
Megosztani a múlt dicsőségét és keserveit, hasonló programot megvalósítani a jövőben; annak tudatával rendelkezni, hogy egykor közösen szenvedtünk, örültünk, reménykedtünk — ez az örökség többet ér, mint a közös vám és a stratégiai követelményeknek megfelelő határok: ezt ugyanis a fajok és nyelvek sokfélesége ellenére mindenki megérti. Az imént az egykori közös szenvedésről beszéltem; igen, a közös szenvedés erősebb kapocs, mint az öröm. Nemzeti emlékeinkben a gyász becsesebb, mint a győzelem, mivelhogy kötelességeinkre figyelmeztet, közös erőfeszítésre ösztönöz.
A nemzet tehát egyetlen roppant szolidaritás, melynek lényeges alkotóelemét jelentik azok az áldozatok, amelyeket őseink hoztak és azok, amelyeket mi vagyunk készek a jövőben meghozni. Feltételezi a múltat, de a jelen a foglalata, ama kézzelfogható tény következtében, hogy valamennyien világosan kifejezzük szándékunkat: folytatni kívánjuk a közös életet. Egy nemzet léte (elnézést a metaforáért) mindennapos népszavazás, mint ahogy az egyén léte az élet folytonos igenlése. Ó, tudom, ez a gondolat nem oly metafizikus, mint az isteni jog eszméje és nem olyan brutális, mint az úgynevezett történeti jog. Az Önök előtt az imént kifejtett eszmerendszer szerint egy nemzetnek sincs több joga, mint egy királynak arra, hogy azt mondja egy tartománynak: „Az enyém vagy, elfoglallak.” A mi szemünkben egy tartomány nem egyéb, mint a lakosai, s ha valakinek jogában áll, hogy ebben a kérdésben kikérjék a véleményét, úgy az ennek a tartománynak a lakosa. Egy nemzetnek sohasem fűződik valóságos érdeke ahhoz, hogy egy országot annak akarata ellenére bekebelezzen, avagy ne engedje, hogy az elszakadjon tőle. Végső soron az egyetlen legitim ismérv a nemzeti akarat; mindig ahhoz kell visszatérnünk.
Kirekesztettük tehát a politikából a metafizikai és teológiai absztrakciókat. Mi marad ezek után? Az ember; az ember vágyai és szükségletei. Igen ám, fogják ellenem vetni, csakhogy a nemzetek elszakadása vagy hosszú távon a nemzetek elaprózódása annak a felfogásnak következménye, mely ezeket a régi formációkat gyakorta vakhitű s korántsem tiszta szándékok kényének-kedvének szolgáltatja ki. Nyilvánvaló, hogy ilyen esetekben egyetlen elvet sem szabad a végletekig feszíteni; az efféle igaz- ságokat csak együttesen és csak roppant általános módon helyes alkalmazni. Az emberek akarata változékony — de van-e földi világunkban bármi, ami ne volna az? A nemzetek nem örökkévalók: volt kezdetük és egyszer végük is lesz. Vélhetően az európai konföderáció lép majd a helyükbe, csakhogy ez a törvény nem annak a századnak a törvénye, amelyben élünk. Napjainkban a nemzetek léte üdvös, sőt, szükséges. Létük biztosítja a szabadságot, mely elveszne, ha a világot egyetlen törvény, egyetlen vezér kormányozná.
Különféle, gyakorta ellentétes képességeikkel a nemzetek a civilizáció közös művét szolgálják; mind hozzájárul egy-egy hanggal az emberiség nagy hangversenyéhez, mely végtére is a legmagasabb eszményi valóság, ahová sikerült fölemelkednünk. Elszigetelődve minden nemzetnek megvan a maga gyönge pontja. Sokszor eszembe jut, hogy az olyan ember, akiben megvolnának mindazok a hibák, melyeket nemzeti tulajdonságként erénynek szokás tekinteni, vagyis csak a hiú dicsőség éltetné, aki mérhetetlenül irigy, önző és civakodó természetű volna, aki mit sem tudna elszenvedni anélkül, hogy azon nyomban vissza ne vágjon — ez az ember teljességgel elviselhetetlen lenne. Mindezek a részletdisszonanciák azonban feloldódnak az együttes hangzásban. Szegény emberiség! mennyit szenvedtél! hány megpróbáltatás vár még reád! Vajha a bölcsesség szelleme vezérelne, hogy megkíméljen az utadon leselkedő veszedelmektől! Hadd foglaljam össze a mondottakat, Uraim. Az ember nem rabszolgája fajának, nyelvének, vallásának, a folyók kanyargásának, a hegyláncok vonulatának. Egészséges szellemű és melegszívű emberek hatalmas csoportja megalkotott egy erkölcsi tudatot — ezt nevezzük nemzetnek. Ez az erkölcsi tudat, míg erejét azokkal az áldozatokkal bizonyítja, melyeket az egyénnek egy közösség javára való lemondásai kívánnak meg, legitim, joga van a létezéshez. Ha kétely merül fel határai tekintetében, kérdezzék meg az érintett népeket: mi sem természetesebb, mint hogy joguk van ebben a kérdésben véleményt nyilvánítani. Nézetünk bizonnyal megmosolyogtatja a politikai fenoméneket, e tévedhetetlen urakat, kik egész életükben mást sem tesznek, mint tévedést tévedésre halmoznak, s akik felsőbbrendű elveik ormairól sajnálkozva tekintenek le földhözragadt elmélkedésünkre. „Megkérdezni a népeket? Pfuj! micsoda naivitás! Megint egy hitványka francia gondolat, mely gyermeteg együgyűséggel kívánná helyettesíteni a diplomáciát és a háborúkat.” Ne siessük el a dolgot, Uraim; várjuk meg, míg véget ér e fenomének uralma, viseljük el türelemmel a hatalmasok megvetését. Meglehet, hosszú és sikertelen tapogatódzások után az emberiség visszatér majd szerény empirikus megoldási javaslatainkhoz. Aki arra törekszik, hogy a jövő igazat adjon neki, annak olykor bele kell nyugodnia, hogy divatjamúlt."

Réz Pál fordítása


 

A gyöngyhalász


 

A nagy vonaton


 

További cikkeink...

  1. Isten kezében

Alkategóriák