Tisza Attila GÉPEMTŐL GÉPEDIG
- Részletek
- Megjelent: 2020. május 17. vasárnap, 20:07
„ Ó, jaj, az út lélektől lélekig!
Küldözzük a szem csüggedt sugarát,
S köztünk a roppant, jeges űr lakik!”
(Tóth Árpád – Lélektől lélekig)
Vírusesemények hömpölygő áradatában, vírusüzenetek töméntelen halmazában keresgéljük magunkat. Mindenki mondja, figyeli, megnyitja, bezárja, lájkolja, intézi ügyeit most is, azért is. Azok is, akik talán már hónapok óta a szobában szoronganak, és azok is, akik munkájuk miatt a tömegközlekedési eszköz frissen vírusolt fogantyújába kapaszkodva zötykölődnek titokzatos jövőjük felé. Értelmezzük a hirtelen reánk fröccsent járványt: karanténnal, szabályozással, maszkétikus ábrázattal és elszántsággal, tehetetlen bátorsággal és felszabadult nyugtalansággal. Sorozatban villannak a miértek agyunk virtuális képernyőjén. Miért lett ez az egész világ ilyen? Miért nem mondja meg senki a valódi igazságot: miért van jobboldali, baloldali, nyitó oldali és záró oldali, abszolút és relatív hazugság? Miként kellene félnünk, hogy a közmondás szerint jobban járjunk és haladjunk és álljunk, mintha megijednénk? Melyik gyermekünket, szülőnket, szomszédunkat vagy kollégánkat terheljük újra és újra az elménket vadul ostromló érvek, nyilatkozatok, viszonylatok és iszonylatok sorba állításával és besorolásával.
Küldözgetjük pillanatképeinket, miközben már a következő új és még érdekesebb másodperc után sóvárog a lelkünk. Szemünk csüggedt sugarát már csak az arcfelismerő rendszerek diagnosztizálják, javasolván egy másik háttér vagy színtónus beillesztését a hiba korrigálása céljából. Karanténcsaládok, mint lájkvadászok lesik egymás harci mozdulatait és reakcióit a hónapokon át megfeszülő közös akarat erősítése vagy hiúsítása érdekében. Egymásra találások és egymásra kényszerülések fojtogató szorításában szó szerinti, és pszichikusan friss levegő után kapkodunk lihegve, loholva.
Egyre többet tudunk már a mikrobiológusok, virológusok, epidemiológusok, kommentológusok, futurológusok jóvoltából: mégis kevés. Mégsem az igazi. Bár köztünk a netes űr lakik, elérhetünk szempillantás alatt milliónyi hasznos és haszontalan információt, a bizalom boldogító nyugalma egyre sötétebb távolba vész. Modern társadalmunk működésében ez talán a legnagyobb vész. Sikert sikerre, túlélést túlélésre halmozva építjük érdekorientált kapcsolatainkat, miközben őszinte önfeláldozásra és szolidaritásra kész érzelmi kötődéseinket szétziláljuk. Hozzáedződünk ahhoz a tényhez, hogy egy kapcsolat értékét a belőle húzható haszon nagysága határozza meg. Segítünk egymásnak akkor és úgy, ha az számunkra (is) nyereséget hoz. Szeretjük egymást vírus idején is, ahogy csak lehet, de némelyeket nem akárhogyan lehet. Lehet, de érzelmektől mentesen. Lélektől mentesen. Mint egy gép. Ó, jaj, a fájl gépektől gépekig! Küldözzük a hír roppant adatát, S köztünk a csalfa, netes úr lakik. Működünk, belépünk, kilépünk, érzékelünk, értékelünk, mérlegelünk, selejtezünk, minősítünk, törlünk, megsemmisítünk, megsemmisülünk. Lelkileg.
Virtuális istentiszteletet tartunk. Nem mi, mások. Ők ott, valahol Európában, szép templomokban, modern lakásokban, parkosított kertekben vagy alagsori termekben. Mi itt, a fotelben, a mi otthonunkban, nézzük, hallgatjuk, felismerjük, elismerjük, elkapcsoljuk, elmentjük őket. Mi ülünk, hasalunk, fekszünk, sétálunk, közben iszogatunk, eszegetünk, egyet értünk vagy sokat, helyeselünk vagy kritizálunk, összehasonlítunk vagy összekeverünk szónokokat, megmondókat, gyülekezeteket, egyházakat, hiteket és hitetleneket egyaránt. Megszokjuk.
Megszoktuk. A beállításokat, a megvilágítást, a sminket, a hátteret, a szöveget, az effekteket. Bár nem lelkesedünk mindenért, de fellelkesülten örülünk annak, hogy így szeretve tudunk hinni abban, ami most van.
Ez már egy új világ. Szép, új vírusjárvány: mégpedig gépemtől gépedig.