FORGÁCSOK

 

HEGYI ANDRÁS

 Et homofactus est

(Nyomdai és elektronikus eszközökkel csak a szerző írásos engedélyének birtoklása esetén másolható, sokszorosítható!)

 

Korunk rivaldafényes karácsonyozásait látva és azok nyüzsgős, pörgős hatása alá kerülve, - ha mi hívők a lényegvesztésig nem akarunk együtt sodródni a világgal, amely szinte kényszerítő erővel lép fel, - vissza kell mennünk a gyökerekig, hogy karácsony titkát megértsük. Megragadjuk és részesüljünk annak igazi, békességes, és örök életet ajándékozó örömében. Ez persze igaz minden más keresztyén ünnepünkre is.

 

  1. Miért éppen karácsony?

 

Ma az úgynevezett evangéliumi hívők is általában úgy tudják, hogy az első századokban a pogánysággal való szellemi küzdelem idején a pogányság hatolt be a keresztyénség lelkiségébe és szokásaiba, főleg az addig elterjedt pogány ünnepek átvételével. Például éppen azzal, hogy az első keresztyének a Kr. u. 3. század végétől, amikorra a hatalomra befolyásuk lett, a Krisztus születésére kijelölt egyházi ünnepet a téli napforduló legsötétebb napjára tették. December 25.-e után a napok egyre hosszabbodnak, és a világosság egyre több lesz, ezért gondolták, hogy az igazi világosság (Jn 1:9-11), vagyis Krisztus méltóbb arra, hogy e napon ünnepeljék születését.

Nappal a nap a legfényesebb égiteste, és az éjszaka legfényesebb égiteste a hold az egész ókorban istenségként tisztelet tárgyát képezték. A mezopotámiai népek mítoszaiban is istenként tisztelt napról (bika formájú Samas)[1] szóló himnuszok előkerültek agyagtáblákon. Az egyiptomiak által sokféle formában imádott: napkorong, a teljes fénnyel ragyogó nap, a lemenő nap, stb. (Amon, Ré, Aton)[2] tisztelete közismert. A perzsák a napot Mithra (a fény istene) személyében tisztelték. Itt a nap egy kissé elszellemiesedett. A görögöknél Zeusz atya a természet körforgásának ura tiszteletébe - ha áttételesen is, - de benne foglaltatik a nap tisztelete is. Apollón több mint kétszáz kultikus névvel rendelkezik, többek között a napnak, de a férfi-erőnek, a szépségnek, a harcnak, a gyógyításnak, a halálnak is istene.   Rómában is tisztelik a napot, a (Sol  = nap, de egyben sancta pater is).[3] Azonban ha átlépnénk az óceán túloldalára, az inkák, a maják és más ősi indián civilizációkban a nap mindenütt istenségként jelenik meg. A nap tisztelete tehát általános volt az ókorban.  

A keresztyénségnek a lakosság körében általános vallássá válása idején, - mivel senki nem emlékezett már arra, hogy a betlehemi éjszaka melyik évszak milyen napjára esett, - birtokba vették ezt az eddig pogány ünnepet, éppen azért, mert egyébként már mindenütt egy létező ünnepnap volt. Természetesen lecserélve az eredetileg pogány tartalmát és kultuszát. Ma már alig gondol valaki arra, hogy ezekben az időkben, amikor Egyiptomtól Rómáig a pogány vallások és a régi ideálok régóta romokban hevertek, mégsem igazán a pogányság hatolt be e keresztyénségbe, hanem éppen ellenkezőleg, a keresztyénség hatolt be a pogányságba, és vette át az embereknek nem csupán a vallásában, hanem a tudatában és értékrendjében is azt a szerepet, amelyet korábbi pogány vallásuk töltött be.[4]

Alighanem ma ennek a fordítottja történik. A pogányság nyomakodik be erőteljesen a keresztyénségünkbe. Hiszen, ha egy karácsonyra való készülődésünk - legalábbis a ráfordított időt és energiát számba véve - döntő többségében a vásárlás körüli gondjainkkal telnek: „kinek mit vegyünk, hogy eltaláljuk az ízlését, no meg sértődés se essék, de a pénztárcánk is bírja”, - és az ekörüli hajszában elfáradt, kizsigerelt valónk roskad be a templom vagy az imaház padjaiba, akkor bizony ez nem a keresztyénségünk diadala. Hanem a pogány istenség, a pénz, a hit ünnepét is biznisszé tevő kultúra győzött a keresztyénségünk fölött.

Mert ha a mai „keresztény” Európa, vagy evangéliumi hitű Egyesült Államok karácsony körüli cécóját figyeljük, vallásosság tekintetében lehet hogy alább van az arabok ramadánjával és mekkai zarándoklatával szemben. Mert az egy hónapig is eltart, és végigcsinálják mégis. Ott legalább a vallásról van szó, még le is borulnak, méghozzá egész testükkel a földre, imádkozni.

Európában pedig, ahol már az emberek negyedik, ötödik felmenőjét sem érdekelte sem az élő hit, sem pedig a vallásos külsőségek, megtelnek az áruházak polcai néhány értékes műszaki cikk és karácsonyra időzítet irodalmi kiadvány mellett karácsonyi ingyom-bingyomokkal. Az emberek az ünnepre való tekintettel „zarándokolnak” a kirakatok és a pláza katedrálisok roskadásig telerakott polcai között.

Az utcákat feldíszítik rafinált füzérek díszkivilágításával, amelyek néhány nap múlva hazasegítik a szilveszterkor részegen botorkálókat.  És tele vannak a városok utcai is árusokkal, akiknek ez a néhány heti bevétele olykor meghaladja az egész évit. Tehát karácsony körül nagy a kavalkád.  Itt, - akár hogy szépítjük, - a valamikor lényegét tekintve még keresztyén ünnep vált kendőzetlenül pogánnyá. A legtöbb európai ember még karácsonykor se megy templomba, hogy legalább egy kis orgonaszó megsimogassa a lelkét, és valamit halljon a betlehemi történetről.

Akkor viszont mi milyen alapon mondunk mi ítéletet a régiekről? Őket legalább érdekelte az inkarnáció kérdésköre. Alig találunk Krisztus önmegüresítésére (κενωσιϚ - kenószisz) és önmegüresítése után az isteni és az emberi természetét tekintve olyan lehetséges elméleti változatot, amit alaposan végig ne gondoltak volna, és ne hittek volna benne őszinte és teljes szívvel.

Jelen írásomban a legtávolabb áll tőlem, hogy ezek változatai ismertetésébe belefogjak, tessék kézbe venni - hála Istennek ma bőségesen rendelkezésünkre álló - jobbnál jobb teológiai szakkönyvet, és a prédikációra készüléskor elmélyedni benne.

Meg persze elsősorban a Szentírásban, hogy legalább az istentiszteleten átbillenjen a mérleg nyelve az evangéliumi szakralitás irányába. Hogy a mennyei világ jó ízével és üdeségével teljen meg a lelkünk, legalább karácsonykor, vagy karácsonykor még inkább. Mert az ajándék, amit veszünk, akármilyen drága meg értékes, pillanatnyi örömöt okoz ugyan, de nem tart az örökkévalóságig. Legtöbbje nem is az örökkévalóságnak készült. Amit viszont a „karácsonykor” megszületett Úr Jézus Krisztus hozott, az örökké tart, és mindörökké érték marad.

Vizsgálódásom kiinduló pontját a címben megadott latin nyelvű credo szava adja. Már régóta motoszkált bennem a „homofactus est” fogalma. Vizsgálódásunk iránya a következő területre szeretne kiterjedni:  hogyan volt benne az inkarnáció csodájában maga a Fiú Isten, Jézus Krisztus?

 

  1. A testté létel csodája

 

Azt a teológiában jártas olvasók közül mindenki tudja, hogy az inkarnációval kapcsolatban elsősorban a görög egyházatyák, a kereszt teológiájával elsősorban a nyugatiak foglalkoztak. Nyilvánvaló, hogy ez a hangsúlyokra vonatkozik. Most mégis a latin atyák nyomán haladunk. A görögök azt vallották, ha nincs testet öltés, nincs kereszthalál sem. Az egyház hitvallása ugyanis sohasem valamiféle általános értelembe vett Isten-fogalomról beszélt, hanem Jézus Krisztus Istenét vallotta egyedüli Istennek és Úrnak. Jézus Krisztus egész földi élete, munkálkodása, sőt kereszthalála a Mindenható Isten önegzegézise, önértelmezése[5].

Ahogy János evangéliumának prológusában olvassuk Jn 1:14 (ό λογος σαρξ εγενετο) az Ige lett testté. Az 1. vers szerint: Isten volt az Ige (θεός ήν ό λογος). Vagyis Istenben a szentség, a szeretet, az irgalmasság, az igazságosság nem kintről befelé ható valóságok, mint nálunk, embereknél. Nekünk törekednünk kell ezek megragadására. Istennél ezek bennvaló tulajdonságok.  Nem kívülről érkeznek őfelé, hanem az ő természete ilyen, és belőle áradnak kifelé.

Az Ige testet öltése kapcsán a Bibliára vagy akár a hirdetett igére is gondolhatnánk, ha nem volna éppen a testben megjelent isteni személy: Jézus Krisztus a középpontban, mint Isten egyedül érvényes önkijelentése. Azt érezzük a jánosi prológus kapcsán, hogy egy olyan titok feltárására törekszik az evangélista, amelynek elmondásához elégtelenek a már ismert fogalmak. Ki is az Ige? Hogy lehet az Ige isteni személy? Tulajdonképpen ezekre a kérdésekre az egész evangélium adja meg a választ. Az Úr Jézus életéről és haláláról szóló történeti beszámolók. Ami azután a teljes Újszövetség alaptémája. Jézus Krisztus Isten képmása (Rm 8:29, 2Kor 4:4, Kol 1:15), Isten epifániája, megjelenése (1Tim 3:16, 2Tim 1:9), Isten dicsőségének fénye, Isten lényének képmása (Zsid 1:3). A „test” itt nem jelent többet, mint a szenvedő és halálnak kiszolgáltatott embert.

Az Újszövetség több kifejezést használ „test” értelemben. Ezek az emberi létezés és természet legkülönbözőbb oldalaira irányítják a figyelmet. A σωμα - szóma jelentése ugyan test, de a „test” e fogalomban pusztán mint a lét hordozója jelenik meg, például a holttestre is ezt a szót használják. A szóma = ugyan a testet jelenti, de a meg nem váltott embert is, aki nélkülözi Isten hatásait: jóságának érzékelését, szentséges akaratát, mennyei bölcsességét, egyszóval igéjét, mert szembefordult Istennel. A σαρξ - szarx jelentése: hústest, az ószövetségi (בשר) bászár görög megfelelője. Ez egyszerűen élőlényt, élő embert jelent, de az embernek azokat az érzéseit, vágyait, indulatait, impulzusait, amelyek felfogják Istent, és amelyeket akár az Isten szolgálatába is lehet állítani. A szarx nyitottá válhat az isteni Pneuma számára is.

Gerhard Theißen Az őskeresztyénség élményvilága és magatartásformái c. [6] művében összehasonlítja a bibliai szóhasználatot a modern lélektani szakkifejezésekkel. Vegyünk egy példát: a „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből (לבב), teljes lelkedből (נפש), és teljes erődből (מאד)” (5Móz 6:4). Az ő interpretációjában ez a következőképpen néz ki: szerinte a „szív” már az ókorban, de a jézusi hagyományokban is hangsúlyosan elsősorban a kognitív és az erkölcsi képességet jelenti, a különbségtétel meglátását a jó és a rossz között. Mk 12:30 ki is egészíti a  legfőbb parancs szövegét: „teljes elméddel” (διανοια) betoldásával, amely a gondolkodási képesség mellett az érzületet, a ráhangolódást is magában foglalja. A nefes az ember bennvaló lelke, élő, lélegző lelke. A (רוח) ruach kívülről jön, és általában az isteni Lélek megnyilvánulásaira használja az Ószövetség. Megtérésekor az ember nefesét érinti az isteni ruach, és ekkor nyílik meg az addig zárt értelme és az ember egész léte Isten számára. A möód lehetne akár csak nyomatékosító szó is, de itt nem csak az ember erejét, vagyis összeszedettségét, erőteljességét jelzi, hanem még a vagyonát is magában foglalja. Természetesen a möód alapjelentése az, hogy: igen, nagyon, vagyis teljes erődből szeresd az Urat a te Istenedet. De Isten tiszteletének és szeretetének megvan az anyagiakkal meghozott áldozatban is a szerepe.

Ez az exkurzus szerű bekezdés két jelentős tanulsággal is szolgál. Az egyik az, hogy a testet öltött Krisztusban, akiben az Ige testté lett, soha nem kívülről szólalt meg a Lélek, hanem kezdettől fogva benne élt, és belülről szólt hozzá, és természetesen „belőle kifelé” amikor tanított. Talán a szarx éppen azért alkalmas az inkarnáció szavaként, mert az Úr Jézus személyiségének nem csupán egy szeletéről van szó, hanem a teljes emberről. Az Úr Jézusnak minden gondolata, akarata, érzésvilága, idegszála teste-lelke telve volt az Isten szándékával, gondolataival, egyszóval Igéjével.

És a testet öltés után Jézus ellenállt annak a kísértésnek, hogy kilépjen ebből az Istennel való egységből, és kipróbálja azt, hogy milyen élmény kitépni magunkat az Atya Isten hatósugarából és akár csak pontszerűen szembeszállni vele, vagy folyamatosan szembemenni vele. Emberként hozzánk mindenben hasonlóvá lett, sőt kísértést is szenvedett, kivéve hogy nem vétkezett (Zsid 4:15). De ha Jézus nem lett volna valóságosan emberré, nem kóstolta volna meg az emberek életét, sőt a halálát is, és szenvedésével nem szállt volna le a halál legsötétebb mélységébe, ez esetben megváltásunk sem volna bizonytalan illúziónál több. Nem képezhetné a pokoltól, a kárhozattól való szabadulásunk szilárd (történelmi) alapját.

A testet öltés csodája éppen abban van, hogy Isten nem közvetítők által szólalt meg, - bár az angyalok mindig is akaratának tökéletes végrehajtói voltak. Itt azonban minőségileg másról van szó: maga Isten jött olyan közel az emberekhez, amelynél csak majd a színről-színre látás lesz teljesebb. Ha Istent meg akarjuk ismerni, Krisztusra kell néznünk.

A másik tanulság pedig az, hogy nekünk embereknek - ahogy Jelenits István szereti megfogalmazni - a hit = kegyelmi állapottal. Csak a hit nyitja meg szemünket, értelmünket, tudatunkat, tudatalattinkat, egész lelkünket arra, hogy felfogjuk Isten nagyságos dolgait (Zsid 11:1-3). Hogy megiszonyodjunk a gonosztól, és kívánjuk a mennyeit. Ebből következhetne az is, hogy a hitetlen nem tehet arról, hogy hitetlen és nem látja, és nem érti meg Isten tetteit, ott ahol a hívő nyilvánvaló módon látja azokat.  Igen ám, de a hitet a Lélek ébresztgeti minden emberben, de csak a hívő engedi magát vitetni ott, ahol a Lélek szele fúj (Jn 3:8), a hitetlen pedig ellenáll ennek.

 

  1. Az idők teljességében

 

Az Úr Jézus eljövetele nem egy véletlenszerű történet a történelem lepergő eseményei között. Az Emberfiának eljövetelével, földi életével, szenvedésével, halálával, feltámadásával egybefut minden ószövetségi hagyomány és a görög filozófusoknak, - vagyis a lét igazságain töprengő embereinek - várakozása. A bibliai próféták, a himnuszszerző zsoltárírók, a bölcsességirodalom bölcsei, az ószövetségi apokaliptikusok várakozása éppúgy célhoz ér Krisztus születésében, mint a görögöknél Herakleitosz óta Plátónon át a létező világ ésszerűségének és egységbe rendező értelmességének vágya. Plátónnál nem csupán a külső világ, a természet és a politika harmonikus rendje fontos, hanem a lélek önmagával folytatott szótlan párbeszéde is, amit csak a belső csendben foghatunk fel.[7]

A politikai fordulatok következtében felfokozódott ez a várakozás akkor, amikor a görögöknél semmivé vált a harmonikusan rendezett kozmosz ideája és tapasztalata. Ennek következtében a görög isten-fogalom abszolút transzcendenssé, megismerhetetlenné, sőt idegenné vált. A mi hitünket alapjaiban megrázó csoda lenne, ha Isten, - aki nem hagyta magát kinyilatkoztatás nélkül (Rm 1:19-20), - levette volna kezét bármikor bármely népről. Főleg azokról, akiknél az igazság utáni vágy elemi erővel jelen volt. A megváltás utáni általános vágy megelőzte ugyanis az Üdvözítő eljövetelét.

Jézus Krisztus földre jövetelével azután maga Isten jelent meg „személyesen” a színen, hogy ezt a vágyat betöltse. Ha Jézus Krisztus nem Isten valódi Fia, nem is válthat meg bennünket bűneinktől és annak következményétől. Sem itt a földön: megromlott emberi természetünktől, összeférhetetlenségünktől, gonosz hajlamainktól, irigykedéseinktől, makacsságainktól, bosszúvágyunktól, vigasztalhatatlanságunktól, nagyravágyásainktól, elégedetlenkedésünktől, hogy végre már egy kis békénk legyen. És főleg nem az örök kárhozattól.

Akkor viszont hiábavaló a mi hitünk. Együnk, igyunk, mert előbb-utóbb úgyis meghalunk. De máris megrontottak minket a rossz társaságok például a hitetlen François Voltaire, a gyűlölködő Karl Marx, az emberek bűnbánatára csapást mérő Sigmond Freud, a társadalmat felforgató Vlagyimir Iljics Lenin, a nagyfőnököt játszó Hitler és zsarnok Joszif Viszárionovics Sztálin, meg a mai értékgyilkos bal-liberális média  (Rm 15:12-34).

 

  1. Örök Fiú

 

Az Úr Jézus azonban nem csupán feltámadása által vált Isten Fiává, hanem már születése előtt is az volt, és földi élete ideje alatt is folyamatosan. Ő öröktől fogva mindörökké Fiú. Az Úr Jézus és az Atya Isten nemcsak azonos lényegűek, hanem egyugyanazon lényeget birtokolják. És birtokolták is mindig már az örökkévalóságban, Krisztus testet öltése előtt is.

A korai egyházatyáknak Istennek a Krisztusban történő megtestesülése megértésének érdekében a történelem Istenét, a Mindenható Istent - azt akit a Biblia tár elénk, - el kellett határolniuk a kor istenfogalmából mindenki számára ismerős: születő, szenvedő, meghaló majd ismét feltámadó és átalakuló istenekről alkotott mitikus elképzelésektől. Ezek az istenek semmi mást nem fejeztek ki, mint a természet és a történelem állandóan önmagát ismétlő körforgását, ami persze sehova sem vezetett akkor se, és ma se. De ez az emberek egyik alapélménye. Nem lehet belőle kitörni. Az ember, mint a természet része egyben annak fogja is. A Krisztus esemény pontosan a lét értelmetlenségének kitörési pontja, méghozzá az, amit a történelem egy adott időpontjában maga Isten készített el. A Krisztus eljövetele nem előkészítetlen, de a Krisztus esemény egyben befejezetlen is. A Krisztus dicsőséges visszajövetelével fejeződik majd be.

Nüsszai Gergely nyomán Szent Ágoston fejti ki, hogy a Názáreti Jézus Krisztusban Ábrahám, Izsák, Jákób és a próféták Istenének inkarnációja, önmegüresítése (κενωσις) történt meg. Vagyis a Mindenható Isten leereszkedése hozzánk emberekhez, de ez egyben mindenható hatalmának jele is. Isten önmagát üresíti meg, méghozzá önként, a bukott emberek érdekében, hogy bukásuk következményétől megszabadítsa őket. Ez az egyetlen hatalom amely erre képes. A latin homofactus magyarul: emberré lett, ugyanezt az isteni létformából emberi létformába történő belépést mondja el.

De ez az „emberré lett” egy igen lapos és a lényeget tekintve semmit nem mondó kifejezés. Mert a homo = ember, a facio, fēci factus = tenni, cselekedni, csinálni, készíteni, véghezvinni - kifejezés nemcsak azt a kérdést veti fel, hogy akkor kicsoda a mondatnak (mondatrésznek) az alanya, aki cselekszik, - hanem egyben a választ is megadja: Isten. A Fiú is, aki emberré lett. Természetesen az Atya és a Szentlélek is alany. Ezek szerint a Fiú nem csupán elszenvedője a megtestesülésnek, nem csak történik vele, hanem aktív résztvevője is. Amikor a testet öltés történt, akkor vajon a Fiú nem volt Isten? Nem volt aktív? Vagy nem volt öntudatánál? Hiszen erre készült a világ alapjainak felvettetése előtt (Jn 17:24). „Aki előbb volt mindeneknél, minden őbenne áll fenn” (Kol 1:17). Ebben a helyzetben kikapcsolt volna? Tudom, hogy titok teli és szent területen állunk, ahol csak levett sarukkal lehet megmozdulni! Nem is tudhatunk, tehát nem is mondhatunk erről semmit, csupán azt, hogy inkarnációjából a Fiú tudatos és teljes isteni jelenléte legalábbis nem zárható ki.

 

  1. Sokatmondó a credo szövege

 

Az az állítás, hogy az inkarnációban a teljes Szentháromság egyaránt aktív volt, egyébként a hitvallás szövegében többször megismétlődik. A teljes Szentháromság egy örök Isten, tehát a Fiú is. Lásd a lábjegyzetben a hitvallás latin szövegét.[8]  Fontos kiemelni, hogy Istent factorem coeli et terrae, - vagyis mindenek Teremtőjének, mindenek alkotójának nevezi, sőt minden látható és láthatatlan Teremtőjének. Ezzel a hitvallás az Ószövetségi Biblia Istenét definiálja, akinek Jézus a filium Dei unigenitum.- egyszülött, vagy egyetlenszülött, aki nem teremtmény. Ezzel Jézusnak az Atyával történő egyedülálló kapcsolatát pontosítja. Nem fogadott Fiú, mint a Krisztusért kegyelembe fogadott többi hívő ember (Rm 8:14-17, 1Jn 3:1-3), hanem az Úr Jézusnak az Atya Istenhez fűződő viszonya a történelemben páratlan, egyedülálló.

Tudvalevő, hogy férfiemberek nem szülnek. A hitvallás Istent sem keveri ebbe a bizarr gyanúba, hanem csupán keresi a megfogalmazás módját, miként lehet elmondani, az elmondhatatlant, hogy az Úr Jézusnak más a kapcsolata az Atya Istennel, közvetlenebb, bensőségesebb, összehangoltabb mint az összes többi  teremtménynek. Úgyhogy Jézus nem teremtmény: genitum non factum. Erre a földi világra a Szentlélek teremtő munkája által született incarnatus est de Spiritu Sanctu Máriától a szűztől ex Marie virgine és így lett emberré. Vagyis homofactus est. Tehát emberré léte a Szentháromság egy örök Isten tette. Itt is szóba kerül a factum mégpedig tagadott formában. Jézus genitum –„született”, non factum. Isten nem szavával „alkotta”, mint az összes többi teremtményét.

Ebben - a latin atyáktól származó hitvallási szövegben - a születéstől fogva a teljes Szentháromság aktív közreműködése benne található. Nem a mikéntje, hanem a ténye, az viszont félreérthetetlenül. Mint ahogy az Úr Jézus születése sem nőgyógyászati ügy, - ez a megközelítés torz indítékból csak torz eredményre vezetne, - hanem teológiai, méghozzá szótériológiai. Vagyis az Istentől elszakadt ember isteni módon történő megmentésének ügye.

Máriának a szűznek az angyal Jézus megfoganását így jelentette be: „a Magasságos ereje árnyékoz be téged, ezért a születendőt is Szentnek nevezik majd, Isten Fiának” (Lk 1:35). Az Ószövetségben gyakori kifejezés Isten teremtő Lelkének kiáradása (1Móz 1:2, 2Móz 11:25, És 11:1-10). Ez nem jelent többet, mint Isten teremtő erőinek kiáradását. A szövegben semmiféle nemiségre utaló jelleg nincs. Csupán arról szól, hogy az Úr Jézus szentsége nem az emberek erkölcsi értelemben vett szentsége, - amire az emberek egyáltalán eljuthatnak, - hanem szent, természeténél fogva, mert eredete is szent. Ő nem szentté lett, hanem szent volt kezdettől fogva, származása nem e világból való.[9]

Csak utalok rá, hogy teljes képtelenség sőt gőgös istenkísértés volna részemről, ha ennek a mikéntjét, a módját, a Szentháromságon belüli kommunikációját próbálnám megérteni, mert ez egyedül Isten titka. De hogy az Úr Jézus nem úgy született, mint mi, hogy a születésünk előtt történtekről alig valamit ismerhetünk, azt is csak hallomásból, ha a szüleink elmondták.

Bár az utóbbi idők lélektani kutatásai nagyon is fontosnak tarják a prenatális időszak figyelembevételét. Erről a Biblia is régóta beszél, sőt Isten gondoskodását látja benne: „alaktalan testemet már látták szemeid, csontjaim nem voltak rejtve előled, a napok sem amelyeket nekem szántál” (139. Zsoltár). A zsoltárban azonban szó sincs lélekvándorlásról, születés előtti vagy korábbi más testben eltöltött élet emlékeiről. Csupán arról, hogy létezésünk forrásánál is ott volt Isten irgalmas és gondoskodó szeretete. Életünk abszolút módon Isten ajándéka, és nem Istentől független valami.[10]

A Názáreti Jézus születése kapcsán mint tény kerül elő a szentháromságos egy örök Isten teljes jelenléte és aktivitása. Krisztus megüresítette magát, és nem csupán elszenvedte inkarnációját, megüresedését, mint egy magatehetetlen csecsemő. Mint ahogy egész földi élete (mint embernek) tudatos engedelmességben zajlott az Atya Isten iránt.

 

  1. Krisztus önmegüresítése mint titok és paradoxon

 

Origenész szeme előtt Krisztus inkarnációja és a kereszthalála teljes paradoxona állt. Ha Krisztus nem érzett volna öröktől fogva részvétet bűneink okozta nyomorúságunk miatt, nem lett volna emberré és nem engedte volna hogy keresztre feszítsék.[11] Krisztus inkarnációja, élete, halála egyaránt önmegüresítés. Mint említettük a (κεωσις) kenószisz, ennek az igei formája az ekenószen = szó szerint azt jelenti, megüresíteni magát. Tehát itt is az alany egyértelműen Jézus Krisztus maga. Fil 2:6 morfé theu-nak nevezi a Názáretit. Istennek formájában volt. Ebben a (μορφή) = állapot, forma, létezési forma nem csupán a külső alakot, hanem a lényeget, állapotot, helyzetet, beállítottságot sőt a birtoklást is jelenti.

Maga a „megüresítés” is titok előttünk, hiszen fogalmunk sincs arról, hogy a Názáreti Jézus, - aki e testben való élete idején a természet erőinek parancsolt, pl. lecsendesítette a vihart (Mk 4:39), meggyógyította a legkülönfélébb betegségeket (Mt 9:18-34), sőt a halál felett is Úr volt (Lk 8:40-56), - milyen isteni tulajdonságokat „nélkülözött” e testben. Azt tudjuk, hogy igényelhetett volna több mint 12 sereg angyalt szenvedése elhárítására (Mt 26:53). Mégis azt kell gondolnunk, hogy a kenószisz legalábbis annyit jelent, hogy aki azt mondta magáról, hogy: „mielőtt Ábrahám lett volna én vagyok” (Jn 8:58), imádkozásában üres kezekkel állt az Atya előtt. Hagyta magát elfogni, vállalta a megaláztatást, és a kereszten fejezte be földi életét. De ez nem azt jelenti, hogy megfosztódott volna olyan isteni tulajdonságaitól, amelyeknek korábban birtokában volt, csupán azt, hogy „letette” azokat.

Mivel Isten a szeretet teljhatalma, megengedheti magának a szeretet erőtlenségét is. Belebocsátkozhat a szenvedéssel és halállal teljes világunkba anélkül, hogy elmerülne és felolvadna benne, vagy bármilyen módon lefokozódna, esetleg bűnnel szennyeződne.

A kereszten történt Isten legradikálisabb önmegüresítése. A kereszt tehát Istennek legradikálisabb és legfelülmúlhatatlanabb önmeghatározása. Ez itt sem azt jelenti, hogy Isten feladja önmagát, vagy ellentétbe kerül lényegével. Ellenkezőleg: a kereszten mutatja meg saját igazságához, szeretetéhez, irgalmához és ígéretéhez való feltétlen hűségét. Ezt teljes isteni szabadságában teszi. Volna hatalma hozzá, hogy visszavegye szándékát, amellyel teljes súlyával a bűnei következtében megromlott és halált váró ember mellé áll, de nem teszi.

Mert a kereszt másik oldalán ott áll a keresztre feszítő. Vagyis maga a sátán, és a befolyása alatt álló emberek is, akik tele vannak gyűlölettel és a pusztítás szándékával. Hatalmuk ebben ki is merül: a sátán embergyilkos kezdettől fogva (Jn 8:44). De azzal, hogy a halál hatalmával megölte Krisztust, valójában Krisztus ölte meg a halált és a halál fogságába jutott ember számára így szerzett szabadulást (Zsid 2:14).

 

  1. A kereszt nem vereség, hanem Krisztus győzelme

 

A korai keresztyénség a megtestesülést a kereszthalállal, a kereszten aratott diadallal és a feltámadással szoros összefüggésben látta. A credo így folytatódik: et resurrexit tertia die secundum scripturas – Vagyis feltámadt a harmadik napon az Írások szerint. Sőt: et iterum venturus est cum gloria judicare vivos et mortuos: cujus regni non erit finis. – eljön majd dicsőségben ítélni élőket és holtakat és országának nem lesz majd vége! Ez a régiek hitében a Szentírás tanítása alapján egyetlen ívű esemény volt, szervesen összetartozott.

A préegzisztencia, a kenószisz, a kereszt és felmagasztalás egy egész a mennyet és földet átfogó grandiózus isteni cselekvés részei, amelyben nem sérül sem Isten igazságossága, sem a lét rendje, sem az ember Istentől kapott szabadsága.  Isten a megváltás művével nem kényszerít senkit bűnei megtagadására, bűnbánatra, megtérésre, szent életre, hanem csak lehetőséget ad rá és ösztökél.  Az örök jó megragadására.

 

  1. Lesz-e bennünk folytatása?

 

Íme a karácsony ünnepének titka. Mekkora ajándék lehetne, hogy a Krisztus követése karácsonykor alázatos és áldozatos szeretetünkben mutatkozna meg igazán.  Nem az ünnep fényéről vagy a felkészülés alaposságáról lenne szó csupán. Ha mi is megajándékoznánk szeretteinket saját magunk megüresítésével. Ennek következményeként az ő szabadságukkal.

Hadd mondják el, - anélkül, hogy közbevágnánk - mindazt, ami szívüket nyomja, - ha nekünk nem tetszik is. Megajándékozhatnánk őket önzetlen jóságunkkal. Készülhetnénk arra, hogy több jézusi lelkület bontakozzon ki bennünk. Vállunkra vehetnénk terheiket, és mi is önmagunkat megüresítve, szolgai formát vennénk fel (Fil 2:7), anélkül, hogy elvárnánk, hogy megünnepeljenek érte. Vegyük hát magunkra botlásaikból és bűneikből, annyit amennyit csak elbírunk, ha azok csúfondárosak is, és vigyük a magunkéval együtt a Golgota keresztje alá, hogy ők is, meg mi is megtisztulhassunk és megkönnyebbülhessünk. Egyből felfrissül a levegő mind a családunkban, mind a gyülekezetünkben. Ne csak passzív elszenvedői legyünk az életünkkel járó bajoknak. Törekedjünk a családban és a gyülekezetben belső békességgel elviselni, hogy nem mindig a miénk az utolsó szó!

Mert Isten uralma nem olyan térbeli ország, mint napjainkban a szuverenitásukért harcoló népeké, vagy a gyülekezetekben, esetleg a családokban uralkodó kiskirályoké, akik azt hiszik, hogy csak nekik lehet igazuk. Hanem olyan, amelyben egyedül Isten gyakorolja a hatalmat az alázatos Krisztus által. Mi pedig pontosan önmegüresítésünk által válunk isteni természet részeseivé (2Pét 1:4). Mert nincs túl nagy választási lehetőségünk, vagy magunkat megüresítve mi magunk is gazdagodunk, hiszen áldására leszünk környezetünknek, ők meg nekünk, vagy leuraljuk őket és ők  meg ellenünk fordulnak.

 

  1. A jó változás mindig Isten műve

 

Amiért az Isten Fia emberré lett, az lehetővé teszi, hogy ilyen változás megtörténjen bennünk is. Ami egyébként az emberi személyiségünkből, múltunkból vagy őseinktől örökölt hiábavaló és önző természetünkből, levezethetetlen és megtervezhetetlen, mert egyedül csak Isten műve bennünk. Mert Isten országa ma sem erőszakkal jön el, vagy nem a drága ajándékok jelzik érkezését, hanem az alázatos szív, amelyben Krisztus megszületett, és elevenen él (Lk 17:21).

Ez nem ábránd, hanem Isten országának olyan eljövetele e világra, amilyen volt Jézus Krisztus első érkezése. Jézus lelkülete ilyenkor bennünk születik meg. Ezt csak a Názáreti inkarnációja tette lehetővé. Egyedül Isten műve bennünk is. De nem kerüli meg akaratunkat és nem teszi jelentéktelenné törekvésünket.

Itt kerül egészen közel a ma is hús-vér ember és a benne megszülető és máris jelen lévő és eljövendő élő Jézus. Hiszen az Ige mindig is „testté akar lenni”. Vagyis ahogy Dietrich Bonhoeffer írta: a szent keresi a profánt, a mennyei a földit. Az Ige testet ölt az emberben és türelemmé, jósággá, alázattá, teherbírássá, megértéssé, együtt-szenvedéssé, a bűnök bocsánatává válik. A halál életté, a pusztulás, a lealjasodás lelki virágzássá, mennyei emelkedettséggé, az igazságtalanság igazságossá, a szentségtelen szentté. Krisztus eljött, és csapást vágott a történelem útján az örökkévalóság felé. Ez a krisztusi csapás követhető. Arra a kérdésre, hogy miben áll Isten szeretete, csak azt a választ adhatjuk, hogy véget ért az ember meghasonlása önmagával és a többi emberrel, mert Jézus Krisztus az Istennel és az egymással való megbékélés lehetőségét hozta el minekünk.[12]

 

  1. Csak az Üdvözítő, és nincsen más

 

A fenti mondatot Péter apostol mondta a zsidó nagytanács előtt: „nincsen üdvösség senki másban, nincs és nem is adatott az ég alatt más név, amely által üdvözülhetnénk csak a Názáreti Jézus neve” (Apcs 4:12). Jézus Krisztusban az Isten felülmúlhatatlanul és maradéktalanul közölte önmagát. Azóta minden új kijelentés szükségszerűen csak hamis vagy téves lehet. Nincs is szükség rá. Az Úr Jézusban a Deus absconditus Deus revelátussá vált. De Krisztusban a Deus absconditus és a Deus revelatus egy és ugyanaz.  Tehát amit Isten már kinyilatkoztatott önmagáról, és ami még rejtve van előttünk. Istennek a Krisztusban adott önkinyilvánítása nem tehető zárójelbe, ha életünk titkát, rendeltetését és minőségét kutatjuk.

A Szentháromságban az isteni személyek átjárják egymást. A számoknak csak akkor van értelmük, ha mennyiségről beszélünk. A tiszta szellemi világban, magában az Istenben nincs semmi, ami megszámolható volna. Ilyen értelemben félrevezető is a Szentháromság három személyéről beszélni. A Szentháromság Isten személyének belső titka, magának az Istennek a titka, rajta kívül senkire sem tartozik. Isten minden számszerűségen túl létezik. Osztatlan egység – mondták az atyák. Az Atya öröktől fogva Atyaként létezik. A Fiú öröktől fogva Fiúként létezik. A Lélek öröktől fogva Lélekként létezik. Viszont a Fiú lett időben emberré. Nem akarata ellenére és nem passzív, nem elszenvedő módon, nem saját résztvevő cselekvésétől függetlenül, hanem teljes odaszánással, teljes és tudatos aktivitással.

Ez még akkor is igaz, ha nem értjük az inkarnáció titkát a maga teljes mélységében. A kinyilatkoztatás majd mindig az emberi gondolkodás határait súrolja, sőt meg is haladja. Ugyanakkor az ésszerűséggel mégsem ellentétes. Istenben nincs időbeli egymásutániság. Ő mérhetetlen hatalmú, kimeríthetetlen életteljesség, és ugyanakkor örök cselekvés és bensőséges nyugalom és békesség is egyben.[13]

Épp ezért értelmetlen valamiféle kisjézusról, jézuskáról beszélni, a jászolágy miatt sajnálkozni. Vagy belemerülni az ünnep forgatagába, engedni, hogy sodorjon, de egyben ki is lúgozzon. Hogy azután értetlenül távolságot tartsunk ettől a gazdag, de titokteli és mégis ígéretes valóságtól, hogy Krisztus által az örökkévaló a maga szentháromságos közösségébe hívott meg minket. „Azt akarom Atyám, hogy akiket nekem adtál, azok is ott legyenek velem, ahol én vagyok, hogy lássák az én dicsőségemet, amelyet nekem adtál, mert szerettél engemet már a világ kezdete előtt.” (Jn 17:24). Hát erről van szó! Még karácsonykor is. Ne engedjük meg tehát, se önmagunknak se a ránk bízott híveknek, hogy karácsony a silány üzleti hangulat áldozatává váljon. És ne legyen a baptista lelkészek egyedüli gondja, hogy mivel dobhatják fel egy kissé a karácsonyi istentisztelet hangulatát, hogy ne legyen olyan monoton és unalmas esztendőről esztendőre. Csak mélyüljünk el Isten titkaiba, annál üdébbet, fontosabbat és értékesebbet úgysem fogunk kitalálni.

Azon érdemes elgondolkodni, hogy az Úr Jézus soha nem mondta, hogy ünnepeljük meg a születésnapját. Ez egyébként embereknél is szeretteink szívében szokott megszületni. Igaz, meg sem tiltotta. Sőt igazi nagy ünnepet ígért a jövőben az ő Atyja országában (Lk 13:29). Követésére azonban hívott (Mt 10:38). Nem kényszerített, csak hívott, és megteremtette a lehetőségét annak, hogy menjünk utána.

Nekünk van olyan „álmunk”, hogy Krisztus követésében a szelídségünk, alázatunk, áldozatkészségünk, jóságunk, önmegüresítésünk majd akaratunktól és erőfeszítésünktől függetlenül a Szentlélek hatására csak úgy a fejünk fölött egyszer csak csodamódon megszületik. Aztán nem születik meg végül semmi. Maradunk olyanok, amilyenek voltunk: önzők, számítók, sértődékenyek, magunknak valók. Ha a Fiú az ő megüresedésében teljes aktivitásával, akaratának teljes súlyával benne volt, nekünk nem kellene a magunk átalakulásában benne lennünk? Hogy megszülessen már végre bennünk is a Krisztus!

 

 

[1] A. Leo Oppenheim: Az ókori Mezopotámia: 234. o.

[2] Rosalie David: Élet az ókori Egyiptomban: 208-256. o.

[3] Everet Ferguson: A keresztyénség bölcsője: 135.-234. o.

[4] Katus László: A középkor története: 28.-30.o. – Pannonica – Rubicon kiadó Bp., 2000.

[5] Walter Kasper: Jézus Krisztus Istene: 202.o. – Osiris Kiadó Bp., 2003.

[6] Gerhard Theißen: Az őskeresztyénség élményvilága és magatartásformái – Az őskeresztyénség pszichológiája: 82. o.

[7] Lásd A.E. Taylor: Platon c. kve 348. o.: „Az istenes élet az erény, jámborság, józanság és igazságosság alapjaira épül. Az istenes élet nem lehet az igazság és a gyönyörök csereberéje.”

[8]

Credo in unum Deum, Patrem omnipotentem, factorem coeli et terrae, visibilium omnium, et invisibilium. Et in unum Dominum Jesum Christum, Filium Dei unigenitum. Et ex Patre Natum ante omnia saecula. Deum de Deo, lumen de lumine, Deum verum de Deo vero. Genitum, non factum, consubstantialem Patri: per quem omnia facta sunt. Qui propter nos homines, et propter nostram salutem descendit de coelis.

Et incarnatus est de spiritu sancto ex Maria Virgine: et homo factus est. Crucifixus etiam pro nobis: sub Pontio Pilato passus, et sepultus est. Et resurrexit tertia die, secundum Scripturas. Et ascendit in coelum: sedet ad dexteram Patris. Et iterum venturus est cum gloria judicare vivos et mortuos: cujus regni non erit finis.

Et in Spiritum Sanctum, Dominum et vivificantem: qui ex Patre Filioque procedit. Qui cum Patre, et Filio simul adoratur, et conglorificatur: qui locutus est per Prophetas.

Et unam catholicam est apostolicam Ecclesiam. Confiteor unum baptisma in remissionem peccatorum. Et exspecto resurrectionem mortuorum. + Et vitam venturi saeculi. Amen.

 

 

[9] Liptay György, Rózsa Huba: Krisztus Jézus született: 77.-111. oldalain tárgyalja Jézusnak a Szentlélektől való fogantatása, illetve Isten teremtő megnyilvánulásainak párhuzamait az ószövetségi szövegekben – Szent István Társulat kiadásában Bp., 1978.

[10] Gerhard Theißen: Az őskeresztyénség élményvilága és magatartásformái – Az őskeresztyénség pszichológiaája: 47.-89. o. Egyebek között felhívja a figyelmet arra, hogy a prenatális élmény minden ember számára egy egész életen át őt elkísérő isteni ajándék a félelem nélküliség biztonságáról a létbe ágyazottság rendjéről – Kálvin Kiadó Bp., 2008.

[11] Walter Kasper: i.m. 203. o.

[12] Dietrich Bonhoeffer: Etika: 47. o. -  Ráday Kollégium sokszorosítása Bp., 1983.

[13] Walter Kasper: i.m. 284.-327. o.

HEGYI ANDRÁS - A hatalomról 2.

(Nyomdai és elektronikus eszközökkel csak a szerző írásos engedélyének birtoklása esetén másolható, sokszorosítható!)

 

10. A hatalom és a szenvedés kapcsolata

Nézzük meg ezt egészen közelről, először nem is Jézus személyes sorsában, de nyilván az ő példájából, hogy is van ez nálunk embereknél? Amikor az édesanyák jó példája, tanítása, sőt az édesapák szigora is lepereg a rossz irányba induló gyermekeinkről, még egy hathatós eszközünk maradt érdekükben, a szenvedésünk. A szenvedésünk „hatalma”. Szenvedünk miattuk is, de egyben érettük is. Gyakran igazzá válik ilyenkor, hogy a szelíd szó megtöri a csontokat (Péld 25:15). De csak ez.

Amikor a mártírok a máglyán égtek, az emberek nem csak sajnálkoztak, hanem az embernél (a szenvedő embernél is) nagyobb igazság erejével is találkoztak. Ez volt az az időszak, amikor a mártírok vére az üdvösség terjedése céljából magvetés volt. Halálukat a szenvedők nem kudarcként élték át. Azért nem, mert elérték hitük célját, az üdvösséget. A saját isteneikből és eszméikből kiábrándult pogányok viszont láttak a cinizmusuk „végső igazsága” helyett valami mást. Valamit, ami igazi. Amiért meghalni is érdemes. És ez vonzotta őket is. Hát mégiscsak van ilyen? A hatósugarába kerültek. És sokan megtértek, noha tudták, hogy ők is sorra kerülhetnek.

Az Úr Jézus a kereszten látható módon minden hatalmától megfosztva, „önmagát megüresítve” szenvedett (Fil 2:6-11). Vérző testén kívül semmije se volt. Valószínűleg még ruhája se, ami eltakarhatta volna a szemérmét. Egy valamit nem lehetett elvenni tőle: az engedelmességét az Atya iránt. Azt, hogy pont most és pont itt és pont ezzel váltsa meg a világot. Éppen engedelmességével és a szenvedésével. Mint örökkévaló főpap, ő mutatta be az engesztelő áldozatot mindnyájunk bűnéért. Ha ez nem világra szóló hatalom, akkor semmi nem az. Ha nem emiatt van reménységünk, halálunk után az ítélet napján a felmentésre, akkor hiábavaló a mi hitünk és még bűneinkben vagyunk (1Kor 15:12-20). De ha Jézus engedelmessége minket is magával ragad, és magunk is engedelmessé válunk, akkor a pokol kapui sem vehetnek rajtunk diadalt (Mt 16:18).

Csak hát meg kellene látnunk a keresztben is a hatalmat. Igaz, ez nem az ököl hatalma, hanem a simogatásé. Nem az ördögé, hanem Istené. Nem volt igaza Nietzschének, amikor azt mondta: „gyűlöllek sápadt Názáreti”. Mert az Úr Jézus keresztáldozatában az élet diadala manifesztálódott a halál fölött. A teremtő erőé, az élettől duzzadó erőé, az izmos, a gyógyító erőé, amely ugyanakkor hamvas, üde, szerető, puha és melengető. Barkát, virágot termő. Ez az isteni erő fogja helyreállítani az egész világot. Semmi más erre nem képes.

Csak a mindenek felett a kényelmét szerető, és hiú dicsőségre vágyó, igazság tekintetében közönyös, világias gondolkodású kegyes szokta meg, hogy úgy gondolkodjon, hogy a szenvedés és a dicsőség, merőben két különböző dolog. A sajátosan Jézusi hatalomban azonban ezek összetartoznak.

Hozzászoktunk, hogy a hatalommal kapcsolatban valami nagyról, monumentálisról, világhírűről van szó. Nem ártana az isteni alázatot és szelídséget komolyabban vennünk! Mert Jézus elutasította még a Messiási címet is. Megtiltotta, hogy őt Messiásnak kiáltsák ki. Önmegjelölése az Emberfia volt, ami kizár minden későbbi kiszínezést.[1] „Az emberek az Emberfiát megvetik, elárulják, ahogyan az Emberfiáról meg van írva” (Mk 9:42, 14: 21).

A szenvedésről elhangzó próféciák idézésével Jézus a szenvedést választotta. Ámde ezt nem átgondolatlanul tette. Éppen a sátán nem akarta Jézus szenvedését (Mk 8:33). Jézus, az Emberfia a szenvedésben a sebezhető ember, a kiszolgáltatott ember áll előttünk. Ő kész szenvedni és meghalni is. Ő úgy készült a szenvedésre és a halálra, mint ha bűnös ember lett volna. Bíróság elé állították, úgy állt az esendő és bűnös ember pártjára, hogy Isten és a világ előtt azonosult ezzel az emberrel a legvégsőkig, meghalt értük. Ami itt Jézusban együtt van az önfeláldozás és az önmegvalósítás, az a mi tudatunkban rendszerint kettéválik. Az ő halála azonban így válik engeszteléssé, váltságdíjjá. A halált vállaló Jézus ment meg minket a haláltól, méghozzá az örök haláltól, a kárhozattól. Halála nem kudarc, hanem hatalmának manifesztációja. Igaz, ez nem a szokásos módja a hatalom megmutatkozásának. Ez a bűntől szabadító, bűnt eltörlő hatalom. Érvénye ráadásul örök.

Ugyanakkor Jézus amíg itt a földön élt is, tudatában volt isteni hatalmának. Hiszen a betegeket ő gyógyította meg. Az éhes sokaságnak ő sokszorozta meg a kenyeret (Jn 6:1-15). Úgy járt a tengeren, mint ha valami szárazföld volna (Jn 6:19), sőt parancsolt a viharnak (Mk 4:35-41) és a gonosz erőknek (Lk 9:42). Kiszólította a halottat is a sírból (Jn 11:43). 

Halála, feltámadása, üdvözítő szándéka is teljhatalmából fakadt. A bűnösökért meghaltnak van joga megbocsátani a bűnöket. De egyben új törvényt szabni a bűnből feloldozottaknak. Jézus felhatalmazást kapott az Atyától arra, hogy majd a világ ítélőbírája is legyen (Jn 5:22, 17:2). És mi vagy belépünk itt az irgalmasság kapuján, vagy az lesz a sorsunk, hogy az igazság kapuján kell belépnünk odaát.

Ő annak a világnak, amelynek az alapja az önérvényesítés, az önfeláldozás szabályát adta. „Aki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt, aki pedig elveszíti, megtalálja azt” (Lk 17:33). Ő az első és mindenestől fogva szenvedő alanya a saját szabályának. Az egész világ meghódításának akaratával szembehelyezi az ember saját jogairól való lemondásának szabályát. Az ő szava elválaszthatatlan attól, ami vele történt. Nekünk sem lázadozva, hanem készségesen kellene magunkra venni az ő követésének keresztjét (Mt 10:38). Beleállunk-e ebbe a paradoxonba? Jézus szenvedésének célja az Isten hatalmának, az irgalmasságának és igazságosságának helyreállítása és kiterjesztése ebben a világban.

Nagy titok számunkra az ő önmegüresítése. Alig találunk Krisztus önmegüresítésére (κενωσιϚ - kenószisz) és az önmegüresítése utáni mégis meglévő isteni hatalmára megfelelő fogalmakat. De hogy mindkettő igaz, az az Írásban nyilvánvaló módon áll előttünk. Figyelemre méltó, hogy a római katona éppen a kereszten haldokló Jézusban fedezte föl az Isten hatalmát (Mt 27:54). Miközben az írásokat ismerő tömeg éppen ellenkezőleg gondolta, ezért szidalmazta. Pedig ismerték a 22. zsoltárt. Elgondolkodtató ez a tény ma, a „mindenható” tetszési indexek korában. Amikor a reprezentáció (a látvány) fontosabbá vált, mint a prezentáció (a jelenlét). Mármint Isten jelenléte.

Nem hordozunk mi is valamiféle világias torzképet magunkban a hatalomról? Mert Jézus szerint amikor valaki győz, éppen akkor bukik el, és amikor vereséget szenved, akkor győz (Mt 10:39)! Mert ahol a teremtő szeretet véget ér, ott véget ér Isten oltalmazó hatalma, de egyben a létünk értelme is. A kárhoztatás csupán az, hogy az ember magára maradhat így is. Aki az igazságot szerető Isten uralmi rendjét megsérti, azt ő átengedi ennek.

Az apostoli levelek nem hagynak kétséget afelől, hogy Jézusban és őreá nézve teremtetett minden mennyen és földön (Kol 1:13-23). Sőt benne tartatik is fenn, és általa ítéltetik meg majd ama napon. Mi hívők is benne és kereszthalála által nyertünk bocsánatot bűneinkre, és változhatunk meg önzőkből, hataloméhesekből szelídekké, jókká, szentekké. Csak benne és általa. Ő adhat nekünk új szívet, új természetet, új fontossági sorrendet, új napirendet. Egyszóval új életet.

11. Az Úr hatalma azonban ítél is

Pál apostol a Római levél első két fejezetében tükröt tartott az ember elé. Először bemutatta a pogány társadalom erkölcsi (vagy éppen erkölcstelen) állapotát. Pál sokkal visszafogottabban tette ezt, mint kortársa Tacitus vagy Svetonius. De mást sem tett, mint amit Athénben elmondott. Hogy előbb-utóbb elkövetkezik Isten ítélete a világon minden emberre. Mivel mindenki Isten teremtménye, az őt megtagadó is, számot kell adnia önmagáról mindenkinek, méghozzá Isten színe előtt.

Azt állította, hogy mindenki szívébe (lelkiismeretébe) bele van írva, hogy mi a helyes, és mi a helytelen, mi a jó és mi a rossz. Sőt az is, hogy kicsoda is tulajdonképpen a teremtő, a törvényadó és egyben az életadó. Vagyis hogy ez az Isten van. De ha tőle az ember elszakad, csak lefelé csúszhat, mint a pára, ha lement a nap. Gátlástalanság, egymás felé való rosszindulat, irigykedés, kapzsiság, rágalmazás, alattomos haszonlesés, engesztelhetetlenség, kíméletlenség, szószegés, csalás, homoszexualitás, és sok hasonló lesz az életének mozgatója.

De világosan láttatta azt is, hogy a zsidóság (hívőség) a maga biblikus tudásával semmit sem ér, ha az ismeretből Úrhoz tartozás megszentelt életmódja nem következik. A megtérésben a Szentlélek hatalma által alakul ki bennünk a törvénytisztelet, az irgalmasság, a szelídség, az alázat, az istenfélelem, stb. Ezek összetartoznak. Pál itt Jézus és a próféták nyomdokán haladt. Az isteni kiválasztás nem egy kényelmes, lusta pozíció, amelyben bárhogy élhet az ember, Isten megtartó ígéreteire akkor is számíthat. Isten ugyanis „nem személyválogató!” (Rm 2:11). A hitből élet fakad (Rm 1:17). Vagy semmit sem ér.

Isten pedig a világ Uraként abszolút hatalommal rendelkezik. Igéjével ugyan pillanatnyilag csak megtérésre hív, hogy megmentsen a harag ellen, de ez a harag egykor megérkezik. Ugyanezzel az Igéjével fogja majd megítélni az emberek cselekedeteit. Ez az Ige ugyanis önmagában is megálló hatalom (Jel 1:16). Ha nem így lenne, a világ egészséges jövője látná a kárát. Végül a világ célba érkezése, az üdvösség. Mindegy lenne, hogy valaki igaz vagy gonosz, szelíd vagy kegyetlen. Sőt az utóbbinak „igaza lenne”. Mert ha van hatalma hozzá, vegye el az, ami a gyengébbé. Annak az élete úgyis kevesebbet ér, mint az övé, hiszen kicsoda az életrevalóbb? Az evolúció „bibliája” szerint az életrevalóbbnak van több joga. A szociál-darwinizmus szerint a hatalmat a nyers erőszaknak kell vezérelnie, mert ez a legalkalmasabb a túlélésre. Hogy ez a „túlélés” mit jelent, azt senki se tudja.

Pál szerint ez tévedés. A hatalom az Istené. Ő pedig el fog számoltatni mindenkit. Ekkor pedig kiderül, hogy a hatalmas kerül hátrányos helyzetbe, mert Isten haragjával kell szembenéznie. Mi már régen elfelejtettük, hogy a János 3:16 „úgy szerette Isten e világot” után az következik, hogy azokon, akik nem engedelmeskednek a Fiúnak, (milyen nem szeretem szó az engedelmesség!), azokon Isten haragja marad rajta (Jn 1:36).

De az Úr kegyelemre hívó hatalma, és ítélő hatalma már is működik, a végső elszámolás előtt is. Sőt kegyelme is hatalmából fakad. Senki nem kényszeríti Istent, nem is kényszerítheti, de nem is kell kényszeríteni, hogy kegyelmes legyen. Mert ez lényéből, valójában hatalmából fakad. Ilyen akar lenni. Kegyelmes. Szereti az embert. De a kegyelem nem nullázza le ítélő hatalmát. Ő minden hatalom birtokában kegyelmes. Minden emberhez kegyelmes. De egyben minden ember bírája is. Sőt mint bíró ad kegyelmet is. Akinek ezt megadja, attól ezt nem lehet elvitatni vagy elvenni. Nincs fellebbviteli bíróság. Övé ugyanis a hatalom a mennyen és a földön.

A történelem folyamán olykor Istennek a többség érdekében máris ítélkeznie kellett egyesek fölött. Az ítéletnapot megelőző ítéletek kapcsán ne feledjük a riasztó példákat, Belsazárt, akit a tivornyázása közben öltek meg. Akhábot, aki Mikájéhu ben Jimla prófétát lefogatta, hogy győztesként majd ítéletet tarthasson fölötte, de közben egy eltévedt nyílvessző végzett vele (1Kir 22:34). Heródest, akit istennek kiáltott ki a tömeg, és abban a pillanatban férgek emésztettek meg (Acs 12:20-23).

Ugyanakkor akiket Isten szeretetéért öltek meg, már a haláluk pillanatában láttak valamit a rájuk váró örök jutalomból. Látták az alapokkal bíró várost, amelynek alkotója az Isten (Zsid 11:13.16). Amikor Péter apostol ott állt bírái előtt, és azt a kérdést tette fel nekik, hogy Istennek kell-e engedni vagy embereknek, a vallatók magától ettől a kérdéstől visszahőköltek. Jézus elfogatása éjszakáján ugyanígy jártak elfogói is, megtántorodtak. Csak egy villanás! Benne mégis megmutatkozik az Isten ereje és a vele szemben álló erők gyengesége. Egy csepp figyelmeztetés Istentől.

Az apostolokkal szembenállók a fogaikat csikorgatták (Apcs 5:33). Ez egy ilyen hatalom, fogcsikorgató hatalom azóta is. Érdekes, hogy ez a dühreakció milyen sokszor került elő az Újszövetségben, az Úr Jézus felé (Mt 27:19-26), István vértanú felé (Apcs 7:54), Pál apostol felé (Apcs 22:22-23). De sohasem találjuk a szentek reakciójaként az őket üldözők felé. Nem emlékeztet ez minket az Úr szavára, hogy a kárhozatban lesz a fogcsikorgatás a legteljesebb (Lk 13:28)? Vele szemben a mi eszközünk a szelídség és az alázat. De milyen hatalom az, amit csak fogcsikorgatva lehet megszerezni és megtartani? Mekkora a tekintélye egy fogcsikorgatónak az épp lelkű emberek számára?

De nem kell bibliai vagy egyháztörténeti nagyságokig visszamennem. Amikor Gyulán a gyülekezet tagjait méltán vagy méltatlanul vádolták a szomszédaim, és én szóba hoztam Czégé Lajos bácsit, a vádolói egyből visszakoztak. Pedig ő nem volt se biblia alak, se hithős, csak egy egyszerű hívő öregember. Akinek viszont az élete egyrészt bizonyíték volt arra, hogy Krisztus követése milyen igaz jellemet tud kiformálni, másrészt vád és meghívás volt egyszerre: te is lehetnél ilyen.  

12. Kit követett az egyház?

  1. a) Jézust

Az egyház az első századokban hűségesen Jézus nyomdokain járt. Felvállalta azokat, akiket senki más, a nyomorékokat, a vakokat, a csonka-bonkákat, a leprásokat, a rabszolgákat, egyszóval mindenkit. Úgy működött, ahogyan az Úr Jézus példát adott és tanította. Ahogyan az asszony belekeveri a kovászt a lisztbe, és az egészen megkel, úgy járta át a jézusi lelkiség ma úgy mondanánk: szociális érzékenység a római társadalmat. Ez bizony hatalomnak bizonyult. Méghozzá nagyhatalomnak, olyan hatalomnak, ami jobbított. Méghozzá először magukat a megtérő embereket tette jobbá. Mindenféle rangú és rendű embert. Nem csak a rabszolgákat, azokat is. De már az apostolok idejében találkozunk a keresztyének között a császár udvarából valókkal is (Fil 4:22) és városi hivatalnokokkal is (Rm 16:23).

Pedig az egyháznak nem volt túl nagy szervezettsége. Nem volt mögötte gazdasági erő sem. Nem is kellett. Elég volt az, hogy valakinek két köntöse volt, a másiknak pedig egy se, és az illető odaadta az egyiket a másiknak szívből, önként, keresztelő János szava szerint. Mert az ő szava is az evangélium része lett, az ő szava is a mennyből jött. Ezt a testvéries, áldozatkészséges szeretetet meggátolni semmiféle rendelettel, előírással, vagyis hatalmi szóval nem lehetett.

Aztán az egyháznak fokozatosan tekintélye lett. Pont ettől. Hogy egy önző és kegyetlen korban irgalmasságot gyakorolt. Eleinte nem sokba vették az ilyen jótékonykodó keresztényeket, később azonban sokan anyagiakkal is mögéjük álltak. Pont úgy, ahogy manapság is lenni szokott. Svájcból a gazdagok elhozzák a felesleges, megunt ruháikat Magyarországra, de ha Romániába kellett átmenni és az veszélyes volt, akkor itt hagyták, hogy a határon vigyék át a magyarok. A gazdagok akkor is csupán a pénzüket adták. A keresztyének meg egészen emberközelben: élelmet, ruhát, gyógyszert vásároltak, és megetették az éhezőket, bekötözték a betegek sebeit. Vállalták a közvetlen, emberi kapcsolatot a rászorulókkal. Mint ahogy ma is a karitatív egyházi szervezetek teszik.

Hosszan tartó és szép időszaka volt ez az egyháznak. Eltartott néhány száz évig. A pogány gazdagok közül is akadtak támogatói a szegény egyházaknak, hogy legyen mit osztani. Aztán lassacskán kialakultak azok a szerzetesrendek amelyek Jézus nyomán és Jézus nevében tudatosan vállalták a szenvedések enyhítését, és ezen felül még sok minden mást is. Mert a szerzetesség kialakulásának több oka volt.

A hellenista-római világra jellemző volt a szexuális és egyéb erkölcsi szabadosság, a korrupció, az anyagiasság, a szórakozások hajszája, stb. Az egyház vezetői, a püspökök lassacskán már az üldözések idején is jelentős befolyásra tettek szert a lakosságnál. Kérvényeket írtak, adóhivatallal álltak kapcsolatba, különféle tanácsot adtak a rászorulóknak. A legtöbb püspök aztán így a hatalom és a pénz közelébe került. Az egyház tagjai is lassan elvilágiasodtak. A keresztyének számbelileg növekedtek ugyan, de a gyülekezetek erkölcsileg és lelkileg felhígultak.

A szerzetesek célkitűzése éppen az volt, hogy ennek a hatásnak útját állják. Céljuk a világtól való elvonuló életmód, a meditáció, az imádkozás, a bűnbánat, és a sokféle baj orvoslása volt. A szerzetesek igényelték a világ hangosságától és az emberek közötti viták és érdekellentétek bonyolultságától való távolságtartást. Mint annakidején a próféták, ők is kimentek a pusztába, a magányban keresték Istent, és a szívük tisztaságát. Ezzel akarták a többi hívőt visszasegíteni a korábbi Krisztus-követés komoly elkötelezésére.

Módszerük volt az önfegyelmezés által a lelki stabilitásra, állóképességre való törekvés. Harcuk volt a sátánnal, amelyben aszkéta életmóddal törekedtek győzelemre. Az Úr Jézusra hivatkoztak, akinek szintén harcai voltak a sátánnal. Tudták, hogy a sátánnak hatalma van, de hatalmát gonoszul használja, hiszen nem állt meg az igazságban, hanem emberölő volt kezdettől fogva (Jn 8:37-47).

Komolyan vették, hogy aki nem akar dolgozni, az ne is egyék (2Thess 3:10). Munkával biztosították a mindennapi élelmüket. A pusztába vonulva azt édenkertté változtatták (És 43:19-21, 44:3). A munkáról azt tartották, hogy az imádság és elmélkedés közben felüdülést hoz. Minden szerzetesnek meg kellett tanulni írni és olvasni. Ebből fejlődött ki a kódexmásolói és a Szentírás szövegének gondozói tevékenységük. De munkának tartották a gyerekek tanítását, a szegényekről, betegekről való gondoskodást is. Kolostorokat építettek.

Több mint hét évszázadon át, az V. századtól a XII. századig a kolostorok nemcsak a műveltség és a civilizáció, hanem a misszió központjai is voltak. A szerzetesi közösségek az istenszeretet és az önzetlen szolgálat látható jelei voltak egy olyan világban, amelyben a kegyetlenkedés és az önzés uralkodott. A kolostorok jól szervezettek, a szerzetesek áldozatos hittérítők voltak. A kolostorok minden bizonnyal örökölték a rómaiaknak a rend és fegyelem iránt tanúsított fogékonyságát. De ezeket „az Úr szolgálatának iskolái” érdekében használták. Példás életük igen mély benyomást tett az emberekre. Megmutatkozott bennük a Krisztus-követés ereje.

A szerzetesek szívóssága és állhatatossága meghozta a maga gyümölcsét. Mert vállalták az áldozathozatal mellett a szenvedést is. Ha száz kolostor közül kilencvenkilencet felégettek, a szerzeteseket legyilkolták, vagy elűzték, egyetlen túlélő helyreállította és megújította a hagyományokat. Fáradhatatlan, fegyelmezett munkájuk útját állta egész Európa elvadulásának.

A szerzetesek tudták, hogy minden dologhoz idő kell, a gyors siker merő ábránd. Lelkiségük „hosszú távú” lelkiség volt, nem pedig az azonnali siker hajszolása. Bár a szerzetesek nem minden esetben vállalkoztak missziózásra, de mindaz amit csináltak, és ahogy csinálták, az missziói jelleggel bírt. Olykor anélkül, hogy nagy hűhót csináltak volna belőle, teljességgel a Krisztus módján viselkedtek. [2]

Azért tartottam fontosnak ezt ilyen részletességgel tárgyalni, mert alapvető módon ez nem csupán és nem is elsősorban a szerzetesekről szóló történet volt. Ők eszközök voltak abban, hogy az Úr Jézus szava valóra váljon, hogy az evangélium mint a kovász, amit az asszony belekever a lisztbe, és az megkel, általuk Isten végezte el, a legnagyobb hatalom - csendben azt, hogy megváltozzanak az európai pogány népek erkölcsei. Ahogy az Úr Jézus mondta: Izráeltől elvétetett az Isten országa, és annak adatott, aki megtermi annak gyümölcsét (Mt 21:43).

  1. b) Aztán lassan minden megváltozott

A folyamat olyan lassú volt, hogy nem tűnt fel senkinek, vagy legalábbis nem sokaknak. Az adományok jól jöttek, hiszen több emberen lehetett segíteni. A szerzetesek száma szaporodott, mert a több adomány több munkatársat igényelt. Ráadásul a feladatok száma szaporodott és jellege is alkalmazkodott az igényekhez. A betegeket gyógyítani kellett, és ehhez szükség volt a hozzáértésre és az épületekre. Az érdeklődőket és a gyerekeket tanítani kellett, ehhez könyvek kellettek. Az énekesek számára hangszer és kotta. Mindezek befogadására megfelelően nagy helyiségek. Egyre épültek a templomok és a rendházak. Végül meggazdagodott az egyház. Meggazdagodtak a szerzetesek is. De valamit elveszítettek: Jézus „hatalmát”. Az Úr Jézus „gyengeségét”, az önmegüresítést, a hatalomról való lemondás hatalmát.

Luther reformációja kipattanásának okát elsősorban nem a dogmák területén kell keresnünk, hanem a püspökségek szégyenteljes adás-vételében. A püspökségek az egyház változásának másfélezer éves folyamatának a végére jól jövedelmező, botrányos, és csak a gazdagok számára elérhető szent biznisszé váltak. Igaz, hogy ekkorra már a szerzeteseket is csupán szent lődörgőknek csúfolták.

Megérkezett az egyház oda, hogy maga váltott át a Pilátusra jellemző, vagyis a hatalomért való hatalom megszemélyesítőjévé. Elvesztette a Jézus féle „hatalmát”, a szent egyszerűséget. Elvesztette természetesen a tekintélyét is, és végül majd a vagyonát, a politikai befolyását és a világuralmát is. De előbb már maga is gyilkolt. Az inkvizíció máglyái jelezték, hogy valami nincs rendben. Amit ma római katolikus testvéreink ugyanúgy látnak és ítélnek meg, mint mi protestánsok.

Meggazdagodott az egyház itt a földön, hatalma lett, de elvesztette a mennyet. Elvesztette polgárjogát az eljövendő Isten országában. Elvesztette a jövőjét. A hatalom nélküliségnek a hatalmát. Már nem Jézusé volt többé a szabályt mutató szó, hanem magáé az egyházé. A középkorban a kereszt és a kard hatalma összefonódott. Vajon nem Isten büntetése volt a keleten hetven, idehaza negyvenöt esztendős kegyetlen vallásüldözés? Amiből nem maradtak ki a legjobbak sem, az Apor Vilmosok meg a Márton Áronok. Vagy esetleg egyenesen a kegyelme, hogy megtisztítsa egyházát és újra szegénnyé tegye és hitelessé? És vajon ma a szaporodó természeti csapások és a „népek háborgása”, a terrorizmus és a zavargások nem az Isten felemelt figyelmeztető ujja-e mindenki számára (Ex 8:15)? Hiszen a hírközlő eszközök azonnal világgá röpítenek mindent!

Nekem azonban kár túl messzire menni az evangéliumi gyülekezetek mai állapotától. Kár lenne nem figyelni arra, amit az amerikai evangéliumi gyülekezetekről ír egy amerikai „próféta” A. W. Tozer. „Nem Krisztus az Úr már többé a maga gyülekezetében, hanem a programok. Bár felemelik még vagy kinyitják a Bibliát, sőt gyakran oda helyezik az ünnepi pulpitusra is, de nem a Biblia, hanem ők maguk mondják meg, hogy a következő vasárnap vagy a következő esztendőben mi fog történni. Megtapasztalásaik felszínességét és imádatuk ürességét hangosságukkal leplezik. A menny arany utcáinak nincs túl nagy vonzereje azok számára, akik nagy jövedelmekre tesznek szert, akár az ’Úr szolgálatában’ is. A keresztyénség azzal ellentétben, amit korábban atyáink gondoltak róla, ma a szórakoztatás és a pénzszerzés egyik ravasz formája lett.”[3] És ebben több mint háromezerféleképpen versengenek egymással az úgynevezett evangéliumi gyülekezetek az Egyesült Államokban.

Nevetséges az is, ha olyan kis gyülekezetekben, ahol a tizet alig közelíti vagy haladja meg a taglétszám, de mégis a hatalmi versengés osztja meg a gyülekezetet. A hatalom eszközei ugyanis itt is a szervezés, a kommunikáció, az anyagi erő és a tekintély. A baptistáknál a „hatalom” eleinte csupán lelki jellegű volt. A lelki munkások pénzt sem igen fogadtak el, csak a legszükségesebbet. Aztán nyilvánvalóvá vált, hogy énekeskönyvet kiadni, szeretetházat, teológiai iskolát fenntartani csak összefogással lehet, de megmaradt még az önkéntesség és a lelki jelleg. Míg aztán a szervezés, a hozzáértés felül nem kerekedett. Aztán lassan itt is hatalommá vált. Főleg amikor függő viszonyba kerültünk az ÁÉH-val. A helyezkedés, a rivalizáció megbontotta a korábbi egyszerű szolidaritást. Ma a „hatalom” eszközei: a fesztiválok (erőfitogtatás), a szervezés, (visszatartott vagy csorgatott) az információ, a klikkek, az elszámoltatás bizonytalansága.

13. Isten hatalma megvalósul napjainkban is

Nem találkozunk vele, hogy Isten hatalma valakit lealjasított, meggyalázott vagy tönkre tett volna valaha is a történelem folyamán. Mert ez a halatom biztosítja ma is egyáltalán a létező világnak még a fennmaradását is. A vegetációs ritmust, az emberek (viszonylagos) lelki egészségét, de akár a gyógyulását is, egyáltalán a társadalom működését.

Ahol pedig önként Isten hatalma alá helyezik magukat az emberek, ott ettől a ténytől ők maguk változnak meg legelébb. Ennek a hatalomnak az oltalma alatt békességesebben élnek egymással, vagy legalábbis hamarabb megbékülnek. Kezdenek józanul gondolkodni. Nem lesznek felesleges és teljesíthetetlen vágyaik, ettől nyugodtabbakká válnak. Ellenállnak az önző kísértéseknek, emiatt több szeretetük és türelmük lesz egymáshoz. Mert Isten hatalma tiszta és emberszerető.

A keresztények, ha Isten hatalma alatt élnek, a rendezett szép családok száma szaporodik. A családban fejlődik ki a hit, erősödik a szeretet, és formálódik a személyiség. A szülők magától értetődő módon bölcsen és gyengéden szeretik gyermekeiket, és okosan fegyelmezik is őket. Gondot viselnek a testükre-lelkükre. Segítik, hogy kibontakozzon az Istentől kapott tehetségük. Amennyire lehet, példát adnak nekik hitből, áldozatvállalásból, reményből, megbocsátásra való készségből. A gyerekek gyorsabban és sérülés-mentesebben jutnak túl még az úgynevezett lázadó koron is. Jobban szeretik és tisztelik szüleiket, nagyszüleiket. Ha már szükség van rá, gondoskodnak is róluk. Ahogy a régi szép baptista ének mondja:

Ó boldog ház, ahol befogadnak téged Úr Jézus Krisztus igazi barát,

Ahol a fő hely csupán téged illet, tisztelik benned a hajlék Urát.

Ott miden szívben a te neved dobban, csillog a szem, ha föltekint reád,

S mind téged kérd: miként tehetne jobban? És megtanulják neved dallamát.

Ez nem illúzió, hanem emberi sorsokat meghatározó erő. Ezzel szemben a világállam akár a kommunista, akár a globalizációé, csak egy olyan „kolhoz”, amelyből mindenki csak kivinni akar.[4] A család viszont az a keret, amelyet jól átlát az ember, amiért akár hősies módon is felelősséget tud vállalni.  És persze amelyben otthon érzi magát. De megváltozik a tágabb környezet is.

Andrásfalvi Bertalannak a Sárrétről készült néprajzi filmjében megszólaló élemedett korú éppen templomba tartó református néni mondta: „Csak csodálni tudom az én nagyon jó Istenemet, hogy milyen gyönyörűen hozza föl napját minden reggel.” A néprajztudós szerint ez a vidék korábban az embereket bőségesen eltartotta. Szorgos nép lakott itt. Értettek a paraszti munkához, de halásztak, pákáztak, legeltettek, begyűjtötték a gyümölcsöt az árterek fáiról is. Az asszonyok megszőtték a lent és a kendert. Ismerték és használták a gyógynövényeket. Gyönyörű szőtteseket és hímzéseket készítettek. Méltósággal tudtak ünnepelni. Nem nekünk kellene védeni a népművészetünket, hanem engedni kellene, hogy az védjen minket.[5] Mert minden emberséges kultúrában mindig benne van valamilyen módon Istenek az életet virágba borító hatása.

A kegyelem uralma alatt a gyülekezetekben 1Kor 12.-13.-14. fejezetei szerint a kegyelmi ajándékaikat szeretetben összeillesztik a hívők, és ezzel segítik egymás boldogulását és Isten országának terjedését. Alkotó baráti közösségek jönnek létre. Senki nem válik magányossá. Valami megvalósul, - méghozzá egészen konkrét formában - az eljövendő mennyei világból. A gyülekezeten belül elhordozzák még a nehéz természetűeket is.

Hitben kapott jó barátaimmal együtt építgettük az imaházainkat Békésben a hetvenes-nyolcvanas években. De együtt mentünk ünnepi és missziós alkalmakra is. Együtt erősödtünk Isten Igéje által. Szeretetkapcsolatunk a mai napig megmaradt. Mindebből volt elegendő tapasztalatom hosszú életem és szolgálatom idején. Drága Párommal együtt szeretgettük gyermekeinket, unokáinkat, de ők is minket. Együtt szerettük a gyülekezeteket, ahol éltünk és szolgáltunk. És együtt szerettük Istent is, akitől minden jót kaptunk.

De ne szakadjunk el a valóságtól, ne idealizáljunk, és ne túlozzunk. Mert előfordul, hogy éppen azért érnek ördögi támadások, mert keresztyének vagyunk. Krisztussal együtt megfeszíttettünk, és átmentünk a halálból az életbe (Rm 6:1-11). Amikor üldözés támad a hívők ellen, sajátosan mutatkozik meg a földi és mennyei hatalom különbsége. Legtöbbször a földié és az Istené egyszerre.

Péter apostol is eszköztelenül, önmagát kiszolgáltatva állt ott az őt vádoló főpapok előtt (Apcs 5:17-42). Noha csodás módon szabadult ki a börtönből, mégis ő lett a vádlott újból. Semmiféle emberi erővel nem rendelkezett, de bizonyságtételére nem tudtak mit felelni. Szinte nevetséges, ahogy tehetetlenkedtek vele kapcsolatban a hatalom birtokosai a főpapok. Megintették, és megtiltották azt, hogy továbbra is Krisztust prédikálja. Ő, mint a vele egy hitet valló zsidóknak tette fel a kérdést: Istennek kell-e engedni, vagy embereknek (Apcs 5:32)? A választ valamennyien azonos módon tudták. Bírái is, ő is. Ez a kiállás azonban nem óvta meg őt az újabb börtöntől, sőt végül majd a mártíromságtól sem. De a mártíromság sem szüntette meg azt, hogy áldásos befolyása megmaradjon még halála után is. Sőt hogy még bővebben gyümölcsözzön, mint életében.

Pál apostolt egyszer rákényszerítették arra, hogy Krisztusért vállalt szenvedéseit felsorolja, mintegy „dicsekedésként”: bebörtönözték, megverték, hajótörést szenvedett, nem egyszer közel került a halálhoz (2Kor 11:16-12:10). Egyfelől felmerülhet a kérdés, hogy milyen hatalom az, amely ennyi szenvedést megenged éppen saját ügyének apostolai számára? De ezt a kérdést másként is fel lehet tenni. Milyen hatalom az, amelyért minden megaláztatást, szenvedést, nyilvánvaló kudarcot is el lehet vállalni? Méghozzá jó lelkiismerettel és teljes szívbéli békességgel. Honnan, kitől kapja az erőt az ilyen?  Mért nem roppan össze? Vagy mért nem adja be a derekát? Mert vele szemben áll a világi hatalom fenyegető realitása, neki pedig ezzel szemben semmije nincs csak az igazsága amit képvisel. És persze saját maga személye, akit ennek az igazságnak szolgálatába állított.

István vértanút figyelemmel hallgatták mindaddig, míg Izráel közismert történetének pozitívumairól beszélt. De amint az évszázadok alatti folyamatos ellenszegülések és a bűnök kerültek elő, hallgatói fogukat csikorgatták és rárontottak. Pedig egyrészt semmi újat nem mondott, csak azt, ami például a 78. zsoltárban vagy a prófétáknál már meg van írva. De István nem kárhoztatott, hanem megtérésre hívott. Mégis megölték. Megmutatkozott azonban gyilkosai hatalmának korlátja is. Mert azt nem tilthatták meg neki, hogy megbocsátó szívvel és imádkozva haljon meg. Jézusnak sem tilthatták meg, hogy megnyitva az eget István halála pillanatában ott legyen és befogadja őt.

A Néró történetéről szóló egyik filmben van egy jelenet. A keresztényeket az arénában a vadállatok elé dobják. A keresztények összefogódzva imádkoznak és énekelnek. A császár dühösen förmed a testőrök parancsnokára, hogy tiltsa meg az imádkozást és az éneklést. De hogyan engedelmeskedjen a császárnak? Menjen be az oroszlánok közé és kérje meg őket, hogy ugyan várjanak már addig, amíg ő megfegyelmezi a hívőket, hogy ne énekeljenek? Mert ez zavarja a császárát, és ha el nem hallgatnak, akkor oroszlánok elé dobatja őket! De hát már ott vannak! Az ilyen fenyegetés nekik már semmit sem jelent. Énekelnek és imádkoznak, és nincs az a hatalom, amit ezt nekik megtilthatná.

Itt is megmutatkozik a hívők „hatalma” és a császár hatalma közötti különbség. Ők a haláluk pillanatában sem szakadnak el az érettük keresztre feszített Krisztustól. Miért? Csak nem érzékelik azt még a haláluk pillanatában is, hogy Krisztus ígérete szó szerint igaz? Hogy befogadja őket a mennyei örök hajlékokba, és ő maga fogja letörölni könnyeiket a szemükről (Jel 7:17)? De mi lett Néró vége? Hízelgő alattvalói gyilkolták meg őt, vagy ő önmagát? Máig se tudjuk.

Senkit ne tévesszen meg e kettősséggel kapcsolatosan, hogy annak a szájában is lehet bibliavers aki „hatalmával” visszaél. Szurkálódik, piszkálódik, de nem gyógyít, noha hívőnek vallja magát. Még akkor sem, ha történetesen valamilyen mértékben igaza lenne. Az igazság sohasem a szavakon múlik, hanem a szándékokban, az indulatokban, amiből aztán az eljárások, és a magatartás következik. Ezt a szívekbe látó Isten minősíti a legigazságosabban.

Isten védelmét magam is többször megtapasztaltam. Szolgálatom kezdetén volt egy beteg emberünk a gyülekezetben. Talán skizofrén volt. Rohama olykor kitört rajta, és akkor nem tudta, hogy mit csinál. A családból egy gyerek szaladt hozzám kétségbeesve, hogy siessek, mert a sógor-bácsinak rohama van. Egy gereblyével híg maltert kavargatott egy ócska lavórban. Amikor meglátott, felemelte a gereblyét, és teljes erővel fejbe akart súlytani. A homlokomtól néhány centire úgy állt meg a gereblye a levegőben, mintha falba ütközött volna, megremegett. Olyan gyorsan történt az egész, hogy csak utólag gondoltam rá, hogy Isten hatalma mint egy harang borult rám. Miután meggyógyult, eljött hozzám és bocsánatot kért. Nem volt miért. Tényleg beteg volt. Isten pedig oltalmazó kezével a helyén volt.

Amikor mi Isten akarata szerint élünk, tulajdonképpen Isten hatalmi szféráját képviseljük már ezzel a puszta ténnyel. Ez látható is, meg nem is. Akik világi módon gondolkodnak, nem sokba veszik. Mit számít egy-két jámbor ember a többi nem jámbor között? De ha Isten eljövendő országa szempontjából nézzük, akkor igen is számít! Sőt előfordul az is, hogy kezdik felfedezni, hogy az életnek a puszta létezésen túl van valami mélyebb titka. Fel is figyelhetnek rá. Megérzik, hogy az nem az anyagiakban, a világi sikerekben van, hanem a jóságban, az igazságosságban, alázatban, emberségben.

Mi ezzel olyan időkben valljuk Istent Úrnak, amikor a környezetünk meghatározó szellemisége és életvitele egyenlő az Isten vélt trónfosztásával. Amennyiben ez egyáltalán lehetséges volna, és nem csupán a sátán által elvakított ember illúziója volna. A „csoda” nem az, hogy általunk valami rendkívüli történik, és valaki erre figyel fel, hanem az, amikor semmi ilyesmi nincs, de egy embernek az Isten iránti hűségében, a jóságban ismerhető fel Isten hatalma. Mert Jézus szava szerint, nem csak kenyérrel él az ember, van ennél nagyobb szükséglete is (Jn 6:27-34). És ez mindenkiben megvan.

14. A végső (az abszolút) hatalom

Amikor elkezdtem a hatalomról, pontosabban arról, hogy - végül is kié a hatalom gondolkodni, - előttem volt a Miatyánk végén lévő doxológia, a „Tied az ország, a hatalom és a dicsőség.” Aztán írásom vége felé elkezdtem sorra előszedni a házamnál lévő régi Bibliákat, melyikben hogyan találom meg ezt a doxológiát? Számomra elgondolkodtató lett, hogy milyen hézagosan jelenik meg ez a különböző Biblia-fordításokban és kiadásokban. Magyarázatos Bibliáim jelzik, hogy néhány ókori kéziratban megvolt, míg másokból hiányzott. Az újszövetségi görög szöveg újabb kiadásából is hiányzik. Úgy emlékszem, mintha a Nestley-ben meglett volna, vagy legalábbis a szöveg alatti részben egyes kéziratok jelezték.

Ahogy a polcomról levettem a Bibliákat, az 1863-ban Bécsben kiadott Vulgata szövegéből hiányzik a quia tuum est regnum et potentia et gloria in secula seculorum. A 1893-as Berlini kiadású német nyelvű Luther Bibliában benne van. A feltehetően 1800-as évek elején Londonban kiadott angol nyelvű Bibliában (kiadási dátuma nincs, vagy elkallódott, de az első kézi bejegyzés: 1863) is benne található. Az 1590-ben elkészült Károli Gáspár Gönci esperes és 1608-ban Szenci Molnár Albert által átdolgozott és 1608-ban Hanauban kiadott szövegben szintén benne van. Az 1865-ben Egerben kiadott Káldy György fordításában készült római katolikus Bibliában a lábjegyzetben található. A Tudom, hogy ez nagyon naiv, és tudománytalan megközelítési mód, de azért számomra sokat mondó.

Hát ennyire bizonytalan nekünk is az Isten hatalma? Pedig Isten hatalma minden időperiódust átfog. Az örökkévalóság tagadja az idő körkörös forgását. Kezdetről és célról beszél, amit egyedül Isten tart a kezében. Isten a teremtője nemcsak a világ kezdetének, hanem minden pillanatának, sőt a végének is. Ebben az értelemben a teremtményeknek nincs tőle való függetlenségük. Súlyos támadás Isten szentsége ellen, ha Istent úgy kezeljük, mint egy hasonszőrűt.

Isten mindent meghaladó hatalmának hatása az emberre a teremtmény-élmény, a fenség és szentség érzete, a termendum és majestas, (Otto Rudolf). De dicsősége nem válaszható el az isteni élet többi minőségétől sem. Itt hiányzik minden érzelmesség és túlzás. Isten hatalma szent hatalom. Isten szeretete is szent szeretet .[6]  

Itt a földön egyetlen létező sem birtokolhat olyan teret, amely kizárólag az övé lenne. Végesnek lenni annyit jelent, mint bizonytalannak lenni. Nekünk embereknek még a puszta létünk sem szükségszerű. De a teremtés és az üdvösség, a természet és a természetfölötti valósága nem áll ellentétben egymással. Az emberi történelemben éppen a világ és az ember kölcsönhatását látjuk. Ez felveti a teljes valóság egyetemes értelmének kérdését is. Felveti, de válasz nélkül hagyja. A történelemben ugyanis értelmességet és értelmetlenséget egyaránt tapasztalunk.[7]

Isten hatalma viszont önmagában is megáll. Ugyan transzcendens, vagyis számunkra a tapasztalati világon felül áll. Ő a világ teremtése, illetve a világgal való párbeszéd kialakítása előtt és ettől függetlenül is már teljes volt. A teremtéstől ő nem változott. A teremtés semmit nem adott hozzá az ő létéhez és hatalmához. Mindenhatósága, mindentudása, mindenütt jelenvalósága mindig is megvolt. Ami számunkra nem jelent mást, mint azt, hogy akaratának nincs semmiféle külső korlátja. A minden emberi és teremtményi valóságnál végtelenül magasabb rendű Isten kizárólag a Fiú által ismerhető meg. „Senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam” (Jn 14:6). „Senki sem ismeri az Atyát, csak a Fiú, és az, akinek a Fiú ki akarja nyilatkoztatni.” (Mt 11:27).

A „szenteltessék meg a te neved és jöjjön el a te országod, legyen meg akaratod a földön” – semmi mást nem jelent, mint azt, hogy a mennyei rejtettségéből lépjen bele a mi mindennapi életvitelünkbe, a mi személyes sorsunkba is. Mert a létező világban már benne van. Az által szenteljük meg Isten nevét, hogy teret engedünk az ő akaratának. A teremtmény alárendeli magát a Teremtőnek. Amikor akarata szerint élünk, ezzel hatalmát elismerjük magunk fölött és a dicsőséget is nekitulajdonítjuk.

Az Atya átadott minden hatalmat a Fiúnak. Ő birtokolja is az isteni uralmat. De ezt nem önmaga dicsőségére használja, hanem az Atya akaratába önként belesimulva az ember megmentésére végzett folyamatos munkába. A főpapi imájában Jézus azt kérte, hogy az Atya dicsőítse meg őt, mint a Fiát (Jn 17:1). Ezt szorosan kapcsolja ahhoz, hogy akikért ő vállalta, hogy engesztelő áldozattá váljon, azok is részt kapjanak ebből a dicsőségből. Ami ezen kívül van, az lázadás és anarchia. Illegitim hatalom. Akár világi, akár egyházi. Működésének csak rossz következménye lehet.

De tudatosítanunk kell azt is, hogy Isten uralmából forrásozott ki minden szépség és minden jóság. Az ég tiszta kékje, a rajta úszó felhőbárányokkal, a félelmetes sötétséget keresztülhasító villámok. A hegyek és völgyek, a szelíd lankák, az alföld végeláthatatlan rónasága. A tavaszi kankalin, a szolidan illatozó ibolya, a gyöngyvirág, a hegyoldalban csörgedező patak és az erdő. A zamatos gyümölcs, a sárgabarack meg az alma. A szőkén érő gabona és az édes illatú óbor. Az Alpok vízesése ugyanúgy, mint a sivatag homokja. Ha Ő akarja, akkor megzendül az ég, és ha meg úgy látja jónak, ugyanannak az égnek a szellője simogat.

De Isten adta kezünkbe a munkánkat is, hogy törjük a fejünket a dolgaink legjobb megoldásán, és örvendjünk, ha rátaláltunk. Tőle kaptunk vágyainkat és azok beteljesedését. Igaz és tiszta szerelmünket és holtig tartó vagy még azután is megmaradó hűségünket. Gyerekeink mosolyát, barátaink hűségét.

Csak felnézett az égre a régi hívő, és imádat született meg a szívében, mert tudta, hogy nem gazdátlan ez a világ. „Mikor látom az egeket, kezed művét, micsoda az ember, hogy törődsz vele?” (Zsolt 19.). És tudta, hogy Isten törődik velünk, ha bajba kerülünk, akkor is. Azt is tudta, hogy ilyenkor csak egyedül benne reménykedhetünk (Zsolt 62.). De ő elég arra, hogy segítsen. Tudta, hogy Isten ott tarja kezét alatta és fölötte, és nincs olyan hely, ahol ne volna elérhető (Zsolt 139.). Még a halál árnyékának völgyében is ott van (Zsolt 23.). És, még ha meghalunk, akkor is (Jn 14:1-4).

Az Isten hatalma alatt az ember otthonosan érzi magát. Neki nem kell magyarázkodnunk, bizonygatnunk ártatlanságunkat, mert még a bűneinktől is Ő szabadít meg. És ő érezteti meg velünk a tisztaság semmi máshoz nem hasonlítható jó ízét, örömét és biztonságát. Elrejt sátrában még az emberek nyelve elől is (Zsolt 27:5). És nincs, aki kiragadhatna az ő kezéből (Jn 10:29-30). Ez a hatalom nem fenyegető, hanem simogató, enyhet adó, békességes és boldogító. Otthonos.

Ő tanított meg minket templomok és orgonák építésére. Szobrok és festmények készítésére és minden másra, ami szép. Hogy arányokra érezzünk rá, amikor alkotunk. Megfigyeljük a legapróbb részleteket, és legyen türelmünk leutánozni azokat. Hogy felismerjük a harmóniát a tájban, az épületben, a zenében és egymás társaságában. Ő tanította meg a zeneszerzőket hallani, befelé vagy felfelé az ég felé, hogy kottára írják azt, amit ott hallottak.

Isten mindig épített, és soha nem pusztított. Felemelt, és nem aljasított le. Érthetetlen, hogy sokan megriadnak, amikor mi uralmának eljöveteléért imádkozunk. Pedig meg kell érkeznie ennek az uralomnak, mert a teremtett világ egy másfajta uralom alatt él, és nem csak szenved és nyög is ettől, hanem sóvárog is a mennyei után (Rm 8:19). És meg kell jönnie azért is, vagy elsősorban azért, mert ő megígérte. Ha a Miatyánk végén nem lenne ott, hogy „Tied az ország, a hatalom és a dicsőség, akkor azt nekünk kellene odatennünk. Ámen és Ámen.

Hogy milyen átütő erejű tud lenni az Isten országának rendje, azt éppen azok a kontrasztos helyzetek mutatták meg a legplasztikusabban, amikor Isten emberei a legnehezebb helyzetben is nemcsak eszükkel tudták, hanem egész lényükkel felfogták, hogy milyen jóságos az Úr (Zsolt 34:9). Ezt ugyanis nem nehéz jó állapotunkban (Zsolt 30:7) észrevenni. De amikor Jeremiás jogos panasza kellős közepén, azt megszakítva állította, hogy amikor eljutottak hozzá Isten szavai „élvezte azokat” (Jer 15:16). Ez igen sokatmondó arról, hogy a fekete fellegek mögül is átcsillant a fény. Vagy Jób a halállal küszködve és azzal szemben vallotta Istent Megváltójának (Jób 19:25-27).

János a Páthmoszi látnok, a legsötétebb ördögi erőkkel küzdve a fizikai rosszullétig, az összeesésig jutott. De magam számoltam meg, hogy eközben több mint tíz alkalommal tekinthetett bele a mennyei világ istentiszteleteibe. Megláthatta már szenvedései közepette is Isten hatalmát és dicsőségét. Le is írta, hogy nekünk is legyen valami fogalmunk róla.

Nekünk, akik még itt járunk a testünkben, ahol kísértéseink, sőt bukásaink is lehetnek, és ha megállunk is hitben, a sátán még akkor is meggyötörhet. Viszont a Mindenható Isten sohasem rögtönöz. Ef 1:4-14 arról beszél, hogy már a teremtés előtt mindent átgondolt, az ember bukása után, a megváltását, a világ helyreállítását, sőt a személyes sorsunkat, az üdvösségünket is. Péter apostol szerint az üdvösségünk már készen van, Isten hatalma őrzi azt a Krisztus által a világ teremtése óta (1Pét 1:4-5, 20). Ennek az isteni tervnek a munkálására kapott meghívást Izráel népe, de mi újszövetségiek is.

Nekünk is napjaink telnek napjaink után mint a régieknek. Vajon érzékeljük-e, hogy eközben valamilyen irányba összegződünk? Egyénileg is, de kollektív módon is. Sokan már most is csak fogcsikorgatva, sötét tekintettel viselik el sorsukat és gondolnak jövőjükre. Pedig Isten kegyelmesen megajándékoz a szív megtisztítása után a Szentlélekkel betöltött jó lelkiismeret örömével is. Végül pedig ünnepi lakomájára hív, vagyis a lét teljességére (Lk 13:29). Mindenki meghívott (Mt 22:1-10). Semmi nem indokolja a távolmaradást! Azt ígérete, hogy megtart, és odaát a mennyei örökséget készít (Mt 19:27-30). Mindezt kegyelemből. Nem okos dolog kimaradni belőle.

Az elveszített Éden emléke, ahol még minden rendben volt, - mert minden Istennél volt – ott él a szívünk mélyén. Ő alkotott minket úgy, hogy terveinknek, munkáinknak a hasznát, még szenvedéseinknek is az értelmét látni szeretnénk. Békességünknek, otthonosságunknak az emléke még születésünk előtti időnkből is ott él bennünk. Tudjuk, hogy értelmes rendnek kell lennie ezen a világon. Ráadásul nem is lehet minket hamisítványokkal becsapni. Hát keressük ott, ahol ez megvan, az Istennél!

Eljön az idő, amikor Isten hatalma, fensége és szentsége, valamint gyöngéd szeretete egyszerre mutatkozik meg, Krisztus megjelenésével. Ő eljön az ég felhőivel, és minden szem meglátja őt. Még azok is, akik általszegezték. Siratja őt a földnek minden nemzetsége (Jel 1:7), de jutalma is vele jön (Jel 22:12). Akkor eltűnik az önhitt hatalom, az illegitim hatalom és pusztító ereje is végleg e világból (Jel 19:19-21). Isten újjá teremt mindent. Ekkor mutatkozik meg a maga valóságában, hogy kié is a hatalom mennyen és a földön.

Ne féljetek! Most ugyan vadállatok uralkodnak, de végső soron majd, mint ahogy a teremtés, úgy a történelem is beteljesíti Isten ígéretét. A vadállat fegyvereivel szemben az Isten törvényéhez ragaszkodó törékeny, kiszolgáltatott, és bizony odaveszhet. De Jézus, az Emberfia legyőzte a vadállatot, anélkül, hogy átvette volna módszereit. A kérkedő erőszakkal, brutalitással szemben, amely már-már pusztulással fenyeget, egyedül Ő győzött, aki felülről érkezett. Joseph Ratzinger – XVI. Benedek pápa

Benedek pápának igaza van. A Biblia végén a Jelenések könyvében van egy jelenet a mennyben. János apostol lát egy kívül-belül teleírt tekercset (5. fejezet). Ezen a tekercsen található az emberiség történelme, és a létező világ megoldásának a kulcsa is. De ez hozzáférhetetlen. Kellene valaki, aki méltó lenne arra, hogy feltörje a tekercset lezáró pecsétet. Vagyis megértené az egészet, és tudna is vele kezdeni valamit. Mert ez az egész, ami eddig történt a világon, az örömök és a gyötrelmek, mind érthetetlenek és emészthetetlenek. Az emberi történelem a maga szépségeivel és brutalitásaival, nemességével és nemtelenségével, logikájával és logikátlanságával együtt nem egészen világos. Titokzatos, sőt félelmetes.

Hát még sincs értelme a sok nemes emberi erőfeszítésnek, a szenvedésnek, és a kínnak, ami azért történt, hogy kibontakozzon valami jó? De az érette meghozott áldozatoknak se? A tisztességnek, a jóságnak? Az apostolok, mártírok véráldozata is értelmetlen volt? Sőt a legnagyobb áldozat, a Golgotai keresztáldozat is hiába volt? Minden nemes törekvés kudarcra van ítélve? Nemes és nemtelen végül egyre megy, mert végül minden nemes elbukik, vagy legfeljebb csak véget ér. Meghaladja az idő, lekerül a napirendről, elfelejtik, és végül jelentéktelenné válik. Az idő meg visszatér önmagába. De hova? Végül a semmibe? A dolgok fölött a semmi az úr? A nagyszájú vagy a beijedt semmi? Akkor pedig mire az egész? Ez az egész elfuserált emberi történelem. Nem csak az ember, hanem minden teremtett létező sorsa. Még csak túlzott értelme sincsen?

Ebből a reménytelen helyzetből nem küldenek senkit a megszokott módon New-Yorkba az ENSZbe, Moszkvába, vagy esetleg Brüsszelbe. Hogy ne legyek egyoldalú: Pekingbe vagy Mekkába se egy rangos és befolyásos testülethez, tisztességes vagy alattomos szándékú emberek tanácskozására. A helyzet drámai. Itt nincs semmi hepy. Senki nem akarja „felemelni Jézust” sem (micsoda hiú öntudat!). Mert se égen, se földön nem akadt senki, aki méltó lenne arra, hogy feltörje a pecsétet arról a tekercsről, amiben pedig az emberiség sorsa meg van írva. Nincs olyan „hekker”, aki képes lenne feltörni ezt a programot. Nincs aki az emberiség, sőt a teremtett világ sorsát megértené. Sőt még csak ránézni se tud senki. Hát nincs tiszta szemű, senki? Tiszta kezű, tiszta gondolkodású, olyan, aki értelmes, de jó is? Sőt hatalma is van? Nincs se égen, se földön olyan, aki nem romlott meg, tehát méltó lenne arra, hogy kezdjen vele valamit? Akkor pedig minden hiába volt. János, a látnok sírt.

Az angyal azonban a trónusra mutatott, ahol ott van az, akit az Atya emelt föl a trónra, a Juda oroszlánja (az oroszlán a hatalom jelképe). De ha ránézel, ő a megöletett Bárány, a szelíd Jézus. Egyedül ő méltó arra, hogy feltörje a pecsétet. A történelem úgy ahogy van, és az egyéni történések fölötti hatalom egyedül az Ő kezében van. Ez itt végül a napnál világosabban kiderül. Az ő győzelméről szól a himnusz: „Méltó a megöletett Bárány, hogy övé legyen az erő és a gazdagság, a bölcsesség és a hatalom, a tisztesség, a dicsőség és az áldás!” (Jel 5:12). Erre a mennyeiek leborulnak és imádják őt! (14.v.). Figyelemre méltó, hogy a szöveg a jövőről szól, de mindig múlt időben, mintha már minden megtörtént volna. Ez csupán azt jelzi, hogy a mennyben már döntést hoztak, amit megváltoztatni nem lehet.

A könyv végén megjelenik az új Jeruzsálem is. Nem az, amelyik sok kegyelmet kapott, de sorozatosan visszaélt vele, és végül elbukott. Elsiratta Jézus. Ebből a Jeruzsálemből azonban élet fakad. Olyan élő víz, amely az emberiség kínjainak gyógyítására való. És nincs benne elátkozott. Semmi ami aljas, büszke, konok és szemtelen. Nem is hiányzik, de nincs is itt helye semmi effélének.  Ellenben betölti Isten jósága, méltósága, rendje és dicsősége. A szeretete. Itt jó lenni. Egyszerűen csak jó. Temploma sincs, de nem is kell, mert Isten mindenütt és mindenben benne van. Hát végül mégiscsak győzött a Bárány.

 

[1] Claus Westermann- - Gerhard Gloege: A Biblia titkai – bevezetés a Bibliába: 520. o. – Kálvin Kiadó Bp., 1997.

[2] David J. Bosch: Paradigmaváltások a misszió teológiájában:  213. o. – Harmat kiadása Bp., 2005.

[3] A.W. Tozer: Istentisztelet vagy szórakozás: 103. o. – Arany Mécstartó kiadása - Nagyvárad, 2008.

[4] Szabó József László: i.m.: 66.o.

[5] Duna Televizió 2016. szept. 18.-i adásában: Gyöngy a sárban 

 

[6] Paul Tillich: Rendszeres teológia: 222. o. – Osiris Kiadó Bp., 2002.

[7] Walter Kasper: Jézus Krisztus Istene: 98. o. – Osiris Kiadó Bp., 2003.

További cikkeink...

  1. HEGYI ANDRÁS - A hatalomról 1.