HEGYI ANDRÁS A hitről

(Nyomdai és elektronikus eszközökkel csak a szerző írásos engedélyének birtoklása esetén másolható, sokszorosítható!)

 

A hitről

- különös tekintettel a hit torzulásaira -

 

Mi a hit?

Hosszú szolgálatom ideje alatt soha nem gondoltam arra, hogy eljön majd az idő, amikor a hitre nem buzdítani fogok, hanem óvatosságra intek. Korábban ugyanis az volt a helyzet – nálunk baptistáknál jellemző módon – hogy a hívők naponta olvasták a Bibliát. Ennek az lett az eredménye, hogy nem hitük tartalmát tekintve voltak hiányosságaik a hívőknek, hanem a tettekre váltás, a buzgóság területén. Tehát buzdítani kellett, hogy ne csak ismerjük az Írásokat, hanem éljünk is aszerint. Legyen nagyobb a hitünk, mert ettől a szeretetünk és teherbíró képességünk is tágul. A bibliai hithősök példái legyenek számunkra vonzók. Ne féljünk! Legyünk a hitben aktívak, és ha alkalom nyílik rá, legyünk kezdeményezők! Hitünk legyen másokat is magával ragadó nagy hit.

Mára ez a helyzet megváltozott. Olyan korba értünk, amikor mindenféle dolgok kiüresedtek. Ez igaz az életnek szinte minden területére. A 18.-19. században a tudomány hatalmas optimizmussal ajándékozta meg az embereket. Csak kutatni kell, megismerni a természet, a társadalom, az egyén működési mechanizmusait, és ez soha nem látott aranykorhoz vezet majd. A betegségek gyógyíthatók lesznek, a társadalmi igazságtalanságok is orvosolhatók, a gépek dolgoznak majd az emberek helyett, a pihenésre és szórakozásra szánt időnk megsokszorozódik. Az okos találmányok felfedezése előtt nincs felső határ. A társadalom átalakulásával majd mindenki boldog és elégedett lesz. Nem kell ehhez Isten, a benne való hit már a múlté, semmi más csupán babona és maradiság. A hitnek ilyen irányú ítélete sohasem volt indokolt. Hiszen ha valaki számol a transzcendens világ, hogy ne mondjam Isten létével, a valóságnak olyan dimenziójával számol, amitől nem okos dolog eltekinteni. Ha viszont nem számol vele, - és az mégis van, - olyat hagyott ki, amitől az egész építménye borul.

Mert aztán jöttek a korábban soha nem látott mértékű világégések, szinte „véletlenül”. Azóta sem szűnt meg a nemzetek egymás iránti gyűlölködése, a szegények kiszolgáltatottsága, a gazdagok közönye. A világ nem lett boldogabb, sőt ma már szeretünk nosztalgiázni az elmúlt századok boldogobb esztendeiről. Megnőtt a régi jó, megbízható világ otthonosságának értéke. Visszakerült még a hit is erre nosztalgiás piacra, olykor kicsit kipofozva, mint aminek azért egészen friss vonásai is vannak.

  De valójában mi is a hit? Egyáltalán miben hisz a hívő ember? Tündérmesékben? Valamiféle karácsonyi hangulatban? A „jóistenkében”? Az Istenről való elképzeléseiben? A templom máshoz nem hasonlító misztikus légkörében? A csodáktól hangoskodó mozgalmak kínálatában? És ezeknek egyáltalán van valami köze a mindennapi valósághoz? Vagy a hívő a hitében hisz? Azt várja, hogy vágyai teljesüljenek? A hit csodavárás? A hit észellenes valami? A hit meg a valóság kizárja egymást? Vagy a hit egy valamiféle bunkósbot, amivel fejbe lehet verni a hitetleneket? Persze, ha éppen a hívők vannak többségben.

Vagy a hit csak annyi, hogy megszólalt az Isten, és amit mondott azt komolyan vesszük mi emberek? Méghozzá mindegy mikor mondta, és kik voltak az első megszólítottak. Mert bármilyen idői távolságra vagyunk tőlük, ha hiszünk, mi is éppúgy megszólítottak lehetünk.

Ma a moszlimok az európaiak szemébe vágják, hogy hitetlenek vagyunk. Még meg se sértődhetünk, mert mi magunk európaiak határolódtunk el, méghozzá tudatosan és szándékosan a hittől, meg persze a Mindenható Istentől. Először az Isten rendjétől, a törvényeitől, mert azt korszerűtleneknek ítéltük. Hát nem lett botrány belőle, hogy egyesek az európai kultúra gyökereire hivatkozva Isten nevét is bele akarták foglalni Európa alkotmányába? És nem harcos módon lett kihagyva, vagy még inkább kidobva Istennek még a neve is? Hát nem igaz ez az állítás, hogy hitetlenek vagyunk? Ha sértő, az európaiak sértették meg vele a hitüket, meg önmagukat. Vagy egyenesen Istent. Ő persze ettől nem lett se kisebb, se „sértődékenyebb”.

Meg lehet-e úszni ezt a harcos (vagy csak szokásos) hittagadást következmények nélkül? A jelen, és még inkább a jövő adja meg rá a választ. Sem erkölcsükben, sem emberségükben nem különbek azonban az iszlamisták az európaiaknál, a vallásosságukkal együtt sem.

Isten annak idején ítéleteit Izráellel szemben sem valamiféle szentekkel hajtatta végre, hanem kegyetlen pogányokkal (Jer 6:22-23). Attól az még Isten ítélete volt. Ami napjainkban megítélni való, az most a hitetlenség mellett a hit különféle torzulása, a Jézustalanság is, mert Ő a hit szerzője és bevégzője (Zsid 12:1-3). Ha hinnétek Mózesnek, hinnetek nekem is, - mondja Jézus (Jn 5:46). Tudjuk, hogy cezúra van az Ó-, és Újszövetség között, de szó sincs arról, hogy az az Isten, akiben nincs változás, vagy a változásnak árnyéka sem (Jak 1:17), ugyanaz a Teremtő, a kiválasztó, az elhívó, a történelmet céljához vezető Örökkévaló Isten, aki az ókorban volt. Fiában Jézus Krisztusban nem egy másik isten öltött testet, hanem Ő maga (Jn 1:1-4).

A hit létezésünk alapja

Teremtettségünknél fogva hitre és bizalomra rendeltettünk. Életünk kezdetén egyszerűen rá vagyunk utalva. Édesapánkban, édesanyánkban, testvéreinkben, barátainkban ösztönösen bízunk. Ezt ősbizalomnak nevezhetjük. Piciny korunktól fogva édesanyánkhoz odabújva mindig megnyugodtunk. Ha édesapánk mondta: ugorjunk, - ugrottunk, mert tudtuk, hogy elkap. Nem engedi, hogy megüssük magunkat. Észrevettük, hogy ilyen mélyen belénk van építve a hit képessége? Így bízunk meg Istenben is. A hit tehát pozitív viszonyulásunk. Mi imádkozunk, - és Ő meghallgat. Ő tanácsol, - és mi is hallgatunk rá. És a hitnek ebből a kétoldalúságából következik, hogy ettől mi is megbízhatókká válunk. Azonban bennünk hívőkben ki bízhat meg manapság? Hányan csalódtak már? És Isten megbízhat-e?

Még az ördögök is hisznek, tanítja az Írás (Jak 2:19). Sőt nekik is hisznek. Méghozzá sokan. Ha ő valamit mond, arra ugranak az emberek. Ha ő kínál boldogságot, az hihetőnek tűnik, vonzó és ígéretes. Ha ő beszél kenyér kérdésről, ő veszi át annak irányítást is. A dicsőségről meg már ne is beszéljünk. Mi meg kit tisztelünk meg a hitünkkel, mint éltünk alapdallamával? Ez a legbelsőbb, saját személyes ügyünk!

  Az Istenbe vetett hitünk lehet akár kicsi is, mégis a mi hitünk. Ha hitetlenné válunk, senki másét, csak a magunk hitét veszítettük el. Ha visszaélünk mások bizalmával, akkor meg a magunk hitelességét. Mert a hit bizalmi kérdés. Isten hitre hívó szavát tekintve viszonzás vagy viszonzatlanság kérdése. Az abszolút hitetlen abszolút bizalmatlan vele szemben. Legtöbbször magát zárja ki az Istenhez fűződő viszonyból. Hiszen Ő mindenkit elfogad, keresi Őt. Mert Ő előbb keres minket, mint mi Őt. Ha valaki megnyílik előtte, (amit mi hitre jutásnak nevezünk), akkor a hozzá fűződő viszony egyszerűen élni kezd. Nagy tévedés azt hinni, hogy az Isten-hit alfája bizonyos vallási külsőségekbe való betagolódás. Aki itt kezdi, hamar megunja, mert előbb-utóbb nem látja értelmét.

Amikor az Emberfia eljön, vajon talál-e hitet a földön (Lk 18:8)? – teszi föl a kérdést Jézus. Elvesztették az emberek a hitüket – mondogatják a felvilágosodás óta. Történelmi fordulatra gondolnak, amiben szerepe volt az egyház bűneinek is. Bár ne lettek volna! De alapjában soha nem ez határozta meg azt, hogy hisznek-e az emberek vagy sem. Helyes egyáltalán ez a kifejezés? Nem azt kellene mondani, hogy eltávolodtunk az Istentől, ledobtuk a hit életformáló erejét, üdvös etikáját magunkról. Leszoktunk az Isten tiszteletéről, aztán az istentiszteltről is, az imádságról, a szakralitásról, emiatt aztán más emberek lettünk. Másként élünk és gondolkodunk. Egy idő után már nem is hiányzik sem a hit, sem az Isten. Azt se tudjuk minek kellene hiányoznia, ki vagy mi az „Isten”?

Jézus hite

Jézus azonban másként gondolkodott a hitről, mint mi. Nem adott definíciót róla, hanem egyszerűen csak hitt. Mint ahogy az Istenről sem adott, hanem tisztelte és szerette az Istent, az ő Atyját. De Ő egyebeket is így tanított. Nem buzdított a szolgálatra, hanem megmosta tanítványai lábát. Nem alázta meg a bűnösöket, hanem vérével tette jóvá a tetteiket. Nem szervezett egy mozgalmat a jóságukkal másokat megalázókkal szemben sem, hanem csak elmondta, hogy valójában milyenek is a farizeusok. Ma mit mondana nekünk - rólunk? A hitünkről, az erkölcsünkről, az eljárásainkról, a legtitkosabbnak hitt gondolatainkról? Erre lehet nekünk hívő embereknek akár kollektív válaszunk is, de azért mégis mindenki a maga nevében kell, hogy válaszoljon. Mindenki a maga nevében hisz. Vagy nem hisz. Az Úr Jézussal kapcsolatban is erről volt szó.

A hit nem hiszékenység. Legalábbis, ha bibliai hitről van szó. A kettő között olyan nagy a különbség, mint a tudás meg a tudálékosság, a szerelem, és a szerelmeskedés között. Az egyik komoly, a másik pedig nem. A hit azonnal hiszékenységgé változik, mihelyt azt hisszük, hogy úgy bánhatunk vele, ahogy nekünk tetszik. A hit nem más, mint Isten törvényének és Krisztus parancsainak komolyan vétele. Hit = engedelmesség Istennek. Ez által világosodik meg a hívőben, hogy a szeretet jobb a gyűlöletnél, az önzetlenség jobb az önzésnél, az engedelmesség jobb az engedetlenségnél. A hit egész személyiségünk elköteleződése Isten iránt. Mint ahogy Isten is elkötelezte magát a Golgotán felénk emberek felé. Ez két dolgot foglal magában. Először is, hogy ha kérjük, megbocsátja a bűneinket, aztán pedig megvált, megszentel, vagyis megszabadít minden bennünk magunkban is meglévő gonoszságtól. Így tesz örökkévalóvá. A mi örökéletünk érdekében vállalja velünk a kapcsolatot. Ez a kapcsolat a hit.

Az Úr Jézus az Ő szolgálatának kezdetén egy felhívással fordult az emberekhez: „térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban!” (Mk 1:15). De semmi sem tud úgy leleplezni minket, mint az evangélium. Pál apostol azt vallja, hogy nem szégyelli az evangéliumot, mert az az Isten ereje minden hívőnek az üdvösségére (Rm 1:16-17). Ezt hittel lehet elfogadni vagy hitetlenül elutasítani. Aztán – hogy értsük miről is szól az evangélium – Pál azzal folytatja, hogy Isten haragjáról beszél. Ezt mi nem feltétlenül gondolnánk az evangélium részének. Amennyiben őt a Szentlélek használta föl ennek a levélnek a megírására, Istent kell látnunk szerzőként, aki szerint megkerülhetetlen az evangéliummal kapcsolatban a bűn kérdése.

Mert egy hosszú szakasz következik, a Római levél első három fejezete. Hosszú lista a pogányok és az Istennel állítólag szövetégben élőknek, a zsidóknak a bűneiről. Szóba kerül itt minden: istentagadás, szociális bűnök, emberi kapcsolatok nyavalyái, önzés, hamiskodás, viszálykodás, kegyetlenség, rágalom, mindenféle perverzitás, még a hívők képmutatóskodása is. Olyan szenteskedés, ami mögött a hiúságon kívül nincs semmi más. Illetve csak ugyanolyan istentelen élet, mint amit ők lenéznek. Mindnyájan Isten haragja alatt vagyunk. Úgyhogy nincs senki, aki kivételnek érezhetné magát és felemelhetné a fejét és azt mondhatná, hogy ő nem tartozik  ide. Pál apostol amikor mindezeket fölsorolja, sokkal visszafogottabb, mint korának pogány írói: Tacitus, Svetonius, vagy Seneca. Stílusa nem olyan nyers, mint azoké. Ő szemérmesebb. Nem túloz, mert amit amazok leírnak, az sokkal szaftosabb. De nem is fellengzősen gunyoros, mint például ifjabb Plinius.

Mi egyáltalán érzékeljük-e korunk lelki, erkölcsi, végső soron hitetlenségből fakadó romlottságát? Vagy belesimulunk mi is a magunk módján? Ügyelve, hogy a mértéke azért ne legyen olyan kirívó, nehogy felszínre kerüljenek, hogy köztünk és bennünk is ugyanúgy megvannak ezek az önző, hiú egymásnak feszülő indulatok. Vigyázunk a látszatra. Lebegünk. Szeretünk a valós vagy vélt eredményeinkkel dicsekedni, de nincs meg már a szent visszatartó erő a sátáni késztetésekkel szemben bennünk sem. Nem vállaljuk az ütközéseket elsősorban a tagjainkban lévő gonosz kívánságokkal szemben (Jak 4:1-9). Megszoktuk, hogy megalkuszunk. Kényelmes. Elvesztettük másságunkat, istenfélelmünket, tetteinkért vállalt felelősségünket. Nem vállaljuk, hogy Isten elé álljunk, és Ő vizsgáljon meg. Félünk, hogy nem látja okát önünneplésünknek. Félünk attól, hogy mi következik ebből? Ha az Ő mérlegétől összeomlanánk, mi jön utána? És mit gondolnak majd rólunk az emberek? Akik talán egy kicsit még mindig fölnéznek ránk. Érdemes ezt kockáztatni? Mi lesz akkor az evangélizációinkkal, a misszióparancs teljesítésével?

A hitre jutás folyamata

Ezt a látleletet aki hívő, magára nézve is elfogadja. Így kezdődik a hite. Ez tulajdonképpen a megtérése. A hitetlen vagy a farizeus csak másokra érti. A Római levél azonban itt nem ér véget. Amit eddig Pál leírt az tényleg nem evangélium, hanem csupán a valóság. Méghozzá nemcsak mint társadalmi jelenség, hanem egyénenként is igaz valóság. Méghozzá akár a társadalom legalján lévő szegényekről, akár az uralkodó osztály gazdagjairól van szó. A Rm 5:1-11-ben írja le azt, hogy ezért kell Istennek mindig érthetetlenül nagy irgalmával lehajolni az ilyen emberek felé. Hogy ne ítélettel, hanem kegyelmével keresse föl azokat, akik változtatni, illetve legalábbis önmagukra nézve változni szeretnének. Szabadulni a bűneiktől. Másként élni. Az evangélium az, hogy ezt Ő lehetővé teszi.

Isten – és jelen esetben a levél írója Pál, - ezzel nem látja az embereket két lábon járó ördögöknek, potenciális bűnözőknek, hanem csak embertársainak. Honfitársainak, munka és üzlettársainak, sőt barátainak. Olyanoknak, amilynek mi magunk is vagyunk: akiért a Krisztus vérezett. De nem gondolja, hogy a hitetlenek értékrendjét magától értetődő módon át kellene vennie a hívőknek. Pál nemcsak együtt érez azokkal, akiknek ír, hanem föltételezi, hogy van bennük képesség arra, hogy hitre jussanak. Vagyis elfogadják az Isten által kiállított diagnózist és terápiát. Ráébrednek ember voltuk emberalattiságára, és ki akarnak törni ebből.

Ők is kinyílnak az abszolútum előtt, amiről eddig is sejtették, hogy van. Van abszolút igazság, ami mindenkire kötelező. Abszolút becsületesség, ami nem függ a körülményektől. Abszolút jóság, irgalom, ami minden megbotlott felé lehajol. Abszolút biztonság, de ezt ember nem adhatja meg magának, csak az Isten. Ő pedig kész megadni még olyan vívódó lelkeknek amilyen Pál maga is volt (Rm 7:14-25). És az Isten nem kárhoztat (Rm 5:1, 8. f.). Hanem partnerséget ajánl arra nézve, hogy ki lehet ebből az áldatlan állapotból kerülni. Ennek a partnerségnek elfogadása a hit. Legalábbis a bibliai értelemben vett hit.

Mi következik ebből? A jó válasz Isten irgalmára a hit, amit a 6. fejezetben úgy ír le, mint önátadás Isten számára. Ezt valaki más soha senki nem teheti meg senki helyett, még Isten se. Mert ez mindenkinek a leginkább illetékességi magánterülete. Ez az ember Istentől kapott szabadsága. Nem korlátozhatja semmiféle társadalmi helyzet, de ebben előnyt se jelent. Nem adhatja meg pusztán a nevelés sem. Segítheti, de nem helyettesíti. A hitre hívó ösztönzés sem biztosítja, mert annak is lehet ellenállni. A hitetlenség is döntés, nem csak a hit. Sőt a nem döntés is döntés.

  A mi hitre hívásunk azonban nem azt jelenti, hogy kihalászni való alanyoknak tekintjük embertársainkat, akiket saját üdvösségünk biztosítása érdekében vagy valamiféle tekintély kiérdemlése érdekében akarunk megnyerni a hit számára. Ma sokan striguláznak: „hány embert nyertek meg az Úrnak?” Kornya Mihálynak amikor valaki részegen azt mondta, húzza ki őt az árokból, mert „maga térített meg”. Ő azt válaszolta: „elég bajod az neked”. Ő még tudta, hogy senkit nem képes megmenteni a kárhozattól, csak föl tudja mutatni a megtérés nem könnyű, de nem is lehetetlen útját. Azért nem könnyű, mert mindenkinek a környezete és saját természetének visszahúzó erején áttörve kell eljutnia addig, hogy felismeri saját felelősségét önmagáért. A régiek még tudták hogy mindenkinek el kell jutni Krisztus közelébe, hogy vágyjon megtérni. És senkinek nincs jogosítványa arra, hogy vádoljon, vagy feloldjon és megtisztítson. Csak annyi a dolguk, hogy Krisztus közelébe vonják az embereket. Tudták, hogy ott majd Ő veszi át a szót.

Hitre jutás előtt, ahogy mi mondjuk - döntés előtt - mindenki érzi ennek a súlyát, sőt a kockázatát is. Joggal, igaza van. Ez valamilyen teremtettségünknél fogva bennünk lévő őstudás, amely számol az önmegtagadás, Istennek szentelés nem csupán nehézségével, hanem lehetetlenségével, és ettől is visszaretten. Jobban tudja mint sok igehirdető, hogy szentség nélkül senki sem láthatja meg az Urat (Zsid 12:14). Embernek riasztó közel kerülni a Szenthez. De egyben ígéretes és vonzó is, mert megtisztulhatunk és üdvösségre juthatunk. Vagyis egyszersmindenkorra megoldódhat földi és örök sorsunk. A szentség, - ha ő Istent választja - nem egy ráadás a hitélethez, hanem a fundamentuma (Rm 8:9). Az az abszolútum, amiről mindig is tudta, hogy az van, és tudta, hogy az megváltoztathatatlan. Ehhez Isten szemébe kell nézni, mint majd az ítélet napján. Bizony a megtérés is ítélet napja, mert csak utána jöhet a feloldozás. A lélekvadász evangélisták gyengítik ezt a belső tudást, mert ez csökkenti „eredményességüket”. A jelen lévő Szentlélek ebben nem az evangélistáknak, hanem a vívódónak a partnere.

Ilyenkor gyakran előfordul – erről is a Szentlélek gondoskodik, - hogy az Istennel számot vető lélek belső emberében a pokol kapujáig zuhan vissza. Ez lehet hirtelen, de leggyakrabban fokozatos, és azt mondják rá, hogy „visszaesett”, pedig már majdnem megtért. Valójában csak arról van szó, hogy Isten „rendezi”, vagyis akaratával egyező módon engedi ezt így. Ilyenkor az ember megretten, és átéli azt, hogy ettől menekülni kell, futni kell Istenhez és megragadni a mentő kezét, mert különben végképp baj van (Zsid 6:18). Ilyenkor a Golgota már nem ijesztő, hanem vágyott biztos menedék. A keresztfelvétel pedig nem riaszt, hanem kívánatos (Lk 9:23). Mégpedig nem kényszerű módon, hanem (titok ugyan miért), de örömmel vállalt. Hogy milyen élő, gazdag és csodálatos események zajlanak le ekkor egy ember lelkében, arról önmagának is alig képes számot adni. De ez már mind Isten előtt, sőt segítségével megy végbe benne. Ilyenkor a túlmagyarázás káros, mert kiüresíti azt a szent valóságot, ami a megmentő Isten és a fiává fogadott ember között végbemegy (Rm 8:14-17).

A bibliai hit éppen ezáltal elválaszthatatlan az etikától, a magánélettől sőt a személyiség legbelsőbb ügyeitől, az ember legintimebb szférájától. A gondolatokkal, szándékokkal, érzelmekkel való szembenézéssel. Ezek (ugyan gyakran lassú), de valóságos tisztulásától. Sokan úgy vélik, hogy ez más lapra tartozik, itt más témáról van szó, tehát lapozzunk. Ha a hit Isten szavára alapozódik, és azt vesszük komolyan, vagyis fogadjuk hittel, akkor mindezektől eltekinteni lehetetlen. Milyen evangélium, vagyis jó hír lenne az, ami meghagyja a társaimat velem szemben ellenségesnek, engem önzőnek, hiúnak velük szemben? Ezért gondolkodtak úgy a régiek, hogy ha valaki jelentkezett, hogy ő hitre jutott és szeretne bemerítkezni - várjuk meg, hogy meglátszik-e ez az életén? Mert ha nem, akkor becsapja önmagát. Ekkor pedig csak annyi a dolga a hittérítőnek, hogy tovább is segítse őt Isten felé. Hiszen az Ő közelében látjuk a bűnt bűnnek, a kegyelmet kegyelemnek, az igazságot igazságnak, az igazságban járást örömnek.

A hit egészsége és torzulásai

Mert lehet-e a hitről leválasztani az etikát? Lehet. De egyből illúzió lesz a hitből. A hittel való kóklerkedés, pancserság, vagy vak hit, babonaság, valamilyen torzulás. Erről tárgyal a Jakab levele is. Lehet-e az erkölcsről leválasztani a hitet? Lehet. Egyből farizeusi gőg lesz belőle. Fafejűség, görcsösség, merevség, látszat, amely mögül a lényeg hiányzik. Olyan, mint a meszelt sír a csontokkal (Mt 23:25-33). Erről szól Pál apostolnak a Galáciai levele (pl. 3:13). Mindkét esetben érződik, hogy valami nem stimmel. Hiányzik belőle valami egyszerűség, életszerűség, őszinteség, melegség. Hiányzik belőle az alázat, Jézus alázata. A minket körülvevő természet alázata. A létezés alázata. Ahol ez az alázat létrejön, oda szivárog be a mennyei erő. Az akaraterő, a rendíthetetlen lelki erő, a gerincesség. De ez már nem az ember ereje, hanem az Istené.

Lehet-e jótettekkel megalázni a másikat? A büszkeséggel adott kenyér is kenyér. Ha valaki nagyon éhes, megeszi. De nem jóízű kenyér. Lehet-e a hitünkkel megalázni a másikat? Csak gondoljunk az egyház kétezer éves történetére, vagy vegyük az új, úgynevezett ébredési mozgalmak hittel való dicsekvését. Jézus a tartalmilag akár helyes hitre mondja, hogy nem más, mint uram-uramozás (Mt 7:21-23). De mért kellene szétválasztani, ami a lét (és Isten) törvénye szerint összetartozik? Ha a hit Istennel köt össze, Őbenne az abszolút igazság és végtelen szeretet egységben van, benne ez nem válik ketté. Akkor mért gondolnánk, hogy a vele összekötő hitben ez a szétválasztás lehetséges. Mert ugyan a testemet a tűzre áldozhatom (1Kor 13:3), és valami mégis hiányzik belőle, pedig az volna a lényeg. Tudjuk, hogy ez a szeretet. De ha ezt nem éljük át őszintén és igazán, akkor az is csak zengő érc és pengő cimbalom.

Az Isten törvényének az ember szívében benne kell élnie, a saját szívének a törvényeként. De mindezeknek mégis napról-napra a maga konkrét, aktuális módján benne kell lenni az Isten kezében. Vagyis a helyén. Ez az a hit, amely összeköt vele. Bizony, amikor azt írom, hogy a hit összeköt Istennel, ezt a szent nevet csak térdelve szabadna leírnom. Ez a mozdulatom nem az Istenbe vetett bizalom gyengítése, hanem csupán a Szentet megillető alázatos tisztelet. Nem nyomasztó, hanem ellenkezőleg: fölséges és felemelő. Nekünk embereknek a létező legnagyobb megtiszteltetés Isten nevét hittel az ajkunkra venni. De ez az emelkedettség nem tőlünk, hanem Tőle való. Ajándék. A legtisztább öröm annak ellenére, hogy valamiképpen mégis kontrasztharmónia. Remegő térdű tisztelet, és mégis boldog hódolat a Mindenható Isten felé. Mert nincs istenfélelem nélküli hit. Mint ahogy nincs istenfélelem sem hit nélkül. Amikor a „hit” Isten iránti bizalmaskodássá válik, annak semmi köze a bibliai istenhithez.

Amikor az Úr Jézus azt mondta, hogy legyen hitetek Istenben (Mk 11:22), vajon azt mondta, hogy legyen hitünk a saját hitünkben? Hogy meggyőződjünk arról, hogy van-e hitünk, találjunk ki valamit, és kérjük meg Istent „hitből való imádságunkra”, teljesítse azt? Vagy pedig az Ő hitre hívó szava azt jelenti, hogy vegyük komolyan Istent és az Ő igéjét! Amelyben a parancsait ugyanúgy benne kell látnunk, mint könyörülő irgalmát. Mert a hit a Bibliában nem azt jelenti, hogy valamit „elhiszek”, hanem azt, hogy a hitből való engedelmesség által összeköttetésbe kerülhetek Istennel. Benne, és nem hitemben hiszek. A hitem azt jelenti, hogy minden szava, intése, figyelmeztetése, valamint ígérete igaz. Nem mintha igaz volna, hanem igaz. Méghozzá úgy igaz, ahogy Ő kimondta. Benne hiszek és nem másban. Hitem megszűri az összes engem ért hatást, gondolatot és csábítást. Nem nekem kell kitalálnom azt, vagy másvalakinek, hogy miben higgyek. Hitem által határolódok el minden idegen hatástól. Az Istenbe vetett hit véd meg engem. Illetve hit által maga Isten. A hit a bibliai nyelvben azt jelenti, hogy hitelképesnek ismertem meg Istent, és Ő is komolyan vehet engem, hihet nekem.

A hitünkkel nem megváltoztatni akarjuk Istent, vagy Isten akaratát, hanem beleigazodni akarunk abba. Hit által nem leszünk Isten főnökei, hanem csupán alázatos szolgái. Az Örökkévaló megengedi nekünk por és hamu embereknek (1Móz 18:27) hogy Felségéhez és Szentségéhez közel kerüljünk anélkül, hogy szentségétől megégnénk. Ebből nem következik az, hogy Ő tartozik (nagyjából világias) vágyainkat kielégíteni. Szüntelenül jólétet, egészséget, gazdagságot, hírnevet adni, miközben éppen az önátadás szolgai formájáról feledkezünk meg, amely Jézust egész éltén át jellemezte.

Pedig a szolga nem nagyobb az Ő Uránál (Jn 13:16). Ráadásul mi innen alulról valók vagyunk megváltott emberként is. Ő pedig onnan fölülről jött, és Ő nagyobb mindeneknél (Jn 3:13). A hit kitüntetése éppen a megalázkodás Őelőtte. Ez minden felülről való jónak az alapja. Az életszentségnek éppúgy, mint az evangélizációnak. A hit bekapcsol Isten öröktől fogva mindörökké tartó tervébe és aktuális munkájába, és nem pedig fölé emel. A hit nem arra való, hogy azzal megalázzunk másokat. Dicsekedjünk vele. Hanem arra, hogy szolgáljunk másokat, és a dicsőség pedig mindig Istené. Nem hithősök akarunk lenni, hanem csak Istennek engedelmes gyermekei.

  A hit így nem magabiztossá tesz, hanem Istenre figyelővé. Amikor Pál a törvény cselekedetéből való megigazulás kérdését fejtegeti, mint korábban farizeus, (ami akkoriban még nem volt szitokszó, hanem nagyon is megbecsült, Isten akaratának engedelmeskedni akaró zsidók csoportja) – ő is teljes erejével törekedett Isten törvényét megtartani. Az élő Istennel, vagyis a feltámadott Názáreti Jézussal való szemtől-szembe találkozás után világosodott meg előtte, hogy erre, mint ember képtelen, sőt mint zsidó és farizeus is képtelen (Rm 7:14-8:1). Csak a mennyei segítség által válik képessé bármi jóra. Kegyelem által, vagyis hit által. Hisz abban, hogy ha Isten megkönyörül rajta, akkor képes Isten akaratár megérteni és megtenni.

Mi evangéliumiak nem szeretjük ezt a szót, hogy törvény, pedig semmi nem indokolja ezt az óvatosságot. Mondhatunk helyette Igét, ugyanazt mondjuk. Pedig Jézus teljhatalommal parancsolt, és szó szerint megmagyarázta, hogy Ő nem azért jött, hogy az Isten törvényét eltörölje (Mt 5:17). Különben azonnal ott van egy másik törvény vagy törvényszerűség a tagjainkban, amely simán rabul ád a bűnnek (Rm 7:14, 25). Csak a kegyelem, vagyis Isten konkrét segítsége által szabadulhtunk meg a bűn kényszerétől, és nevelődünk bele istenfiúságunkba. Méghozzá hit által. Vagyis folyamatosan segítségre szorulunk. A hit részünkről azt jelenti, hogy elhisszük, hogy ez így van. Alázattal elfogadjuk ennek igazát, és azt a segítséget is, amit Isten a Szentlélek által nyújt. Ez a hittel vállalt emberi sorsunk.

A hit harca = alázatos és szelíd emberi méltóság

A kegyelem szabadulás a bűn kényszere alól, és segítség az Istennek való engedelmességre = emberi méltóságunkkal. Mert Istennek engedelmes életet élni valóban méltósággal jár. De ez nem alulról felfelé, hanem fölülről lefelé adódó méltóság. Nem kell hozzá különös képesség, kiválóság, rátermettség, mert ezt a fiúi méltóságot személyválogatás nélkül Isten mindenkinek megadja, aki hozzá jön (Jn 6:37). A hívő ezáltal nem érdekes emberré válik, hanem testvérré. Nem emelkedik ki a többiek közül, hanem éppen hogy beépül a többiek közé (1Kor 12:12-27). Elsősorban a Krisztus testébe a szentek gyülekezetébe, de egyáltalán az emberek közösségébe, még a „világba” is, anélkül, hogy ő maga világivá, vagyis Isten ellen lázadóvá válna.

Még nem találkoztam sem a Bibliában sem a gyakorlati tapasztalataimban azzal, hogy valaki büszkévé vált, és ettől szentebb lett. Vagy csak emberségesebb, jobb ember, igazságosabb, szeretetteljesebb, teherbíróbb, szelídebb. Hogy maga-mutogatóbb, versengőbb, kegyetlenebb, alattomosabb lett, ezzel gyakran találkoztam akár hívő volt az illető, akár nem. Meg persze lázadóbb is. A sorsa, a többiek, és nyíltan vagy burkoltan, mégiscsak Isten ellen lázadó.

Ma a legnagyobb kísértésünk nekünk hívőknek nem a hitetlenség, hanem a hitünk eltorzulása, ezáltal perverzzé válása. Mert ha a bibliás istenhitünket veszítjük el, akkor már mi lehetünk a nagyobbak bárkinél, még Istennél is. Oda lesz istenfélelmünk és ennek következtében minden összezavarodik. Pedig amikor elszakadunk a Teremtőtől, lényegileg nem Őt, hanem csupán magunkat veszítjük el. És nem hivatkozhatunk senkire, a történelemre, az egyház bűneire se, – mert ehhez másnak semmi köze. Mi magunk egy személyben veszítjük el Istent, mert a vele való közösségtől Ő maga zárkózik el. Őt nem lehet csak úgy elveszteni, mint egy jó állást vagy a pénztárcánkat. Ő Isten, mindnyájunk Teremtője és Gondviselője, sőt Ítélő-bírája is. Azt kellene mondanom, hogy a hit elvesztéséről van itt szó, de ez sem így igaz. Mert a hitünk megmarad, csak iránya már nem Istenre, hanem önmagunkra, vagy egyenesen gonosz dolgokra irányul. Az Isten-hit nem sorolható egyéb hitek közé, mert ez a létezésünkkel, egzisztálásunkkal függ össze. A földi és örök sorsunkkal. Legföljebb arról lehet szó, hogy mi hogyan viszonyulunk Istenhez? Komolyan vesszük, vagy nem?

Mert Ő keres, és ez a tény valahol bennünk is jelentkezik. A Biblia szép szavával: kopogtat a szívünk ajtaján (Jel 3:20). És erre válaszolnunk kell, sőt válaszolunk is, méghozzá egész lényünkkel. Lényegileg nem azzal, hogy vallásossá vagy kegyessé válunk-e, vagy nem. Ezt sem szabadna alábecsülnünk. De átalakulunk-e olyanná, amiről a Krisztus-követésben olvasunk (Mt 5:44-48)? Jóindulatúvá, megbocsátóvá, nagylelkűvé, a jóban okossá, hűségessé, igaz emberré? Mert aki fel tudja sorolni a katekézist, vagy hisz a maga közösségben ahova tartozik, ettől még nem lett hívő. De aki nemes lelkűvé válik, az - amint római katolikus testvéreink mondogatják, - már akár anonim kereszténnyé is vált.

Mert a hit a Biblia szerint nem önmagában álló valami, hanem összekapcsol Istennel minden létező Alkotójával. A hitetlenség meg elszakít tőle. De ebből következik, hogy a hitet nem lehet elválasztani az életmódtól sem. Mert ekkor a vallásosság is megüresedik, formaivá válik. De ezért se az egyház, se a pap nem felel, hanem ki-ki csupán önmaga. Bármiféle hivatkozás csak megtévesztő. Azt kellene mondani, hogy felkínálkozott az Isten, de nem kellett. Persze ez egyáltalán nem csökkenti az egyház bűneit. Az egyház mindig is emberekből állt, és közöttük voltak tisztességesek, hitelesek, és nem tisztességesek, nem hitelesek is. Mint mindenütt a világban. De te is így vagy ezzel, meg én is.

Bár Isten elsősorban az egyházat, - az ókorban is az Ő népét, Izráelt - használta föl önkijelentése érdekében. De abszolút értelemben mégsem kötötte magát ezekhez az emberi intézményekhez. Már az Ószövetség tele van olyan kijelentéssel, hogyan gondoskodott Ő minden népről (Mal 1:14), arámokról, filiszteusokról, stb. (Ám 9:7). Sőt már az Ábrahámnak adott ígéretben ott van a szándék, hogy áldását kiterjeszti minden népre (1Móz 12:1-3).

Azt a kérdést meg - Isten népeként is meg személyenként is - nekünk magunknak kell feltennünk, hogy hitnek számít-e, ha definíciókat fogalmazunk meg, amelyekkel úgysem vagyunk képesek magunkat megváltoztatni és másokat megszólítani? Hittel dicsekszünk, amely által erkölcsileg kiemelkedőnek képzeljük magunkat másokhoz képest akkor is, ha ezzel kapcsolatban sokféle hiányosság terhel. Megalázunk másokat éppen a „hitünkkel”. Dicsekszünk bibliás tudásunkkal, mint a zsidók, ahogy Pál apostol a Római levél második fejezetében fölsorolja (Rm 2:1-10).

Amikor az ember valóságosan közel kerül Istenhez, a rettegésig is kétségbe eshet (Fil 2:12-13, Zsid 12:29). Mert becsaphatatlan világosság születik benne. Nyilvánvalóvá válik számára minden bűne, amit el se követett, csak megfordult a fejében. Tisztálatlan gondolatai, érzékisége, bosszúvágya, káröröme, vagy amikor elment a rászoruló előtt, és elfordította a fejét. És ezek az esetek, nem mint esetek jutnak eszébe, hanem hogy mennyire a sátán szerint érzett, gondolkodott: „jól megjárta!”, „megérdemelte!”, „na ugye megmondtam.”, „tudtam én ezt előre..., „úgy kell neki”! És folytatathatnám a végtelenségig. Minden ilyen gondolat vagy csak átsuhanó érzület ördögi, attól való, aki emberölő volt kezdettől fogva. Irgalmatlan. Gyönyörködik abban, ami rossz, sikertelen, szeretetlen. A lelkünkbe ülteti mindezt, és észre se vesszük, hogy kegyes szóval a szánkban is milyen gonosszá, gyűlölködővé, képmutatóvá válunk. Persze nem biztos, hogy látják rajtunk, de az Isten látja. Amikor az Ő közelébe jutunk (legtöbbször valami trauma után), beleborzongunk. Ez  lennék én?

A Szentlélek nem a hazugság, hanem az igazság Lelke. Nem az elkenésé, hanem a felfedésé. Nem a jóságoskodásé, hanem a jóságé. Nem a külső maszkírozása, hanem a belsőnk gyógyítása a szándéka. Isten szabad lénynek teremtett, és meghagyja a döntést nekünk. Igazat adunk-e Neki (Lk 7:29)? Ez nem kellemes, ez magláz és kétségbe ejt. Isten nem is sieti azonnal megszüntetni, mint egyesek gondolják és tanítják. Hanem időt ad arra, hogy kiismerjük magunkat igazság, hazugság, valóság és álmodozás dolgában. Az Igazság Lelke nem zsonglőrködik a pillanatok varázsával. Időt ad arra, hogy kitisztázódjon előttünk: mit is akarunk tulajdonképpen?

A hit ára és szabálya

Ahhoz, hogy eldöntsük, beálljunk-e a szentek sorába, akiket meg lehetett alázni, ki lehetett fosztani, meg lehetett rágalmazni, ki lehetett készíteni a legaljasabb módon, mindenkinek, - nekünk is idő kell. Ezt az idők Ura jól tudja. Ő nem sürget. Csak a hamis „evangélistáknak” sürgős a látható eredmény, mert ők erre játszanak. Ez növeli az egójukat, meg persze az elszámolnivalójukat ama napra. Isten azonban nem siet. Neki nem kellenek a pozícióharcosok, az illúziókat kergetők. Neki nem kellenek a „hithősök” se. Bárki alkalmas az Ő céljaira, aki eldöntötte, hogy hisz, - hogy Neki hisz, és nem másnak. De épp ezért nem akar félig-meddig hinni. Hanem egyedül és osztatlanul Istennek, egész szívvel, minden áron. Akár a halált is vállalva. Meg persze az életet, mert olykor ez a nehezebb.

Hiszen Jézus az ő követőinek egy sereg lehetetlen dologról beszélt. „Szeressétek ellenségeiteket” (Mt 5:44). „Aki arcul üt, annak tarts oda a másik arcodat”. „Aki a felső ruhádat követeli, add oda neki az alsót is”. „Aki egy mérföldre kényszerít, menj el vele kettőre.” „Aki kölcsön kér, adj neki és ne várd vissza” (Lk 6:27-36). „Bocsáss meg, ha kell napjában hétszer is” (Lk 18:21-35).

Mindez lehetetlen. Csak egy esetben nem. Ha ott álltam már csak egyszer is tehetetlenül vergődve bűneim jóvátehetetlen következményeivel az Igazság trónja előtt, és tudtam, hogy jogos az ítéletem, a kárhozatom pedig elkerülhetetlen. És Isten mégis irgalmazott nekem. Felemelt önmagához. Nem csak megkímélt, hanem ettől kezdve a seregek félelmetes Urát Atyámnak szólíthatom. És bármi történhet velem, tőle semmi sem szakíthat el többé. Minden amit próbaként megenged, minden amit elkészített nekem, - az javamra van. A hitnek minden következményét vállalom itt és az örökkévalóságban. Itt és a trónus előtt is. Ez a hit.

  Tehát amikor a hitről beszélünk, le kellene szűkíteni ezt a területet az Isten-hitre. Mert – bár az ateista időkben mindenféle hitet egy kategóriába soroltak, ez nem volt jogos. Amikor a szekuralizáció és a tudományossá vált világkép birtokában ma úgy véljük, hogy magunk mögött hagytuk ezeket az időket, - legalábbis populárisan így érzik – ez nem igaz. Nem pusztán a misztika, az illúziók, az okkult dolgok terjedésére gondolhatunk, hanem a tisztán materialista alapon álló is hisz. Nem csupán abban, hogy holnap reggel is fölkel a nap, hanem abban is, hogy a tudományos-technikai befektetéseknek van értelme. A megválasztott politikusoknak lesz annyi esze, hogy nem robbantanak ki újabb világháborút, és hogy az ikertornyokat fel kell építeni, mert a világgazdaság igazgatásában ennek fontos szerepe lesz. Hogy aztán ez így lesz-e, van se, az csak később válik meg.

De azt mondhatnánk, hogy ha ezt hitként értelmezzük, akkor ezzel csak kitérünk az elől, hogy hitnek nevezni ezt, etikus-e? Mert ez csupán gondolkodásmód, értékrend, ugyanaz mint a régiek baál-kultusza. Máshol tájékozódik, nem a lét és annak törvénye Alkotójánál. Hisznek azok is, akik azt hiszik, hogy gazdagabbak lesznek, ha másokat kisemmiznek. Hogy boldogabbak, ha mindenük meglesz (mármint anyagiakban), esetleg nem tisztességes eszközökkel. Ezek is hitek, és bármennyire nem igazolja az élet meg a történelem, mégis makacs módon tartja magát. Sőt hitnek se szabad nevezni, hanem racionalitásnak, bármennyire nem az. Akármit gondolunk erről, de ettől az Isten-hit megóv.

De lehet-e Krisztusi célok elérése érdekébe befogni azt a megváltatlan Isten ellen lázadó óemberünket, amit meg kellene öldökölnünk (Kol 3:5-11)? Ma erről szólnak a divatos kegyes irányzatok: egó-építés, előny-szerzés, kényelem-szeretet, áldozatok nem vállalása. Kis befektetés, nagy haszon. Aki azt hiszi, hogy a megromlott, lázadó emberi természetet be lehet állítani Isten akaratának szolgálatába, az nem ismeri az embert. Illúziói vannak vele (legtöbbször az illetőnek önmagával) kapcsolatban. De nem ismeri Jézus természetét se. Hogy az Atya akaratát cselekedni „édes”, és több békességgel jár, nyugodtabb és tartalmasabb sorssal, mint a hitetlené. De nem ezek miatt „édes”, hanem mert az Atya szeret, és mi is szeretjük Őt. Az Ő kedvéért sokmindent vállal az ember, amit egyébként nem. Aztán rájövünk, hogy neki mégiscsak igaza van. Az igazságosság, a szelídség, a békesség, a jóság már önmagában is édes. És Ő megígérte azt, amit mi nem tudunk valóra váltani: az eljövendő országot.

A hit mozgásba hoz

Amiben (vagy akiben) hiszünk, azzal pozitív viszonyba kerülünk. Függünk tőle, célt rajzol elénk. Különös, hogy az a Jézus, aki hitre buzdít: „Legyen hitetek Istenben!”(Mk 11:22). „Ha hiszed, lehetséges.” (Mk 9:23). „Ha annyi hitetek lenne, mint a mustármag...” (Mt 17:20). „Hogy van az, hogy nincsen hitetek?” (Mk 4:40). Tamás apostolnak azt mondja: boldog vagy Tamás, mert láttál és hittél, de még boldogabbak akik nem látnak és mégis hisznek.” (Jn 20:29). – Azt is mondja: „Ne higgyetek!” „Ne menjetek!” (Mt 24:23-28). És tanítványai, az apostolok folytatják: „Ne higgyetek minden léleknek, vizsgáljátok meg a lelkeket.” (1Jn 2:18-25). „Hiszel? az ördögök is hisznek.” (Jak 2:19). Pál nem hiszi el, hogy „ő lenne az Istennek ama nagy ereje” (Apcs 16:16-18).

A hit vonzást hoz létre bennünk. A hitetlenség is. Igaz, ezt inkább negatív irányú gondolkodásnak, életvezetésnek nevezném. Nem a kételkedést, mert az tiszteletreméltó, hiszen legtöbbször igazságkeresésből fakad, sőt a felületesség, a közöny ellenkezője. Meggyőződni akar, és Isten ezt respektálja. Hamarabb fog eljutni az igazság ismeretére, mint a torzult hitű vagy a képmutató. Ha elkezdünk Istennel viszonyt kezdeményezni, egyből összedől minden más hit, mint a kártyavár. Nagy kiábrándulás következik az összes illúziónkból. Az Igazság Lelke nem tűri a lufikat, kiábrándulunk belőlük, és éhezni kezdjük az Igazságot. Előbb-utóbb ebben a vonatkozásban becsaphatatlanok leszünk. A valóságot várjuk.

Ábrahámot a hit bajnokát példaként állítja elénk az Írás. Végigolvasva a történetét, egy ültő helyben elejétől a végéig – nem több tíz percnél.  De neki ez nem volt ilyen gyors. Sokszor várt, meg újra várt. Várta, hogy szóljon hozzá az Isten. Mondja meg, hogy ő mit tegyen. Először csak hetvenöt évet, aztán tizenkettőt, majd tizenhármat mire megszületett az ígéret gyermeke száz éves lett (1Móz 12:4, 15:3, 17:24, 21:5). Aztán őt meg oda kellett szánni áldozatul annak az Istennek, aki adta (1Móz 22. f.). De valójában mire várt? Túlnézett mindenen, valahova nagyon messzire. Várta az alapokkal bíró várost, amelynek alkotója az Isten (Zsid 11:10). Honnan tudta, hogy ez a város egyáltalán létezik? Olvasta a prófétákat vagy a Jelenések könyvét? Hogy honnan tudta? Ezt nem tudjuk. De azt tudta, hogy ez a város van. Ezt nevezi a Biblia hitnek.

A torz hitnél viszont a központban a hívő hite van. Ezt kell kiirtani mint  bálványimádást. A Jahve hitben az Isten minden, és a hívő semmi. Parányi porszem, ő is porból vétetett és porrá is lesz (Préd 12:7). Abszolút módon Istentől függ a hívőnek még a puszta léte is. Mint ahogy Jézusnak is az Atya volt a minden. A hitben, ebben a félelmetes koncentráltságban azonban megszűnik az ember önpusztító szétszórtsága. De személyisége nem válik mégsem egysíkúvá, hanem az összes összekuszált dolga áttekinthetővé válik, megszűrődik és meg is tisztul. És minden eleve benne lévő Istentől való gazdagsága is: tehetség, okosság, tapasztalatok más megvilágításba kerül. Élni, működni kezd. Még az élet meg a halál kérdése is mássá: világossá, súlyossá és ígéretessé válik.

Mióta az ember bűne miatt elvesztette Istennel a közvetlen kapcsolatot, csak hit által vagyunk képesek felfogni Isten létét és az Istentől jövő impulzusokat. A hit kinyitja az embert, értelmét, érzés és akarati világát, vágyait, fantáziáját, stb. Isten felé. A hitetlenség bezárja. A hit Isten ajándéka. A hívő elfogadja, a hitetlen nem. A hitnek semmi köze Isten magában való létéhez, mert az ember akár hisz benne, akár nem, az ettől teljesen független. Csak a hívő ezt felfogja, a hitetlen nem. Mint mondtuk, a hitetlen is hisz, csak nem Istenben. Ha nem Istenben, akkor valami másban. A hitetlen is hihet az igazságban, a szeretetben, a jóságban, az élet értemében. Ez esetben mégiscsak Istenben hisz, ha ezzel nincs is tisztában. De ha ezekben nem hisz, akkor hihet valami másban. Önmagában, másokban, a tudomány haladásában, stb. Gonosz dolgokban is: okkult szellemiségben, ravaszságának eredményes voltában, hogy létezésének és tetteinek nem szükséges etikusnak lenni. Az emberi történelemben annyi mindenben és annyi mindenkinek hittek már, hogy számba venni is alig lehet. Az ókori pogány népek zavaros istenfogalmától kezdve a rossz eszmékig, rossz emberekig széles a skála. Hitlernek odaadó hívői voltak, Sztálinnak okosan számítók, Muszolininak mai eszünkkel szinte elképzelhetetlen hogy hittek, hiszen ez a pojáca nevetséges figura lehetett már a kortársainak is. Tessék csak belegondolni, hogy mennyi hazugság kínálja magát, hogy igazságként fogadjuk el.

A hitnek csak akkor van etikai jellege, ha az Örökkévalóval köti össze az embert. Akkor viszont nem csupán etikai vonzása van, hanem spirituális, tiltó és inspiratív, gyógyító és vigasztaló, valamitől visszatartó, életvezetésünket meghatározó, áldozatokra indító is. Ha más valami felé nyílik meg az ember hite, ez a mozgató jelleg akkor is megvan, csak más tartalommal. Mivel bezáródik Isten felé, máshonnan veszi föl késztetéseit. Innen érthető, hogy vannak pokoli késztetésű tettek, ördögi ihletésű zenék, istentelen társadalom. Ezek nem a semmiből állnak elő, hanem valahonnan, valamiféle valóságból. A gondolkodás képessége nem a hívők privilégiuma. A szépérzék sem. Annak akinek mindig igaza van (ha a leghazugabb ember is), annak is van igazságérzete. Az a kérdés, kire, mire irányul? A nem anyagi, a szellemi működésünket ilyen szempontból nem szoktuk folyamatosan kontroll alatt tartani. Csak éppen valahogyan működünk. De ez a mozgásunk mindig létünk centrális kérdése.

Fontos a folyamatos tisztázás

A hívőt a korábbi ateista időkben a nem túl okos emberekkel azonosították, és emiatt lesajnálták őket. A hívő esze kevés, ezért van ráutalva a hitre, és elzárkózik a tények elől, amelyek csak matériálisak lehetnek. A tudomány fejlődésével ez a primitív elgondolás mára meghaladottá vált. Mi hívők majdhogynem megtisztelve érezzük magunkat, amikor a nem anyagi természetű dolgok valósága ma visszanyerte a tekintélyét. Nyilván ez a technikai és tudományos fejlődés következménye, amikor a mi civilizációnk kifinomultabb eszközökkel rendelkezik. De mindennek nem túl sok köze van használója erkölcséhez. Viszont ez a magától értetődés el is bűvölhet és gyanútlanná tehet a rossz eszmékkel szemben.

Amikor ezeket a sorokat írom, a koronavírus rázza meg a világot. Nemigen gondolkodnak ma az emberek úgy, hogy a világot befolyásoló megrázkódtatások, földrengéseknek, járványoknak, szélsőséges időjárási viszonyoknak egyáltalán valami köze lenne az emberek erkölcséhez vagy hitéhez. Vagy egyenesen a Mindenható Istenhez. A bibliai szemléletmódtól ez a világias gondolkodás távol áll. A Szentírás történelmi beszámolókat hoz szoros összefüggésbe bűnökkel, az emberi gonoszság terjedésével vagy éppen megfékezésével. Amit híradók napi beszámolói vagy a szórakoztató ipar bemutatott bűnügyi eseményekről, gyilkosságokról, erkölcsi gátlástalanságról, de akár csak háborús akciókról, azok többnyire előbb-utóbb a valóságban is megvalósultak. Vajon ez már önmagában nem egy bizonyos szellemi táplálék, gonosz igehirdetés szorosan vett következménye? Ami információ elér, azt megszokjuk és később már természetesnek vesszük. A világméretű járvány napi híreiből is eltűnt az erkölcsi rákérdezés.

Olykor mi hívők is azt gondoljuk, hogy megszokott vallásgyakorlatunk, biblikus ismeretünk és állásfoglalásunk már egyenlő a hitünkkel. A Szentírás szerint viszont a hit totális elkötelezés. Nincs olyan terület, ami kimaradhatna ebből sem körülöttünk, sem sorsukban, de legbelső önmagunkban sem. A hitetlenek meg úgy gondolják, hogy nem is tehetnek róla, hogy nekik nincs olyan valamijük, amit hitnek neveznek. A valóság azonban az, hogy hívő és hitetlen egyaránt Isten teremtménye, és mindkettő léte már önmagától Istenre hangolt. Az úgynevezett hitetlen azonban Istentől elfordult, de ezt a bizonyos szervecskéje neki is megvan, csak másfelé élesítette ki.

A hit: érdeklődés, megnyílás, elköteleződés, odaadás, ha istenhit, akkor megtisztulás, és a jóval való betöltekezés. Kicsit olyan, mint a szerelem. Akinek hiszünk, abban megbízunk. Akiben megbízunk, azt szeretjük. Ha ez kölcsönös, akkor oda-vissza igaz. Én szeretem őt, ő szeret engem. Ez Istennel is így van. Én is azt szeretem, amit Ő. Mivel szereti az igazságot, én is szeretem. Mivel Ő nem gonosz, én sem vagyok az. Mivel Ő megértő, én is megértő vagyok.

A hitetlenség is odaadás. A hitetlenség nem egyenlő a hit hiányával, hanem a hitetlen hitetlenséggel van tele. Ha valakiből az erkölcs hiányzik, nem azt mondjuk rá, hogy erkölcshiányos, hanem azt, hogy erkölcstelen. És jól mondjuk. Ha az irgalomról van szó, nem azt mondjuk rá, hogy irgalom nélküli, hanem azt, hogy irgalmatlan. Vagyis ezzel van tele. Ha nincs benne igazság, akkor ő igazságtalan. Ha nem hű, akkor hűtlen. Ha nem szeret, akkor szeretetlen.

De ez nem egy puszta hiány, hanem valamiféle betöltöttség. Az van benne ami az erkölcs, a jóság, a hűség a szeretet ellentéte. Sőt ellensége. Ezért mondja az Írás, hogy ne legyetek hitetlenekkel felemás igában, mert mi köze az egyiknek a másikhoz (2Kor 6:14-18)? De ne legyen nekünk se hitetlen és gonosz a szívünk, hogy az élő Istentől elhajoltunk (Zsid 3:12). Mert a hit „szervecskéje” megvan ugyan, de már nem az élő Isten felé tájékozódik. Nem is érti Őt, összehangolódni pedig így képtelen vele. Innen érthető az Istenben való hitnek a konzekvens etikai vonatkozása. Mert ez logikusan következik a hitből. Ugyanilyen logikus a másfajta hitből következő másfajta beállás.

A hit = vagy-vagy

A hit összekapcsol Istennel, de egyben kikapcsol az Isten ellenes erőtérből. A kettő nem vegyül, hanem kioltja egymást. Innen érthető, hogy amikor az Isten-hitbe önzés, hiúság, puszta élvezet keveredne, a kettő nem vegyül, hanem csak képmutatás lesz belőle. Vagyis hazugság. Azt mutatja, ami tulajdonképpen nincs. Márpedig hogyan vegyülhetne az Igazság Lelke a hazugság lelkével? Kicsit igaz, kicsit nem igaz? Ilyen szavunk nincs is. Nincs igaz hazugság, mint ahogy nincs gyűlölködő szeretet, mocskos tisztaság, vagy büszke alázat sem. Az Isten-hit nem ismeri a zavarost, csak tiszta fogalmakat. Az Isten-hitbe belehal a mocsok, a zavar, mindaz, ami összeelegyíthetetlen a hittel. Eljelentéktelenedik, elfelejtődik, eltűnik. Nincs.

Ha viszont a folyamat visszájára fordul, akkor az istenes szavak is elvesztik realitásukat. Semmit se jelentenek többé. Nincs se visszatartó, se ösztönző erejük. Aki felvállalja az ilyet, annak állandóan résen kell lennie, és jó memóriával kell rendelkeznie, mert tudnia kell, hogy mit hazudott egyik alkalommal, mit máskor, hogy le ne lepleződjön. Hiszen a legkényesebb területen sérülne: önbecsülésében. Aki igaz úton jár, az is téved, sőt botlik és vétkezik is, de vállalja. Méghozzá ott a legfontosabb helyen, Isten színe előtt. Ezért nem kell emberek előtt sem rejtőzködnie. Ha felmentést kapott, a legmagasabb fórumon akkor föl van mentve, de egyben meg is tisztult. Ha nem így volna, mindenki elkárhozna, méghozzá jogosan. Mert nem érdemeink alapján hiszünk, hanem az egyetlen érdem védelmében, a Krisztus értünk vállalt engesztelő áldozatában. A Krisztus keresztáldozata száz százalékos. Nem ötven vagy hetven. Ezt nem értik a hitetlenek, akik ezt nem élték át.

Azonban nagy veszélyben van az, aki azt hiszi, hogy a hittel mozgásba lehet hozni Istent. Hogy be lehet fogni, hogy legyen a mi érdekeink kiszolgálója. Szeresse azokat, akiket mi szeretünk, és legyen ellensége azoknak, akik a mi ellenségeink. Legyen a mi pártunkon másokkal szemben. Ez esetben a hitünk lenne az a fegyver, amivel még magát Istent is sarokba szoríthatnánk, vagy mozgásba hozhatnánk. Ez nem hit, hanem balszfémia. Ez a létező legsötétebb lelkiség.

Ezért a hit nem lehet hencegés tárgya. A próféták és az apostolok sohasem dicsekedtek azzal, hogy mekkora nagy hitük van. Azt se rótták föl senkinek, hogy gyenge a hite. A hit nem erre való! Jézusnak joga volt arra, hogy megmondja: „ha annyi hitetek volna, mint a mustármag” (Mt 17:20) - de mi nem vagyunk isteni lények, hogy bárki hitét kritizáljuk. Ha nem vagyunk képesek erősíteni egymást, akkor jobban tesszük, ha hallgatunk. Vagy ha tudjuk, hogy tényleg a nagyobb hit segítene rajta, akkor imádkozzunk azért, hogy Isten növelje a hitét.

Mert a hit nem illúzió. Az illúzió a próbában szétpukkan, a hit megerősödik. Az illúziószerű hívő fél, hogy eljön a válság pillanata, és hitének  tárgya vagy jellege lelepleződik, és ő megszégyenül. Közeledik az ítélet napja, és ő nem lesz képes számot adni az Isten trónusa előtt. Aki az Úrban bízik, nem küszködik effélékkel. Ha aggály vagy bűne van, odamegy a kegyelem királyi székéhez, hogy segítséget kapjon (Zsid 4:16). De a hit tartalma lehet Isten igéjétől független, akkor is hit marad, de eltorzul. A hit hatásosságától való elvárássá, rögeszmévé, dicsekvés tárgyává, megbízhatatlan ötleteléssé és ki tudja mi mindenné válhat, aminek semmi köze a valóságos hithez.

A hit = várakozás

A hit ezért mindig türelmes várakozás is. Már Ábrahám várta az alapokkal bíró várost, amelynek alkotója az Isten (Zsid 11:10-16). Amikor ez a várakozás türelmetlenné válik, akkor is megmaradhat a hit jellege, de ekkor a türelmetlenség varázslás kísértése felé sodorhatja a hívőt. Történjen már végre valami! Mivel hitének nem látja eredményét, elveszti a türelmét akár Istennel szemben is. Hiszen hite valamit a szeme elé vetített, amit vagy nem is ígért Isten, vagy ha ígérte, nem tűzött ki határidőt. De ő át akarja venni a kezdeményezést, erőt fejt ki, hogy elősegítse hitének beteljesedését. Ma az erő bizonyos kegyesség legnagyobb kísértése. „Vesztek erőt, amikor a Szentlélek eljön” (Apcs 1:8). De a Szentlélek Isten atyai tervét viszi végbe és nem a mi elképzeléseinket. Ebből konfliktus keletkezik, és a „hívő” zavarba jön, és elkezd bibliaversekkel operálni, vagy másokra mutogat, akik ugyanúgy gyenge emberek, mint ő.

A hit és a remény összetartoznak. De nem az akármiben való reménység, főképp nem a reményben való reménykedés. Mint ahogy a hitbe való hitnek sincs köze a bibliai, illetőleg Jézus által felkínált hithez. A remény az a jó, ami még előttünk van, de Isten megígérte. Azért bizonyos, mert Isten ígérte meg. Pontosabban a bizonyosságára ezért tekint reménységgel a hívő. Ha ezek csupán valamiféle fogalommá válnak, akár teológiai szakfogalommá, akár kegyessé, kilúgozódik belőlük az isteni tartalom. Pontosabban eltűnik a hívő szeme elől az Isten, és akkor nem érdemes tovább várni. „Amit ígért mind beváltja” – mondja a régi ének. De csak azt, amit ígért, és olyan tempóban, vagy időpontban, amit Ő határoz meg.

Innen van, hogy a hívők mindig nagy várakozók voltak. Türelemmel, sőt béketűréssel (Jak 5:7) kellett várakozniuk, míg eljött az Isten által meghatározott ideje az Ő ígérete teljesülésének. És ha nem volt meg a kellő alázat ehhez, akkor kérhették azt Istentől, de nem avatkozhattak bele, hogy Ő mit mikor tegyen. Ezzel átvették volna az Ő szerepét, és mintegy az ő hitüknek, reményüknek – tulajdonképpen a szeszélyüknek – lehetne alávetni Isten.

Ezt képzelték a hamis próféták is, akik ugyan Isten nevében szólaltak meg, de „üzenetük” az emberi várakozások megígésítéséből állt. Azt mondták, amit az emberek hallani szerettek volna. Innen a népszerűségük. Az igaz próféták is látták a konfliktust, ami az Istentől való ígéretek és az Istentől való rend felbomlásából adódott. Az Isteni rendhez visszatérésre, megtérésre hívtak, hogy a reménységnek újra alapja lehessen. Tudták, hogy amit Isten megígért, arra lehet számítani, de Őt se sürgetni se pedig késleltetni nem lehet.

A hit ha elszakad Istentől, attól még hit marad. Nem a hit omlik össze, hanem csak az ember, akár az egész társadalom is, a hiteivel együtt. Mert hinni kezd az anyagi javak gyarapodásában, a képességeiben, önmagában és egymásban, a rafinált gyönyörökben, esetleg magában a sátánban. Terjedni kezdenek okkult dolgok, az erőszak, a gonoszságok, a gátlástalanságok. Az elmúlt századok etekintetben beszédesek. Az emberek hittek abban, hogy származásuknál fogva különbek a többiektől, ha erre politikát, ipart, hadsereget építenek fel. Ha más nemzeteket meghódítanak és úgy intézik, hogy erőforrásaikat a maguk hasznára fordítsák. Aztán eltelt egy idő, és minden a visszájára fordult. Nem csupán a kifosztottak lázadása, hanem saját civilizációjuk káosza miatt is. De a lényege mégis csak az, hogy a hitüket nem Teremtőjük felé fordították, ezáltal az megmaradt, sőt megizmosodott, és sötét erők léptek működésbe.

Innen érthető már az Ószövetség kezdetén az a látszólag embertelen Istentől való rendelkezés: a varázslók, halottidézők, különféle tisztátalan szellemi forrásból táplálkozó okkult jelenségek és képviselőik kiirtása (5Móz 18:9-15). Mert megrontják a társadalmat, és az erkölcsök megromlását, a lealjasodást, végső soron a bukást, a rossz halált hozzák közel. A kárhozatot. Majd új nemzedékek születnek, és Isten irgalmasan óvja az ő életüket ezzel a látszólag kegyetlen rendelkezéssel. Milyen gyilkos erőket akar Isten távol tartani népétől, és népe által mindenkitől! Mennyi bálványimádás: önimádat, szexuális szabadosság, lelki eltévelyedés nyomorúságát tapasztaltuk azóta is!

A hit növekszik

A hit minták követése, tanulás és tapasztalatok által lassan nő és erősödik. A hittapasztalat nem mindig, sőt legtöbbször nem valamilyen rendkívüli isteni beavatkozás, csoda által születik, hanem legtöbbször csak a belső emberünkben. Engedelmességünk áldását látva, a jó lelkiismeretünk a jutalma, és az engedetlenség káros következménye gyötrelmet okoz. Ezt legtöbbször mások észre se veszik. Pedig számunkra az ilyen jellegű tapasztalatok jelentik a legnagyobb Isten melletti elkötelező erőt. Sok belső küzdelmünk által, hiszen nem egy hitünkben minket támogató környezet vesz körül, sőt bennünk sem ez van. Ezeken át kell törnünk, különben a hitünk vagy csak formalizmussá üresedik, vagy meggyengül, és már nem köt. Főleg Istenhez nem köt.

De vigyáznunk kell, mert a hitetlenség is ugyanígy keletkezik, növekszik, míg az Istenben való hit Istennel kapcsol össze és szabadságunkat tiszteletben tartva Istennel maradunk párbeszédes viszonyban. Ő vezet a mi saját tempónkban világos örök igazságokkal tanítva az életre. A hitetlenség valójában lázadás Isten ellen. Isten megvetése és kiiktatása. Ez is folyamat. Legtöbbször olyan észrevétlen, hogy gyanútlanul hangolódik át a hitetlen Isten ellenségévé. De ez a folyamat nem világos, hanem homályos, álnok szándékok mentén, amikor csak a végén derül ki, hogy az embergyilkos sátántól származik. Hit ez, de gyilkos hit. A halál leheletét árasztja magából. Amikor nem vállaljuk a hitért való harcot, eleinte mintha könnyebb lenne, de a hullaszag előbb-utóbb áradni kezd körülöttünk is. Ha nem vesszük észre, azért van, mert megszokjuk.

A hitnek ára van. Ezt így - vagy úgy, mindenkinek meg kell fizetni. Az a fajta keresztény hit, amely ezzel nem számol, az nem hit, hanem illúzió, ami előbb-utóbb megcsal. Ha ez valakit összetör, az számára Isten nagy kegyelme, mert odafordulhat megbocsátásért esedezve. A tagadás vagy a hit torzulása legtöbbször nem tűnik szenvedéstelinek, hanem nagyon is könnyűnek. Mert bármit megengedhet magának az istentagadó, vagy a beteg hitű. Átgázolhat a maga érdekében mindenkin. De ennek mi a következménye? Ha nem lenne a lázadásnak ára, akkor minden hitetlennek szabadnak és boldognak kellene lenni. De akkor honnan a sok depressziós, dühös, irigy, vitatkozó, békétlen, gyűlölködő ember? Nem a boldogságukról árulkodik. Az alkoholisták, narkósok, hatalomimádók, gyilkosok, nem szabadok. Valami emberellenes erő által megkötözött szerencsétlenek.   

  Az igazi, Istenbe vetett hitünk nem a pillanatnyi, és legyünk őszinték: csapongó, olykor szeszélyes és rövid távú vágyainkat elégíti ki, hanem az örök üdvösségünket építgeti. Ez olykor sok veszteséggel, fájdalommal és lemondással jár. A hívő ezt akkor is vállalja, ha nem tud zavaró körülményeire ésszerű magyarázatot. De a vágyteljesítő hit nem más, mint varázslás, amit a Biblia egyik legnagyobb bűnnek tart (1Sám 15:23, Gal 5:20). Nehezebb megtérni belőle, mert a hit illúzióját kelti. Sőt előnyt biztosítani látszik a szerényebb, csupán Istenbe kapaszkodókkal szemben. Mert ők azt hiszik, hitükkel csodákat idézhetnek elő. És ha a „csoda” megtörténik, még veszélyesebbé válik helyzetük, mert az nem Istentől való (Mt 7:21-23,  24:23-26). Ez a csodaváró, a csodákkal olykor manipuláló „hit” elrugaszkodik a valóságtól, és szükségképpen hazuggá válik. Ráadásul Isten nevében hazudik. Ezzel gyalázatot hoz a hitre. Sokakat megtéveszt és eltérít attól az igaz Istentől, aki nem manipulál, hanem Szentlelkével tanácsol, vezet, de megigazít. Azonban soha nem keresi az emberek kegyét. A „hívő” aránytévesztéséről van szó: magát képzeli nagyobbnak a Mindenhatónál. Sátánibb dolog alig van ennél (És 14:12-15,  Ez 21:2).

Az ilyen hit felvehet vele teljesen ellentétes dolgokat is: sajátos gondolkodást, életérzést, magatartást, életvitelt, akár még boldogságot is. Alázat helyett feltűnni vágyást, teherhordás helyett kényelemszeretet, áldozatkészség helyett irigykedést, megbocsátás helyett mások hibáinak számontartását. Akár bibliaversekkel támaszthatja alá magát, de ilyenkor igazság helyett fantáziál, illúziók lépnek fel benne. A folyamat mindig a szakralitástól a közönségesség felé, a türelem felől a türelmetlenség, az igényesség felől az igénytelenség felé, a nagylelkűség felől a kicsinyesség irányába halad. Soha nem megfordítva. Ez a hit karikatúrája. A hitetlenek számára igazolása annak, hogy mért tartják távol magukat a hittől. Pedig manapság a korszerű evangélisáták provokálják őket, hogy higgyenek. (Evangélizációra buzdító hírlevélben olvasom ezt a kifejezést.)  

A hit = szenvedés

Utóbb azt tapaszalom, hogy akiknek a hite egészséges, azok egyre többet szenvednek. Nehézségekkel küszködnek, kudarcaik alázzák meg őket. Ahol mások „eredményesek”, ők nem jutnak ötről a hatra. Ők nem siklanak el a hibák, a bűnök fölött. Sajátjuk fölött se, ezzel is nehézségeik támadnak. Kikerülnek, vagy tudatosan állnak ki a mai hősies kegyesség fősodrából. Nem népszerűek, hanem mellőzik őket. Nem tudnak olyan csodákról beszámolni, mint a hitben „sikeresek”. Halkabbak, visszahúzódóbbak. És persze reálisabban tudják megítélni saját maguk, a gyülekezetük, egyházuk, meg a körülöttük zajló világ dolgait.

Ezért aztán, ha tragédiák történnek, vagy csak lassan beérnek a felületességek, mulasztások következményei, akkor mégis őket keresik meg. De különben egyedül vannak, sőt el is magányosodhatnak. Mert nem vesznek részt fecsegésekben, nem akarnak érdekes emberekké válni. Az ilyen baráti körökből mellőzik, vagy kimaradnak enélkül is. Nem tartja őket számon csak az Isten. Míg meg nem érnek rá, hogy ezt elfogadják, addig ettől is sokat szenvednek. De szenvednek környezetük, olykor gyülekezetük erkölcsi lecsúszásától, alacsony színvonalától. Ha ezt szóvá teszik, hallatlanra veszik őket. Majdnem azt mondanám, hogy ez ma az egészséges hit egyik csalhatatlan jele. Látják a szentségtelenséget, de nem mutogatnak másokra, hanem megrendülnek ettől. A sajátjukként élik át mások hitehagyását, erkölcsi közönyét. Fáj, hogy a közösségnek nem fáj már semmi.

Életem korábbi szakaszában, a harcos ateizmus támadásai idején is szenvedtünk, de az egészen más volt. A baptista misszió kezdetéről csak történelmi beszámolókból és hallomásból tudok. Amikor a népegyházak hitetlen papjai üldözték a hívőket. A magam bőrén a kommunista idők nyomását éltem át. Ez viszont azért volt más, mert kívülről jött, és onnan nem vártunk egyebet. A békepapok, vagy ahogy mi mondtuk: a vonalas emberek - szigetelődtek el legtöbbször a közösségtől. Mi, akik nem akartunk semmiféle tisztséget, összezártunk. Ez nekünk bizonyos fokú védelmet jelentett. A hívők szerették és megértették, ezzel védték is egymást. Nem régiben több lelkipásztor barátom vallott egyfajta idegenség érzéséről nem a kívülvalók között, hanem saját közösségünkben. Ez egy furcsa rossz érzés. Mintha megszűnt volna otthon érezni magát saját gyülekezetében. Pedig a vezetőink sikerbeszámolói tele vannak eredményes történetekkel, és kötelező optimizmussal. Hogy ennek van-e alapja? Vagy éppen itt mutatkozik meg a hit megbicsaklása? Nem tudom.

Az Úrhoz kapcsoló hitünket nem lehet kapcsolt árúként megélni, mert ez nem jön össze. Tehát, ha valaki érvényesüléssel, anyagi javak nyújtotta biztonság megteremtésével, másoktól való elhatárolódással véli összekapcsolni Isten-hitét, ez csak illúzió. A hit kizárólagos. Vagy nem hit. Legalábbis nem biblikus hit. A hívő Isten iránt való engedelmességben jár, függetlenül attól, hogy ez előnyére vagy hátrányára van. Mert Istenre tekint, és engedelmeskedni akar neki. Olyan ez egy kissé, mint a házasságban az egymás iránti húség vállalása. Mint ha valaki csak szépsége, karrierben való előmenetele szerint köt házasságot, és nem azért meg ő, ő! Őt szeretni mindig minden körülmények között, ez a házasság lényege. Az érdekházasság mindig bizonytalan és boldogtalan. Csak azok lesznek boldog egész életünkön át, akik kizárólagosak egymás felé. Mennyivel inkábba így van ez Istennel kapcsolatban.

A hívő azért szenved, mert amikor megtért, megvallotta a bűneit, Isten megbocsátott neki és engedelmességben jár, többé már nem e világból való. Az Úr Jézus főpapi imájában a legbelsőbb szeretetközösségről vall azokkal, akik engedelmesek neki (Jn 17. f.) A világ istene ezért gyűlöli azokat, kik igazán az Úréi. Mert nem őhozzá, hanem Istenhez igazodnak, és az Ő igazsághoz. A hazugság ura a sátán jobban tudja, hogy az Igazság leleplezi őt, mint azok, akik elvesztették az igazság iránti érzéküket.  Megszűntek az igazságnak engedelmeskedni. Jézus hívja őket is, de ha nem hallgatnak rá, többé nem vállal közösséget velük. A lázadók is történelemformáló erővé teszik magunkat. Sok gyötrelmet okoznak a hívőknek.

A hit Isten megbánhatatlan ajándéka

A hit kihozza az emberből a teremtettségénél fogva benne lévő jókat: együttérzést, megbocsátást, rendet, lelki és fizikai erőt. Igazságossá és jóakaratúvá változtathat. Visszafog minden irigységre, bosszúállásra való vágyat, még ha jogos lenne, akkor is. Mert Istennel köt össze és a mennyei világot hozza le ide közénk. A hit teremtő erővé válik a hívőben. Sőt a hit a hitetlenre is úgy hat, hogy ha a hívő közelébe kerül, mindezt át képes élni. A hit gyógyító erő anélkül, hogy ebből látványosságot csinálna. Idegen tőle az, hogy saját magára irányítsa a figyelmet. Istenre mutat, hisz vele köt egybe. A hit nem önmaga miatt élő, hanem Istentől válik azzá. Ha Isten nagy, akkor a hit emiatt nagyhatalom. De nem hivalkodó, hanem alázatos. Ezért jó. A hit érlel. Ha aztán beérünk, megérkezünk Isten állandó közelébe. A hívő gyakran csodálkozik. Mindig tudja, hogy sokkal többet kapott az élettől, mint amennyit érdemelt, vagy amennyit egyáltalán remélhetett. A hit visszavisz oda, ahova az ember való, ahova tartozunk: Istenhez. Amikor az ember ezt tudja, tudja azt is, hogy minden jóra jön, ami ma még beteg vagy nehéz.

Hinni gyönyörűség és gyötrelem, édes és fájdalmas, hamvas, tisztán puha, melengető és kőkemény. Aki hisz minden porcikájával hisz. Nem köthető sem a fejéhez, sem a szívéhez vagy a kezéhez, noha mindegyik részt vesz benne. Tetőtől talpig átitatja a hívőt. Ha egy szót se szól, akkor is hisz. Ha kételkedik, még akkor is. Csak a hit érdekében kételkedik. Ha olyan üres és kiszáradt a lelke, az is csak arról árulkodik, hogy ott lenne a hit helye, és ott is van, még akkor is ha Isten hallgat. Éjjel, nappal, Isten házában és munka közben, katedrán és börtönben vagy a kivégző osztag előtt. Ha agyonverik is hisz. Azért, mert a hit másik végén ott az Isten, és vigyáz rá akkor is, ha ő ezt nem érzi, nem érti, és csak szenved. És nincs válasz gyötrődő kérdéseire. Ha valóban Isten-hit, akkor ha elkezdenék megkörnyékezni hiúságát, hamar megkeseredik ettől a lelke, és undorodva fordul el. Tudja, hogy az ilyesmi árulás. Nem hite, hanem egyenesen Isten ellen. Csapda, amiből kikecmeregni nehéz, és csak Isten irgalma által lehetséges.

Ilyenkor egy összetöretés olyan, mint egy jóleső záporeső a nagy szárazság közepette. Megdöbbentő, józanító, de egyben gyógyító. Mert ha a hit szenzációvá vagy élvezeti cikké silányul, megzápul és megront. A hitnek valójában nem is a hitetlenség az ellenkezője, mert abból hamarabb lesz hit, mint ebből. Amikor még valami nincs, legalább a helye üres, és ha megszületik, akkor üres helyre kerül. De a megromlott hit mocskát előbb az utolsó mázgáig le kell takarítani. És ez nem könnyű. Mert szavak megegyeznek az igazival, csak a tartalom más. Savanyú szagú, alapjában reménytelen, de mégis kapkodva és színészkedve örömködő. Pont olyan, mint a világban: hiú, önző és zavaros. Hiszen le „kell szakítani a pillanat virágait”. Ki kell használni minden kínálkozó alkalmat, mert az élet mulandó, carpe diem. Innen érthető, hogy az ilyen bemocskolt hitű legtöbbször csak akkor válik tisztává, ha valami nagy megrázkódtatáson megy keresztül. Nagy kegyelem ez számára, ha egyáltalán megtörténik vele. Jézust nem a hitetlenek feszítették keresztre, hanem az ilyenfajta „hívők”. Az ilyen álnokság csak egy igazán hívő ember mellett lepleződik le.

A hit a beteljesedés felé vezet, és meg is érkezik. Akkor meg is szűnik a hit, mert nem lesz többé szükségünk rá, hisz céljához ér: a színről-színre látás öröméhez (1Kor 13:10-13). Ott várnak szeretteink, és ott vár a Teremtőnk és a Megváltónk is. A Biblia erről mindig úgy beszél, mint amihez hasonló öröm csak nyomokban található a jelen világunkban. De az igazi hit már most is szórja, csak szórja virágait, és ontja gyümölcseit. A mennyei, tiszta szívű vidámságot, a megbízható igaz szót, a megbocsátás sebeket gyógyító orvosságait. A melegszívű bölcs emberi jóságot. Mindazt, ami az Istené, hisz vele köti össze a hívőt. Az ilyennek a csendes jelenléte is gyógyító, békéltető, minden hivalkodás nélkül természetes módon felemelő.



 

Hegyi András - JÉZUS HATÁSÁNAK TITKA

 (Nyomdai és elektronikus eszközökkel csak a szerző írásos engedélyének birtoklása esetén másolható, sokszorosítható!)

 

Csak minden évben egyszer újra születsz,

Megünnepeljük feltámadásodat,

És elveszítünk szemeink elől.

S mi itt maradunk árván, nélküled...

Ki fog kenyérrel és hallal táplálni minket?

Ki fogja meg maszatos kezünket,

Ha eltévedünk, ki vezet jó útra vissza minket?

És ki fogja le majd a szemünket,

Ha annak ideje is érkezik?[1]

Miről is van szó?

Több általam nagyra becsült lelkipásztor barátom, akik megosztják velem legmélyebb vívódásaikat szolgálatukról: a gyülekezetük, a családjuk, esetlegesen a munkahelyük olykor nehéz problémáiról, - miközben hallgatom őket, (és ők is hallgatják önmagukat – hiszen ezért jó elmondani) – végül azt mondják: itt már nem segíthetne más, csak Jézus. Főleg a nehéz és kényes helyzetekben, a személyek közti vitákban, a bűnből szabadulni vágyók rendezésével kapcsolatos gyakorlati tennivalóik idején, vagy a nehéz természetűek elhordozásában. Bár mindent megtesznek, de mintha ez önmagában kevés volna.

A szolgatársaimmal folytatott beszélgetések kapcsán többször leszűrődött bennünk, hogy a mi prédikációinkban legtöbbször minden kerek. A szervezést is régóta megtanultuk valamelyest. Sok jó lelki programunk nyújthatna sokkal több eredményt, mint amennyit nyújtanak. Ez az eredmény azonban mégis rendre elmarad. Pedig szolgálatunkra időt, fáradtságot nem kímélünk. Mért marad el mégis? Mi ennek az oka? Hol akad el? Ráadásul a gyülekezeteinkben éppúgy, mint a gyülekezethez tartozó családokban?

Aztán gyakran feltesszük egymásnak a kérdést: hol van Jézus? Ha van, mért nincs ott a kellő pillanatban éppen a szükség idején? Ha ő Úr, mért nem segít? Hát már eltűntek azok az isteni erők, amelyek az ő földi élete idején itt működtek? Ha a mi korunkhoz kissé közelebb jövünk: a nem túl régi időkben is működtek még, amikor elődeinknek talán több volt a lelki ereje. Igaz egyszerűbbek voltak nálunk, de több volt bennük mégis a Jézus lelkületéből.

Azt már valamelyest megtanultuk, hogy a Jézusi mondásokról szépen, okosan hogyan kell prédikálni. Hogyan kell megküzdeni a nyelvi nehézségekkel (és gyönyörűségekkel), a kortörténeti hátteret is felvillantva. És akár begyűjteni az érte járó dicséretet. Fájón ismerős ez nekem is, mert amikor jóízűt prédikáltam a türelemről, istentisztelet után odaállt elém az alig tízéves kislányom és azt mondta: apu, csak egy kicsit türelmesebb lennél hozzánk! Prédikálnunk persze kell, de az baj, ha csak prédikálunk. Persze nem tehetünk róla hogy prédikálunk, hiszen erre kaptunk elhívást, - méghozzá Istentől. És minden vasárnapi istentisztelet és minden hétköznapi bibliaóra időpontja megérkezik magától, és elhívásunk előírja a szolgálatunk fegyelmét.

Túlságosan befogottak vagyunk, és emiatt mi is állandóan sietünk. Ilyen korban élünk, és ez nem is a mi választásunk kérdése. Ha korábban azt mondogattuk, hogy mintha gyorsvonat ablakából néznénk végig a saját életünket is, - ma már meg mintha a repülőgép ablakából néznénk. A vonatablakból sem láthattunk az emberek szemébe, a repülőgép ablakából még kevésbé. Szívükbe pedig ilyen sebesség mellett lehetetlen. Ráadásul virtuális korunk technikai lehetőségei szükségtelenné tették a személyes találkozást. A telefon vagy az email gyorssá (és felszínessé) teszik a legszorosabb emberi kapcsolatainkat is. Végül ez a „kultúra” leszoktat arról, hogy igényünk legyen a csendre és az itt megszülető mélyebb egymásra hangolódásra.

Amikor sokat vívódva nekiláttam ennek az írásnak, alapvető szempontom az volt, hogyan lehetnénk mi lelkipásztorok legalább egy kicsit jobb igehirdetők, és még jobb lelkigondozók? - Nem pedig az, hogy melyik típusú  nehéz természetű emberhez milyen kulcs illik. Hanem: milyenek vagyunk mi, akik segíteni akarunk másokon? Mert a ránk bízottak életminőségét, - ha nem is abszolút módon, - de valamelyest mi is befolyásolhatjuk. Mindig a kívánt irányba szeretnénk, és ha lehetséges minél kevesebb „mellékhatással”. Ez a mellékhatás a mi a saját személyiségünk elintézetlen ügyeit jelenti, - amit öntudatlanul is rájuk vetítünk. De ki vagyok én Isten szemében, aki segíteni akarok a másikon? Annakidején szemináriumi órán feltettük magunknak a kérdést, hogy vajon én megtérnék-e a saját prédikációmra? Türelmesebb lennék-e egy erről szóló prédikációm után? Mert ha én nem, akkor milyen alapon várom el mástól?

Azt sem szabadna elfelejtenünk, hogy gondozottainknak nem is pusztán a pillanatnyi jólétükről van szó, hanem az örökéletükről is. Sőt ennek kellene a fő szempontunknak lenni. Haláluk után a mennyben rájuk váró örök dicsőség vagy az örök kárhozat. Ezt ugyan nem borítékolhatjuk (előre és jogtalanul), hanem csupán folyamatosan szem előtt kellene tartanunk. Mert ez nyitott, - mégpedig mindkét irányba – nekünk magunknak is. Márpedig mi velük együtt szeretnénk üdvözülni. És persze békességes, Istennek tetsző életet élni itt a földön is.

Korunkat értve – de Jézusi módon élni és segíteni

A mai lelki vezetőknek sokkal nehezebb a dolguk, mint annak idején nekünk volt, akár az ateista-kommunista időkben is. Mert akkor a hívő élet fegyelme még közelebb volt a baptista lelki ébredés kezdeteihez, és ennek erkölcsisége magától értetődőbb volt. Mint hívők akkoriban még jobban össze is zártunk. Ma sokan látják azt, hogy a globalizáció generációi - például az egyetemeken - nagyon alacsony műveltségű, felületes, etikahiányos ám nagyra hivatott, magabiztos fiatalok vannak. Az egymással való kapcsolataik viszont eldurvultak.[2] Ez a szellemiség azonban nem áll meg a gyülekezet határainál. Mi sem élünk üvegbúra alatt. Fel kell tehát vállalnunk őket is pedagógusként, lelkipásztorként, lelkigondozóként, ifjúsági vezetőként. Sőt szeretnünk is kell őket. Minél Jézusibb lelkülettel fordulunk hozzájuk, annál hitelesebbek és hatékonyabbak leszünk.

Nekünk annak idején nem sok mindenünk volt. Nem volt korszerű szakirodalmunk, nem volt sajtónk, nem szervezhettünk kurzusokat, mert arra a hatalom felfigyelt volna, és azonnal letiltotta volna. De volt Bibliánk, volt józan eszünk, volt térdünk, és ami ezekből következett: bizalmunk Istenhez, de egymáshoz is. És gyülekezeteink tagjai is bíztak bennünk. Kicsinek éreztük magunkat az ateista tömegszervezetekkel szemben, de bíztunk Istenben és tudtunk imádkozni.  Mára a helyzet megváltozott. Az egyik legfontosabb, ami veszélyben van: a bizalom. Mi harcoltunk a világiasság ellen, mára ez a világiasság bejött a hátsó ajtón, mint újfajta „lelki” ébredés. Kegyes álarcba bújtatott divatjával olykor szinte terrorizálja a gyülekezeteket.

Ez az új irányzat kerüli az Istenfélelemről, utolsó ítéletről szóló bibliai témákat, mert ezek nem vonzók a kívülvalóknak (legyünk őszinték a belülvalóknak se). Legyen folyamatosan minden „evangélizációs” jellegű. Nagy nyitottsággal elébe megy mindennek, ami a világban kedvelt: pörgős stílusú hangos ének és zene, ritmikus mozgás, érdekes és „ütős” programok. Legyenek az „alkalmak” (kerüli az istentisztelet szót) élményszerűek, sikeresek, keltse fel az emberek érdeklődését. Adjon válaszokat az ő kérdéseikre. Elérte, hogy a gyülekezetekben felnövők leszoktak a tiszteletadásról, a kötelességekről, a fegyelemről, a felelősségvállalásról, a pontosságról, - mindarról ami fáradtságos, de eredménye a tisztaság és a rend. Mára nagyjából az idősebb korosztály is tudomásul vette, hogy pusztán a fiatalok által kedvelt zenei ízlésről van szó azzal, hogy a „szent” rock általánossá vált imaházainkban is.

Pedig korántsem ilyen ártatlan ez a jelenség. A rock and roll mint új zenei stílus megjelenése Elvis Presley nevéhez fűződik. Ő 1956-ban szinte egy csapásra lett Amerika könnyűzenei vezető sztárja. Fellépéseinek és ének-zenei tematikájának négy alapvető üzenete volt: a lázadás (erőszak), a szex, a kábítószer és a sátánizmus. Ennek ellenére (vagy éppen ezért) csodálták hangvételének őszinteségét, bátorságát, sajátos tehetségét és elbűvölőnek ítélt hangját. Koncertjein megjelent egy új előadói „mozgáskultúra”, ami azóta e műfaj elengedhetetlen részévé, szinte ikonjává vált: a csípő kígyózó mozgása, ami a szexualis szabadosság jele. Egy rock koncert után gyakran összetörik a berendezést. A Beatles fiúk sikerük érdekében felajánlották magukat a sátánnak. A Beatles tagjai nagyobbnak és fontosabbnak nyilvánították magukat Jézus Krisztusnál. Utánuk a Rolling Stones a rockvilág korlátlan ura volt hosszú ideig.  Kezdettől fogva féktelenül szilaj zenéje és szövegei Simpathy for the Devil (Szimpátia a sátánnal) szellemében szóltak. Az Egyesült Államokbeli Altamontban 1969-ben egy Rolling Stones fesztiválon a háromszázezer résztvevő közül kábítószer-túladagolás és levegőtlenség miatt igen sok fiatal megfulladt. Németországban Duisburgban tapostak halálra több fiatalt. Miközben a tömeg pánikba esett és egymást gázolták agyon, azonközben a rángatózás és az őrület az arénában úgy folytatódott, mintha mi sem történt volna. A cél az, hogy a tudatos pszichikai állapot gyöngítése révén a dalok sátánt dicsőítő üzenete a tudat alatt is elérje a hallgatóságot. Ehhez hozzásegít az akusztikus technika, a magas frekvenciájú zaj és a hosszan tartó ismételgetés zsongítása, valamint a sztrobosztokipus fény: vagyis hogy a sötétség-fény váltakozásai másodpercenként hat-nyolc felvillanásból állnak. Mindez együtt kikapcsolja az értelem kontrollját, mert már ennek a hatása is egyenlő az erős narkóéval.[3]

Nagy naivitás vagy egyenesen bűnös könnyelműség azt gondolni, hogy nálunk nem jelentkeznek a gondolkodásmód és viselkedésforma változásai a rock hatására, csupán azért, mert ezt „szent” rockként aposztrofálják. Egy „Ez az a nap” koncerten – ha eddig nem is mennek el, - de ugyanebből a forrásból fakadó dallamokkal gerjesztik a hangulatot. A hangerő százhúsz decibelre történő felemelését vetik be. Ez úgyszólván meghaladja az emberi fül tűrőképességét. Valamint az ütős hangszerek szinkópás és pergő ritmusa, szinte féktelen tombolása a drogok keltette hallucinációs állapotot idézi elő.

Sose értettem azokat a sokszor idős és tekintélyes lelkészeket vagy gyülekezeti vezetőket, akik énekkarellenesek lettek. „Eredményét” tekintve szinte mindegy, hogy előre látták-e vagy sem azt, hogy az évszázados baptista zenei kultúrát elhanyagolva vagy egyenesen megszüntetve a korábban csak a világban virágzó könnyűzenei szórakoztató irányzatok számára készítik elő a talajt. Feledve vagy mellőzve azt a tényt is, hogy az énekkari tagok többnyire a gyülekezet minden más szolgálatára is a leginkább hadra foghatók. És a hagyományos baptista énekanyagot, - amely sok értékes bibliai és hittapasztalati szöveget tartalmaz – felváltotta a csupán egy-két szót ismételgető mantrázás. A két zenei irányzat forrása azonban összetéveszthetetlenül különbözik. A testiség és a tiszta lelkület, a szentségtelenség és a szentség kizárják egymást.

De vajon melyik „dicsőcsopiba” képzelhető el Jézus? És ha Ő nincs ott, akkor kit dicsőítenek? Nevének mantrázása ellen Ő maga tiltakozott (Mt 7:21). Jellemző, hogy a baptista imaházban amikor megszólal egy rock együttes, az addig használatos hangerő azonnal a duplájára emelkedik. Aki Bachot énekel, vagy csak egy régimódi baptista gyülekezet énekkarban szolgál, az nem szokott törni, zúzni. Régi mondás, hogy gregorián után senki nem képes káromkodni. Egy templomi kórus vagy orgona hangversenyen áhítat keletkezik bennünk. Händel Messiás oratóriuma, vagy Bach Máté és János passiói a Krisztus kereszthalálát dicsőítik. A Megváltó szenvedéséről szólnak, amely által megbékülhetünk Istennel.

Ugyanakkor nagy hiba lenne eltekinteni attól, hogy a máról nem csak rossz tapasztalataink vannak, hanem jók is. Ma Isten ajándéka a különböző keresztyén és keresztény egyházak és helyi gyülekezetek ökumenikus kapcsolatának virágzása. Ez korábban is megvolt, de mára ez általánosabbá és erőteljesebbé vált. Az ateista idők megrostálták és megedzették a hívőket. Mára az egymással való kapcsolat sokkal kiterjedtebbé vált. Intézményekben tevékenykedő egyének, gyülekezetek, családok fognak össze szociális programok, gyerekekkel, fiatalokkal foglalkozó évközi munkára. Táborokat szerveznek, öregeket látogatnak. Közelről ismerik meg, és meg is szeretik egymást.

A hírközlő eszközökből eltűnt a hívők és a keresztény erkölcsök kigúnyolása. Sőt soha nem volt ennyi értékes vallási műsor idehaza, mint manapság. A volt keleti blokk országaiban egyenesen vallási reneszánsz tapasztalható. Korában idehaza alig jelenhetett meg bibliai, teológiai, a házassággal, a családdal, vagy a lelkigondozással foglalkozó szakirodalom és keresztény szépirodalom. Ma mindennek bővében vagyunk. Gyülekezeteink tagjai forgatják is, és ennek pozitív hátasa kétségtelen. Hogy mennyi időt biztosítanak a közmédiában az egészséges család, a tiszta erkölcs bemutatására, azt fel se tudjuk mérni. Hogy ennek előbb-utóbb ne lenne kedvező hatása a közerkölcsre, kultúrára, a társadalom közhangulatára, az elképzelhetetlen. Az óvodától a főiskoláig igen sok színvonalas képzési forma közt lehet válogatni. A család és szociális terapeuták hálózata fogja át az egész országot. Alig van város, ahol ne volna valamilyen keresztény segítő intézmény. Észrevesszük-e, hogy mindez nem a véletlen műve, hanem mögötte a történelem Ura áll? Aztán észrevesszük-e azt is, hogy ha a szaktudásunk már meg is van, ehhez Jézusi alázat és bölcsesség is kellene.

Nemrégiben még úgy kellett kicsempészni Erdélybe vagy Kárpátaljára az adományokat, Bibliákat, vagy keresztyén irodalmat, ma meg mindez intézményesen történik. A hatóságok sem ott, sem itt nem gördítenek akadályokat. A politikai hatalom nem gátolja, hanem támogatja a hívők tevékenységét. Mintha rájöttek volna, hogy: jónak lenni jó! Persze az intézményes munkához is emberek kellenek, méghozzá minőségi emberek. Akik tudják, hogy ők is kegyelemből élnek, és kegyelemből fakadó alázatos szeretettel segítenek. Mert az ateista állam ugyan büszkén vállalta magára a szegénység kérdésének megoldását, de az állami intézmények jelentős része - mivel a lelkeket parlagon hagyta, - fél évszázadon át majdhogynem betörőképzőnek bizonyult.

Most nemcsak elhanyagolt városrészeket hoznak rendbe, hanem elhanyagolt templomokat is. Szakrális és közösségi építkezések folynak idehaza és a határon túl is a magyar állam támogatásával. Sőt nem emlékszem arra, hogy valaha az üldözött keresztények felé ekkora figyelemmel fordultunk volna mi magyarok. De éppen ebben a helyzetben fontos, - mint ahogy mindenütt másutt, - a baptista gyülekezetekben élő hívők egészséges lelki életének ápolása is. Mert a körülmények kedvező változása automatikusan nem oldja meg a gyülekezeteinkben meglévő feladatainkat. Energiáinkat ne a konfliktusok kezelése, hanem egyéb szolgálat eméssze föl.

Mindig is volt valamennyi természetes feszültség a korosztályok között, de ez mára olyan mértékűvé fokozódott, hogy a legtöbb gyülekezeti feszültség, sérüléssel járó konfliktus is ebből fakad. Néhány éve a nászom azzal állt elém, hogy ma már nem érvényes a „Tiszteld apádat és anyádat, hogy hosszú ideig élhess azon a földön, amit az Úr a te Istened ad neked!” – parancsa (2Móz 20:12). Úgy változott meg, hogy „tiszteld a gyerekeidet, hogy be ne dugjanak majd egy öregotthonba, és ott ne felejtsenek”. Persze amint Kunszery Gyula írja: a „tiszteld apádat és anyádat!” – mintha azt is jelentené, hogy „éljetek hát tiszteletreméltón ti mélyen tisztelt apák és anyák!”[4]  Mert nincs felmentése a Krisztus követésből a szülőknek, de az öregeknek se. Ezen kívül az Istentől jövő parancs nem képezheti vita tárgyát. Nem szabad korunk tekintélyellenes kontrolljának alávetni magunkat, mert ez az Isten szerint felépülő rend alól húzza ki a talajt.

Ha ez nincs is mindig kimondva, a gyülekezeteinket is megosztja a nemzedéki kérdés. Az egyik irányzat a régies, a tradicionális, a „maradi” hívő, a másik a fiatalos, a lendületes, a friss, az úgynevezett „missziós”. Olykor ez a feszültség gerjesztett, és lázas tüneteket mutat. A különböző kegyességi irányzatok közti megértést munkálni nem egyszerű feladat, mégsem tekinthetünk el tőle. Ahol gondot fordítanak rá, kiderül, hogy nem is eredménytelenül teszik. Sok gyülekezetben nem csupán megférnek egymás mellett a korosztályok, hanem harmonikusan tudnak együttműködni. A Krisztusban való egység nem taktikai kérdése a hívőknek, hanem Megváltónk utolsó imájának legfontosabb kérése: „azt akarom Atyám, hogy akiket nekem adtál egyek legyenek, mint mi egyek vagyunk” (Jn 17:20-26). Jó volna nagyobb tiszteletben tartani Urunk főpapi imájából ez a kérést.

De a házassági hűséghez, tulajdonhoz, jó hírnévhez való viszony is megváltozott, nem csupán kint a világban, hanem a gyülekezeteinkben is. Mindig is volt pletyka, irigykedés, kicsinyeskedés, de amikor erre ráhúzunk egyfajta kegyes köntöst, akkor a baj szétterül és konzerválódik. Olykor lelkipásztor és családja a legbetegebb ezen a területen. Máskor a jó példája elegendő a kedvező változás megindulásához. De legtöbbször ez nem elég. Az igehirdetés is arra való, hogy tanítsunk róla.

Ha a hitélet súlypontja áttevődik a bűnöktől szabadulni, megszentelődni vágyódók magánéletről a tömegevangélizációra, annak sokszor nem kívánatos következményei lesznek. A tömegevangélizáció csak elindít a Krisztus felé. Némelyik ilyen alkalmon csendes, szelíd, tiszta erők működnek. A meghívott érdeklődőket ez megérinti és kinyílnak a transzcendencia felé. Máskor akkora a zaj meg a látványosság, és olyan nyomakodóan erőszakos a légkör, hogy ez inkább elriaszt. Kikopott a csend. Pedig, hogy szembenézzünk a gyökérproblémákkal, ki kell állni a hajszából, a szenzáció meg az élményhajszából is. Mert ha viharos gyorsasággal, egyetlen döntéssel, egy kézfelemeléssel, egy „megtérők imájának” elmondásával megoldódni látszódik is minden, ez elfedi a dolgok valóságát.

Ha a baptista lelkészek arra törekednek, hogy minél többen legyünk, - sőt a vezetőink is ebbe az irányba szinte versenyeztetnek – többé már nem azokról az emberekről van szó akiket „Krisztushoz akarunk vezetni”. Akiknek a torkán le akarjuk nyomni az evangéliumot, mert azt kérik számon, hogy hányszor „sikerült”? Hanem olyan testvértelenséget szülő és közösségbontó erők keletkeznek a gyülekezetekben és gyülekezetek között, amit csak különféle manipulációkkal lehet elfedni, és állandó programozással életben tartani. Ez már nem lélekmentés, hanem lélekhalászat. Amivel korábban a népegyházak vádoltak minket, most valóság lett, hogy „vödörben halászunk”. Ráadásul egymás vödréből. Ezért kell éretlen kamaszokat megtérés nélkül gyorsan bemeríteni. Pál apostol viszont őrizkedett attól, hogy ott hirdesse az evangéliumot, ahol már más ezt megtette (Rm 15:20).

Az evangélisták úgy vélik, hogy rövidre zárhatják a megtérés és megszentelődés hosszú folyamatát. Ezzel pedig megtévesztik azokat, aki bíznak az ő igeismeretükben. Ez az igeismeret kötelezne a hitben való meglapozás elősegítésére.  A megtérőnek szüksége van tanításra és jó példára. Meg persze időre is, míg eljut a hívő élet nagykorúságára (Gal 4:1-7). Amikor a maga terhe mellé föl tudja venni majd másokét is. Eddig azonban hosszú út vezet. Különben különbséget se tud tenni isteni igazság és annak látszó dolgok között. Nem csak úgy általánosságban, hanem önmagával kapcsolatban sem.

Éppen a magánéletük területén szaporodnak föl azok az elintézetlen ügyek, amelyeknek a megoldását ugyanúgy, mint a világban, a pedagógusoktól, a pszichológusoktól, családterapeutáktól, vagy majdhogynem kizárólag a lelkipásztoroktól várják. Profán szóval: hisz őket „ezért fizetik”. És ha azok nem tudnak rajtunk segíteni, akkor ez nem is az ő kudarcunk, hanem a szakembereké. Így aztán pásztori szolgálatnak kialakul a szolgáltató jellege, vagy ennek az elvárása.

Ennek pedig nem lehet jó következménye. Nem lehet az evangélistának tíz perc alatt elintézni azt, amihez egy valamirevaló lelkigondozónak - csak az átlátásához is, - álmatlan éjszakák kellenek. Nem az a megoldás, hogy egymásra mutogassunk, hanem valakiknek vállalni kell a hitben való elmélyítés hosszan tartó munkáját is. De nem szabadna elfelejtenünk azt, hogy a „megtérítendők” vagy azok, akiket lelkigondozunk, nem a mi tulajdonaink és nem is alattvalóink[5]. Ők Krisztus tulajdonai. Nem ők vannak értünk, hanem mi vagyunk értük. Nem oktathatjuk ki őket egy elképzelt magasságból. Ha megtérnek, nem egyházfenntartói elemek lesznek, hanem Isten gyermekei egy tőle elfordult világban. És halálukig meg is kell maradniuk ebben a kiváltságos helyzetben. A megtérés morális elköteleződés és nem pillanatnyi feldobottság. A teljes személyiség odaadása Krisztusnak, amely az emberlét egészét érinti és egész életen át tart. Ha nem tartjuk tiszteletben azokat, akik felé szolgálatot vállalunk, akkor nem szabad nekik prédikálnunk, de tanácsot adni sem. Nem szabad senkit „belelkigondozni” a pokolba!

Még az én fiatal koromban is egy erős európai kultúrának, valamint erős biblikus gyökerekkel rendelkező baptista gyülekezetnek voltam a tagja. Ma egy dekadens Európában, amelyik a maga gyökereit szaggatja, olyan gyülekezetekben kell megállni a helyünket, amelyből gyakran hiányzik Jézus, és majdnem olyan intenzitással végzi a maga gyökértépkedését, mint a környezete. Nem más ez, mint a mai társadalom divatos múlttagadó barbarizmusa. Az emberek szeretik a lelkiekben olcsót, a kényelmeset és a gyorsat. Ebben kellene megtalálnunk a megértő szeretetet és a mozdíthatatlan igazságot. Aztán valahogyan egészséges egyensúlyba hozni, vagy legalábbis megpróbálkozni vele a magánéletünkben nekünk magunknak is, és a ránk bízottakat is ebbe az irányba terelgetni.

Hiszen már nem egy szokásos generációs váltásról van szó, hanem az Isten és az Ő törvényéhez való alkalmazkodás eddig többé-kevésbé magától értetődése gyengült meg. Az Úr törvényétől való eltávolodás pedig nem oldható meg az egymással előadódó konfliktusok megoldáskeresésének a szintjén. Ezek az ügyeink  - ugyanúgy, mint a történelemben bármikor - Isten előtti minőségünket teszik kétségessé. Megoldani sem lehet, ha ettől eltekintünk. Vannak, és lesznek is mindig, akik értik és vállalják ezt az Isten előtti felelősséget. És lesznek fiatalok is, akik elég merészek és intelligensek ahhoz, hogy átlássák korunk ürességét, és készek lesznek alávetni magukat Isten törvényének. Egyébként pedig Isten országa nem függ a közerkölcs változásaitól, sem a közvéleménytől. Ahhoz, hogy ettől függetlenítsük magunkat, lelki érettségre van szükségünk.

Érzékeny terület

Viszont a lelki minősége mindenkinek olyan magánterülete, amelybe másnak csak akkor van illetékessége, ha erre felhatalmazást kap az érintettől. Meg persze megbízást Istentől. Alighanem ide vezethető vissza sok jószándékú erőlködésünk kudarca. De ha átlépjük ezt az illetékességi határvonalat, nagy a kísértése annak, hogy manipulálni kezdjünk. Ő pedig védekezni fog ellenünk, és legközelebb be is zárkózik. Mert erőszakot követünk el az ő Istentől kapott szabadságán. Ezt még jó szándékkal sem tehetjük. Pedig ez lehetne a problémái megoldásának ritka pillanata. Őszintén bevallom én az ilyen pillanatokban mindig elakadtam. Nem tudtam, mit kellene mondanom vagy tennem. Olykor a Párom segített ki, amikor egy öregasszonynak vagy kamaszlánynak vállára tette a kezét. Ő se szólt semmit.

Beszélgető partnerünknek biztonságban kell éreznie magát ahhoz, hogy megnyíljon. Előbb tesztel minket, hogy megbízhat-e bennünk? Nem vagyunk mindig készen erre. Pedig pásztorként mindig „bevetésre kész” állapotban kellene tartani magunkat. Általában non-verbális módon hozzuk a tudomására, hogy készek vagyunk feltétlen nélkül elfogadni őt, szabadon tárulkozhat föl, - de kényszer nélkül, - mert semmiféle elvárásunk nincs felé. Bármit elmond, nem adjuk ki, és nem is kárhoztatjuk. Sok imádságunknak kell megelőzni, hogy megérezzük: mikor jött el, és mikor még nincs itt az ilyen pillanat – amikor mi kezdeményeznénk. Ennek a lelkigondozói bemosakodottságunknak azonban készenlétben kellene lenni bármikor bárki felé.

Már az evangélium továbbadása alkalmával is biztosítani kellene azt a csendet, amelyben párbeszéd indulhat az emberben önmagával: ki ő tulajdonképpen? Mifajta értékeket helyezett el benne a Teremtő, amelyik születése pillanatától benne rejlenek? Rájuk talált-e már? És ha nem, mért nem? Mifajta hatásoknak tette ki magát eddig? - és mért éppen azoknak? Mire rezdül meg benne az a titokzatos valami? – és az jó, vagy rossz irányba viszi? Akar-e egyáltalán változni? Mit és mennyit vállal ennek érdekében?

Engednünk kellene, hogy a Szentlélek a maga titokzatos módján szóljon hozzá a szíve mélyén (Jn 3:8). De ez a belső párbeszéd – egy túl sok impulzussal szervezett evangélizáción – eltörhet benne, mielőtt létrejönne. Elhallgat, mielőtt megszólalna. A csendes beszélgetésben is csak akkor segíthetünk, ha előzőleg hitelesnek ismert meg, és aktuálisan is a tisztaság és a szeretet légköre veszi őt körül. Ilyenkor a Szentlelket nem hódító, hanem gyógyító erőként éli át. Mert a Lélek végzi el önazonosítását úgy, hogy emberi méltósága nem szenved kárt, hanem gyógyul. És miközben hallgatjuk, bennünk is megvan a szeretetnek az az evidenciája, amelynek nincs szüksége érzelmi ráhatásra. Nem toljuk félre az értelmes mérlegelését sem. Az ilyen találkozások nekünk ugyanannyi hitet, lelki erőt adnak, mint a partnerünknek. Mély emberi kapcsolat alakul ki köztünk, amellyel baráti módon mellette maradhatunk később is.

Bár nem a gyülekezet többségét képező egészséges lelkű hívők gondozása igényli a legtöbb időnket és figyelmünket, hanem a problémás ügyek és személyek, az egészségeseket is folyamatosan támogatnunk kell. A pásztor nem tekinthet el ettől, mert ez nagy hiba. A hit fejlődik, lélegzik, kibontakozik és gazdagodik. Mi a szerettük azokat a családokat, ahol a házastársak megértették egymást, gyerekeiket okosan nevelték. Feltöltődtünk náluk.  Mély barátság alakult ki köztünk, ami a mai napig elkísér. Sok szép közös emléket őrzünk.

Sok drága idős testvér pedig olyan szeretetteljes hátteret nyújtott, amelyre mindig támaszkodhattunk. Bölcsességükre mindig számíthattunk. Nem csak nekik, hanem nekünk magunknak is mindig örömöt jelentett a velük való találkozás. De annak is nagyon örültünk, amikor látogatásunk nyomán egy-egy problémás helyzet megoldódott. Drága Párommal nekünk nem volt kényszer a családlátogatás, hanem szolgálatunknak szinte sava-borsa. Ezen kívül nagy haszna volt még az is, hogy sok olyan feszültséget levezethettünk, ami nem került a gyülekezet elé. Mi bírtuk idegekkel, de a közösségben vannak gyengék is, akiket az ilyen helyzetektől óvni kell. Nekünk baptista pásztoroknak gondoznunk kell a kicsiktől kezdve a halni készülő vénekig mindenkit. Szeretnünk kell őket, és (kicsit) érteni is kell hozzájuk.

Egyik vidékről Pestre került szolgatársam újságolta, hogy ő többé nem látogatja a családokat, hanem csak az új megtérőkkel foglalkozik. Sokan megtértek ekkoriban nála. De mivel mélyebb személyes kapcsolata sem velük, sem a régiekkel nem alakult ki, az egyik is, a másik is lassanként kikopott. A személyes kapcsolatban egymásra hangolódva ő is, a régiek is, meg az új tagok is egymáshoz, meg Krisztushoz csiszolódhattak volna.

Azokkal könnyű boldogulni, akik nyitottak a jó szóra, készek együttműködni a gyülekezet építésében, akár a konfliktusok megoldásában is. A legtöbb energiánkat azonban a makacs ügyek, a makacs emberek, a makacsul megkötözöttek, megkövült önigazak szívják ki. Aki mindig meg van győződve a maga igazáról, az szinte reménytelen eset. A makacsság ráadásul nem szükségszerűen a lelkigondozott jellemzője, hanem lehet a mienk is.

Viszont nem arra szeretném irányítani a figyelmünket, hogyan kell bánni velük. Nem lelkigondozói tanácsokat akarok felkínálni. Elsősorban arra akarok koncentrálni, hogy nekünk lelkigondozóknak kellene nagyobb Jézusi empátiával és bölcsességgel foglalkozni ezekkel az emberekkel is. Ha egyáltalán számításba vesszük, hogy őértük is meghalt a mi Urunk Jézus Krisztus éppúgy, mint bárki másért. És nem küldhetjük el a betegeket gyülekezetből, valamint ki sem tilthatjuk őket a mennyországból. Hátha megadja nekik az Isten, hogy felocsúdjanak az ördög csapdájából, és megtérve megmaradjanak (2Tim 2:25-26).

Amikor a magunk szolgálatát próbálom vizsgálni, itt sem gondolok széles sávra, hanem elsősorban az érzékenységünk (a lelkiismeretesek kísértési területe), és a közönyünk (a megfáradtaké, csalódottaké, kiégetteké) van a szemem előtt. Mert ahogy Pascal mondta, mindig az emberrel van a baj, aki istent akar játszani, és ettől csupán ördög lesz belőle. Nálunk lelkipásztoroknál ez az ember megkettőződik, mert miközben másokkal foglalkozunk, nem tekinthetünk el saját magunktól sem. Ahogy Pál apostol írta: „miközben másoknak prédikálok, magam valamiképpen méltatlanná ne váljak” (1Kor 9:27).

De nem is lehet úgy segíteni másokon, ha én magam lelkileg, erkölcsileg, emberileg nem vagyok rendben. Mert csak ekkor tudok önmagamról megfeledkezve segíteni. Hogy lelkigondozás közben ne az én egyéni üdvösségem megszerzésének szándéka legyen előttem, mert a másik ember nyomorúsága nem lehet számomra lépcső a mennyország felé. Hanem az a valaki, akit Isten hozott elém, hogy segítsek rajta. Gyökössy mondogatta, hogy reggelente elolvasom a soron következő evangéliumi szakaszt, és igyekszem megérteni azt. Aztán hoz elibém a Gazdám egy valakit – és mivel tudom, hogy azt is Ő küldte – őt is igyekszem megérteni. Hozzátehetnénk még, hogy visszasegítsem őt az Istentől neki szánt, de abból kizökkent állapotába (Ef 1:4). Vagy legalábbis ennek az irányába.

De ki vállalja ma az ilyenféle alja munkát egyetlen lélekért, főleg ha az piszkos, amikor sokan már a látványosat se nagyon? Ki takarít, ki mos, ki hajlik le a kellemetlen szagúakhoz? Ki szeretné, hogy megtisztuljanak? És ha senki, akkor minden piszkos és ápolatlan marad?

De meg lehet-e parancsolni bárkinek, hogy tisztuljon meg, és adjon tiszteletet Istennek, meg embertársaiknak is, mert csak ez segít rajta? Nyilvánvalóan: nem. – De aki nem tisztul meg, az sose tudja meg, hogy ápolatlanul miből marad ki. Aki nem akar megtisztulni, az azt hiszi, hogy mindenki más is sáros. És ha mi se próbálkozunk megsegíteni rajtuk, akkor ki? A piszokban élők a legsebezhetőbbek és egyben a legmegsebzettebbek. Hozzájuk kell a legtapintatosabban közelednünk, legtöbbször a legkisebb eredmény reménye nélkül is. Jézus nélkül az ilyesmi lehetetlen.

Jézus hiánya mindenütt pótolhatatlan hiány

Ostoba lennénk, ha ezt a „Jézus hiányt” speciálisan a lelkigondozás területén, vagy mint mai problémát látnám. Ha visszatekintek hosszú szolgálati időmre, legtöbbször régen is ez okozta a legtöbb bajt. Ami még fontosabb, - ha a Biblia beszámolóit is figyelembe vesszük, ez a választott népnek is örök kérdése volt: „hol van az Isten?” - Igaz, mindig mi emberek távolodunk el tőle (legalábbis a próféták így látták), de ha ennek rossz lett a következménye, akkor aztán segítsen! Szinte örök emberi helyzet. A bajok megvannak, sőt olykor a körmünkre égnek, és mi minden igyekezetünk ellenére mégis tehetetlenek vagyunk. Olyanok, mint akiken nem is látszik meg, hogy Isten uralkodik rajtunk. Amikor már alig bírjuk, akkor szakad fel a lelkünkből a kiáltás: „Ó, vajha megszakasztanád az egeket és leszállnál, előtted a hegyek is megolvadnának!” (És 64:1). Meg persze azok a problémák is, amelyekkel éppen küszködünk, vagy nem is bírunk.

A bibliai példák tanítanak, de mi nem mehetünk vissza a régi időkbe. Ma kellene rátalálnunk valahogyan a mi hitből fakadó életmegoldásainkra. Hogyan szólok a vásott kamasz fiamhoz, amikor azt látom, hogy távolodik Istentől? Vagy a folyamatosan visszaeső hívő alkoholistához? A hanyagokhoz? A mindig kifogásokat keresőkhöz? De nem éppen arra volna legnagyobb szükségünk, amit Jézus tanított, és amiben példát is mutatott? Nekik is meg nekünk is? Vagy egyenesen az ő személyes jelenlétére volna legnagyobb szükségünk? Vagy legalább egy kicsi jézusi hitre, erőre, irgalomra, megbocsátási készségre? Az ő lelki erejére? És ha valahol találkozunk ezzel, akkor szinte föllélegzünk.

De ha Jézus folyamatosan velünk lenne, és nem csupán a mi keresztény kultúránk, vagy az úgynevezett lelki ébredési mozgalmaink rutinja, vajon nem billentene ki ő maga a rutinunkból és a saját kényelmes megszokottságainkból? A merevségünkből, a saját járt útjainkból, olykor már mániákusságainkból? Nem azzal kezdené, hogy elénk állna és megmérne? Először minket magunkat. Elgondolkoztatna, és ütköztetne is: elsősorban önmagunkkal, meg persze önmagával. Nagy bajunk nekünk az a sok kegyes szó, amivel a legalapvetőbb igazságainkat is elkoptatjuk.

Szinte elcsodálkozhatunk azon, hogy mennyi mindent tudunk már őróla is! Csak kifényesedne már végre egy kicsit ez a tudásunk! Élettel telne meg! Csak átcsillanhatna már végre rajta az ő Lelke! Szavainkon keresztül az ő semmi máshoz nem hasonlítható egyszerűsége. Az ő szívének okos melegsége. A minden embert megérteni tudó tapintata. A minden rosszat elhordozni képes lelki ereje. A minden bűnt megbocsátani kész irgalma. Gyógyító kezének érintése. Minden nehéz helyzetet szeretetben és igazságban megoldani képes bölcsessége.

Úgyhogy félő, hogy szinte semmit se tudunk. Vagy éppen őróla tudunk legkevesebbet. Beszélni tudunk róla, prédikálni tudunk, tanítani is tudunk. Iskolás programokat szervezni is tudunk a vele kapcsolatos ismereteinkről. De amit tudunk, azt fölmondjuk, mint egy leckét. Ettől pedig semmi se változik. Se a körülményeinkben, de mi magunkban még kevésbé. A szavaink már tele vannak vele. Úgy véljük, hogy már fejünk és a lelkünk is, akár még az érzelmeink is. Nem kétlem, hogy még a hitünk is. Csak éppen a legtitkosabb gondolatainkból, az álmainkból, a vágyainkból, az idegrendszerünkből hiányzik. A centrumunkból. Amikor látszólag nem csinálunk semmit, csak ránk telepszik mégis minden. Ellazulunk, és mégis érzünk mindent. Meg amikor megbántanak, a reakcióinkból. Ennek következtében az egymáshoz való viszonyunkból. A konfliktusainkból, rögzült haragunkból. Vagy a konfliktusaink megoldáskereséséből. De onnan aztán nagyon.

Pedig, ha ő velünk volna, a legegyszerűbb szavaink, szívünk érzése nem csupán rendben lenne, hanem volna benne valamilyen megnyugtatóan szeretetteljesen szent erő is. Valami titokzatos, ami jó. Valami, aminek mindig hatása van. Mert ami értelmeset, igazit, jót, szépet adhatunk egymásnak, azt csak tőle kaphatjuk. Nekünk pásztoroknak pedig ott a helyünk az élet sűrűjében ahol terheket hordanak, megbántódnak és megbántják egymást még a hívők is. Sokszor minket is, és lehet, hogy ekkor vagyunk leginkább a helyünkön mégis. És legyünk őszinték: megbántódunk mi is. Esetenként mi is megbántunk másokat, anélkül hogy ennek tudatában volnánk.

Úgy hisszük, hogy a lelkigondozás csak a lelkészek, pszichológusok, pedagógusok, keresztény lelkigondozók dolga. Természetesen alapvetően az övék, vagy elsősorban az övék. De a Biblia azt tanítja, hogy vállaljunk felelősséget egymásért mi hívők, - bárkik legyünk, és ők is bárkik legyenek. Imádkozzunk egymásért, segítsünk egymásnak, figyeljünk arra, ha valakinek szüksége van valamire, vegyük észre, ha valaki szenved (1Thes 5:12-22). És tegyük meg, amit megtehetünk. Pál apostol olyan szépen fogalmazta meg ezt: „legyetek egymáshoz gyengédek, a tiszteletadásban egymást megelőzők, bocsássatok meg egymásnak, éljetek minden emberrel békességben, ne legyetek beképzeltek, hanem az alázatosakhoz szabjátok magatokat.” (Rm 12:9-21). Ez miden hivő keresztyén lehetősége, de egyben feladata is. Gyülekezete tagjai, családja, de a világ felé is.

Isten „stílusa” az, hogy a világot mindig az alázatosak, a szerények, az észrevehetetlenek által akarja megáldani. John Stott írja, hogy ki gondolt arra, hogy „a sémi rabszolgáknak egy rongyos „bandája”, vagy egy istállóba fektetett kisbaba aki csak egy ácsműhelyben nő fel, - fogja fenekestől felforgatni a világot, és teremti majd meg az Istentől érkező új jövőt?”[6]

Jézus azonban ennél meghökkentőbb dolgokat mondott

Úr Jézus ennél sokkal tovább ment, főleg a nehéz helyzetekhez viszonyulásunk területén. Számba vette az összes lehetséges kellemetlenségünket, bele értve az ellenségeink felénk áradó gyűlöletét is. Nem állt meg a gyülekezet határainál sem, hanem amit ő mondott abban benne van az összes jó, de a rossz is.

Van olyan érzésem, hogy a megszokott Jézus-dicsőítgetés helyett jobb volna, ha beleütköznénk mindabba, amit ezzel kapcsolatban tanított. Jobb lenne, ha fölháborítana. Ha éppen az éles helyzetekben jutna eszünkbe, hogy milyen jogon parancsolt ő nekünk olyan képtelenséget, hogy boldogok legyünk, ha ok nélkül gyűlölnek (Lk 6:22)? Ha minden gonoszságot a nyakunkba varrnak, amihez nekünk semmi közünk. Ezt nekünk bárány módra el kellene tűrnünk? Rágalmaznak, és ezért nekünk még ujjongani is kellene? Méghozzá éhesen és szegényen is (u.o.)? És ha valaki megbánt (arcul üt), annak alkalmat kellene adni arra, hogy újból üssön? Ha valaki átkoz, azt áldanunk kellene (Mt 5:38)?  Bárki legyen is az illető?...

Ha őszinték vagyunk: hogyne! Hogy még jobban bántalmazzon!? Jézus parancsai – ha komolyan vesszük őket - csupán annyit eredményeznének, hogy mindig mi húzzuk a rövidebbet? Ha komolyan vennénk mindezt, ráébrednénk, hogy ez képtelenség! Ez lenne az a pillanat, amikor beleütközünk Őbelé, mint egy Sziklába (És 8:14). Mint egy mindig minden körülmények között rendíthetetlen Sziklába. Hogy azután ha mégiscsak megpróbálkoznánk vele, igaz-e, amit Jézus mondott, egyszercsak történhetne velünk valami szokatlan. Összetörne?... – biztos, de aztán felragyoghatna valami titok? Nem a miénk, hanem az övé (És 58:8)! Ha nem is egykönnyen. Ha én nem átkozom az engem átkozót, nekem nem könnyebb? Ha imádkozok is érte, akkor lassan vissza is nyerem a lelki egyensúlyomat (Mt 5:43-48).

De hát ugye emberek vagyunk, - ezek szerint nem is kellene megsértődnünk, aztán sértődötten kerülni az ilyen kellemetlen alakokat? Sőt azon se kellene töprengenünk, hogyan kellene viszonozni a kapott pofonokat? És aki megkárosított, vagy jogtalanul erőszakoskodott velünk: elvitatta tőlünk olykor az anyagi, olykor a szellemi értékeinket, annak oda kellene adni mindent? - a semmiért (Lk 14:12-14)? Mi lesz így velünk?

Egyáltalán mi az az alsó-, és mi az a felsőruhánk? Ami kívülről rajtunk van, az a felső ruhánk. Nem? Ezt mindenki láthatja. Tisztességesek vagyunk, hívő emberek, akik olvassuk és elfogadjuk a Biblia tanítását. Iparkodunk eszerint élni. Mindez nem lebecsülendő, de mégiscsak ez a felszín. De mi van belül, a személyiségünk mélyén? Az hogy mennyit kínlódunk, szenvedünk, vergődünk, dolgozunk azért, hogy egy kicsit is előrehaladjunk. Hogy jobbak legyünk. Szorgalommal, önfegyelemmel, bukásokkal, minden nap újra kezdve. Föl kellene kínálni a belsőnket is? Amihez alapjában senkinek semmi köze. Az átélt kudarcainkat, amíg valamire egyáltalán eljutunk. És a bukásainkat, ami nekünk is szégyen. Igaz, a bukásaink után az Isten jókor érkező kegyelmét is. Meg még a magunk felé is szükséges türelmünket meg a gyakoribb türelmetlenségünket... Hogy mennyire mások vagyunk, mint az kívülről látszik.

Merünk-e megnyílni egy másik ember előtt, - aki valószínűleg ugyanúgy kínálódik, mint mi? Meg olyan büszke is, mint mi. Vallunk-e, - ha szükség van rá - a kudarcainkról is? Persze nem dicsekedve. Hanem feladva minden szégyent. Minden védelmet feladva védtelenné válunk. De ha ez kell, hogy a másiknak felbátorodásra reménységet adjunk!? Pedig mi is mások hibájából, bukásából, szégyenéből tanultunk a legtöbbet. Míg a hencegőket elkerültük, és csak a merészen őszintékhez vonzódtunk. Főleg kudarcaink idején. Persze nem valamiféle egészségtelen magamutogatásról van itt szó, hanem arról az igen szent (mert gyógyító) pillanatról, amikor a másikon segítenünk kell.

Mert amikor arról lenne szó, hogy ténylegesen sor kerül erre a pofozkodásra, akkor kitérünk, vagy éppen mi adjuk az elsőt. Esetleg válaszként a csattanósabbat - akár lelkipásztorként is. De akkor mi értelme van az erről szóló prédikációk hallgatásának, - hogy ne mondjam – az elmondásának? Félelmetes arra gondolni, hogy mennyi sértett hiúságunk, feldolgozatlan lelki nyavalyánk szivároghat bele a prédikációinkba is, - vagy a lelkigondozói munkánkba - anélkül hogy ezzel tisztában lennénk. Föl nem fedezett haragunk, föl nem vállalt irigységünk, föl nem dolgozott megbántottságunk. A lelkipásztorgyerekek mindig pontosan tudják, hogy apjuk kit oszt ki a szószékről.

Egyáltalán követhető ez?

Ha őszinték vagyunk önmagunkhoz: nem. Innen érthető, hogy a sok feszültséggel rendelkező gyülekezetek nem alkalmasak arra, hogy ott életgyónások elhangozzanak, és döntően kedvező fordulatok: életgyógyulások történjenek. Különösen, ha versengők a vezetők. Bár Istennek semmi sem lehetetlen. Történt már olyan, hogy akkor döbbentek és változtak meg ők is, amikor közös élményként élték át valakinek az ilyen jellegű megtisztulását, az illető megtérését. De ez a kivétel. Mert először nekik kellene megtisztulniuk és Jézusivá változniuk.

Jézus megmosta a tanítványok lábait, miközben ők azon versengtek, hogy ki a nagyobb. Ha valaki ilyenféle szolgálatig alázkodik, de belül lázad ellene, vagy meg van hatva a saját nagyszerűségétől, - akkor ennek nem sok értelme van. Jézus nem nyilvánosság előtt mosta meg a tanítványok lábát, hanem abban a zárt körben, ahol újra és újra az ő szelídsége, jó szava, megalázkodása hozta helyre ezt a betegesen versengő légkört. Aki ráhangolódik erre a Jézusi tisztogatásra, az önfeledt és boldog, amikor másnak a lábát mossa, mert látja, hogy amaz hogyan tisztul meg. És nem dohog belül. De azt mondja Jézus, hogy időnként azért még az ő lábait is meg kell mosni.

Mielőtt folytatnám, fel kell vetnem egy a témánkhoz első látásra nem is lényeges kérdést. Sokat töprengtem azon, hogy az Úr Jézusnak melyik nevét használjam? A „Jézus” mellett döntöttem. Mi régi alapítású evangéliumi hívők mindig „Úr Jézust” mondunk - helyesen. Az Újszövetségben is ezt találjuk leggyakrabban. Olykor Pál apostol a sorrendet megfordítja (például 1Kor 15:31-ban). Ilyenkor az Úr mennyei voltát emeli ki. A német liberális teológia megkülönbözteti földi Jézust meg a föltámadt Krisztust. Ha zsidó volnék, akkor Messiást kellene írnom.

Azért döntöttem egyszerűen a Jézus mellett, mert nem vált-e már számunkra az Úr Jézus egy kicsit „Úrjézussá”? Ahogy kicsik mondják: „Újjéjus”-sá? Így gügyögősen egy meglehetősen ködszerű alakká? Olyan sokszor mondogattuk már ezt a nevet, hogy egészen el is koptattuk. A tudatunkban akarva-akaratlanul úgy alakult, hogy neki azért mégiscsak könnyebb volt, mint nekünk, mert ő Isten fia volt. És ugye az mégiscsak más. Mi meg csak amolyan mezítlábas emberkék vagyunk. Így a példáját ugyan ideálisnak érezzük, de nekünk túl magasnak, szinte megvalósíthatatlannak. Megváltott, de hogy ez hogyan és hol történt...? Valahol a fejünk fölött a mennyei magasságokban. Meg persze a Golgota keresztjén. Ahova azért mi reméljük, hogy sose kerülünk.

Pedig ő emberré lett, és emberként adott követendő és általa követhetőnek tartott példát. Igaz, kegyelmi támogatást is ígért hozzá. Jó volna minden ügyünkben közel érezni magunkat ehhez az ember-minta Jézushoz! Nagy segítségünkre lehetne az, ha át tudnánk vinni a gyakorlatba, amit tanként már tudunk. Mert Jézus nekünk ugyan a Megváltónk, aki megszabadított a kárhozattól (Jn 8:36). Urunk, aki ígéretet tett a megtartatásunkra (Jn 6:38-40). Ítélő bíránk is, akinek az Atya átadta a döntési jogot életünk és halálunk, üdvösségünk és kárhozatunk fölött (Jn 5:27). De egyben példaképünk is (Jn 13:15)! Mindig nagy zavarba kerülünk egy bibliaórán, ha ennek a nem fejünk fölött intézkedő Jézusnak valahogy közelebb kellene jönni hozzánk. Nekünk kellene vállalni a felelősséget valamiért, és hozzá alázatos Jézusi módon.

Emberré lett, hogy megismerjük az Atyát. Jézus itt a leginkább imádandó. Mert ha Istent a maga valóságában jelenne meg, akit ember nem láthat meg úgy, hogy életben maradhatna (2Móz 33:20), akkor ez a magasfeszültség agyonsújtana. Igaz, nekünk nem azt adja példaként, amit mi megvalósítani képtelenek vagyunk. Hogy mi földi lényként egyetlen szóval életre keltsünk egy halottat, vagy hogy lecsendesítsük a viharzó tengert. Vagy meggyógyítsunk valakit, hiszen jó volna, ha az illető élne még egy keveset. És elsősorban nem is arra adott példát, hogy kiűzzünk olyan ördögöket, akik akár nekünk magunknak, akár barátainknak már kissé kényelmetlenné váltak.

Persze az ilyen hatalmi tényezők azért is jók volnánk, mert ettől a hírünk megnőne. Az ilyenfajta csodák azonban az Ő messiási csodái. Amikor a földön járt, akkor sem adta át a tanítványoknak se. A Messiási feladatokat se, de a Messiási jogokat se. Bár munkatársainak választotta őket, föl is hatalmazta őket a rájuk váró feladatok végzésére (Mt 10:1), de mégiscsak Ő maradt a mesterük, és a tanítványok pedig mindvégig tanítványok maradtak. Azt mondta, hogy elég megtisztelő hely ez egy tanítványnak (Mt 10:24-25). De ennek a megtisztelő helynek a közepe, az Ő keresztje alatt van.

Viszont ők még megértették, hogy miben kell, és lehet követni Jézust. És az számunkra is létfontosságúvá válhatna, hogy olyan alázatosak, szelídek, áldozatvállalók legyünk, mint amilyen ő volt. Egyből könnyebb lenne az életünk, és könnyebben kijönnének velünk a társaink, meg mi is ővelük. Meg persze egyből eredményesebb lelkigondozókká is válnánk. Bölcsebben és több lelki erővel viszonyulhatnánk a megoldhatatlannak látszó kérdésekhez is. Ennek a követésnek Jézus szerint mindig nagy az ára, az aktualitása, de az eredménye is (Mt 11:25-30).

Én már annyi mindent tudok az ő igazságairól, hogy ez éppen elegendő nekem ahhoz, hogy elkárhozzak. De mi van, ha ebből a felhalmozott ismeretanyagból semmi nem hiányzik, csak az az élő Jézus, aki mindezt tanította. Aki itt járt ezen a földön, és megígérte, hogy ha akaratát cselekedjük, akkor velünk marad a világ végezetéig (Jn 14:18,  Mt 28:20). Hát nem cselekesszük?! John Stott szerint az evangéliumi embereket gyakran tekintik mások: hiú, arrogáns és elbizakodott embereknek.[7]

Mért nem vagyunk mi magunk lelkészek Jézushoz hasonlóbbak? Igazságai által igazabbak, szentségétől szentebbek, szeretetétől szeretetteljesebbek, türelmétől türelmesebbek? Egymáshoz vagy akár önmagunkhoz való viszonyunkban egy kicsit Jézusibbak? Mért nem vagyunk szelídebbek, ha ő szelíd, és azt mondta, hogy ezt meg lehetne, sőt meg is kellene tanulnunk tőle? Mért erőltetjük tűzzel-vassal azt, amit jónak látunk? És mért alázzuk meg még hívő elgondolásainkkal is a másikat? Még mi, pásztorok is! Nem az a bajunk, hogy ebből az egész gondosan felépített rendszerből, amit mi hitéletnek nevezünk, más sem hiányzik, csak Jézus? De ő aztán nagyon.

Egyáltalán értjük ezt? Mert akkor beleütközünk!

Mert, mint mondtuk - Jézus szokatlan, - akár megütközést keltő dolgokat mondott olyanféle imádkozásról, ami egyedül ránk és az Atyára tartozik, senki másra (Mt 6:5-13). Titkos adakozásról, láthatatlan böjtről (Mt 6:16-13). Ezek se tartoznak másra. Aztán a minket gyűlölők iránti szeretetről. A sokszorosan sértegetők felé való sokszoros megbocsátásról, adóság-elengedésről (Mt 18:21-25). Bár többször megbotránkoznánk ezeken!

Aztán törnénk a fejünket, hogy hogyan is van ez? Csak azért mondta, hogy legyenek okos bibliamagyarázataink? Mert annak a szent bölcsködésnek nincs sok értelme, amit ezekkel a mondatokkal tenni szoktunk. Jókat prédikálunk róluk, aztán ha másoknál látjuk, hogy nem megy, mert megélni, az más!...- nem értjük az egészet. Aztán ha magunk próbálkozunk vele, és nem megy..., - akkor egyáltalán mit tehetünk? Persze ha őszinték vagyunk magunkhoz, és nem vonjuk meg a vállunkat. Tudok-e még én összetörni és megalázkodni a jószándékú elhatározásaim fölött is, amikből aztán nem lett semmi? – mert akkor Istennek is lehetnek „lelki fegyverei” az én gyógyításomra. Attól vagyunk mi evangéliumi keresztények, hogy kivettük a „liturgiánkból” a „Kyre eleisont”? Nem vettük észre, hogy ezután a „Gloria Dei” már automatikusan eltűnt?

Kerüljük a bűnről szóló témákat önmagunkkal kapcsolatban is. Ügyeskedünk, aztán elmarad a bűnfelismerés és elmarad a bűnből való megtérés és az ezt követő szabadulás és életgyógyulás is. Igehirdetői és lelkigondozói munkánk meddővé válik amikor elkezdjük a Biblia éles szavait „lereszelni”, hogy elfogadhatóbbá tegyük az „üzenetet”. Így az ige ugyan nem sebez meg, de nem is gyógyít meg. Isten viszont elvonja tőlünk az Ő Szentlelkét, és mi megmaradunk ügyeskedőnek, amit ráadásul sarlatán módon végzünk, mert pszichológusok se vagyunk. Viszont hiteltelenekké válunk, mert azt nem adhatjuk másnak, ami belőlünk is hiányzik. Pedig ehhez nem kellene még tökéletessé se válnunk, hanem együtt borulhatnánk oda az Úr Jézus keresztje alá, mint mi magunk is kegyelemre szoruló bűnösök. Ha én lelkigondozóként a partneremmel érzek, és nála hideg van és esik az eső, akkor - ha magamra veszem az ő állapotát, - vele fogok én is fázni.

Jézus a beleütközés sziklája, és a megütközés köve (És 8:14, Zsolt 118:22-23 ⇢ Lk 2:34-35)! Mi meg ezt a Sziklát rendre elkerüljük. Pedig ez a beleütközés lenne a gyógyulásunk egyetlen lehetősége elsősorban nekünk magunknak. És ha össze is törne, utána alapjaiban változhatnánk meg. Vagy legalábbis ez a változás megindulhatna. Emberségünk legmélyéről fakadhatna föl a kétségbeesett sikolyunk az ő segítségéért. Csak azért, mert nem vagyunk ilyenek. Már ettől felmelegedne egy kicsit a szívünk. Egyből alázatosabbá válnánk. Aztán igazságára, egyenességére, jóindulatára, szeretetére, irgalmára valami elemi erővel vágyakozhatnánk! Birkózni kezdenénk, mint annak idején Jákób az angyallal (1Móz 32:25-31). Egészen vérre menően. Bele kellene halnunk ebbe. Valahogy belénk kellene égni Jézusnak, igéjének, akaratának, lelkületének. Csontunkba rekesztett tűzként (Jer 20:9). Ha lenne (nem meddő) szívszorongató éhségünk: élet-éhségünk, jóság-éhségünk, igazság-éhségünk, emberség-éhségünk, Jézus-éhségünk, - ez az lenne! Itt születhetne meg bennünk, hogy nincs olyan mélyre bukott ember, aki mellé le ne térdelhetünk.

De egyet nem tehetünk vele se. Engedményeket nem adhatunk neki Isten törvényéből, Jézusi erkölcsből, tiszta szív követelményéből, mert ez nem a mi hatáskörünk, hanem Istené. Ez mindenkit kötelez. Minket is, őt is. Mint ahogy Jézust magát is kötelezte. Amikor John Stott korunk erkölcsi nyomorúságairól, a homoszexualitásról, a leszbikusságról meg a sodomizmusról írt, rámutatott arra, hogy ma semmi sem állíthatja meg a „kegyeseket” abban, hogy a szeretet nevében bármit ne akarjanak igazolni, amiről az Ige kijelentette, hogy Isten előtt utálatos (3Móz 18:6-30 ⇢ Lk 1614-15).[8] Ebből az utálatos nyomorból pedig nem az engedmények segítenek ki, hanem csak a radikális megtérés.

Mi pedig nem pusztán a szavunkkal hatunk, hanem az életvitelünkkel, sőt a puszta létünkkel. Egy belső harcot követően kiszolgáltatottabbak vagyunk az igaz. De neki, Jézusnak. Ezért alázatosabbak, szelídebbek, emberségesebbek, megértőbbek és tisztábbak. Egészségesebb lelkűek, teherbíróbbak, előrelátóbbak, bölcsebbek. Jobb emberek. Akik tudják, hogy mire megy ki a „játék”. Mert Isten akarata szerint élni mégsem valamiféle kellemetlen kényszerűség, hanem életünk értelmének örömteli felismerése és vállalása. Akár szavak nélkül is tudnánk hatni. De mindezt a képességet még ekkor sem birtokolnánk, hanem csak újra és újra kérnünk kellene, és persze kapnánk is, méghozzá magától Istentől.

Eszembe jut az a drága öregasszony Gyulán, akit mindig fölkerestem, ha szolgálatom közben valamiért megsérültem. Sebeket kaptam én is olykor méltatlanul, máskor méltán, mint oly sokszor mi pásztorok. Ilyen távolságból visszatekintve ezt megtiszteltetésnek látom, de akkor majd belehaltam egy-egy megcsúszott ember felé való tehetetlenségembe. Beteges emberi kapcsolatokba. Örökletes gyűlölködésekről álmatlan éjszakáimon világosodott meg, hogy ezt csak a kárhozat követheti. Napokon át csak fájtam és fájtam. El se kellett mondanom hogy mi fáj, csak leültem nála, - és egyszercsak csendben ő azt mondta: tudok mindent. Nem törekedett arra, hogy bíráljon, vagy hogy igazat adjon. Csak jelen volt, és én meggyógyultam. Ma se értem, hogyan és miért? Pedig annyi nyomorúságon ment keresztül ő is, és testileg-lelkileg annyira gyenge volt már. De akkora terheket vett le rólam mégis, hogy tőle mindig friss lelki erővel mentem tovább.  

A ránk bízottaknak elsősorban nem „szentigékre” és lelkigondozó szakemberre volna szükségük, hanem csak emberre. Nekünk pedig nem éppen ez a nehéz? Embernek lenni, és csak embernek. Mi a beszéd emberei vagyunk. Gyökössy Bandi bácsitól sokat hallottam az efféle titokzatos hallgatásról. Ahogy ő mondta: „cipzárt a szánkra!”

Meg kellene szívlelnünk annak a Josephus nevű remetének a legendáját, aki egykor a középkor sivatagi remetéinek egyike volt.[9]  Csupa fül csöndességével hallgatta azokat, akik kimentek hozzá. Istenre nyíló, de Istenről nem beszélő belső szívbéli tágassággal hallgatott. Hogy az illető önmagától és önmagában igazodjék el saját tettein, saját gondolatait követve jusson el oda, ahol az emberi dolgok mélyén és végén ott áll az Isten. Neki egyik ember olyan volt, mint a másik. Senkire nem kényszerített valamilyen annak idegen törvényt vagy okosságot. Az sem bosszantotta, ha valaki sok mindenről beszélt, miközben szemlátomást hallgatott a fő problémájáról. Ritkán ejtett egy-egy intelmet vagy tanácsot. Amikor meggyóntak, föloldozta és azután megcsókolta, és így bocsátotta el őket. Nem beszélt Istenről és mégis a közvetítője volt. Josephus a háttérbe húzódva egyre jobban látta, hogyan érik be emberekben Isten kegyelme. Aktivitásra hangolt korunkban ez a csendes, lassú, de folytonosan Istenre figyelő lelkiséget külön kérnünk kell Istentől.

Jézus csodái

Tele vannak az evangéliumok Jézus gyógyítási történeteivel. És mit se kívánnánk jobban, mint hogy napjainkban újra visszajöjjenek ezek az idők. Ahogy folytatódtak Jézus feltámadása után is, az apostolok korában. Úgy reméljük, hogy az egyházak, - vagy legalábbis az ébredési mozgalmak – ettől visszanyernék tekintélyüket, és egyben missziós képességüket.

Legyünk őszinték magunkhoz: ezt a gyógyulási kérdést mi már rég leszűkítettük a testi-, vagy csupán a mentális betegségeink területére. Lehetőleg gyomorfekélyünk ne legyen akkor se, ha sok minden, meg mindenki megfeküdte már a gyomrunkat. Az infarktusunkból is meggyógyuljunk, ha szinte kibírhatatlan dolgokat is a szívünkre kell venni. De ha indulatos a természetünk, és a gyógyulástól ez mit sem változik, ez zavar a legkevésbé. Az se, ha bizonyságtételeink alkalmával egy kicsit ráteszünk arra, ami valójában megtörtént. Kiemelve amit mi tettünk. És ezzel vállaljon közösséget Jézus?

Nem kellene előbb kigyógyulnunk a hiúságunkból, a sértődékenységünkből, az ingerlékenységünkből, a felelősségünk nem vállalásából? Tudósnak hitt fontoskodásainkból? Vagy ide nem terjed ki Jézus gyógyító hatalma? Hova tűnt belőlünk a bűnbánat vágya és a megtisztult lélek ajándékba kapott öröme? Meg az ez után következő Jézus-követésünk fegyelme? Elsősorban belőlünk, igehirdetőkből és lelkigondozókból? A bűneinktől való szabadulás után birokra kelünk-e azzal a tévképzetünkkel, hogy mindig csak nekünk lehet igazunk? Mert mi fölmegyünk a szószékre és minket végighallgatnak. Ezért minden körülöttünk forogjon?

Jézus természetét elsősorban önmagunkon kellene számon kérnünk! Észre kellene vennünk, hogy Jézus belőlünk ugyanúgy hiányzik, mint bárki másból. És mi lenne, ha minden idegszálunkkal ebből mi is gyógyulni vágynánk? Hogy aztán bűneinktől és „erényeinktől” felszabadultan kövessük őt? Megtöltekezni vele! Csak úgy, minden hátsó szándék nélkül... Mint a szerelmesek, akik csak gyönyörködni akarnak egymásban. Miért?  Ne kérdezd!

Mindenki tud olyan időszakot az életéből, amikor elemi erővel vágytunk Jézus közelében lenni. Nekem ifjúkorom Tahizásai voltak ilyenek. Nem tudtam én ezt akkor megfogalmazni magamnak. De ha már csak ballagtam föl a Tábor felé, a korábban ott töltött idők és áldott élmények emléke mocorgott bennem. Tudtam, hogy kirázódik majd belőlem az a sok kesze-kuszaság, ami addigra összegyűlt. Szembe kell majd néznem a hanyagságaimmal, képmutatásaimmal az igaz, de egye-egy harmat áhítat után megtelik a szívem valami egészséges életörömmel, a jó tenni akarásával. Pedig a magam ifjúságának vétkeit cipeltem fölfelé.

Azt is észre kellene vennünk, hogy Jézus ma is azokat keresi, akiket más nem. A szegényeket, a csonka-bonkákat, a betegeket (mert nehéz körülöttük a levegő), az egyedül maradottakat, az özvegyeket, az árvákat, a veszélyeztetetteket. Ma is legtöbbször ő gyógyítgatja az ilyeneket. A bukottakat, a bűnösöket, a pogányokat ő maga keresi föl. Nála a lenézettek most is előnyt élveznek másokkal szemben. Ördögöt űz, bűnöket bocsát meg, halottat támaszt fel, éhezőket elégít meg. És ha úgy gondoljuk, hogy mi nem vagyunk ilyenek, akkor úgy megy el mellettünk, hogy mi észre se vesszük. Pedig ahol Jézus megjelenik, ott mindig kedvező változás történik. Bennünk is. Amely ráadásul maradandó is. De ő nem személyválogató. Tehát ha másnak is, akkor nekünk is esélyünk lenne a közelébe kerülni. Gyógyulni, felüdülni, és főképp tanulni tőle. Aztán nem húzni az orrunkat ettől a rossz szagú társaságtól se.

Személyének „varázsa”

De hát ki Ő? Ha annyira nagy a hiánya, hogy semmi mással nem pótolható. Ha egyfelől nézem: Isten. Ha másfelől nézem: ember. Olyan, mint bármelyikünk. Amikor ő vállalta emberi sorsunkat, tudta, hogy mit vállal (Fil 2:5-11). Azért lett emberré, hogy bemutassa, milyen is az ember, amilyennek Isten a teremtés alkalmával elgondolta (1Móz 1:26 ⇢ Fil 3:20-21). És Jézus nem csak megmutat nekünk valami mennyeit, hanem segít is, hogy az létrejöjjön bennünk. Méghozzá a szívünk mélyén legelőbb. Aztán a gondolatainkban, a vágyainkban, az elhatározásainkban, végül meg az egész sorsunkban. Meg persze a szolgálatunkban is. Ettől leszünk követőiként meg szolgáiként boldog és kiegyensúlyozott emberek. Akiknek a lelki egyensúlya nem a körülményektől függ, hanem tőle, Jézustól. Amikor ez a kiegyensúlyozottság felborul, már tudjuk, hogy ennek nem más az oka, hanem csupán Jézus eleven jelenlétének hiánya. Nem is oldható meg másként, csak úgy, ha ő újból visszajön a szívünk kellős közepébe.

Mi emberek ősidők óta megszoktuk, hogy másként élünk, másként gondolkodunk, mást látunk fontosnak, mint az Isten. Mástól félünk, másra vágyunk, mások a céljaink. Ráadásul manapság olyan korban élünk, amelynek a kényelme, luxus-igénye nem is kényszerít minket se változásra, se választásra. Pedig ő nem lesz másként velünk, csak ha a hiánya miatt szenvedni kezdünk. Ha kívánjuk a jelenlétét. Ha őt választjuk a megszokott magunké helyett. Mert aki nyíltan, becsületesen akar Jézus követőjeként élni, az gondolkodjon olyan nyíltan és becsületesen, mint ő. Önmagáról is.

Fel kellene tehát tenni önmagunknak azt a kérdést, hogy a valóságban szeretjük-e Jézust? Nem más, hanem mi magunk? Szeretem-e én, miközben erről elmélkedek? Szeretem-e az ő igazságát, akkor is, ha ez megítél engem is? Igazat adok-e neki ilyenkor is? Mert akkor rendbe jöhetek. Szeretem-e az alázatot, ha nekem is meg kell alázkodnom? Szeretem-e a békességet akkor is, ha annak ára van, és azt nekem kell megfizetnem? Szeretem-e azt a másikat, csupán Jézus kedvéért? És szeretem-e az embereket, akik olyanok amilyenek. Mert akkor teljesíteni fogom ezzel kapcsolatban is Jézus parancsait (Jn 14:15). Akarok-e úgy élni, ahogy Ő élt? Vágyok-e elemi erővel a szívem tisztaságára? Akarok-e mindattól megtisztulni, ami bepiszkít? Indulataim, hiúságom, kicsinyességem, felületességem. Mert a mai keresztény gondolkodás megadja magát a világ sodrásának, és ebbe én is beállhatok. Különösebb nehézséget nem is jelent.

Az Isten szerinti élet nem divat, nem kötelező, a magunk természete sem ezt diktálja. De ő tőlem is azt kérdezi, amit Pétertől, - bármilyen sok jót tettem, vagy bármennyi rosszat tettem én is, és bárhogy megtagadtam nem egyszer: szeretsz-e engem? (Jn 21:17). Nem egyszer, nem kétszer, nem háromszor kérdezi, hanem akárhányszor. Egész életemen át ahányszor csak kell.

Ha viszont én szeretem őt, az nem azért van, mert én jó ember vagyok (Rm 5:5-11), hanem mert Ő előbb szeretett engem (1Jn 4:19). Vajon rám nem vonatkozik, az hogy „úgy szerette Isten e világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy ha valaki hisz benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Jn 3:16)? Én lennék az egyetlen, aki ebből kimarad? Nem azért szeret, mert méltó vagyok rá, hanem szeret méltatlanul is. Értem is meghalt. Az én bűneimet is felvitte a fára és megbocsátotta. Hű és igaz ő, hogy újra és újra megbocsát nekem is (1Jn 1:7). Ez azt jelenti, hogy túllép a nyomorúságaimon. Újra és újra bizalmat szavaz. Ha ő ezt megteszi velem, nem kellene komolyan vennem? Elfogadnom bizalmát felszabadult és hálás szívvel. Mert nem kell erőlködnöm többé, hogy tökéletesnek lássam és láttassam magam.

De ugyanezzel az irgalmas szeretettel fordulhatok oda a másikhoz is, akármi van vele. Nem firtatom én se a tegnapi bűnét, hanem azért ölelem szívemre, mert ő ugyanúgy benne van Jézus irgalmas szeretetében, mint én. Testvérek vagyunk a gyengeségünkben is, meg a ránk áradó kegyelemben is. Sőt az ebből fakadó istenfiúságban is (1Jn 3:1). Ami számomra is, meg számára is csoda. A tanácsadó és a tanácsolt nem egymás alatt-fölött áll, hanem egymás mellett. Nem vagyunk tulajdonosai a ránt bízottaknak, de Isten kegyelmének se. A szövegösszefüggésből kiragadott bibliaversekkel ostorozni másokat, az nem lelkigondozás. Ettől csak megkeményedik az, aki hallja. Pedig nem ezt akarjuk.

Mert lényegét tekintve miből is áll a lelkigondozói beszélgetés (valójában találkozás)? Közösen felfedezni az igazságot, és elhatárolni mindenfajta nem igazságtól. Észrevenni a gondolatok és tettek tényleges rugóit. Az önzést, a félelmet de ugyanúgy az esetleg félig sikerült jó szándékot is. Kiszabadulni a megakadásokból, a blokkolásokból, az önértékelés elvesztésének, a bosszú késztetésének, a törlesztés, stb. félelmeinek béklyóiból. A jogos félelmek (Istenfélelem) megtartása mellett megszabadulni az oktalan félelmektől. Hogy rátaláljon az, - akinek segíteni akarunk - a maga Isten szerint való útjára. Hogy egy jó beszélgetés után azzal a bizakodással álljunk föl, hogy az őt nyomasztó kérdés igenis megoldható.

Amíg ilyen egészségesen alázatos gondolkodásúak vagyunk, érzékeljük ha valami megváltozik és nincs úgy, ahogyan lennie kellene bennünk magunkban. Rendszerint: elbíztuk magunkat. Amikor viszont újra megalázkodunk, szinte meglepődünk, hogy minden más milyen hamar helyére kerül. Ez a saját szabad akaratunkból fakadó saját vágyunk Jézus felé és a saját döntésünk az ő szava mellett. Ez a döntésünk sohasem kollektív. Ezt a gyülekezet vezetőjeként nekem magamnak, mint egyénnek kell meghoznom.

Ne értetlenkedjek tehát senki bűne fölött, hanem olykor a legnagyobb segítség, amit nyújthatok, ha én megalázkodok, és rendben jövök az én Uram Jézussal. Ez már önmagában hatni szokott. Akkor is mindenkinek magának kell megalázkodni, ha hatunk egymásra. Úgy kell, ahogy Jézus tette és parancsolja. Mert Jézus bizony parancsol (Jn 15:14). Ezt lázadó természetünk nem szereti. Parancsol, de erőt is ad hozzá azzal is, hogy példát mutat. Soha olyat nem parancsolt, amit ő maga meg ne tett volna. És csak azt tanította, amit maga is megtett.

Ha én engedelmeskedek, attól kezdve viszont „tudom!”, hogy nekem mi a teendőm. Mert Jézus nekem is nem csak Uram, hanem utam is (Jn 14:6), - vagyis életmódom. Ekkor világosságban járhatok (Jn 11:9-10). Hiszen ő mutatta meg, hogyan kell élnem, és hogyan kell viszonyulnom a kényes helyzetekhez is. Először bennem kell létrejönnie „Jézusnak”, attól függetlenül, hogy más mit csinál. Nem válthatom meg a világot, de én igazodhatok őhozzá. A hitem hitelre méltósága viszont ezen múlik.

Mert Jézus csak Jézus által ismerhető meg, de csak akkor, ha ezt ő maga teszi lehetővé. Ő pedig mindig mindenkit önmagához hív. A hit az egész ember válasza erre a hívásra. Ez alapoz meg minket magunkat is, de a mások felé végzett szolgálatunkat is. Az alapnélküliség viszont szorongást okoz. A lét talajtalanságában nincs hol megvetnie az embernek a lábát. A hit a véges és a végtelen feszültségében bontakozik ki igazából. A lehetséges meg a lehetetlen feszültségében. „Minden lehetséges annak, aki hisz!” (Mk 9:23). Csak az lehet szabad efelé a végtelen felé, aki számol a végessel, de a végtelennel is. Jézus számolt az ember nagyra hivatottságával, de a nyomorúságával is. És persze Isten valóságos segítségével.

De Jézus soha nem manipulálta az embereket még a jó érdekében sem. Ha az ember Isten képmása, akkor ezt komolyan lehet venni. Akkor is, ha az ember nemcsak Isten képmása, hanem bukott lény is. A hit viszont az az előhívható őseredeti bizalom, amely számol Isten végtelen lehetőségével és segítő szándékával. Ezt a hitet kell életre serkentenünk magunkban is, lelkigondozóként a ránk bízottakban is.

Jézus abszolút módon függött az Atyától

Istennek soha nem kell igazolnia önmagát. Jézus számára Ő volt az abszolút tekintély. Ha követni akarom, akkor én sem igazodhatok ide-oda. Vagy Isten - vagy a világ istene. De ő nem más, mint a sátán (Jn 8:44). Mert vagy Jézus az Úr és akkor Jézus szava érvényes: „add oda!”, „ne üss vissza!”, „van második mérföld is!”- és ha követni akarom, akkor bizony indulnom kell! De hát nem azt mondta Jézus, hogy így válunk a Mennyei Atya gyermekeivé? Azon innen pedig nincs más, csak „szalon apostolság” meg az égből tüzet kérő lelkesedés.

Mert vannak más „urak” is, - és azok is parancsolnak. A természetem, az idegeim, a múltam, a tanultságom, az érdemeim. Ezek mind parancsolnak. Ezek a parancsok összeütköznek Jézus parancsával, és valamelyik győztesen kerül ki belőle. Igaz, hogyha ez a másvalaki nyújtja a kezét, akkor minden helyzetben ártatlannak fogom érezni magam. Így aztán nem csoda, hogy bele is bonyolódok mindenbe. Nem értem, hogy az a másik hogy lehet olyan ideges, türelmetlen, nagyravágyó, stb. Jól beolvasok neki, mert segíteni szeretnék. Ki akarom venni a szálkát a szeméből (Mt 7:1-5). De mit mondott Jézus ezzel kapcsolatban? Saját magamon kellene kezdenem! Mert tisztátlan a kezem. Nem gyógyít, hanem fertőz. Nem használok, hanem ártok. Pedig olykor nagyon elfertőződött sebekkel is találkozunk. Nemcsak arról van szó, hogy kicsavarodott természetünk görbeségeit kellene kiegyenesíteni, mert ezek a sebek lehetnek halálosak is. Mert aki nem veszi komolyan a maga bűnét, az nem fogja megragadni a gyógyító keresztet sem. De a bűnbánattalanságához is segítséget kaphat. Akik mindig valakik ellen határozzák meg saját hitüket, végül mindenki ellen fogják. Aztán ha nem marad más, csak egymás ellen.

Nyaranta nagy beszélgetéseim vannak a szolgatársaimmal, és sokat tanulók tőlük. Amikor egy-egy nehéz helyzetet végigbeszélünk, igyekezünk szétszálazni azt, hogy mi honnan való? Mi származik emberi gyarlóságunkból, - azt kellene írnom gyarlóság helyett, hogy emberi „olyanságunkból”, - hiszen mindnyájan valamilyenek vagyunk. Örökölt természetünkből, a rossz körülményeinkből, vagy máshonnan: egyenesen magától az ördögtől? Neki pedig milyen rémisztő az ordítása (1Pét 5:8)! Ránk tekeredve mint egy tengeri kígyó, összezavar (2Kor 11:3)! És milyen ártatlannak látszó érdekes kínálata van, hogy folyamatosan csábítson (Jak 1:14)! Ezeken kívül mennyi rossz hírt hallunk másokról, és mennyi rossz hír terjed rólunk is, - hogy valamennyiünket beszennyezzen.

Melyikünk ne ismerné ezt a maga életéből? Hányszor láttunk mi magunk is későn, és akkor is csak könnyes szemmel: tisztán (Mt 5:4). Mindez még az Úr Jézust is megkörnyékezte (Zsid 4:15). Olykor tudjuk, hogy vigyáznunk kell, mert kísértésben vagyunk. Indulataink tüzelnek, és mi a Szentlélek tüzének gondoljuk. Érzékiségünk, hajlamaink, megtámadottságunk és ki tudja még mi minden kapu a kísértő számára. Valamilyen módon ezt érzékeljük is. De olyan is van, hogy azt se tudjuk, hogy mi van velünk. Ilyenkor vagyunk a legvédtelenebbek. Ha azonban felragyog a fény, nem csupán a bűneink látszanak meg, hanem már a Golgota keresztje is. És annak a fénye odaátról, a mennyből jön.

Tehát nagyobb megértéssel, empatikusabban, tapintatosabban, Jézusibb módon, tisztább lelkülettel kellene rendelkeznünk, hogy kiigazodjunk ezek között, - hogy aztán valamiféle itt szerzett realitással forduljunk azok felé, akiknek szüksége van ránk. Meg kellene értenünk, el kellene fogadnunk, hogy emberek vagyunk. Ő is az, meg én is. Jézus azonban nem angyalokért halt meg, hanem az ilyenekért, mint amilynek mi vagyunk (Zsid 2:5). Gyarlók, pedig nem akarunk azok lenni. Töredékesek, pedig vágyunk a teljességre. Még lelkigondozóként is kegyelemre szorultak. De Jézus azért támadt föl és él, hogy segítsen (Zsid 4:14-16).

Észre kellene vennünk, hogy az a másik mért olyan, amilyen. Hol kell leválasztani róla azt, ami nem is ő, hanem csupán valamikor ráragadt. Gyerekkori sérülések, a közerkölcs hatása, rossz példák, róla való pletykák, nekibuzdulásait követő csalódásai... Hogyan lehetne leválasztani róla, hogy ő ne sérüljön? Hogyan lehetne megerősíteni őt a kísértései idején, hogy ellen tudjon állni? A farizeusok szidalmazták a bűnösöket, de attól azok nem lettek jobbak.

Mert ha ezt nem látjuk világosan, akkor olyanok vagyunk, mint az az orvos, aki a bacilussal együtt támadja magát a beteget is. Pedig semmi mást nem szabadna tennünk, csak gyógyítani. Szabadulást hirdetni, ha látjuk, hogy tényleg a szabadulásra vágyik. Vagy felkelteni benne ezt a vágyat. Soha nem tudjuk, hogy emberben ténylegesen mi lakik? Mennyi jó szándék, csak legyen aki biztatja. Mennyi jó szó, csak elő kell csalogatni. Mennyi tehetség, csak terepet kell biztosítani, és kibontakozik mintegy magától. Jézus nem az átlagon felüli képességűeket hívta tanítványainak, hanem csupán az egyszerűeket, és mégis apostolokká váltak mellette. Pedig legtöbbször csak egy tópart volt a tantermük, maguk pedig lassú észjárásúak voltak. És ha olykor ezt szemükre is vetette (Mt 17:17), mégis barátainak tekintette őket (Jn 15:15).

De létünk és szolgálatunk bonyolultságában nekünk is csak az Istentől való abszolút függőségünk segít kiigazodni. Ezért pedig nekünk is meg kell küzdenünk. Az Ószövetség tele van egy sajátos szófordulattal: „az Úr előtt”. Ami ott rendben van, az rendben van. Ami ott nincs rendben, az a valóságban sincs. Ez a kifejezés: „az Úr előtt” az őstörténettől a Jelenések könyvéig megtalálható. Nóé igaz volt az Úr előtt (1Móz 7:1), Káin viszont futott az Úr elől. Hogy Ábrahám ott állt az Úr színe előtt Sodomáért, ez azt jelentette, hogy csak Istentől remélhetett kedvező fordulatot. „Az Úr előtt állni” - erőteljes minősítése egy Istentől igazolt ügynek vagy embernek. De ez egyben védelmet is jelent. Elvettetni az Úr elől, egyenlő a halállal, sőt végül a kárhozattal.

„Az Úr előtt állni” tehát mindenki számára egyenlő egyfajta ítélettel és felmentéssel. Méghozzá mindkettővel egyszerre. Ugyanis itt válik világossá, hogy mennyit ér az az ügy, amelyről szó van, vagy éppen az az ember akiről szó van. Mit tesz jól vagy rosszul? Miben lát Isten másként, mint ő? Miben kell változtatnia vagy változnia? Ahogyan Isten lát minket, az a valóság. A mi szolgálatunk pedig nem más, mint visszasegíteni az embereket ebbe a félelmetes és gyógyító közegbe: az Istentől való függőségbe. A Biblián nőtt atyák szerint az Isten országa: tisztaság, őszinteség, nyugalmában is feszes jóakarat és ezen felül kemény munka. De mindezek között is békesség. Amit hit címén ezen kívül kínálnak, az nem más, mint képzelgés – mondták az atyák.

Jézus viszonya a Bibliához

Jézus nem dobta ki a régi parancsolatokat akkor sem, ha ő újakat hozott. Megbecsülte az Ószövetségi igéket, Mózest és a prófétákat is. Nem tette bírálat tárgyává Isten szolgáit, hanem azzal becsülte meg őket a legjobban, hogy igehirdetésük és minden más munkájuk folytatójának tudta magát (Jn 5:46). Ő nem állította szembe az evangéliumot a törvénnyel. Amire a szeretet vágyik, azt megköveteli az igazságosság. Az isteni törvény nincs ellentétben Isten embert mentő munkájával: az evangéliummal. Ha valakit megmentése érdekében felmentünk az Ige követelményei alól, akkor sötét erőknek tesszük ki, pedig menteni szeretnénk. Túl sok körülöttünk a vizenyős terület, ahol el lehet sűlyedni. És nem lehet egyetlen emberek között felmerülő vitás kérdést sem megoldani Isten akaratával szemben.

Az ember isteni teremtmény, és a kegyelem is Istentől ered, amely kisegíti őt a bajából. De a rend is Istené, ahová beemeli. És nincs olyan isteni kegy, ami jogot adna a bűnben maradásra vagy az ezzel kapcsolatos közönyre. A kegyelem nem az ember kárhozatára adatott, hanem a megtérésére, a megváltozására és üdvösségére. Ha a bűn beteggé tett, az nem fog meggyógyítani.  A bűn soha nem menti meg azt, aki elkövette (Préd 8:8). Jézus nem a régi életre szabadít fel, hanem az újra. Nekünk se kellene leragadni senki bűnénél, de annál a pillanatnál se, amelyben megtért. Ma ide szeretik kötni az üdvbizonyosságot. Pedig ez csak kiindulás.

Akit Jézus megszabadított, annak szüksége van arra a tanításra, ami tőle származik. Akit a Szentlélek szül újjá, annak szüksége van az Ige táplálékára. Az ige lehetővé teszi azt az erkölcsi tartást, amitől az ember embernek érezheti magát. Azt a spirituális tisztánlátást, ami megóv minden kártékony erkölcsi és szellemi befolyástól. Isten tudománya, törvénye, igéje, maga Jézus, mint az élet kenyere táplál (Jn 6:35).  Lehetővé teszi és fenntartja a hitből való életet. Hogy szívünk érzéseit, gondolatainkat, terveinket, napi programunkat Ő határozza meg. De ekkor nem lesz az életünk meddő, és nem is fogjuk megunni Krisztus-követésünket se. Mert különben a régi gondolataink, élmények elevenednek meg. A régi érdeklődési körünk a régi természetünk szivárog vissza, és újra aszerint kezdünk érezni, gondolkodni és tenni. Mert az ember lelke nem tűri az űrt.

Egyedül az Írás a megbízható mérték, amelyhez igazodhatunk. Jézus is ezt tette. És ezért fel kell tennem magamnak a kérdést, hogy én akarok-e Krisztus-követőként radikálisan ellent mondani a régi természetemnek, valójában magának a sátánnak? Ez az első keresztények idején a keresztelés előtti hitvallásuknak sarkalatos kérdése volt. A sátán a szellemi világhoz tartozik – bukott angyal (Ez 2:12b-15). Ezért járatos a mennyei dolgokban is, de ért hozzánk emberekhez is. Kitűnően ért ahhoz, hogy elkedvetlenítsen Jézustól. Hogy parancsait nehéznek, élet és boldogságellenesnek tartsuk. A sátán felment a tiszta erkölcs fegyelme, a kereszthordozás kötelessége alól. A megbocsátást ostobaságnak mutatja, a bosszút jogosnak, a pletykát érdekfeszítőnek.

Ma nincs üldözés. Könnyebb azt választani, amivel nincs sok vesződség. Az viszont tény, hogy mindig boldogok voltak azok, akik a Krisztusért szenvedést vállaltak. Senki nem tudja, hogy lesz-e még üldözés a tiszta hit és erkölcs miatt, és ha lesz, az mikor lesz? Jézusra föl lehet nézni a legnehezebb időkben is, amikor mi elfáradunk és a sátán nyers uralma szorongat. Ha üldözésre kerülne a sor, hol lenne az a pont, ahol megtörnénk, vagy megalkudnánk? A válságos időkben az szokott felszínre jönni, ami addig összegyűlt bennünk. A növekvő jólét idején azonban elhalványodik a hívők szenvedésre való készsége.

Jártunk Erdélyben azokban az időkben, amikor minden utcasarkon Ceausescu kép dísztelenkedett. Részt vettünk olyan istentiszteleten, ahol az elemlámpák meg a gyertyák kéznél voltak, mert az áramszolgáltatás bármely pillanatban megszűnhetett. Ott voltunk mi is imaóra előtt már egy órával, és együtt énekeltünk azokkal, akiknek a megfélemlítés miatt az egyetlen hely az imaház volt, ahol fellélegezhettek. És ott volt köztük Jézus, mert erre vágytak. Nem volt kenyerük, csak fekete és kemény. Húst nem láttak heteken át. Volt, hogy a prédikátoraikat letartóztatták és elvitték a Duna-deltába. De amikor az ötvenes-hatvanas években elindult köztük az ébredés, rájöttek, hogy Isten parancsai nem arra valók, hogy kijátsszák őket. Minden nehéz körülmény: szegénység, elnyomás ellenére elkezdték rendezni soraikat. Ki-ki önmagán kezdte. Nem akartak bűneikkel egyezkedni, hanem meg akartak tisztulni. Engedelmeskedni akartak Jézusnak, és Isten kiárasztotta rájuk áldását. A határnál eldugdosott Bibliáinkkal nem mi vittünk nekik valamit, hanem ők nyújtották nekünk a romlatlan Krisztus-illatot.

Mert lehet-e Krisztusi célok elérése érdekébe befogni azt a megváltatlan Isten ellen lázadó óemberi természetünket, amit meg kellene „öldökölnünk” (Kol 3:5-17)? Ma ilyenekről szólnak a divatos „missziók”: egó építés, előny-szerzés, kényelem-szeretet, áldozat nem vállalása, hírnév. És merjük nevén nevezni: pénz. Aki azt hiszi, hogy a megromlott, lázadó emberi természetet be lehet állítani Isten akaratának szolgálatába, az nem ismeri sem az embert, de Jézust sem. Illúziói vannak önmagával és a Krisztus-követéssel kapcsolatban. Lehet-e Krisztus szerint élni, és bármi értelmeset tenni másokért, ha azt az óembert, amelyet meg kellene ölnünk, babusgatjuk és kényeztetjük? Nemcsak meghagyjuk követelődző jogait, hanem féltjük minden sértéstől és sérüléstől. És ha olykor nem kapjuk meg a jogosnak vélt elismerést, ezt azonnal érezzük is. És jó, ha csak érezzük, és nem éreztetjük másokkal.

De az Atya akaratát cselekedni nem kényszer, hanem bármivel jár, - akkor is „édes” és boldogító (Zsolt 19:11 ⇢ Mt 5:3-12). Nyugodtabbak és emberibbek leszünk, de ez csak később derül ki. Viszont nem csupán emiatt „édes”, hanem azért, mert Isten szeret engem, és én is szeretem Őt (1Jn 4:7-12). Az Ő kedvéért sokmindent vállal az ember, amit egyébként nem. Jézus is ezt tette. Szerepünk viszont felcserélhetetlen. Tehát nem én parancsolok, hanem Ő. Nem én szabom meg az összetartozásunk szabályait, hanem Ő. De nem én tartom meg magamat, hanem Ő engem. Nem én segítek neki, hanem Ő nekem.

Ezt én sem máshonnan tudom, csak a Bibliámból. Pásztorként és lelkigondozóként is a legfontosabb feladatom: a Bibliára rászoktatni magamat, meg a rám bízottakat. Hogy velem együtt, de tőlem függetlenül is nyitottak legyenek a velünk közösséget vállaló Jézus Krisztus felé. Méghozzá minden jelentéktelennek látszó napi gondjainkban is. Olvassák naponta az Írást, ahogy én is olvasom.  Öldökölje ő is az óemberét folyamatosan, mint ahogy én is. Ez nem könnyű neki se, de nekem se. De nem adhatunk olyan tanácsot senkinek ami gyengíti az Isten iránti engedelmessége készségét. Ami nehéznek látszik, de Isten akarata szerint való, arról utóbb kiderül, hogy az a könnyebb és ráadásul emberségesebb. Az Isten részéről érkező fenyítés sem látszik mindig kellemesnek, utóbb azonban az igazság békességes gyümölcsit termi (Zsid 12:11).

Lehet úgy gondolkodni, mint az Isten?

Jézus megtanít úgy gondolkodni, ahogy Isten gondolkodik, úgy érezni, ahogy Isten érez[10]. Hiszen aki becsületesen és nyíltan akar élni, annak előbb becsületesen kell gondolkodnia. Ez a szavunk fedezete. Szeretni azt, amit Isten szeret, és elhatárolódni attól, amit Ő gyűlöl (Jer 44:4). „Mert én, az Úr szeretem az igazságot, gyűlölöm a rablást és az álnokságot.” (És 61?8). „Senki sem szolgálhat két úrnak, mert vagy az egyiket gyűlöli, a másikat szereti. Nem szolgálhattok Istennek és a mammonnak.” (Mt 5:24). A gyertyatartók között megjelenő megdicsőült Jézus a gyülekezet Ura megdicséri az efézusiakat, mert gyűlölik azt, amit Ő gyűlöl (Jel 2:5). Jézus követése tehát nem valami mindenbe belenyugvó bárgyúság, hanem egy sajátos határozott bátor kiállás az Isten igazsága mellett.

Mert Jézus rányitja a szemünket arra, ahogyan Isten látja a világot, benne az ember-lét lehetőségeit de veszélyeit is. Isten együtt látja a földet és a mennyet, az időt és az örökkévalóságot. Ebből a szempontból egészen más dimenzióba kerülnek Jézus szokatlan parancsai is. Ha így látom, nem is olyan teljesíthetetlenek. Aztán ha azt tapasztalom, hogy bennem és körülöttem valamiféle összhang keletkezik, már utóbb nehézség nélkül ragaszkodok hozzájuk. Mert ezek a konkrét parancsok konkrét eredményeket szülnek. Például a házastársak vagy a gyülekezet tagjai nemcsak kijönnek már egymással, hanem már nem is tudnának egymás nélkül élni. Kiegészítik, kijavítják, kisegítik egymást.

Ennek érdekében imádkozunk úgy, ahogyan ő imádkozott, és az Atya meghallgatja az ilyen imáinkat. Jézus megtanít ráhagyatkozni az Atya mindenhatóságára, mindentudására. És ekkor nem idegeskedünk, hogy nincs minden úgy, ahogy lennie kellene. De ez nem akadályoz meg abban, hogy Jézus példáját követve megtegyük azt, amit megtehetünk. Jézus, ha feladata volt, soha nem kért előzetes biztosítékot az eredményre nézve az Atyától. És emiatt soha nem nyafogott![11] Hanem csak imádkozott.

Sokan, akik meglátogatták Kalkuttában Teréz anya Szeretet Misszióját, meglepődtek azon, hogy minden délben megszakították gondozói munkájukat. Otthagyták a Haldoklók Házát. Miért? Az imádság kedvéért. Megtanulták, hogy az imádság nélküli munka csak emberileg valósíthat meg valamit. Ők viszont az Isten által felkínált lehetőségeket vették célba.[12]

Jézus soha nem vette át a világ stílusát. Mert a Jézus-követésben nem a szabálytól való eltekintésről van szó, hanem éppen a radikális ragaszkodásról az egyetlen szabályhoz, amelyhez érdemes: az Istenéhez. Ez által meg is szűrődnek a dolgaink. Fel kell ismernünk, hogy mi származik fentről, és mi lentről, csupán emberektől, vagy éppen saját magunktól. Az Atya akarata az egyetlen, amihez ragaszkodnunk kell! Amikor másokon segíteni akarunk, olykor ez a szűrés legnehezebb. Mert ennél sokkal kisebb elvárással vannak felénk: csupán pillanatnyi segítséget igényelnek. Pedig minden kapcsolat és ügy gyógyulása ott kezdődik, hogy engedelmeskedni akarunk Istennek.

Paul Claudel[13] szerint ekkor válunk ténylegesen azzá, akik hívőként vagyunk! Ez a lelki egészségünk titka. De ez csak akkor lehetséges, ha fölismertük, hogy nem Isten van értünk emberekért, hanem mi Őérette. Abban a pillanatban, amikor az ember elkezd nem önmagáért, hanem Istenért élni, rálépett arra az útra, amelyen ő az lesz aki, vagyis amilyennek Isten teremtő terve szerint eredetileg is lennie kell. Ez személyenként mindenkire igaz.

Ettől azonban megnyugszunk. Ugyanazok maradunk, mégis mások leszünk. Olyan ez, mintha új személyiséget oltottak volna belénk (Jn 3:5-8). Fölajánlva magukat Istennek odakerülünk teremtő tevékenységének sugarába, és testünk, lelkünk, érzelmi, értelmi, akarati világunk összeolvad végre egy egységgé, - végre egész emberré válunk. Mert nincs külön anyagi, külön szellemi létünk. A kettő egybe van gyúrva egyik a másikban szervesen létezik. Minden egyformán fontos, minden mindennel összefügg. Egyik a másikat támogatja az önátadásban, az életszentségben és a szeretetben. Hiszen az egész természet sem más, mint Isten igazságának és szeretetének illusztrációja. Ebből nem maradunk ki mi emberek sem.

Ehhez persze hallani kell a Jó Pásztor hangját. Jézus szerint az ő juhai idegent nem követnek (Jn 10:1-5). Legtöbbször már a hang másmilyensége is jelzi, hogy valami idegenségről van szó. Ha a szelíd hang helyett nagy a zaj. Ha a Pásztor eddig türelmes volt velem, és a csendben szólalt meg, megváltozott volna? A Pásztor eddig nem hajszolt, hanem kézen fogva vezetett (Jn 10:4, 27-30). Most hajszolna? Eddig mindent megadott, most aggódnom kéne? Eddig, ha arra kért, én is adtam, vagy igyekeztem adni, most félnem kellene, hogy elfogy?

Mi vágyhatunk arra, hogy olyanok legyünk, mint Jézus? De hiszen az övéből élünk (Jn 15:1-8)! És az övéből telik arra is, amire a mienkből nem. Drága öreg bácsinak Vésztőn két-három kapirgáló tyúkján és néhány malacán kívül semmije se volt. De akkoriban Békésben sorozatban épültek imaházak: Gyulán, Békéscsabán, Békésen, Vésztőn. Minden esztendőben hozott egy levágott százkilósat annak a negyven-ötven embernek, akik szombatonként reggeltől estig építették az Isten házát. Köszönetet se várt, hiszen Jézusnak hozta. Adni, és adni, és megint csak adni... De jó volna! Csak úgy, mint Jézus!

Jézus „Jézussága”

Jézus soha nem vette át azoknak sem a stílusát, sem a lelkületét, akik valamilyen hamis szándékkal közeledetek hozzá. Mikor azt kérdezték tőle, hogy szabad-e a császárnak adót fizetni, ő örök igazsággal válaszolt: add meg a császárnak ami a császáré, Istennek ami az Istené (Lk 20:20-26). Amikor a feltámadás lehetetlenségét akarták bizonyítani, Isteni kinyilatkoztatásra hívta fel a figyelmet: számára mindenki, az ősatyák is élő elevenek (Lk 20:27-39). Amikor azzal vádolták, hogy az ördögök fejedelme által űzi ki az ördögöket, válasza annyira logikus volt, hogy nem csupán elhallgattak, hanem fontos tanítást is fűzhetett hozzá: csak a jó fa teremhet jó gyümölcsöt (Mt 12:22-37).

Nála a csodatétel embermentő tett volt és nem holmi látványosság. Nem csinált cirkuszt sem az ember nyomorúságából, sem abból ami szent: egy ember gyógyulásából. Amikor amiatt bírálták, hogy vámszedőkkel ül egy asztalhoz, Isten irgalmának természetével válaszolt: a betegeknek van szükségük orvosra, nem pedig az egészségeseknek (Lk 5:27-32). Amikor Názáretben le akarták taszítani a hegyről, egyszerűen átment közöttük (Lk 4:29-30). Nem átkozta meg őket. Még a tanítványainak se engedett, amikor azok tüzet kértek volna az égből, mert nem fogadták be őket Samáriában (Lk 9:51-56). Figyelmeztette őket, hogy azt se tudják miféle lélek lakik bennük. Nála sohasem volt adok-kapok. Mindig az Atya által rábízott igazság és áldozatos szeretet szerint járt el. De nem egy filozófus magasságának érthetetlenségéből, hanem a romlatlan mennyei világ egyszerűségével. Jézus a kereszten is irgalmas volt. Megbocsátott azoknak, akik ide juttatták. Imádkozott értük. Ezzel nagy kérdő és felkiáltójelet hagyott maga után nekünk. Igazunk van, ha haragszunk? És mit tegyünk, ha ránk haragszanak? Akár ok nélkül is? És biztos, hogy mindig ok nélkül?...

Ha vitapartnerükké vált volna, nem tudott volna rajtuk segíteni. Az orvosnak nem az a dolga, hogy győzködjön a betegével, hanem hogy gyógyítsa. Ha ez a többlet nincs meg nálunk, akkor válik a lelkigondozó vitatkozó féllé, vagy csak kioktat. A megnyert vita sokszor egyenlő egy elveszített lélekkel. Nem kellene a szelíd vesztes szerepét tudatosan is vállalnunk? A minket ért támadások ellen egyféleképpen védekezhetünk: oda tartjuk a másik arcunkat is. Ha viszonozzuk, máris vesztettünk: az Úr Jézus velünk maradását. Az is minősítés, ha valami olyan jelentéktelen, hogy nem is kell foglalkozni vele.

Ő soha senkitől nem kért olyat, amit ő meg ne tett volna. Ha azt mondja, parancsolja, tanítja, kéri, tanácsolja (micsoda regiszterbőség!), hogy bocsássunk meg, vegyük észre - Ő megbocsátott. Hogy tartsd oda az arcod, - Ő odatartotta. Hogy add oda, ha nem is jogos, - Ő odaadta. Hogy a másik emberért, még a bűnösért is vállalj áldozatot – Ő vállalta. Ez lehetne a keresztyénségünk lényege és lelkipásztori hatékonyságunk titka. Ha jót tehetsz, ne kérdezd, hogy: miért? Azt se, hogy: éppen neki? Azt meg végképp ne, hogy mi hasznod belőle? Mert ha mindezekre tudnád is a választ, akkor már nem is tennél semmit.

Azt tanította, hogy ne úgy imádkozz, hogy mások csodáljanak. - Ő elvonult imádkozni. Ő az Atyától kért és kapott új erőt. Ő tudja azt is, hogy mi a kísértés, ezért ért meg minket kísértéseink idején (Zsid 4:15). Ő is fázott, éhezett, szomjas volt még az együttérzésre is. Vagy megkapta, vagy nem. Nem volt hova fejét lehajtania (Lk 9:58). Nem panaszkodott miatta. Sok nehéz problémánk nekünk is csak az Úr előtti csendes könyörgésünk által oldható meg vagy viselhető el. Nemrég egy apácától hallottam, hogy nem kell feltétlen megmondanunk annak, akiért imádkozunk. Hiszen Istentől várjuk a segítséget, és Isten fog válaszolni imáinkra is. Az imádságunk nem valamiféle pótszer, hanem olykor a legfontosabb és leghatásosabb, amit másokért tehetünk.

Jézus soha nem volt embertelen. De nem úgy volt emberséges, hogy figyelmen kívül hagyta volna Istent. Amikor elibe állították azt a nőt, akit paráznaságban értek, nem gyengítette a „Ne paráználkodj!” – parancsát.  Megesett a szíve ezen a halálra szánt asszonyon. Nem kárhoztatta, de nem is mentegette, hanem megmentette (Jn 8:11). A majdan bekövetkező engesztelő áldozata alapján megtehette. Mert tudta, hogy Isten akarata az ember javát szolgálja, és épp ezért az Atya törvénye mindenki szárára áll, mint a szikla. Olykor lelkigondozás címén elvárnák, hogy bűnbánatuk nélkül is vigasztaljuk meg őket akár az örökélet reménységével is. Nem tehetjük, mert ezzel becsapjuk őket.

De micsoda érzékenységet látunk abban, ahogy a tömegben az egyetlen hitből fakadó érintésre megállt, hogy segítsen egy tizenkét éve vérzőn (Lk 8:45). Vagy észrevegye a hatférjes samáriai asszonyban is az üdvösségre szomjazó lelket (Jn 4:1-26). A gyalázatosakban látta meg a csírájában benne lévő szenteket. Nekik jelentette ki magát olyan nyilvánvalóan, mint másoknak sose (Jn 4:26). Lázár sírjánál könnyezett. Együtt érzett velük (Jn 11:35). És ugyanez a Jézus milyen sziklaszilárd volt akkor, amikor el kellett szenvednie nagypéntek kínjait ezekért a „szentekért”!

Nekünk adott esetben egy kemény és egy érzékeny vitájában kell állást foglalnunk. És milyen megtévesztő már önmagában ez a két karakter. Az igazság kinek az oldalán áll? Mi melyik oldalra állunk? És hogyan tudunk segíteni egyiknek is, meg a másiknak is? Érzékenyek vagyunk-e mi a valóságra? Meg közben a vitatkozó felekre is, mint segítségre szorulókra? Fölfogjuk-e pásztorként azt is, amit nem mondanak el? És amikor tanácsolunk, az mennyire van összhangban az egyetlen igazsággal, az Istenével? Az Ő irgalmas szeretetével? Ha zsákutcába futottunk, akkor merre van az előre? Alkalmazkodni kell-e ehhez a helyzethez, vagy csupán visszafordulni? A tisztánlátásnak ára van: a szenvedésünk. Ha vállaljuk, megtisztulunk, de csak ekkor látunk tisztán.

Jézus nem mérlegelte az Isten törvényét, hanem megtartotta. Nem bonyolította hosszú magyarázatokkal. Nem kérte számon másokon, hanem megtette ő maga (Mt 5:17-48 ⇢ Zsid 8:10). Ő mutatta fel a törvény lényegét, amikor a maga lényét összhangba hozta vele. Kortársai olyan bonyolulttá tették a Bibliát, hogy ki lehetett játszani egyik szabályt a másik ellen. Észrevesszük-e idejében amikor nekünk az ilyen csapdák között kell eligazodnunk? Azzal, ahogy Jézus viszonyult a törvényhez, megtarthatóvá tette. Istenre kell tekintenünk ilyenkor is, aki ismeri az emberi teljesítőképesség határait. Ahogy ő maga szíve-lelke, ösztönei szerint nyitott volt az Atya felé, ebbe a szent közösségbe hívott meg minket. Ekkor Isten parancsai többé „nem nehezek” (1Jn 5:3). És csak ebben a felszabadult, de Istenhez kötődő lelkületben válunk alkalmassá arra, hogy másoknak segítsünk. Ne nehezítsük tehát, hanem könnyítsük meg az ebbe való beigazodást. De merünk-e rákérdezni partnerünk elkötelezésére? Hiszen a bemerítkezése erre tett önkéntes ígérete volt.

Jézus szabályai csak akkor válnak egyszerűvé, ha minden komplikációt mellőzve így kezdünk el gondolkodni és tenni. Magunktól, és ne másoktól várjuk ezt is: „bocsáss meg 77x is!”. Mert ha mi magunk is elkezdünk mérlegelni, akkor arra jutunk, hogy egyáltalán lehet-e ilyet? És ekkor elbizonytalanodunk. Pedig, ha minden körülményeskedés nélkül egyszerűen csak megbocsátunk, akkor rájövünk: ilyen egyszerű!? És az összes lelki energiánk, amit lekötött a haragunk, sértődöttségünk, azonnal a rendelkezésünkre áll. Arra is rájövünk, hogy - ezt Jézus így mondta, de maga is így tette. Ő is megbocsátott. Ekkor pedig ott érezhetjük magunkat Őmellette. Mellette pedig indulatoktól mentesen normálisan kezdünk gondolkodni, mérlegelni és felszabadultan viszonyulni mindenkihez. Mikor értünk el sértődékenységünkkel bármit? És van-e türelmünk a könnyen sértődőkhöz is? Abban akarunk-e segíteni nekik, hogy legitimáljuk a sértődéseiket, vagy pedig abban, hogy kijöjjenek belőle? És mások gyengéi iránt is megértőbbé váljanak? És lehet-e ezt a lelkiséget sértődött lélekkel nekünk elősegíteni?

Nem arra kellene vágynunk, amire nem vagyunk képesek - halottakat támasztani, betegeket gyógyítani, ördögöket űzni, miközben alig vesszük észre, hogy amikor az Isten igéjét egyszerűen csak éljük, ördögöket űzünk: a gondolatainkba, érzelmeinkbe beférkőzött ördögöket. Hiszen amikor Isten Igéjét prédikáljuk, akkor is gyógyítunk, vigasztalunk, erősítünk, és akkor is ördögöket is űzünk, mert megelőzzük a rosszat. Halottakat támasztunk - elhalt nemes elhatározásokat - anélkül, hogy erre külön gondoltunk volna. Rég tudott Igék elevenednek meg bennünk meg másokban. Mi előbb akarnánk magunknak a látványos isteni hatalmat, mielőtt a Krisztus-követésben a lehetséges lépéseket megtennénk.

Ő viszont nem szűkítette le a bűnt bizonyos területekre, úgy mint lopás, hamistanúskodás, paráznaság, hazugság, stb. Senki nem látta a bűnt a maga valóságban olyan tisztán, mint ő. Hogy az a kísértések által a magától a sátántól származik, és a kárhozatban végződik. Nem tudjuk, hogy mi magunk is mikor esünk áldozatává. És nincs olyan nemes emberi törekvésünk, amit ki ne kezdhetne. A világ ellenben ma a bűntudat hiányában szenved. Ő nem győzi hangoztatni, hogy a bűn nem személytelen hatalom, hanem a bűn mögött az ördög áll (Lk 11:14-28). Ő viszont azért jött, hogy megtörje a bűnnek ezt a győzelmes hatalmát. Ezért határolta el az ördög munkáját attól a segítségre szoruló embertől, akit tizennyolc éve kötözött meg a sátán (Lk 13:15-17). De ezért tudta megszabadítani azt is, akiben hét ördög volt (Mk 16:9). A bűnével szemben fellépése radikális volt, a hét ördögből nem űzött ki csak hatot, mert annak az embernek utóbbi állapota rosszabb lett volna az előzőnél (Mt 12:45). Nem volt hatalmának más jele, csak a józan és szeretetteljes szava. Ennek a szónak azonban olyan hatalma volt, hogy még az ördögök is kénytelen voltak engedni!

De tudta, hogy a legszentebb dolgok is bűnné válhatnak. Ige, Biblia, adakozás, istentisztelet is, - ha hiúság, mások megalázása, vagy anyagi haszonszerzés, stb. szennyezi (Mt 23:5). Az Isteni akarat által alapított papság (2Móz 29:1), a törvény magyarázata is megromolhat (Mt 15:1-20). De ettől még a törvény Istentől való marad. Viszont ha a legszentebb dolgokhoz tisztátalan kéz nyúl, akkor még a templom is beszennyeződik. Pedig az ő számára a templom imádság háza volt (Mt 21:13). A pénzváltók asztala (Jn 2:15) azonban semmivel nem volt különb a Baál oltároknál (Jer 32:28-30). Ezért, és csak ezért ragadott ostort és tisztította meg a templomot (Jn 2:13-22). Mert számára a templom az Atya háza volt. Tudta, hogy minek van és mindek nincs ott helye. Más miatt nekünk se volna szabadna korbácsos „lelki harcossá” válnunk. De az Isten házát meg kellene tisztítanunk a könnyed szórakozást, mindenféle önfényező előmenetelt célzó ravasz tervek elérését szolgáló eszközöktől és szándékoktól (Jer 11:15). Az Ószövetségi időkben még engesztelő áldozatot is kellett bemutatni az oltár körüli bűnökért (3Móz 16:32-34).

Jézus nem volt eleve előítéletes a papsággal szemben. Látta azonban azt a nagy torzulást, ami az isteni kiválasztó szándék (2Móz 40:12-15), és a korabeli papság erkölcse között feszült (Mt 23:16-22). Történelmi kényszerek, és megalkuvások vezettek ahhoz az állapothoz, amikor a templomi szolgálat nem egyszerűen elgépiesedett, hanem a pénzért végzett szolgáltatás színvonalára sűlyedt. Mert a papokat beszippantotta a profán hatalom. Ez nem akkor következett be utoljára a történelemben. Indokolatlan azonban az a szektás papagyűlölet, amely azt hiszi magáról, hogy ezzel fokozottabban jár Jézus nyomában. Bemerítő János apja Zakariás is pap volt. És Luther, Károli Gáspár, Tamási Áron is papok voltak. Vagy éppen Dietrich Bonhoeffer, vagy II. János Pál pápa, akik felvették a harcot a gonosz diktatúrájával szemben. Apor Vilmos is, aki vértanú lett a nála oltalmat keresők tisztességének védelmében. De vigyáznunk kellene a vallási pozíciókkal, mert ezek lehetnek megtévesztők. Voltak fegyvereket megáldó és a hatalommal kollaboráló besúgó papok is. Akiknek előbb Jézustól kellett elfordulniuk. Bár ne lettek volna!

Jézusnál azt lehetne mondani, hogy az élet istentiszteletéből ment fel Jeruzsálembe a templom istentiszteletébe. Milyen Isten-illatú légkör lehetett Jézus mellett folyamatosan a hét minden napján! Böjte Csaba írja: [14] szeretem magam elé képzelni, ahogy a szorgalmas napi kétkezi munka végeztével vacsora után a szent család kiül a ház előtt a kispadra. Fölöttük ragyognak a csillagok, a gyermek Jézus odabújik édesanyjához Máriához. József elkezd énekelni egy szép ószövetségi zsoltárt. Milyen egyszerű, tiszta kép a családról. Ebbe a drága zavartalan egyszerűségbe hívott meg minket az Isten. Később is azt mondták róla, hogy az ács fia (Lk 4:22).

Ő nem szervezett semmiféle ellenintézményt Izráel gyülekezetével szemben. A tanítványok köre nem az volt. Ma alig van új alapítású ébredési mozgalom, amely azonnal ne a többiek ellenében határozná meg magát. Ő sose mondta, hogy a templomban nem lehet megtalálni az Istent. A kommunista elnyomás idején, mint a felemelt ujjak mutattak a templomtornyok az ég felé. A harangoknak hatásosabb és boldogítóbb szavuk volt, amint a tanácsházák tetején recsegő hangosbemondóknak, amelyek egyebet se tettek, mint gyűlöletre uszítottak.

Ma a vallási és vallásellenes eszmék reneszánsza idején, mit kezdünk a gyülekezeteinkben is lappangó apró, vagy annak gondolt gyűlölködésekkel? Amikor körülöttünk a vallási és nem vallási gyűlölet összeütközik, vagy éppen összekapaszkodik? Vajon a hívők gyűlölködése nem gyűlölet? Nem ugyanonnan származik, mit bárki másé? Ha átkereszteljük, attól más lesz? Jézus az igazság tekintetében nem volt közömbös. Tudta azt, hogy az igazság az Atyáé, ezt nem szabad gyengíteni, „megértéssel” kezelni a saját táboron belüli bűnöket. De azt is tudta, hogy aki nem akar megszabadulni a saját szívében levő gyűlölettől, az nem is fog megszabadulni. Aki nem akar szeretni, az nem fog szeretni, hanem gyűlölködni fog. Nem lehet senkit kényszeríteni arra, hogy éljen úgy, ahogy nem akar. Higgyen abban, amiben nem hisz.

De hogyan lehetünk toleránsak azzal szemben, amiről eleve tudjuk, hogy gonosz? Úgy, hogy megmaradhatunk vele szemben kellő távolságra, de igazságosnak és szeretetteljesnek is. Ami rajtunk áll megtesszük, hogy megváltozzon (Rm 12:18). Legtöbbször ennél többet nem is tehetünk. De tudjuk-e, hogy a békességszerzésbe olykor beleperzselődhetünk, és mégis vállalnunk kell, akár áldozatok árán is. Ekkor sem tehetjük, hogy lerázzuk magunkról a békéltetés szolgálatát.

Jézus soha nem vállalta, hogy a jótetteket és a bűnöket megszámoljuk, és a kettőt arányba állítsuk egymással, aztán ha netalán az erény több, akkor megnyugodhatunk. Ez a számolgatás soha nem objektív. Isten sose számol, hanem a bűnbánónak megbocsát. Sok lebénult lélekkel találkoztam. Mindenki fel tudta sorolni az összes jótettét, ha kellett olyan szép köntösben, hogy az öndicséretnek még a látszatát is elkerülje. Isten meg tud szabadítani bűneinktől, de az előszámlált jótetteinktől meg tud-e? - ez nagy kérdés. Olykor emiatt szenvedünk legtöbbet és legfájóbban.

Jézus viszont soha senkit nem akart besározni. Nem pletykált, nem hordta a rossz híreket, még csak nem is botránkozott az ilyeneken (Lk 13:1-9). Nem pellengérezett ki senkit. Titoktartó volt, ha valaki neki vallott (Mk 5:33). Nem megbüntetni, hanem megtisztítani akart. Se igazságával, se irgalmával soha senkinek nem ártott. Hogy mit jelent az az Írás, hogy „bűneinket maga vitte fel a fára” (1Pét 2:24), - azt igazából majd csak akkor látjuk a maga teljességében, amikor ennek az eredményét látjuk a mennyben. Nem csak az arra érdemesekkel foglalkozott, hanem a lelkileg halottakkal is (Jn 5:25).

Ő nem volt bőbeszédű. Nem mondta a „szentigéket”, ha kell, ha nem. Főleg nem bántotta az embereket egy-egy bibliaverssel. Nem fogadta el azt se, ha valaki ilyenekkel igazolta magát (Lk 10:29). Amikor valaki hosszú mondatokban mondja el azt, amit tömören és világosan is lehetne, - én közben azon gondolkodok, hogy mit akar eltakarni vele? Nem hiszem, hogy sok jót lehet hazavinni egy bő lére engedett prédikációból. Túl sokat beszélsz? Figyeld meg hogyan hat rád a másiké! Azon viszont érdemes elgondolkodni, hogy a példázat maga a prédikációja volt-e Jézusnak, vagy ez csak egy kivonat belőle? Egy-egy példázat hangosan elmondva csupán egy-két perc. De igazsága mégis átível az egész emberi történelmen.

Jézus nem bízott a tömeg lelkesedésében, és nem engedett a nyomásának se. Ha valakin segíteni akart, azt legtöbbször kiszólította a tömegből. Amikor lelkesedtek érte, és királlyá akarták kiáltani, nem vállalta (Jn 6:22-27). Pedig milyen kedvező missziós helyzetet látunk mi az ilyen topp-pillanatokban. Ő óvakodott felkelteni olyan rokonszenvet, amely csodálatból, érdekből vagy büszkeségből fakad, és nem tiszta szándékból. Mi el vagyunk bűvölve a nagy számoktól. A pünkösdi háromezer lélek van folyamatosan a szemünk előtt, azt se vesszük észre, hogy aznap Jeruzsálemben tizenhét különböző nációt sorol föl Lukács akik aztán hazamentek és vitték a Szentlélek hatását (Apcs 2:5-11). De az első gyülekezetek többnyire házanként jöttek össze, lásd a Filemonhoz írt levelet. Jézus szó szerint elment egyenként elveszett az juhokért (Lk 19:5).

Bár Jézusból hiányzott mindenfajta merevség, görcsösség, de a közönségesség, a szentségtelen lazaság is. Ő természetes volt. Természetes módon tiszta, szent és szeretetteljes. Tudott önfeledt lenni. Enni, aludni jóízűen. Lelkiismeretfurdalás nélkül élvezte az élet Isten-adata ajándékait. Ha házas ember lett volna, bizonyára azt is. Isten nem tiltja azt, amit ajándékba adott nekünk. Jézus mint földre született ember, teljes életet élt. A teljesség nem azt jelenti hogy hosszú, hanem azt, hogy benne van a lényeg: értelmes, értékes, irgalmas, szeretetteljes, szent, de természetes egyszerűségében.

Így senki nem vehette el tőle az Atya iránti háláját a földön lévő gyönyörű dolgok láttán. Hiszen az a világ, amelyet Isten alkotott: szép. Nem birodalmak hozták létre, hanem a Teremtő. Nem önkormányzatok tartják fenn, hanem a Noénak tett ígéretéhez hűséges Isten. Transzcendens szemmel nézte a mező virágait. Ahhoz, hogy boldogok legyünk, egy kicsiny napsugár is elegendő. Jézus nem volt színtelen egyéniség. Nem díjazta a középszerűséget. Megitta a bort, de nem lett alkoholista. Evett-ivott, de nem ezért élt. Nem keresett különös „lelki” élményeket sem. Gyönyörködött a mező liliomaiban, és látta bennük az Atya egész világot átölelő gondos szeretetét. A mezők aratásra érett kalászai a nagy világaratást mutatták neki. Az árvácska hamvas színei, égszínkékje és aranysárgája arról beszélt, hogy milyen gyöngéd kézzel színezte azt a Teremtő. A sok hal hálóba kerülésében a jóságra, szépségre, istenfélelemre megnyerhető emberek sokaságát vette észre. Egy naplemente szépségétől az elmúló idők értékére gondolt. Még a kereszten is biztató szóval fordult a mellette szenvedő felé. Átölelte a gyerekeket és megáldotta őket (Mk 10:13-16).

A megváltott élet sem nem unalmas, sem nem kényszer ízű, nem sápadt, és nem aszketikusan savanyú, hanem teljes és boldog. Dal születik belőle, Dávid és Szenczi Molnár Albert zsoltárai, Bach kantátái, karácsonyi szenténekek és requiemek, valamint feltámadási alleluják. Michelangello Pietája és Munkácsi Krisztus trilógiája. Nincs olyan művészeti ág, amelyet Jézus meg ne ihletet volna. Lehetetlen megszámlálni a Golgotáról vagy a Pantokrátorról készült megrendítően szép festményeket. Haláláról és feltámadásáról szóló hatalmas kórusműveket vagy csendes meditációkat. Ahogy XVI. Benedek pápa tanítja: a keresztény kultúra hitből született. Abból a szívből amelyik találkozott Krisztussal, az Isten Fiával. A katedrálisok nem középkori műemlékek, hanem az élet házai, ahol ma is otthon érezzük magunkat. A szakrális zene, a gregorián, Bach vagy Mozart a hit eleven és jelenlévő hatóerői.[15]

És ott vannak az egészen egyszerű mindennapi dolgaink is: egy okos szó, sok-sok jó és igaz tett. Mennyi szépséges szűz, akikből aztán nagyszerű édesanyák válnak. Mennyi egyenes gerincű ifjú, akiket megfélemlíteni, de megvesztegetni se lehet. Jézus nevében kenyeret adtak az éhezőknek, árvákat neveltek föl, haldoklók szemét fogták le. De nincs olyan tudomány sem, ami megkerülhetné. És hány embernek fordul jóra a sorsa a Jézussal való találkozástól! Hány embernek volt egyedüli reménysége a veszteségek idején. Hány embert segített szépen meghalni! Amikor másokon segítünk, ebből a tiszta világ gazdagságából indulunk ki, és ide hívogatunk. Semmi extrémitás, semmi szenzáció és semmi illúzió! Jézusnál mindez valóság.

Nem volt önző, igazságával sem volt agresszív. Jézus nem járta földi útját keserű szívvel, mogorván, hanem becsületesen, és mindig tettre kész jó szívvel. Áldozata nem a keresztfán kezdődött. Nem számolta a perceket amelyekkel másokat megsegített. De mégsem volt hajszolt. Jézusnak nem volt menedzsere. Nem keresett támogatókat. Nem keltett szimpátiát maga iránt. Nem törekedett arra, hogy elismerjék, dicsérjék, hogy hírneve tegyen. Nem állt mögötte semmilyen stáb. Bölcsen tesszük, ha mi se igénylünk semmi ilyet.

Ő nem igényelte, de nem is ingerelte a hatóságokat. Őrizkedett attól, hogy őt magát és az általa képviselt Isten országát összefüggésbe hozzák a politikával. Jézus nem volt „főnök típus”, hanem csupán magától értetődő természetes tekintélye volt, anélkül hogy erre törekedett volna. Nem átkozta meg, és nem gyűlölte azokat se, akik nem hittek benne, vagy éppen ellenségesek voltak vele szemben. Vajon eszünkbe jut-e, hogy mennyi nemesség van magában ebben a tényben. Minket olykor mennyi sértődött hiúság terhel?

Jézus nem sajátította ki Istent. Alázattal kellene nekünk is tudomásul vennünk, hogy a nem keresztények is emberek. Isten fölhozza napját mindenkire. Sőt Jézus értük is meghalt. Őket is szereti. De neki nem voltak kedvencei sem. Nem kivételezett. Átnézett az emberek címe rangja fölött, de nem az emberek lelkén. A tanítványokat szeretettel terelgette jó irányba. Nagyon is emberi indulataikat nem igazolta, hanem helyreigazította (Lk 9:54).

Nem volt egalista. Nem várta el mindegyiktől ugyanazt. Pétertől hogy Jánossá váljon. Nem akart kialakítani valamifajta „apostoli típust”. A tanítványság nem ölte ki az egyéniségüket, hanem inkább kibontakoztatta. Imádkozott a tanítványokért, miközben azok aludtak. Amikor fölébredtek, nem rótta föl ezt nekik (Mt 14:23). Mi hányszor vagyunk elégedetlenek, sértődékenyek? Mért akarjuk az embereket folyton a magunk elgondolása szerint belenyomorítani ráadásul egy idegen kultúra elvárásaiba? Jézusnak mennyi türelme kellett a lobbanékony, de állhatatlan Péterhez, míg az valóban sziklává változott! Soha nem éreztette vele, hogy nem bízik benne. Nem Péter kereste a helyreállás lehetőségét, hanem Jézus.

Pál apostol azt írja, hogy megüresítette magát (Fil 2:5). Alig értjük, hogy ez neki mit jelentett? Nekünk sokszor ez a legnehezebb: lemondani arról, amiről azt gondoljuk, hogy jogosan megillet. Az apostol az isteni hatalomra és rangra utalt. Nekünk a magánéletünkből a lelkigondozottainkra fordított időnk jelentenék ezt az „áldozatot”. Tudok-e hosszan, együttérzéssel hallgatni. Szívvel odahallgatni valakire? Anélkül, hogy az órámra pillantanék. Anélkül, hogy kioktatnám, anélkül, hogy egy odaillő bibliaversre figyelmeztetném, anélkül, hogy egyáltalán megszólalnék. Pedig ritka az a pillanat, amikor egy segítségre szoruló tényleg megnyílik. Mi töltögetnénk a fejébe az igét oda, ahol tele van valamivel. Előbb ki kellene jönnie, hogy aztán legyen helye annak, ami gyógyíthatná: az Isten igéjének. Jézus nem sietett, és nem siettette az embereket sem.

Az emberré lett Isten sem élt ideális körülmények között. De Jézus nem panaszkodott, ha nélkülöznie kellett. Ha Názáretben maradt volna, békén hagyták volna. Igaz, nem lett volna belőle próféta, tanító, bűnbocsánatot hirdető isteni küldött. Végül Isten báránya se. Ugye ismerjük a mi Urunk jótéteményét, hogy gazdag lévén szegénnyé lett, hogy mi a szegénysége által is meggazdagodjunk (1Kor 8:9)? A lehetetlen helyzetből, a bűn mélységéből hozta vissza az embereket az istenfiúság állapotába. Miközben vádolták, félreértették, nem bíztak benne, ez a körülmény nem volt számára kifogás, hogy így nem lehet!  (megváltani a világot).

Mi sokkal kedvezőbb helyzetben is tele vagyunk panasszal és keserűséggel. Ő a Megváltói szolgálatába nem keseredett bele, nem hagyott föl vele. Nem igényelte a tizenkétezer angyalt segítségét sem, hogy akkor könnyebb lenne. Semmi erődemonstráció! Semmi megfélemlítés! Nincs kényszerítés! Mindig mindenkitől az önkéntességet várta. Soha nem élt vissza sem a hatalommal, sem a bizalommal.

Számított arra, hogy az emberben teremtettségénél fogva megvan a felismerés képessége az igaz és a hamis, a jó és a rossz kérdésében. Számított arra, hogy Isten úgy teremtett, hogy tudunk gondolkodni és mérlegelni. Soha nem sürgette, ha látta, hogy valaki kétségeskedik, de vívódik. Csak ha valaki el akart bújni hezitálása mögé. Tudta, hogy minden léleknek története van, és meg kell érlelődni még a kegyelemre is. Sok küzdés után bogozódnak csak ki a lélek szálai. Ő tudta, hogy minél nagyobb ügyről van szó, annál több időre van szükségünk, - hogy ne hozunk elhamarkodott döntést. Jézus nem siettette.

Első szolgálati helyemen Jánoshalmán tanultam egy öreg paraszt bácsitól: egy deka türelem olykor többet ér, mint egy kiló ész. Egy csöpp méz több méhecskét vonz, mint egy hordó ecet. A gyors és felületes megoldásoknál van jobb: a jó megoldás. Ő soha nem kötött a rosszal kompromisszumot. Ő az igazságot és az irgalmat egyszerre juttatta érvényre. Az igazság helyreállításával szeretett, és a szeretet helyreállításával volt igazságos. Ennek a felelősségét, sőt az árát is magára vállalta.

Nem igényelt magának elsőséget. Soha senkivel nem versengett. Megmosta a tanítványok lábát, az őt eláruló Júdásét is. Nagylelkűségét Júdás felé abban is megmutatta, hogy engedte, hogy az megcsókolja a Gecsemáné kertjében, és nem tiltakozott, amikor az mesternek szólította. Nem kérte számon Pilátustól, hogy Judea helytartójaként mért nem járatosabb a zsidó szokásokban? A főpapoktól, hogy mért nem félik az Istent se? Nem ingerelte őket, de kedvükért vagy hogy a szenvedést elkerülje, nem változtatott semmit azon hogy élt, és amit tanított.

Jézus nem félt. Tudta, hogy semmi nem történhet vele, amiről az Atya ne tudna. Ezért nem is igényelt magának más védelmet. Nem volt pénze, kísérete, a tanítványok szegényen, de a szó legnemesebb értelmében a barátai voltak (Jn 15:15). Nem látszott rajta lépten-nyomon, hogy isteni hatalma van. Nem járt glóriával a feje fölött. Csak amikor segíteni kellett, akkor mutatkozott meg isteni hatalma. Soha nem tett csodát a maga kedvéért. Azért se, hogy messiásként fölismerjék. Ha valakit meggyógyított, megtiltotta, hogy ezt híresztelje (Jn 4:41).

Utolsó heteit nagy feszültségben töltötte. Tudta mi vár rá. Figyelmét ezért néhány még elvégzendő feladatra összpontosította. Megerősíttette tanítványai lelkét, mert tudta, hogy megbotránkoznak majd abban, ami ővele történik. Sok olyan kijelentést tett önmagáról is, amit korábban nem. Hogy három esztendőn át mért éppen azt mondta, amit mondott, mért azt tette, amit tett? Itt találjuk annak a sajátos függőviszonynak feltárását, hogy semmit nem tett önmagától, hanem csak az Atya akarata szerint és felhatalmazásából (Jn 6:38). Ezeket a szavait főként a János evangéliumában találjuk. Ezek az úgynevezett búcsúbeszédek. A tanítványok meg is jegyezték, hogy ekkor valami megváltozott, mert most nem rejtélyesen, hanem nyíltan szól (Jn 16:25-33).

Ő felkészült arra, ami rá várt. Ebből a felkészülésből azonban hiányzott mindenféle kapkodás, érzelgősség, és főképp önsajnálat. De nem vonta vissza, amit eddig tanított. Tudatosan vállalta, hogy halálával megváltsa a világot. Mélyen érző szíve megrendült népe hitetlensége miatt. Az övéi közé jött, de az övéi nem ismerték föl és nem fogadták be. Sírt Jeruzsálem fölött (Lk 19:41-44). Szerette népét és a várost is, hiszen földi hazája fővárosa volt. Ősi város, a Dávid városa. Jézus az övéi közé jött, és bármit tettek vele a többiek, azokat akik befogadták őt, istenfiúsággal ajándékozta meg (Jn 1:9-13).

A szenvedésén túl látta azokat az embereket, akikért az engesztelő áldozatot vállalta. Ő látta az embereket bűneiktől megtisztulva megérkezni abba a hazába, amit örök dicsőségnek nevez az Írás (Jel 7:13-17). Ahol nem lesz többé bűn, szenvedés, halál és gyász, sírás, mert a régiek elmúlnak (Jel 20:11), mert az Atya mindent újjá teremt. A tövis, amely fejéről arcába csorgatta a vért, az ostorcsapások, a testi-lelki megalázás, csúfoltatása majd mind eléri a célját. Hiszen az Atya szereti ezt a világot. Az Ő Fiaként ezt bűnért való engesztelő szenvedést vállalta értünk bukott emberekért (1Jn 2:2). Milliók lehettek ekkor a szeme előtt, akiket Isten magához fog emelni földi életük után. Akik nyomába szegődnek majd, mert őket is magával ragadja Jézus. Mindent vállalni fognak azért, hogy úgy élhessenek, mint Ő. Ezt ők is örömmel fogják megtenni és nem kényszerből. Szeretetből fakadó szolgálatuk viszont ott is illetékes és hatásos lesz, ahol semmi más. És csak ez lesz illetékes, mert ők Jézus szemével látnak meg olyasmit is, amit más nem.

Mért aktuális Jézus immár kétezer éve?

Mért volt Jézus minden korban vonzó? Mert igazságossága találkozott az emberbe beleteremtett igazság utáni vággyal. A bajban lévőt (és ki nem az) – nem nézte le, nem bántotta, hanem megmutatta a kiutat, és segített is kijönni a bajból. Felragyogott az igazság szépsége, a szent élet egyszerűsége, a szeretet ereje, az élet jó íze. Sőt a beteljesedésnek az örök reménye is. Összes parancsa, sokrétű figyelmeztetése egyben nagy ajánlat is. A bizalomra épülő ragaszkodásunk valósul meg benne. Már az Ószövetség idején is a parancsok megtartásának addig volt értelme, míg a törvény mögött ott érezték az élő Istent, és a vele való közösségük rangját.

Jézus beszélt, tanított, valakire ránézet, vagy csak „jelen volt”, és ettől minden rendbejött, kivirágzott, meggyógyult és élettel telt meg. Ő megalkuvást nem ismert, de izzadtság nélkül teljesítette az Atya akaratát. Tanítványai is így lettek messze szentebbé mint a papok vagy a farizeusok. Van-e ennek aktualitása? És ha van, akkor hogyan lesz belőle nálunk is mentő szeretetünk metodikája és alapja?

Ehhez képest sokkal kisebb léptékű, de mégis sokat mondó példát tudok. Egy Szabó Dezső[16] nevű tanárember mondta el nemrég, hogy mért nem működik idehaza a Kodály módszer? Mert az énektanárok már nem nagyon becsülik a Kodály módszert. Az énektanárok már nem érdeklődnek Kodály egész életműve, különösen gondolkodásmódja felől. Az énektanárok már nem tisztelik Kodályt, de az élet alapvető törvényeit sem. Az énektanárok már nem szeretik a minőségi zenét. Az énektanárok nem tisztelik a gyerekeket sem. Az énektanárok már nem is énekelnek. Az énektanárok már nem hallgatnak zenét se. Akkor meg mit lehet várni tőlük? Akkor hogyan akarják, hogy mások szeressék mindezt? Akkor jobb lenne, ha kilépnek a tanárságból is. Többet tennének az ügy érdekében. Mert tapasztalatom szerint, ha valami nem úgy szólal meg, ahogy én szeretném, de elé éneklem a gyerekeknek, egyszeriben visszakapom tőlük. A Jézus követésében és a mások szolgálatában nem lehetne ugyanez a mi mércénk is?

Az Atya akarata nem egy alternatíva a sok közül, de nem is keveredik semmi mással. A Krisztus-követésben nem az a kérdés, hogy nekem kellemes-e, vagy fárasztó, vagy éppen van-e kedvem hozzá? A tanítványok tudták, hogy az Atya akaratáért érdemes élni, de meghalni is. Ezen kívül semmi más nincs, amiért érdemes lenne. És mi?! Jézust követni? Megéri? Nem éri meg? Tudod mit? - hagyd ott az egészet! Aki tud nélküle élni, az éljen. De ne rontsa Krisztus hitelét! Se emberként, se mások lelki vezetőjeként.

Mert az Úr Jézus hitéletét, az Atyához fűződő kapcsolatát nem jellemezte unottság, kényszer, örömtelenség, színtelenség. De semmilyen magamutogató kegyeskedés, önünneplés se. És nem jellemezte felszínesség se, amelyik nem akar tudomást venni az élet nehézségeiről és tragédiáiról. Az Ő üdesége Istenként is, - bár ő Emberfiának született és nem egy a teremtmények közül – mégis a „teremtett lény” hamvassága és az Atya gyermekének bizalma. Ezt hagyta örökül nekünk. Hogy Isten akaratát mi se kényszerként éljük meg, hanem örömmel, és meghozzuk a kedvét annak is erre, akire hatással lehetünk.

Példázatai

Mivel azért küldetett, hogy élni tanítson, lássunk néhány példázatot. Mt 5., 6., 7.  fejezeteiben értelmezi a törvényt, amikor az parttalanná vált, és ettől eltűnt a lényege. Annyiféle példázata van, ahány lehetséges élethelyzetünk. Az ő történelmi helyzete az volt, hogy a papság, és az úgynevezett ébredési mozgalmak: a farizeusok, vagy a pusztába menekülők a qumrániak alig tudtak választ adni arra, hogyan kell élni? Isten szemében mi fontos, mi nem? Jézus azt mondta: kövessetek. Ha követtek, az lesz az eredménye, hogy „lesztek az én mennyei Atyámnak gyermekei” (Mt 5:45).

Példázataival mást se akart, csak ilyen gyermeki létezésre tanítani minket embereket. Egyenként mindannyiunkat. Mert egyikünk sem „tipikus eset”[17].  Nincs valamiféle sorozatgyártással készült „típus”, csak egyszerűen ember van. Isten képére és hasonlatosságára teremtett emberek, ráadásul akikért a Krisztus a Golgota keresztjén meghalt. Mindannyian egyének vagyunk. Nem volna szabad az egyik embert összehasonlítani a másikkal. Nem vagyunk megszorozhatók, elfelezhetők. Nem vagyunk test nélküli lelkek. Biológiai valóságunk kölcsönhatásban van a nem anyagi valóságunkkal, a lelkünkkel. A lelkünk mégis másmilyen. De egy torz test is hordozhat zsenit.

Nem vagyunk statikusak sem. Nem betonból készültünk. Nem abszolút módon határoznak meg a génjeink, sőt a tapasztalataink sem. Nem mechanikusan működünk. Gondolataink, terveink, erkölcsi tulajdonságaink alig mérhetők méterrel, kilóval, idővel, és mégis vannak. Sőt a bölcsőtől a koporsóig folyamatosan változunk. Saját belső világunk olykor rejtélyes még a magunk számára is. A „szenteknek” is van idegrendszerük. „Szent” Péter is megbotlott, mégis rábízta Jézus a nyáját. Dávid is bűnbe esett, mégis lélekgyógyító zsoltárokat írt még után is.

Nem látunk bele a másikba, tehát könnyen tévedünk, amikor ítéletet mondunk fölötte. A fájdalom azonban mindig valakinek a fájdalma, az öröm valakinek az öröme. Az ember egyedi, de a „nem jó az embernek egyedül lenni”, nem csupán a legszorosabb kapcsolatunkra, a házasságra igaz, hanem arra rendeltettünk, hogy sajátosságainkat megosztva közösségben legyünk másokkal. Hitünk, türelmünk, igazságosságunk, jó vagy rossz képességeik nem hasonlítanak a porra, amelyből vétettünk, és ahova testünk majd egyszer visszatér. Ha ezzel nem számolunk, naivak vagyunk. De akkor is, ha csak ezzel számolunk (Jn 3:6-8). Azt is csak a Bibliából tudjuk, hogy Isten számára valamiért mégis fontosak vagyunk.

Annyiféle nyomorúságunk van, hogy alig tudjuk számba venni: testi, lelki, örökletes, korhoz kötött, és ki tudja még hányféle. Ezerféle jó képesség is szunnyad valamennyiünkben. Egyiknek a keze ügyes, másiknak a szíve nagy, a harmadik tudja hogyan lehet összefogni egy közösséget valami jó ügy érdekében. Izmaink bevetésével, akaratunk megfeszítésével, logikus gondolkodásunkkal, türelmünkkel, fegyelmezett helytállásunkkal spirituális és erkölcsi értékeket tudunk létrehozni. Rendet és káoszt tudunk teremteni olykor a semmiből. Csak az a Valaki képes a bölcsőtől a sírig az összes emberi helyzetet átlátni, és ott segíteni hol éppen kell, aki a fejünk hajszálait is számon tartja. Jézus soha nem mondott olyat, amivel tipizált volna. Példázatai éppen erre a sokféleségre reflektálnak.

Mert az isteni vetésnek mégiscsak növekednie kell és termést is hoznia. A sónak sózni, a lámpásnak világítani (Mt 5:13-16). Az igazgyöngynek pedig örülni kell, és rá kell találnunk (Mt 13:45-46). Jézus az aggodalmaskodókat Isten mezei virágokat felruházó gondviselésével bátorította (Mt 6:25-34). A hipertevékenyek kapkodását a magától növő vetéssel hűtötte le: országát Isten építi, nem emberek (Mk 4:26-29). A lustákat a tálentumok példázatával serkentette, mert közeleg a számadás napja (Mt 25:14-30). Föl kell ismerni az alkalmas időket, és meg kell különböztetni az alkalmatlanoktól (Jn 9:4). Mert nincs mindig mindennek itt az ideje. Isten pedig nem alkalmazkodik a mi naptárunkhoz. Nem kell folyton a konkolyt tépkedni, mert fontosabb a búza növekedése (Mt 13:36-43). Aztán valami megérik, és amit korábban hiába erőltettünk, azt akkor aratni lehet. De lehet egy bő esztendő termése után újabb csűrökön törni a fejünket, és még sikeresebb vállalkozásba fogni anélkül, hogy számolnánk lehetőségeink és életünk végességével (Lk 12:13-20). Eközben elmehetünk a rászorulók mellett úgy, hogy észre se vesszük őket, pedig ott vannak a lábunk előtt (Lk 16:19-31). Aztán közeledik a számadás napja (Mt 25:31-46), és az idők jeleit se vesszük észre (Mt 16:1-4). A négyféle talajról elmondott példázatában a hűségünk gyümölcsöző voltát helyezi szívünkre (Mt 13:3-23). Nem elég lelkesedni, a nehézségek idején mutatkozik meg igazán, hogy komolyan gondoljuk. A büszkéket a két imádkozó példázatával figyelmeztetette. Ugyanaz az ember eltévedhet tékozló fiúként, de nagyobbik fiúként is (Lk 15:11-32). Az összetört bűnös segélykérő sikolya hamarabb Isten elé kerül, mint az önmagukat dicsérők ömlengése (Lk 18:9-14). Az Istentől kapott megbízatással lehet élni, de lehet visszaélni is (Mt 24:45-51). Aztán erről is számot kell adni. Lehetnek Isten munkásai is önzők és ellenségesek akár vele szemben is (Mk 12:1-12). Még a misszió „eredménye” is lehet félrevezetően pokoli (Mt 23:15).

Jézus földi életének végéhez, a Golgota keresztjéhez közeledve is tanított. Fontos végső igazságokat helyezett tanítványai szívére, úgy mint egy Ószövetségi próféta. A Máté evangéliumának „búcsúbeszédei” (23.-24.-25. fejezetek) ugyanúgy egy egységet képeznek, mint a János evangéliumának búcsúbeszédei (13.14.-15.-16. f.). Máté úgy örökítette meg Jézus ide vonatkozó szavait, hogy első hallásra nem is tűnnek búcsúbeszédnek, hanem csupán prófétai jövendöléseknek. Pedig a tanítványoknak mondta Jézus, lehet, hogy mások ott se voltak. Ők azonban megőrizték, és azóta tudjuk, hogy amit itt mondott, a történelem folyamán többször be is teljesedtek.

Előre jelezte, hogy az emberek homokba dugják majd a fejüket, nem törődnek az idők jeleivel, miközben pedig a gonosz fejedelmek a népeket egymás ellen ingerlik, mint azt a Jelenések könyvében olvassuk (Jel 13. f.). Nemzet támad nemzet ellen, a népek szüntelenül háborúskodni fognak (Mt 24:7). A természeti katasztrófák jellé válhatnának, ha az emberek nem volnának vakok (u.o.). Az ókorban még tudták, hogy ezeknek transzcendens okai vannak. A tévtanítások megnyugtatóak és népszerűek lesznek (M 24:4-6). A hívők törekszenek a látszatot megőrizni, miközben belül romlottak lesznek (Mt 23:25-33). A lényeg a látszat, mert ezért jár elismerés és kedvező pozíció (Mt 23:5-7). De kicsinyes vitáik tönkreteszik a szentek közösségét (Mt 23:16-24). Ők maguk azonban megmaradnak az elméletnél  miközben másokat tanítanak (Mt23:1-4). Világmisszióról álmodoznak (Mt 23:15). A szentségtelenek ugyanúgy kívülről szűznek tűnnek, mint a valóságosan  szüzek (Mt 25:1-12). Csak az Úr megérkezése mutatja meg, hogy igazából kik várták a vőlegényt. Mert ítélet következik és az a világon mindenkit a maga helyére sorol majd be, hívót, hitetlent egyaránt (Mt 25:31-46). Akkor csalhatatlanul derül ki, hogy mit kezdetünk azzal az egyetlen földi életünkkel, amit tálentumként ajándékba kaptunk Istentől (Mt 25:14-30). Mert amikor Ő dicsőségben megjelenik égi kísérőivel a felhőkön, olyan boldog célba érkezés lesz ez a hűségeseknek, mint a menyegző napja a mennyasszonynak és a vőlegénynek (Mt 25:6,  Jel 19:6-9). Ezt a találkozást Ő maga készíti elő a terjedő gonoszság és megpróbáltatásokkal teli időkben is az evangélium hirdetésével, méghozzá mindenütt a világon (Mt 24:14).  

A Jánosé bensőségesebb, de ott is megőrződött Jézus határozott kiállása az Atya mellett, és a hívás ebbe az életformába. Mert ez lesz a feltétele az emberek jövőjének Hallgatói azonban vitatják ezt (Jn 6:35-51).. Vonatkozik-e rájuk is vagy csak a többiekre, hiszen ők „kiválasztottak”, mert Ábrahám az ősük (Jn 8:39-58) és Mózes a tanítójuk (Jn 5:45-47). Jézus azt mondja, ebből még nem következik automatikusan az Isten akarata melletti radikális elkötelezettség és életmód (Jn 14:12-17). Csupán egy – ugyan meg nem érdemelt – de mégiscsak kényelmes pozíció a többiekkel szemben.

Itt a tanítványok sorsa fokozottabban van Jézus szeme előtt (Jn 15:9-17). Mert nekik a tanítványságukból problémáik lesznek, kirekesztik őket a gyülekezetekből (Jn 15:18-26). Meggyűlölik majd őket (Jn 15:18), miközben a körülöttük élők problémamentesen élik mindennapjaikat (Jn 16:20-23). Azonban nagyobb veszély az egymás közti versengésük (Lk 22:24-27). És ha nem termik meg a tanítványság gyümölcseit, vagyis nem válnak hasonlóvá Mesterükhöz, maga az Atya metszi le őket a szőlőtőkéről (Jn 15:2). Ennek a vége pedig ugyanúgy örök tűz, mint bárki másnak. Míg a próbákban az engedelmesek megtisztulnak (u.o.) Mert még Jézus tanítványai is árulóvá válhatnak, és akkor jobb lett volna nekik, ha meg sem születnek (Jn 13:21-30 ⇢ Mk 14:21). És vigyázni kell, mert szerepe van ebben a mindenható pénznek (Lk 22:3-6)! De az ördög is ott van, mint egy „atya”, hogy pártfogásba vegye azt, aki az övé. Azt teszi amit mindig: hazudik (Jn 8:42-47). Csak a Jézussal való olyan szoros kapcsolat véd meg tőle a tanítványokat, amely hasonlít a szőlőtőkével összenőtt szőlővesszőhöz (Jn 15:1-8). Már itt gyümölcsöző, de elkészít a Jézussal való végső találkozásra, ami akkora örömöt hoz majd nekik, mint amikor a családban egy gyermek születik, és a vajúdás kínjait felülmúlja az új élet csodája (Jn 16:19-23). Az Ő örökkévaló hajlékában már mindent elő is készített (Jn 14:1-4). Mert a vele való kapcsolat szeretetkapcsolat (Jn 15:9-17). Az Igazság Lelke garantálja Jézus szavának megbízhatóságát (Jn 16:7-15). A tanítványok részéről viszont nem más, mint engedelmességük (Jn 14:23).

Ne veszítsük el tehát a kontrollt, szüntelenül legyünk éberek, vigyázzunk mert különben Jézus visszaérkezése meglephet (Mt 24:42-44). És lehetnek dolgaink, amelyek eredendően nem illenek bele abba, amit Jézustól tanulhatunk. Üdv egoizmusuk, kicsinyességük, ítélkező szellemük, farizeusságunk. Ezeket kellene megöldökölnünk! (Kol 3:1-11), - vagyis abszolút módon nemet mondani rájuk. Hiszel? Jól teszed, az ördögök is hisznek (Jak 2:19). Ő a hitéért áldozatot vállalt. Mi pedig: mindent, csak ezt ne! Nálunk minden elmélet! – ez a kárhozathoz elég is. Mindent tudunk, anélkül, hogy tennénk. Főleg, ha az sokba kerül. Pedig az áldozat tesz hitelessé. Az áldozat teszi számomra is hitelessé, sőt  értékessé az Úr Jézus követését. Az áldozat meghozatala után mindig megnyugszok. Az áldozat vállalása által minden megerősödik bennem. A kereszt azért nem kell nekem, mert Ő megfizette rajta üdvösségem árát? - Vagy éppen ezért kell! A kereszt persze nem az én érvényesülésem, hanem a szenvedésem helye nekem is. De a gyümölcse is (Jn 12:23-33).

Amit Jézus tanít, képvisel, segít megvalósítanunk, az az egészséges emberi létezés: szeretet, öröm, békesség, jóság, hűség és önmérséklet... (Gal 5:22), és ráadásul örök. Nem savanyú, nem mogorva, hanem tiszta, üde, boldog és szent. Még a vén korban is gyümölcsöző. Ki ne ismerne kiállhatatlan öregeket? És kiállhatatlan fiatalokat nem? Nem erőlködésünk gyümölcse Jézus követése, csak kegyelem, mint a gyógyulás, a bűnbocsánat, a magától növekedő vetés. Az a nagy vacsora is, amely készül az idők elejétől az idők végéig, és egyszer végleg elkészül (Lk 13:28-29). Az új Jeruzsálem, amely a mennyből száll alá, egyszer tényleg alászáll (Jel 21:9-22:7). Itt a helyére kerül minden, méghozzá a végleges helyére.

A ránk szoruló emberek megelégednének pillanatnyi megoldásokkal is. Pedig életünk akkor kerül a helyére, ha megbékülünk az Istennel. Ha az ellenkezés, lázadás, hitetlenség, elégedetlenség, mint a véraláfutás kék foltjai felszívódnak a lelkünkben. Mi ezért dolgozunk. Ezért vállalunk áldozatot is. Ezért fáj a fejünk akkor, amikor másokon segítenünk kell. Ezért böjtölünk, és vállaljuk, hogy álmatlan éjszakáink legyenek valami csekély eredmény reményében is.

Az Istennel való helyes viszony következtében, helyreáll és meggyógyul az önmagunkhoz és egymáshoz főződő viszonyunk. Munkánknak nincs semmi maradandó értéke, ha csak evilági célkitűzés van előttünk. Mint egy pszichológiai rendelőben: hogy jól működjön, ami elakadt. Ez esetben minden embernél nyomorultabbak lennénk (1Kor 15:19). Az emberek, ha megtörténik az Istennel való megbékélésük, ennek tényét ők is valóságosan átélik. A megtérés után érzékelhető az a különbség, amely a megtérés előtti és utáni állapotuk között volt. A mozgásuk, a tekintetük is megváltozik. Visszajön az életkedvük. Megtalálják a dolgok megoldását vagy éppen erőt kapnak ahhoz, amit nem képesek megváltoztatni. Elfogadják az eddig elfogadhatatlant is, mert túlnéznek rajta. De nekünk hol tűnik föl valami csekély, de mégis fontos eredmény munkánk nyomán? Vagy csak egy kicsi jel?

A minap leült nálam a fiam, és nagyot beszélgettünk. Elmondta, hogy kiültek a februári égboltban gyönyörködni. Plédbe burkolóztak, és mivel nem volt túl hideg, az éjfél is kint érte őket. Csend, egy-egy okos szó..., amiből csak azt érezték, hogy a másik jó. Fent a csillagok, szívükben a békesség. Körülöttük az a megmagyarázhatatlan valami, amitől megmelegszik a szívük. Tudják? érzik? vagy csak felfogják? – hogy ott az Isten, - és nem kell félni semmitől. Eszembe jutott az ő gyermekkora. Vasason épült a házunk, és a napi kemény munka után mi is kiültünk ketten a balkonra, és mi is együtt néztük a csillagokat. Nyár volt, ő volt vagy tíz éves. Az ilyen pillanatok jelek.

A Jézus által használt „lelkigondozói” tulajdonságok

Vegyük sorra, mert a halálból az életre, a kárhozatból az üdvösségre segítésről van szó. És minden más is ezért történik. [18]

  • Abszolút becsületes volt.
  • Igen érzékeny volt az emberek problémáira.
  • Volt ideje rájuk.
  • Soha nem manipulálta az embereket.
  • Mélyen együtt érző volt azokkal, akik hozzá fordultak.
  • Szerette a rászorulókat, és nem vonakodott áldozatot vállalni érdekükben.
  • A sérülteket és letörteket bátorította.
  • A kételkedők előtt pozitív kibontakozás lehetőségét tárta fel.
  • Késztette az embereket a hitbeli pozitív változásra.
  • Felkészült a rá váró szolgálatára gyakori imádsággal, elmélyedéssel.
  • Járatos volt Isten Igéjében.
  • Szavain keresztül utat épített önmagához.
  • Egész személyisége gyógyító, megnyugtató erőket sugárzott.
  • Erős elkötelezettség jellemezte az Atyával való kapcsolatát.
  • Lelkileg érett volta nyilvánvaló volt szavak nélkül is.
  • Az Isten akarata szerinti életvitelt mutatta be, és erre hívott.
  • Soha senkinek nem ártott, még azoknak sem, akikkel vitahelyzetben volt, akik visszautasították Őt.

És mi?

Ezért legyünk mi is a Szentírástól, az Jézus személyiségétől átitatottak! A legfontosabb, amit adhatunk: Ő. Járjunk magunk is aszerint, ahogy  az Ő Igéje tanít! Járjunk Lélekben (Rm 8:8-11). A bűn elválaszt Istentől, szolgálatunknak ereje abban van, hogy azt tanácsoljuk, amit magunk is megélünk, vagy meg akarunk: vissza Istenhez!

Ismernünk kell önmagunkat! Méghozzá erős és gyenge oldalunkat egyaránt. Önismeret híján egyenesen életveszélyes mások tanácsadójává válni. Ezért is volna égetően szükség a szupervizorra. A (kölcsönös) bizalmat azonban hivatalból előírni nem lehet. A Pál apostol – Timóteus jellegű kapcsolatok spontán módon szoktak kialakulni. Ha valahol létrejön, az mindig Isten nagy ajándéka mindkét fél számára. Ezért is lenne fontos a közösségben a bizalom légkörét folyamatosan őrizni.

Tanuljuk meg elfogadni önmagunkat is. Nem vagyunk tökéletesek, de Isten igényli az összes képességünket: a testünket, a lelkünket, a fizikai, az alkati, a sorsbeli adottságainkat egyaránt. Ismerjük fel kegyelmi ajándékainkat, és használjuk is azokat.  Ismernünk kell az árnyoldalunkat is, mert könnyen partnerünkbe fogjuk belelátni a magunk hibáit. Emberségünk azonban soha nem fogja megakadályozni Istent, hogy használjon.

Legyünk terhelhetők! Erre valószínűleg meg kell érnünk. Sokszor egy jó megoldás kevésen múlik. Még egy lépes kellene, és ha kicsivel hamarabb feladjuk, mielőtt célt érnénk, az addigi befektetésünk is elvész. Ehhez idő, alkalmasság és türelem kell. Legyünk türelmesek önmagunkhoz is.

Ha valaki nem képes a maga és mások terheit az Úr elé vinni, az szintén nem lehet jó lelkigondozó, mert ha érzékeny is, hamar kiég. Ismernünk kell a feltöltődés kedves perceit, amikor megosszuk a felvett terheinket (másokkal) de az élő Úrral mindenképpen (Zsolt 55:23). Ismernünk és szeretnünk kell az ilyenféle csendeket.

Legyünk pozitív beállítottságúak, mert a negatív helyzet rendszerint megvan. Ne a körülményekre, hanem Jézusra tekintsünk. A legnagyobb problémák között is koncentráljunk arra a pozitívumra, amely a partnerünkben még megvan. Induljunk ki ebből! Azonban nagy hiba a könnyelmű örömködés is! Senki nyavalyája nem vicces. De ha az „örüljetek az Úrban mindenkor” vagy a „magasztalásban lévő erő” a közszellem, akkor a gyógyulásra váró sebek elő se kerülhetnek, mert azt szégyellni való hitbeli gyengeségnek hiszik. Inkább eltusolják, elhallgatják vagy elhazudják.

Tudjunk kontaktust teremteni és fenntartani! Olyanokkal is ki kell tudni alakítani kapcsolatot, akivel egyébként erre nem volna vonzalmunk. Vagy nem értünk velük egyet. A kontaktusnak nem előfeltétele az egyetértés.

Legyünk odaszenteltek a szolgálatunkra! Ha nem tudunk önmagunkról megfeledkezve, önmagunkat háttérben hagyva partnerünkre koncentrálni, többet ártunk, mint használunk. Nem vagyunk mindig „bevetésben”, amikor azonban sor kerül rá, legyünk minden mást feledve teljes szívvel benne.

Kötelező a titoktartás! A bizalom az egyik leghatékonyabb gyógyszer. Ha valaki megoszthatja velünk titkait, kudarcait, az elmondás által már megkönnyebbül és megindul a gyógyulási folyamata is. Ezzel nagyon megbecsül minket, mert bízik bennünk. Az ilyeneket nem akárkivel osztja meg az ember. Ha visszaélünk a bizalmával, tönkretehetjük a gyógyulását. A római testvéreink erre felesküsznek, nálunk a titoktartás belső lelki fogadalmunk Isten előtt. A titoktartás a tiszta emberek tulajdonsága.

Tudjunk időben visszavonulni! Néhány lelkigondozó nem tudja betervezni egy beszélgetés végét se. Így egészségtelen kötődések alakulhatnak ki. Neki nem rád, hanem Jézusra van szüksége. Amikor te befejezted, amit Ő rád bízatott, add át a helyet nyugodtan neki. Tudd megítélni, mikor jött el ennek az ideje. Se előbb, de nem is később!

Legyen feltétlen hitünk abban, hogy Isten megáldja a személyes szolgálatunkat! Néha semmi jele a megoldás közeledtének. Akár így lenne, akkor is legyünk biztosak, hogy Isten áldja meg odaszentelt munkánkat! De jó volna nem csak lelkigondozói munkánkért, hanem egyszerűen saját emberségünkért, minél több Jézusi tulajdonságot megtanulni tőle!

És végül:

Tudatosan nem akartam az Úr Jézus isteni természetének teológiai kérdését felvetni, de még csak érinteni se. Tökéletesen tisztába vagyok Jézus Istenségével. De ha tetszett az Örökkévalónak benne jelenteni ki magát, amikor az örök Krisztus emberré lett, ez nem véletlen. Embersége áll hozzánk közelebb. Mi nem vagyunk isteni lények, még csak angyalok se. A mi státuszunk más: emberek vagyunk. Az evangéliumok tele vannak az Ő földi életében megmutatkozó isteni hatalmának bemutatásával. Én csodálom és imádom Őt ezért. De nagy hibát követnék el, ha nem venném észre, és nem venném komolyan, hogy elsősorban az ember-Jézus áll előttem példaként. És ha őt hiányoljuk, akkor azt hiányoljuk, amit pedig átvehetnénk tőle.

Elképzelem, hogy ha valaki nem hívőként olvassa ezt a Jézusról szóló írásomat, nem pusztán nem ért egyet vele, hanem nem is nagyon értené. Nem is értheti, míg egyszer ki nem próbálja. Méghozzá amúgy istenigazából. Persze ez lehetne egyből a megtérése is. Míg Jézus hatósugarán belül nem kerülünk, sőt itt meg is maradunk, mi se értjük igazán. Mert Jézust csak Jézusból lehet megérteni. Nem ezért van sok kudarcunk, mert olykor mi is, - akik pedig követőinek valljuk magunkat, - ezen a szent titkon kívül maradunk? Mert ilyenkor nem is nekünk van Jézus-hiányunk, hanem mi hiányzunk onnan, ahol pedig Ő ott Van, és teszi a dolgát ma is. És tenni fogja az idők végéig. Jézust nem lehet kisajátítani nekünk hívőknek sem, mert Ő bárkinek a rendelkezésére áll.

Tudatában vagyok, hogy amit itt az Úr Jézusról leírtam, az nagyon is egyoldalú. Amit szem előtt tartottam, az a szolgatársaim gyötrődésén segíteni akaró szándék. Azoknak segítség, akik odaszentelték magukat Isten szolgálatára, és egy-egy üggyel kapcsolatban mégis sokat küszködnek, látható eredmény nélkül. Megfordul a fejükben: vajon jól csinálom? bennem van a hiba?..., hogy a makacs ügyek nehezen oldódnak meg? vagy éppenséggel sehogy se?...

Két célt tűztem ki. Az egyik, hogy folyamatosan igyekeznünk kell Jézusi lelkülettel töltekezni. Sokszor ez, és csak ez segít - és végül ez vezet eredményhez is. A másik pedig: hogy ha – amennyire tőlünk telik – mindent megteszünk, eredménye még se mutatkozik, fogadjuk el, hogy így van. Isten a mi Atyánk nem vár tőlünk többet a hűségünknél. A frusztráció nyomása emiatt ne terheljen. Mert ez csak máshol hasznosítható energiáinkat vonja el.

Ne legyünk maximalisták, és ne tekintsünk befejezettnek egyetlen ügyet se, pillanatnyilag akár jó, akár rossz irányba halad. Vagy éppen azt hisszük róla, hogy már végleg meg is oldottuk. Bármikor találkozhatunk vele újra. Az ügyek lezárása nem a mi dolgunk, hanem Istené. Persze alig van nagyobb örömünk, mint amikor azt látjuk, hogy a válni készülők újra megtalálják egymás szívéhez az utat. Vagy generációk óta ellenséges családok újra szót értenek egymással. A megbántott megy oda és kér bocsánatot. Aki olyan kemény volt, hogy nem feltételeztük róla, most nyújtja a kezét. Aki a maga igazánál hangoztatni egyebet se tudott, most könnyezik. Ilyenkor érezzük, hogy minden átvirrasztott éjszakánknak értelme volt. Amit tehát szeretetben meg tudunk oldani, azt meg is kell oldani. Amit viszont szeretetben nem lehet megoldani, azt el kell hordoznunk. Ehhez persze még több szeretetre van szükségünk. És nagyon tiszta szívre is!

Mintha Jézus csodái másodlagosak lennének a szememben. Nem így van. Bár adna Isten sokkal többet belőlük, mert az a hitünket és szolgálatra való elköteleződésünket erősítené. De úgy vagyok ezzel, mint Szalézi szent Ferenc, aki azt mondta, hogy a csodák jogát hagyjuk meg Istennek, Ő tudja, hogy mikor van annak az ideje. Addig azonban tegyük meg azt, amit megtehetünk. Főképp azt, amiben Jézus mint ember példát adott. Ehhez viszont legyen elég az, hogy - Ő mondta és tette. Én csodának látom azt is, hogy valaki évtizedeken keresztül úgy végzi hűségesen szolgálatát, hogy ennek túl sok eredményét nem látja, és mégse hagyja abba. Sőt ki se ég. Megérdemelné, hogy sokkal több szeretettel támogassák, mint amennyi kritikát el kell szenvednie.

Ha tőlem tanácsot kérnek fiatalabb szolgatársaim, legtöbbször a szívükre helyezem, hogy kérhetnek, de senki nem állhat az ő helyükre. A tanácsomat is úgy hallgassák, hogy ha illeszkedik az adott szituációhoz, használjanak belőle kreatívan amennyit érdemes. De ha nem, akkor felejtsék el az egészet. Senki nem ismerheti ki magát jobban náluk a felmerülő kérdésekben, mint ők, akik napról-napra találkoznak gyülekezetük tagjaival. De nincsenek is mechanikusan alkalmazható módszereink. Viszont gondoljanak arra, hogy számot kell majd adnunk ama napon minden szavunkról Istennek. És akkor döntenek jól, ha a trón előtt ezt nem kell majd szégyellniük. Igazából ekkor használnak a hozzájuk fordulóknak is, ha az ő figyelmüket is ebbe az irányba terelik.

Úgy tűnik, mintha többet foglalkoztam volna magunkkal, pásztorokkal, lelkigondozókkal mint azokkal, akik felé szolgálatunkat végezzük. Viszont amíg mi rendben vagyunk, nagyobb az esélye, hogy szolgálatunk nyomán ők is rendbe fognak jönni. Törvényszerű, hogy míg mi nyugodtak tudunk maradni, azt tapasztaljuk, hogy előbb-utóbb megnyugszanak a gyülekezetünk tagjai is. De miközben érzékenyek vagyunk elsősorban mások problémáira, nem kell mindent meghallanunk, főként a minket érő bírálókat (És 42:19-20). Ha mindent észreveszünk, csak bosszankodás vagy pletyka lesz belőle. Ha nem a mi felelősségünk, akkor nyugodtan menjünk el mellette.

Ha mi Jézus-szerűen viszonyulunk mindenkihez, ezt előbb-utóbb átvehetik tőlünk a többiek is. Ismerek néhány olyan gyülekezetet, ahol a szép rend mellett még gyógyító légkör is uralkodik. Mert szentéletű a lelkészük akkor is, ha ő ezt nem tudja magáról. A hívek viszont ezt látják, és elhiszik a prédikációit is. A többit elvégzi az Isten.

Sokszor megkísért, hogy lélekmentő és lelkigondozói szolgálatunkat abban a rövidsávúságban lássuk, hogy van-e valamilyen látható eredménye záros határidőn belül? Pedig az alapkérdésre kell összpontosítanunk. A bűn elszakít Istentől, és elve magában foglalja a halált is, ami a bűn következménye. A halál az Istennel való kapcsolat megszakadásának következménye. Ellentétbe kerülünk a Teremtővel, de a többi emberrel is. Ide kell összpontosítanunk.

Legyünk igényesek a magunk életvitelével és szolgálatával kapcsolatban, és megértők mások gyengéivel szemben. Legyünk jók. Legyünk fegyelmezettek, bármilyen emberi nyomorúsággal találkozunk. Azt is meg kell értenünk, amivel nem értünk egyet. Azt is meg kell hallanunk, amit ki se mondanak. Hogy azok a bajok is meggyógyuljanak, amelyekről úgy tudjuk, hogy gyógyíthatatlanok. Legalábbis nekünk embereknek. Olykor a legfontosabb kérdések csak hosszú beszélgetések, gyakori hallgatások, a legfontosabb kérdés kerülgetése után kerülnek csak a felszínre. A kedvező változások időigényesek, sőt sokszor meg-megakadnak. Aztán ha ő nem tud imádkozni, akkor imádkozzunk érte mi. Ez nem azt jelenti, hogy van egy elképzelésünk, és azt kérjük Istentől, hogy azt áldja meg. Tudjuk, hogy arra volna legnagyobb szüksége, hogy imádkozzék, de nem tud. Mintegy „kölcsön adjuk” neki a szívünket meg a szavunkat, és az ő bőrébe bújva esedezünk érte Isten színe előtt. Isten türelmet tanúsít a bűnössel szemben. Ez azonban nem passzív türelem, hanem Fia, Jézus Krisztus által nagyok is intenzív. És ő nem akarja, hogy egy is elvesszen azok közül akikért meghalt.

Amikor mi szolgálatunkat végezzük, ebbe az Isteni munkába állunk bele. A hit válasz Isten hívására és ezt követheti a gyógyulás. Senki helyett nem hihetünk, csak egyengethetjük az útját a saját hite felé. Az egyik római katolikus orvos-hittanár[19] azt mondta - az Úr Jézus kánai menyegzőn tett csodájához hasonlítva a maga szolgálatát - nekünk a vízhordás parancsát adta az Úr, a borrá változtatást meghagyta magának. De amikor ezzel a lelkülettel segítő kezet nyújtunk valakinek, akkor a haláltól menthetjük meg, egyben sok bűnt is elfedezünk (Jak 5:19-20).

Azonban mielőtt valaki erre a feladatra főhívatásaként vállalkozna, föl kell tenni azt a kérdést magának, hogy van-e erre Istentől elhívatása? Csak ő gondolja így, vagy elhívása valóban Istentől való? És ha van, akkor vállalja-e az ezzel járó összes feladatot? A szenvedést is beleértve! Mert ha nem, akkor ne vállalja! Képezni is csak az ilyeneket volna érdemes. Akit Isten erre a szolgálatra hívott el, az is sokkal jobban szereti a békességes szituációkat, de amikor szorító helyzetbe kerül, nem veszti el a fejét. Amikor mások által lenézett vagy egyenesen megvetett emberekkel van dolga, nem undorodik tőlük, hanem irgalom támad a szívében feléjük. Mert bízik bennük. Türelmes hozzájuk. Tisztelettel szól hozzájuk, mint Jézus a samáriai asszonyhoz. Embernek tekinti őket. Azok a Jézusi tulajdonságok, amikről szó volt, benne működésbe lépnek. Ez hatékonyságának a titka. Olyan tapintatosan, avatottan, puha kézzel, megértő szívvel tud odafordulni, hogy ettől azok megváltozhatnak.

Így aztán gyönyörködhetünk a hiúkból lett alázatosokban, a kritikusokból lett együtt érzőkben, az egymás ellen harcolókból lett testvérekben, az újra egymást szerető párokban, és az így biztonságba jutott gyermekekben. Hiszen az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megtartsa azt, aki elveszett (Lk 19:10).

Isten hatalmának nagyságát el se tudjuk képzelni. Övé a földkerekség, és minden ami betölti (Zsolt 24:1). Ő a történelem Ura (Dán 4:31-34). Semmi se történhet az Ő tudta nélkül (Lk 12:6-11). Mégis közel jött hozzánk emberekhez, „megalázta magát” (Fil 2:6-11). Nem olyan nagy dolog, ha mi is megalázkodunk szolgálatunk hatékonysága érdekében. Ráadásul azt tapasztaljuk, hogy ekkor vagyunk használhatók az Ő kezében. És ha valakivel küszködnünk kell, vagy valakiért szenvednünk kell, hát vállaljuk azt is szívesen, sőt teljes szívvel, minden lelki erőnk bevetésével, nem mérlegelve semmit, nem féltve önmagunkat, mert annak nincs semmi értelme.

Miközben ezeket a sorokat írom, elém jönnek a szolgatársaim. A régiek közül azok, akik elkoptak, de nem túl sok megértésben vagy megbecsülésben volt részük. Mégis hűséggel megállták a helyüket. Legjobb tudásuk szerint és fáradhatatlanul szívükön viselték a rájuk bízottak földi életét és egyben örök sorsát. Ha már nincsenek köztünk, Isten jutalmazta meg őket. Én szeretettel és tisztelettel gondolok rájuk. A maiak, a fiatalabbak közül is sokuknak arca megjelenik előttem. Némelyekkel személyes kapcsolatom van. Szeretem őket. Tudom, hogy az odaszánásuk, szolgálatuk komolyan vétele, de még a szenvedés is érleli őket. A maguké is, sőt a másoké is, - amit nekik is fel kell vállalniuk. Mindez azonban növeli majd a hatékonyságukat, és a szavuknak is nagyobb súlyt ad.

És ami a legfontosabb: Isten igényt tart rájuk, és használja őket. Sőt ennél is többet tesz: megoldja azt, amire mi emberek képtelenek vagyunk. Hiszen az Ő kegyelme szabad, spontán, és kérés nélkül is működik. Olykor ezt tudjuk és látjuk, máskor pedig rejtve marad előttünk. Ő nem siet, de el se késik. És legyünk őszinték magunkhoz, hát minket is nem Ő lelkigondoz folyamatosan? És ki fogja majd le a mi szemünket is, amikor majd ennek is eljön az ideje? De hát Ő nemcsak Jézus, hanem Krisztus is! Ahogy az apostoli hitvallás mondja: Isten öröktől fogva mindörök.

 

[1] Részlet az „Alig vagy köztünk” c. versből. – Emlékezetből idézem, lehet, hogy pontatlanul. Szerzője számomra ismeretlen. Emlékezetem szerint így folytatódik: „A katolikus Jézus, a kálvinista, vagy a karizmatikus?” – Amikor katolikus, kálvinista, karizmatikus Jézusról beszélünk, mintha nem is ugyanarról a Jézusról volna szó.

[2] Mezei Károly: Hétköznapok Isten szolgálatában: 171. o. – Kairosz, 2006.

[3]  Corrado Balcuccini: Sátánizmus rockzene – magyarra fordította Komlósi Éva, a Pannonhalmi Főapátság Bencés-Piemme kiadásában jelent meg 1992-ben.

[4] Kunszery Gyula: Napot tükröző üvegcserép c. kötetből

[5] Feleslegesnek tűnhet erre a figyelmet felhívni, de főleg a karizmatikus gyülekezetekre jellemző. Idehaza a múlt század elején XY testvér gyülekezeteként emlegették, Amerikában a Willow Krik vagy Koreában a Yongi Cho gyülekezete.

[6] John Stott: Korunk égető kérdései: 96. o. – Harmat Kiadása Bp., 2009.

[7] John Stott: Egy az Úr, egy a hit: 149. o. – Harmat kiadó Bp., 2002.

[8] John Stott: Korunk égető kérdései: 514. o.

[9] Eugen Drewermann: Hesse regénye alapján – Lelki jelenségek és zavarok c. tanulmánykötet: 178-188 o. – Jelenits István szerkesztésében – Híd Családsegítő Központ kiadása - Szeged, 1990.

[10] Belon Gellért:  Jézus lelkülete: pl.  145. kk. o., - de gyakran feltett kérdése – Szent István Társulat kiadása Bp., 1988.

[11] Böjte Csaba gyakori szava

[12] John Stott: Korunk égető kérdései: 32. o.

[13] Rónay György: A kereszt igazsága: 263.-277 o. –  Paulus Hungarus Kairosz kiadó - Győr 1999.

[14] Böjte Csaba: Az örömök útján: 18. o. – Lazi Könyvkiadó Szeged, 2016.

[15] Török Csaba: A kultúrák Lelke: 109. o. – Új Ember kiadása Bp., 2013.

[16] Duna Tv 2020.  tavaszi adásából

[17] Mindenféle  tréning nagy hibája, hogy ilyesmit sulykol: tipikus kérdésekre tipikus válaszok vannak. De ezek nem a mi Kelet-Közép-Európai kultúránk esetei, és a Nyugati válaszok nekünk nem jelentenek sokat. Amikor ezt olvasom: „Tegyük fel, hogy valaki ezt kérdezi..., és hozzá rendel egy választ, - nekem soha ilyen panel kérdést nem tett föl senki. „Lelkigondozóként” meg a fejére olvashatunk valamit amit egy tréningen tanultunk, és  az illetőnek fogalma sincs hogy mifajta elvárásnak kellene megfelelnie. Mi meg azt hisszük, megtettük amit megtehettünk, - hisz a „szakirodalom” ezt tanította - a többi nem a mi dolgunk.  Pedig a felelősség a mienk maradt.

[18] BTA Poimenika jegyzetből

[19] Dr. Gerber Alajosról van szó – Hétköznapok Isten szolgálatában: 90. o. – Kairosz Bp., 2006.

NYÍRI TAMÁS

 

Hegyi András

a magyarok bölcsessége sorozatban[1]

 (Nyomdai és elektronikus eszközökkel csak a szerző írásos engedélyének birtoklása esetén másolható, sokszorosítható!) 

 

  • Ez a világ már nem természet adta otthona az embernek, hanem csupán terveinek nyersanyaga. Műanyagoknak, tömeghisztériáknak, mesterségesen felkorbácsolt igényeinek, szervezett szórakoztatóiparának valamiféle ideiglenes helye. Pedig a világ történeti realitás. Ugyan nem annyira kész dolog, hanem inkább esemény, ami folyamatosan történik. Az ember itt a földön berendezheti egzisztenciáját Istennel, de Isten nélkül, vagy akár Isten ellenére is. De ettől Isten, Isten marad, és nem csupán egy adat a többi közül.
  • Néha az az érzésem, hogy a pszichológia valaminek befecskendezése az emberi agyba. Az átlagember világnézeti, erkölcsi és sorsproblémáira is ezektől a tudósoktól vár választ. Pedig az embernek nem csak földi, hanem örök sorsa és rendeltetése van.
  • Ma a tárgyilagosság önvédelmi jellegű. Rengeteg ideológiai és történelmi hordalék között kell eligazodni. A mai társadalom túlerőlteti az embert.
  • A múlt misszionáriusai evangéliumról beszéltek, de fűszerre és gyapotra gondoltak. A vadaktól viszont kizárólag a dzseszzenét voltak hajlandók átvenni.
  • Az egyháznak nincs joga arra, hogy minden elképzelhető eszközt igénybe vegyen az evangélium győzelméért. Istennek nincs szüksége győzelmi jelentéseinkre.
  • Isten mindenkinek felajánlja a kegyelmet. Isten azt üdvözíti, akit akar, ráadásul úgy, ahogy akarja. A többiek kárhozata hozzájárul a mi üdvösségünkhöz? Az üdvösség mindenkinek a legszemélyesebb ügye.
  • Izráel nem hivatkozhat a kiválasztottság érdemeire, különösen Isten előtt. Isten nem azért választotta ki őket, hogy a többiről megfeledkezzék.
  • Az ember akkor lesz önmaga, ha hasonlít a többiekre, de különbözik is tőlük.
  • Amikor úgy tűnik, itt a vég, Isten kezébe veszi ezt a véget, és új kezdetté teszi. Jézus halála és feltámadása ezért kozmikus esemény, egy fordulópont. Halála lezárja a régit, feltámadása egy új világ kezdete.
  • A kereszténységet nem lehet, mint egy foltot rávarrni senkire. Mert az valóságban, igazságban és szentségben született új teremtmény Istentől.
  • Nincs olyan földi törvény, aminek csak előnye lenne. Előfordulnak olyan kérdések, amikről korábban nem is tudtak.
  • Isten igazsága mindig ugyanaz, de nem holt igazság. Az egyház nem a történelem partján, hanem benne él.
  • Egyre inkább nem lesz kényelmes a keresztényi élet.
  • A laikus szó nem becsmérlő kifejezés.
  • Az egyház nem kizárólagos várományosa az üdvösségnek. Isten a többieket sem kárhozatra teremtette, hanem a saját képére.
  • A személy méltósága legalább annyira alapvető, mint a vallása.
  • Az egyházban is számolnunk kell megváltatlansággal, bűnbeeséssel, bűnnel. Az igazi hit nem zárkózik el a valóság elől. De tudnia kell a megváltásról is.
  • Az embernek már élnie kell, mielőtt tudná, hogyan kell élnie.
  • Izráelnek királyt sem akart adni az Isten, mert ő akart uralkodni rajtuk. Aztán mégis keservesen kellett megtapasztalniuk, hogy milyen az emberek uralma.
  • Milyen egyszerűen fogalmazott Jézus a farizeusok ügyeskedése helyett.
  • Az evangélium nagysága abban áll, hogy nem csak a másvilágról beszél, hanem erről a világról is. Nemcsak lélekről, hanem testről is. Nemcsak örök életről, hanem a történelemről is. Nemcsak üdvösségről, hanem pénzről is.
  • A megváltás végtelen megbánás és vételen elégtétel egyszerre.
  • Istennek egyetlen történelmi periódus sem múlt.
  • A nyugati ember felsőbbrendűségének babonája máig kísért. De sohasem volt érvényes.
  • Egy hangnak értelmet a dallamban betöltött szerepe ad. Sőt itt nyeri el az értelmét is.
  • Aki szeret, az keresztény.
  • Abban a velünk született illúzióban élünk, hogy körülöttünk forog a világ. Hogy az „én” bolygója a többi ember.
  • Mennyi öntetszelgős, öndicséret, önimádat van abban a kevés jóban, amit teszünk.
  • A hit az a végtelenül nagy szükség, amelyet csak Isten tud betölteni.
  • A szeretet életünk végre felhalmozódott tapasztalás, tűrés, odaadás, reményég, keserűség, beteljesületlenség, kiábrándulás és lemaradás a végső titokkal szemben. Sohasem befejezett, sohasem lezárt. Mint kínzó hiány beteljesülésre vágyik. De ebből a szeretetből mégsem marad ki semmi. Túlhalad mindenen. Mert Krisztus óta tudjuk, hogy az ő Atyja a mi Atyánk is. ezért bízok az előre be nem látható láthatatlanba.
  • Jézus követője nem kérdezi, hogy mi haszna ha ad, hanem örül hogy jót tehetett. A farizeus ezzel szemben csupán korrekt. Mindenkinek megadja azt, ami jár, de meg is követeli a magéét.
  • Akik megszerették Jézust, nem tökéletesek, mégis az ő eljövendő országának polgárai.
  • Részletkérdéseik miatt soha ne tévesszük szem elől az egészet.
  • Az embert úgy szoktuk meghatározni, hogy értelmes élőlény. De mi az, hogy értelmes? Amikor az ember megismeri saját titkát, rájön, hogy soha semmi sem elég érthető. Minden végtelenül üres. És ő mégis Isten végtelen gazdagságára van teremtve.
  • Az újjászületés nem azt jelenti, hogy Isten másodszor is nekifog és kijavítja azt a mi előszörre nem sikerült neki. Nem azt, hogy Megváltó helyrehozza azt, amit a Teremtő elrontott. Az újjászületett ember nem javított kiadása az első embernek, hanem az ember Isten eredeti tervére állítása. A kegyelem Isten eredeti szándékába helyez vissza. Mert a kegyelemmel úgy élhetünk, hogy ő bennünk dicsőítse meg magát.
  • Az egyház nem egy jól rendezett hadsereg, amely küzd a világgal, hanem a világ megsebzettjeinek gyógyhelye.
  • Isten első áldása a termékenység, a második a munka.
  • Rengeteg olyan adatnak jutunk a birtokába, amit képtelenek vagyunk feldolgozni és a helyére tenni.
  • A tárgyilagosság = igazságszeretet.
  • Nem a „tojásfejűek” alkotják meg az emberi létnek tévedhetetlen végét. Igazság csak egy van, de az ismeretszerzésnek sokféle útja. Tudomásul kell vennünk, hogy az ember nem érthet mindenhez egyformán jól. A végső dolgokhoz a legkevésbé. Isten viszont egészen jól.
  • A Szentírás szerint a férfi és a nő megszentelt kapcsolata az ember természetes beteljesülése.
  • A szűz ereje szelídíti meg a férfi vad szenvedélyét.
  • A gyermek nem a szülő tulajdona vagy játékszere.
  • Túl olcsón úsznánk meg a szeretet parancsát, ha mindenki egyforma lenne.
  • Az isteni transzcendencia történelmi esemény is egyben. Jézus nem úgy uralkodik a történelmen, hogy egyebek közt ő is megpályázta és elnyerte. Ő eredeti Úrként Ura.
  • Az egyház azért alakította ki gazdag liturgiáját, mert azt a mennyei kozmikus istentisztelet kezdetének látta.
  • Az igazi nagyság nem megy a többiek rovására.
  • A Szentírás az üdvösség szempontjából értelmezi a világot.
  • Az Úr Jézus egész személyiségével szenvedett, nem úgy, mint mi, akik egy bizonyos mértéken túl már szenvedni sem tudunk.
  • A keresztény ember nem fordulhat a világ ellen. Nem az ő feladata, hogy megszüntesse a világ rosszaságát. Abban rejlik a titka, hogy illúzió és szépítés nélkül, de mégis reménységgel mer nézni rá.

∗∗∗

 

Az idők jelei[2]

 

  • Ha az állatnak nincs mit csinálnia, akkor elalszik. Ha az embernek, akkor az gondolkozik. Az ember logikai képessége a mindenséggel foglalkozik. Mi mindent meg akarunk érteni. Amikor valamire rájövünk az olyan, mintha átkerülnénk a túlsó partra.
  • A pénzükre szeretnek és tudnak vigyázni az emberek.
  • A rend szemben áll a véletlennel. Aki a véltetlenre hivatkozik, az lemond a rendről.
  • A lélek fölötte áll az anyagnak, mert a lélek értelmes. Mindaz ami megérthető, az többnyire anyagi. Az anyag és a lélek abban viszont megegyeznek egymással, hogy mindkettő teremtmény. Mégis a lélek biztosítja az ember önazonosságát, mert az nem anyagi.
  • A kultúra nem hozott létre új emberi fajt.
  • Az évezredes kulturális múlt nem szüntethető meg rendeleti úton.
  • Nem mindig járható a legrövidebb út. Olykor a hosszabb hamarabb vezet célhoz.
  • A papoknak esik leginkább nehezükre, hogy elfogulatlanul tekintsenek magukra.
  • Az igazat ne tévesszük össze a megszokottal.
  • Isten senkivel nem húzza együtt a kocsit.
  • A haladás semmit nem mond a világegyetem vagy az egyén végső sorsáról.
  • A mai ember szinte vallásos tisztelettel szolgál világi célokat. Pedig az ember nem az a valaki, akinek csak gyomra van, hanem az, aki éhezi az igazságot.
  • Csak akkor érzem magam maradéktalanul boldognak, ha valakinek ezt megköszönhetem.
  • A profán világ tükrében csak a saját arcunkat látjuk.
  • Nem Isten halott, hanem csak annak az embernek a hite, aki ezt vallja.
  • Aki segítségért kiált, egészen másként használja ezt a szót, mint aki könyvvel a kezében éppen magyarul tanul.
  • Abba kell hagynunk a jámbor fecsegést Istenről!
  • A francia forradalomban a guillotinba karcolták bele azt a szót, hogy testvériség.
  • A testvériség nem cimboraság.
  • Az istentisztelet nem arra való, hogy ott egy hétre való kegyelmet tankoljunk.
  • Isten nagyobb minden olyan jelnél, amely rá mutat.
  • A törvény akkor erkölcsös, ha igaz, egyben keresztülvihető.
  • Isten nem mondott le igazságáról az egyházi szabályok javára.
  • Senki sem vonhatja kétségbe a másik ember hitét, ha az különbözik az övétől.
  • Az egyház élő szervezet, tehát nem kell félteni a friss levegőtől.
  • Némelyek úgy képzelik, mintha egy hitigazságokkal teli zsákot bízott volna az egyházra. A teológusoknak egyéb dolguk sincs, mint ezeket számolgatni és rendszerezni.
  • A helytelenül vagy ügyetlenül fogalmazott szavak béklyóba verik az értelmet. Ekkor egy ideig szünetelni kell a szavakat, hogy szokjanak össze a valósággal.
  • Vannak szavak amelyek megosztanak, és vannak amelyek egyesítenek.
  • A teológia himnikus beszéd Istenről.
  • Az előítéletek be nem vallott érdekeket védenek.
  • Az egyházi hierarchia nem uralmi, hanem funkcionális jellegű. Különben a kinyilatkoztatás bürokratizálódásához vezet.
  • A teológusnak vállalnia kell a kipellengérezést, barátai meg nem értését vagy árulását is, mert csak vajúdások és szenvedések árán közelítheti meg az igazságot. És a hívők félnek gondolkodni. Ezért tanítani is sokkal többet jelent lexikai adatok közlésénél. Aki valóban tanít, az önmagát áldozza fel tanítványainak, de elsősorban Istennek.
  • Az igazi szeretet nem számító, nem kimért. Nem kérdezi, hogy mennyibe kerül?
  • A mai világ csak azokat a keresztényeket keresi, akik keresztények maradtak.
  • A szeretet átalakítja az embert.
  • A hit nem azonos az Istenről szerzett tudással.
  • A bocsánat az a mód, ahogyan Isten szereti az embert. A bűnbánat pedig az, ahogy az ember szereti Istent.
  • Aki lekicsinyli a bűnt, az képtelen közeledni Istenhez.
  • A Szentről szóló tanítás nem észtorna.
  • Egyedül Isten a megmondhatója, hogy kik tartoznak az ő egyházához.
  • A kegyelemnek nem vagyunk egyedüli boldog birtokosai.
  • Akkor is tisztességes a hit, ha nem tudja az élet összes kérdésére a választ.
  • Ha a kereszténységünk nem tesz eleget a küldetésének, akkor csupán egy tiszteletreméltó emlékmű.
  • Ne legyen a prédikációd egy olyan lőporos hordó, amelyik sohase robban.
  • Akkor lesznek hitelesek a keresztények, ha többé nem színlelnek.
  • Jézus csodáiból Isten nyugalma és biztonsága árad.
  • A sorsot szívesen ültetjük a vádlottak padjára.
  • Az embernek abszolút jövője van az örökkévalóságban.
  • Alig voltunk fiatalok, máris megöregedtünk.
  • Eléggé nehéz elviselnünk azt, aki mindig melléfog.
  • Ha a világ csupán önmagának él, akkor végül majd a saját ürülékével táplálkozik. A világnak önmagában nincs is célja. Ha volna, már rég el kellett volna érnie.
  • A Szentírás a végről nem prognózist ad, hanem ígéretet.
  • Nem a Bibliát kell magyaráznunk, hanem engedjük, hogy a Biblia magyarázza a mi életünket.
  • A szentség az élet újrakezdésének a lehetősége.

∗∗∗

A  házasságról és a gyereknevelésről[3]

 

A Szentírás szerint a férfi és a nő megszentelt kapcsolata az ember természetes beteljesülése. A szexualitás, a szerelem és a család Isten nagy ajándéka. A házasság és a család nem csupán ember-tenyésztő intézmény! Aki így gondolja, a Teremtő becsületébe gázol. Hanem két ember létének ki-, vagy még inkább beteljesedése: egy életen át tartó szeretet és hűség, méghozzá egymás és utódaink felé. Itt a tisztaság és a szűziesség nem hideg távolságtartás az élettől, hanem ellenkezőleg: az élet finom csíráinak virágzása, növekedése és érett gyümölcsözése.

A szerelem bár nem teljesen azonos a szexuális gyönyörrel, de a kettő nem választható el egymástól. Nincs az a tökéletesen működő szexuális kapcsolat, amely tartósan elég lenne az embernek, ha hiányzik belőle az igazi szerelem, és ami elválaszthatatlan tőle, a kipróbált szeretet. A valóság azonban igen gyakran lemarad az idea mögött, nem is annyira rosszindulatból, mint inkább butaságból vagy beteges gátlásokból.

Tudnunk kell, hogy a férfi és a nő nem egyformán szeret. De ezzel kapcsolatosan tele vagyunk egy sereg balhiedelemmel. Mit várnak a feleségek a férjüktől? És mit a férjek a feleségüktől? A felségek elsősorban erőt. Az asszony párja legyen magával kemény, másokkal viszont elnéző. Az igazi férfi fegyelmezett, mértéktartó, nagyvonalú, jóságos és gyöngéd. Csak az igazán erős ember tud gyöngéd lenni. A gyöngéd erős, nem pedig erőszakos.

A mai férfiak viszont végtelenül tudják sajnáltatni magukat és ráadásul hallatlanul lusták. Ha kocsija van egy lépést se hajlandó gyalog menni. Azonnal ordít, ha éhes vagy a hasa fáj. Infantilis, úgy viselkedik, mint egy nagyra nőtt csecsemő. De a nő hogy találjon védelemre és szilárd támaszra egy csecsemőnél?

A másik amit a nők a férjüktől elvárnak az a felelősség. Ez azt jelenti, hogy vállaljuk tetteink következményét. Van bátorságunk szembenézni a hibáinkkal és mulasztásainkkal. Ahol pedig lehet, hajlandók vagyunk javítani. Mindkettejükre igaz: annak van súlya, akinek van felelősségtudata. 

A feleségek azt várják, hogy a férjük érettük is vállaljon felelősséget. Ádám ott állt Éva háta mögött az Édenben, de nem fogta meg a kezét, amikor az a tiltott gyümölcs után nyúlt. Isten pedig Ádámot kérte szómon, és nem Évát. A férjeknek tudomásul kellene venniük, hogy elsősorban ők a felelősek a házasságukért, mert a feleségük mindig csak válaszol. A feleség legnagyobb öröme, ha nyugodtan rábízhatja magát a szeretett férjére. A feleség arra vágyik, hogy fölnézhessen a férjére. Az ilyen férj mellett védve érzi magát. Tudata mélyén is helyesli, hogy ennek a férfinak mindent odaadjon. A feleség önmagát egészen akarja adni, nem csupán énjének egy részét.

Aztán elismerést is várnak egymástól. Emberi mivoltuk igazolását és erősítését. Attól az egyetlentől, akinek önmagukat tartogatták, és végül odaadták. Az életben semmit nem szabad átugornunk. A szüzesség a kifejlett nő öntudatosan őrzött érintetlensége. A szűz ereje szelídíti meg a férfi vad szenvedélyét. Aki nem éli meg és nem tapasztalja meg testileg-lelkileg, kellő ideig a szüzességét, - mert az túl rövid ideig tartott, az nem lesz teljes értékű férj vagy feleség sem.

A szüzességben nevelkedet férj vágyik haza lelkének kedves felsége után, aki őt tisztán megőrző és anyaian melengető társa. Aki befogadja őt és elrejti a világ elől. Körülveszi, otthon nyújt neki, olyat, amire csak egy szerető feleség és önzetlen anya képes. A beteljesült lét egyszerű örömét. Ennek íze olyan, mint a kenyér. Amíg a nő a testére szemérmes, addig a férfi a lelkére és a szavára. Az egymást szívből szeretők ebben a szemérmességben tiszták. Kettejük intimitása nem tartozik senki másra. Így állnak Isten színe előtt akkor is, amikor a szerelemben összekapcsolódnak.

Szerelmük gyümölcsei a gyermekeik. Általános tapasztalat, hogy a mai fiatalok előtt nincs tekintély. Pedig a gyermek még inkább igényli azt az erőt apjától, amit az anyja is vár tőle. Mégpedig azért, hogy testi-lelki biztonságot nyújtó otthona legyen. Ebben nőjön föl, és ebben ismerje meg a világot.

Akkor mért nincs ma számára tekintélye senkinek? Mert nincs rá alkalma, hogy megismerhesse a szülei tekintélyét. A tekintély csak fokozatosan és spontán módon alakul ki. És a gyerekeik hamarabb meglátják, hogy a szüleik mennyire lemaradnak az ideáik mögött. Hogy mennyire önzők, lusták és tiszteletlenek,  tapintatlanok. Apjuk mennyire nem igazán férfi, anyjuk mennyire nem szívesen feleség és anya. Nem csodálható tehát, hogy mennyire krízisbe került a gyermekek engedelmessége.

Az üvöltöző, piperkőc és nonkonformista fiatalság nem az igazi, hanem a mondvacsinált, jogi jellegű tekintély ellen lázad. Mégpedig nem azért lázad, mert van, hanem azért, mert nincs tekintély. A tekintélyt éppoly kevéssé tudja nélkülözni az ember, mint a szabadságot. Szüksége van mindenkinek egy rajta kívül lévő fix pontra, hogy önmaga fölé tudjon emelkedni. Különben beleesik a legsúlyosabb rabságba: önmaga foglya lesz. Tekintély csak olyan valaki lehet, aki méltó a bizalomra. Akinek a tekintélye nem igáz le, hanem véd. A tekintélye-vesztett szülők erőszakkal vagy kényeztetéssel próbálnak nevelni. A kényeztetés önkényt, az erőszak lázadást szül. Végeredményben mindkettő oda vezet, hogy neheztelnek a szüleikre. Mert nem tanították őket és nem állítottak fel biztonságot jelentő korlátokat. Eleve gyanúsnak tekintettek minden spontán kezdeményezést és önállóságot, de nem is vezették őket a veszélyes szirtek között.

A gyermek nem a szülők birtoka vagy játékszere. A szülői házban élő gyermek engedelmességgel tartozik. Ez az engedelmesség azonban nem korlátlan. Különbséget kell tudni tenni az önfejűség és a kezdeményezés lendülete között. A szülőnek nem kell magára venniük a felelősséget ott, ahol már a gyermek is képes azt vállalni. Az állandó óvás, intés a szülőnek az élettel szemben pesszimizmusáról árulkodik. A helyesen értelmezett neveléshez hozzátartozik a kellő mértékű tanítás és a szükséges szabadság biztosítása és korlátozása egyaránt. Enélkül nem lesz a gyermekből szabad és erkölcsileg felelős személy. Az Isten előtti létezés örömébe a szülők kettős egysége mellett beletartoznak a felnövekvő gyermekeink is.

 

[1] Nyíri Tanmás: A keresztény ember küldetése a világban – Akadémia kiadó Bp., 1996.

[2] Szent István társulat kiadása Bp., 1971.

[3] Nyíri Tamás: Keresztény ember küldetése a világban: 191.- 204. o. – Akadémia Kiadó Bp., 1996.

További cikkeink...

  1. HEGYI ANDRÁS - Mielőtt...