...fontos lehet...

HEGYI ANDRÁS - A hatalomról 1.

 (Nyomdai és elektronikus eszközökkel csak a szerző írásos engedélyének birtoklása esetén másolható, sokszorosítható!)

„Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön”

Mt 28:18

A hatalom ma arctalan. Nem mindig volt az. Míg az emberiség hosszú történelme folyamán általában voltak ikonok, akiknek a nevéhez fűződött egy-egy időszak, ma nincs ilyen kormeghatározó személyiség. Mint például Nagy Sándor a hellenisztikus korban, Caesar Rómában, XIV. Lajos Franciaországban vagy nagy Péter cár az oroszoknál. Uralmuk alatt történt valami, amelyben ők központi szerepet játszottak. Ilyen volt idehaza a nem egyszereplős, reformkor is: Kossuth, Deák, Széchenyi. Ezzel szemben ma egy-egy nagyhatalmú politikus négy-hat vagy nyolc év múlva eltűnik. Senki nem emlegeti többé a nevét. A fiatalok azt se tudják ki vagy miféle volt. De a művészetben vagy akár a szórakoztató iparban sincs ilyen kormeghatározó egyéniség.

A huszadik század történelmét befolyásolók között alig találunk pozitív személyiséget. Sztálin vagy Hitler ma az általános iskolás gyerekeknek a történelemkönyvük lapjain úgy jelennek meg, mintha egy másik bolygón éltek volna. Számukra az éppen divatos (ma éppen pokémón) apróságai fontosabbak, mint ezek a porlepte és egyébként is leszerepelt figurák. Pedig a saját koruk meghatározó egyéniségei voltak. Milliók lelkesedtek értük. Milliók sorsát határozták meg, mert volt hatalmuk hozzá. Ígéretes programjaikkal milliókat tettek tönkre, vagy küldtek egyenesen a halálba. Európa, vagy az egész világ térképét rajzolták át, olykor a kedvük szerint. Pedig nincs kor, amely az igazságot nélkülözhetné.

Ma, akiknek igazából hatalmuk van, - a világcégek vezetőinek - a nevük általában háttérben marad. Pedig ők határozzák meg, hogy mit eszünk, mibe öltözködünk, milyen játékokat veszünk a gyermekeinknek. Netán milyen és mennyi hadi gépezetet gyártanak abból a célból, hogy a hatalmuk mögött katonai erő is legyen. Az elképzelhetetlenül nagy vagyonokkal rendelkezők nem is igen keresik a nyilvánosságot, de bizonyára nem szerénységből. Ma már Kína sem Mao-cetung által meghatározott birodalom. Talán csak Észak-Korea a kivétel. Ki tudja az is meddig? A hatalom arctalanná vált. Akkor szertefoszlott? Nincs is?

De miért fontos ez? Nincs ma a gazdasági, a politikai, az informális hatalomnak hatása az emberekre? Dehogy nincs. És ha van, milyen módon éri el? Hírekbe csomagolt ösztönzésekkel? Megfélemlítésekkel? Reklámokkal? A szórakoztatás címén alkalmazott tudatformálással? És milyen módon jelenik meg a hatalom kérdése a keresztyén hívők számára? Él-e még tudatunkban az a tény, hogy Isten mozgatja a világ, de benne az egyház történetét is? Sőt személyes sorsukat is. Sőt ő nem csak mozgatja, hanem egyenesen gazdája is ennek az egésznek. Mert ő alkotta is azt (És 40:12-18). Céljához is ő viszi (1Pét 2:17-21). Felette van minden eseménynek (Jel 19:11-16). De valamilyen módon benne is van a dolgok alakításában. Méghozzá a mi javunkra (1Pét 5:10-11).

Feltámadása után a misszióparancs kiadásakor erre az Istentől való hatalomra utalt az Úr Jézus: „Nékem adatott minden hatalom, - méghozzá - mennyen és a földön.” (Mt 28:18). Az evangélium terjesztésének is ez az alapja. Jézus teljhatalom birtokában adta ki ezt a parancsot. De ez egyben Isten világfenntartó munkájának is az alapja. A hatalom. Méghozzá nem akármilyen hatalom, és nem is akárkié. Hanem mindent magába foglaló hatalom, az örökkévaló Istené!

A régiek még tisztában voltak Isten mindenhatóságával, akár személyes életükre nézve is. Kempis Tamás Isten szájába adta a szót (vagy onnan vette): „Amit adok, az az enyém, ha elveszem, nem a tiedet veszem el, mert az enyém minden. Amit adtam, elvehetem, de vissza is adhatom. Bármi kedved ellen van, ne méltatlankodjál.” A régiek ellenben ebben a vallomásban nem a keserű, a sorsukba beletörődő végzetüket látták, hanem ellenkezőleg: „Lám itt van az én édes Istenem és ő az én mindenem. Mit akarok én többet? Mi jobbat kívánhatnék? Ó, jó ízű és édes Ige az ő szava! A szerető szívnek jól esik még ismételgetni is. Hiszen minden más kedves, ha te jelen vagy. Ha meg távol vagy, ízét veszti minden. A te ajándékod a szív csendessége, a mindent átfogó béke, az ünneplő jókedv. Te tanítasz arra is, hogy helyesen gondolkodjak.”[1]

1. Hatalom alulnézetből

Mielőtt a dolog elméleti, - ha tetszik, - teológiai oldalát megvizsgálnánk, nézzük meg ezt a kérdést tovább is a „praktikus” oldaláról. Hiszen alig van ember, akinek a sorsát a hatalom valamilyen módon ne befolyásolná. Hogy egészen konkrét legyek, - és a téma is érzékletes módon elénk kerüljön, - először a magam hetven éves tapasztalatából indulok ki.

Fiatalkori eszmélődésem idejétől kezdve a két nagyhatalom: az Amerikai Egyesül Államok és a Szovjetunió háborúval fenyegető feszült helyzete határozta meg a napi politika által a közérzetünket is. Ez tele volt félelmekkel. Olykor a helyzet olyan élessé vált, hogy közel kerültünk egy újabb világháború kitöréséhez. Néhány ilyen esetre utalok.

A hatvanas években Kubába a szovjetek atomtöltettel rendelkező rakétákat akartak telepíteni. Erre az amerikaiak ultimátummal válaszoltak. Néhány napot adtak arra, hogy az oroszok elvigyék ezeket a rakétákat. Ha ezt nem tették volna, atomcsapást mértek volna rájuk. Emlékszem ezekre a feszült napokra. Mindenki rettegett, mit lépnek az oroszok? Végül meghátráltak, de aztán ettől a világ nem lett sokkal békességesebb és biztonságosabb, az egymásra acsarkodás megmaradt. Mi kisemberek milyen módon befolyásolhattuk az eseményeket? Semmilyennel. De azt se gondolhattuk, hogy ha kitör a háború, az minket nem érint majd. Mert minket senki nem kérdezett, és végül is semmi közünk az egészhez!

Ugyanilyen válság volt akkor, amikor az újságok címlapjai idehaza is tele voltak azzal, hogy mi, mármint akkor a keleti blokkhoz sorolt arabok, mi szovjetek - és mi, a keleti blokkhoz tartozó többiek – „a zsidókat belekergetjük a tengerbe”. Vége lesz Izráel államának. Ekkoriban Izráel államát emlegetni is bűnnek számított idehaza. Hogy ezt a kommunista zsidó vezetők hogyan oldották meg magukban? Ezt ők tudják.

Csak azt jelzem, hogy én ezt is alulnézetben éltem meg. Olyan nagyon nem is érdekelt volna, ha nem a bőrömről, és szeretteim bőréről lett volna szó. De bármennyire is távol tartottuk magunkat a politikától, - meg persze a hatalomtól, - nem tehettük meg, hogy valamilyen mértékig ne foglalkozzunk vele. Ez a fajta világi hatalom számunkra soha nem jelent meg oltalmazóan, hanem mindig csak fenyegető módon. Bármilyen béke-jelszót tűztek a zászlajukra.

Néha a hatalommal kapcsolatban nem is a nagypolitikáról van szó, mert ez a „hatalom” csak egy vakondtúrásnyi. De ez is meg tudja keseríteni vagy ellenkezőleg, bátorítani az embert. A fiam munkaadójának öt-hat embert foglalkoztató cége van, de szeszélyességével ki tudja készíteni az idegrendszerüket. Az ellenkezőre is van példa. A feleségemnek volt Gyulán az óvodában egy főnökasszonya, aki időnként „rájuk szólt”: üljenek már le egy kicsit, mert látom, mennyit dolgoznak! Ettől ők nem teljesítettek kevesebbet, csak jobb kedvvel.

Akkoriban mi egyszerű keresztyén-hívők egyébként is féltünk a hatalomtól, valószínűleg nem kevésbé és nem jobban, mint bárki más. Az ország tele volt szovjet laktanyákkal Győrtől Kunmadarasig. Minden város külső kerületében magas kerítéssel körülvéve ott voltak a szovjet tankok és harci járművek. Csévharaszton, ahol ma római katolikus támogatással szeretetszolgálat működik, akkoriban szovjet rakétakilövő támaszpont épült. Hónapokon keresztül hordták a nagyméretű teherautók a sódert meg a cementet, hogy a nyugatra irányozott atombomba silóját kibetonozzák. A környék tele volt fegyveres őrökkel és civil nyomozókkal. De a magyar kőművesek suttogó információja akkor is jól működött. Jó barátom, a Jánoshalmai baptista gyülekezet egyik vezetője teherautóval a felvonulási épületek faházait fuvarozta. Gyakran elvitt magával, hogy lepakolni segítsek neki. Ezt innen tudom.

Akkoriban a vasútállomásokon a szovjet katonák teljes menetkész állapotban szerelvényeket töltöttek meg harci járműveikkel. A nem túl sok nyugati turista értetlenül állt a békeidőben itt található félelmetes katonai erő látványától. Én magam még - sok kortársamhoz hasonlóan - úgy gondoltam, hogy a „szocializmus táborának rendíthetetlen ereje” alatt fogok megérkezni életem végéhez. Aztán néhány hónap alatt vége lett az egésznek. Amikor 1989-ben kivonultak az oroszok, esztendőbe telt, míg a hadigépekkel megrakott hosszú szerelvényeik elhagyták az országot.

Eltűnt ez a marxista világhatalom, mintha sose lett volna. Sok problémát hagyott maga után. Életemben először lépett ki a Biblia lapjaiból a szemem láttára elevenen a „leomlott, leomlott Babilon és lett mindenféle tisztátalan lélek és mindenféle tisztátlan állat és utálatos madár tanyájává” (Jel 18:1-3). A felszólítás komolysága is, hogy „menjetek ki belőle én népem, hogy ne legyetek részesek az ő bűneikben és ne kapjatok az ő csapásaikból!” Abban biztos voltam, hogy nem emberi erő söpörte félre. Isten órája ütött, és ő volt ott az események mögött, szinte tapintható módon.

 Mi hívők, - ha láttuk és tudtuk is, - hogy a mi sorsunkat is befolyásolja az, ami körülöttünk történik, - de távol tartottuk magunkat a politikától. Nekünk ez nem is volt nehéz, mert az akkori ateista hatalom úgy bánt velünk, mintha mi nem is léteztünk volna. A kisegyházaknak ráadásul birtokaik, iskoláik sem voltak. Ez nekünk kedvező pozíció volt. Hacsak egy túlbuzgó közepes hatalmú párttitkár hajszát nem indított ellenünk. De nem volt módunk befolyásolni még ezt sem.

Hogy tudatában voltunk-e annak, hogy „nincs hatalmasság, csak az Istentől” (Rm 13:1)? Egyházvezetőink gondoskodtak róla, hogy el ne felejtsük. A békegyűléseken gyakori „ige” volt a Jeremiásnak Babilonba küldött levele: „Munkálkodjatok a város jólétén, mert annak jóléte a ti jólétetek” (Jer 29. f.). Ez a „város” akkoriban a marxista-leninista államhatalom volt. Némelyek közülünk is komolyabban vették a világi hatalmakat, mint az Istenét. Ez még akkor is igaz, ha jó szándékkal tették, vagy csupán naivitásból.

Mindezt csak azért írom, hogy érzékeltessem, nem elméleti módon foglalkoztat a hatalom kérdése, hanem nap-nap után akarva-akaratlan találkoztunk, sőt ma is találkozunk vele. Senki se tudja, hogy rövid időn belül létrejön-e a jövőben egy olyan világméretű hatalmi koncentráció Európában vagy bárhol a világon, mint az 1930-as években Németországban? És ha létrejön, milyen fordulatot ad a világ sorsának és benne a mi, és gyermekeink sorsának?

A mai nap (2016.09.16.) a televízióban az egy évvel ezelőtti népvándorlás képeit mutatta a híradó. Akkoriban ömlött a tömeg a sínek mentén át a határon, aztán az egyes úton Bécs felé. Nyugat örömkönnyekkel fogadta a bevándorlókat. Nem kellett hozzá egy év sem, hogy ez a bánat könnyeivé változzon. Mára mindenütt problémát okoznak a migránsok, hiszen nagyobb részt moszlimok, és több terrorcselekmény történt egy év alatt, mint bármikor máskor.

Kiderült az is, hogy az idegen kultúrából jöttek a munkaerő piacon lényegében használhatatlanok, és integrálódni sem akarnak. De Európában nincs is számukra olyan vonzó szellemi, vallási vagy kulturális érték, amelyhez igazodni vonzó lenne, sőt amely némi tekintéllyel bírna. A liberális ateizmus és az ebből következő hédonista életmód nem az. Európa lakossága pedig csücsül a gazdagságán és fél. Hiába a gazdagsága és hazájának világpolitikai súlya, ha az egyén tudatában van, hogy bármely pillanatban semmivé válhat az egész, és ez ellen ő nem tehet semmit.

Illetve a négyévenként ismétlődő választások is majdnem egyenértékűek a semmivel. Napjainkban Amerika a választásokra készül. A két jelölt egymás fejéhez vagdossa magánéletük szennyét. A baj az, hogy alighanem mindkettőnek igaza van. Adatokkal igazolják állításaikat. Lehet-e bízni abban, hogy ezek közül az erkölcsileg súlytalanok közül akármelyik kerül ki győztesen, annak kedvező hatása lesz a dolgok kibontakozásában? Akár világméretekben.  Pedig ezt a nagy országot köztudomás szerint valamikor a Bibliára alapozva hozták létre. Ha már demokratikus is, - ami azt jeleneti, hogy nagy merítésből választhatnak, - nem lehetett volna józanul gondolkodókat, tisztességeseket indítani az elnökségért?   

Vajon mit éltek át az emberek a nyugatrómai birodalom összeomlásakor? Amikor megindultak keletről a gótok, a vandálok, az avarok, a hunok, a vikingek? A népvándorlási hullámok ismétlődnének napjainkban is? A római birodalom fénykorában a lakosság száma mintegy 65 millió ember volt. Kr. u. 313-ban 40 millió, 476-ban már csak 13 millió.[2] Hiába volt a limes jól átgondoltan kiépítve, ha már nem jutott az őrtornyokba katona. Amikor a vandálok végigdúlták Rómát, mi mehetett végbe Augustinus lelkében, amikor megírta a Civitas Deit és a Civitas diabolit? Még nem tudva, hogy néhány évszázad, és Észak-Afrika kereszténysége is összeomlik az iszlám hódítás alatt.

Ma a Krisztus-hitének megtartó erejét vesztett nyugat elsősorban morális válságának köszönheti összes többi baját. De a jövőre gondolva nem, - vagy nem csupán - a félelemnek kellene megszületni a keresztények lelkében. Bár mi is emberek vagyunk, és a kataklizmákat látva még a páthmoszi látnok is megrendült (Jel 5:4). Annak tudatában viszont, hogy Isten hatalma soha meg nem inog, és ő még ebből a helyzetből is tud jót kihozni, éppen itt kapunk alkalmat arra, hogy Őrá mutassunk. Míg ember lesz a földön, mindig feladatunk lesz az emberek segítése és megtérésre hívása. Istennél ugyani biztonságban vagyunk, bármi is történjen velünk.

Mert a hatalommal kapcsolatban ne gondoljuk, hogy a kisember semmiféle lehetőséggel nem rendelkezik. Én ugyan nem valamiféle nagyobb hatalomra, hanem szerényebben fogalmazva csak valamekkora kompetenciára gondolok. Vajon nem a kicsiket nevezi Jézus a maga juhainak, ha hallgatnak az ő szavára (Jn 10:27)?

Két hibát követhetünk el ebben a vonatkozásban. Az egyik, ha túlértékeljük önmagunkat. Elkezdjük magunkat olyan nagynak képzelni, amekkorák nem vagyunk. Ez csupán nevetséges hiúsághoz vezetne. Mindenről meglenne a „megfellebbezhetetlen” véleményünk, aminek azonban semmi alapja, súlya, de jelentősége sincs. Bolhaként viselkednénk az elefánttal szemben.

A másik az, ha nem ismerjük föl, hogy az életünk alakításában nekünk is van valamekkora részünk. Van lehetőségünk és felelősségünk, ahol nekünk kell helyt állnunk, és elvégezni a magunk dolgát. Száz évvel ezelőtt mindenki tudta, hogy a maga dolgát neki kell elvégezni, mert ha ő ezt nem teszi meg, senki nem fogja megtenni helyette. Mára odáig jutottunk, hogy - főleg a fiatal korosztály – erre szinte képtelen, mert szülei mindent megoldanak helyette. Mindent megadnak neki anélkül, hogy ő önmagáért egyáltalán tenne valamit. Ennek egyik jele, hogy sokan még családot se alapítanak, se pedig önálló életet vállalni nem akarnak. Úgy vélik, hogy a fejük fölött minden elintéződik, ők meg jól elvannak.

Pedig az ember nem lehet olyan kicsi, hogy Istennek ne lenne gondja rá. Esetleg pont azért, mert kicsi (Lk 12:32). Akinek az ég madaraira és a mező liliomaira is gondja van, annak gondja van ránk is (Mt 6:25-34). De a kisember életének is megvan a maga méltósága. Sőt a Biblia szerint, akiknek több adatott, azoknak is ez a több a nem önmagukért, hanem a többiekért, a kicsikért adatott. Nekünk csak azt kell vállalnunk, amit az Úristen ránk bízott. De azt el kell vállalnunk, sőt el is kell végeznünk. Ez nem lehetetlen, mert csak emberi léptékű. Ki fog imádkozni Európáért, vagy közelebb: hazánkért, ha mi nem? Ki fog példát mutatni emberségből, áldozatkészségből, ha mi nem? És ki fog bűnbánattal Isten elé állni nemzetünk részeként annak bűneiért? Ha mi nem vállaljuk, nem fogja senki más sem. Ne vegyük ezeket kicsibe. Ettől válik a mi életünk értelmessé és tartalmassá. Sőt ettől lesz méltósága is. Ez ugyan nem abszolút hatalom, de ha megtesszük, amit mi tudunk, az nem lesz független Isten munkájától sem. Az egész világ érdekében a dolgok menetében Isten egymaga is adhat fordulatot. Még kedvező fordulatot is.

2. Hatalmi formák az ókortól napjainkig

De hogyan is néz ki ez a hatalom kérdése? Az ókorban is voltak nagyhatalmak. Akkor is voltak közemberek, sőt szegény emberek is, akik vagy szabadok voltak és kétkezi munkájukból éltek, vagy rabszolgák. Mindennapjaikat meghatározta az akkori hatalom ugyanúgy, mint több ezer évvel utána a miénket is. Még akkor is, ha nem vettek részt a hatalom gyakorlásában. Hogy ők hogyan élték meg a hatalomhoz való viszonyukat, annak kevés irodalmi hagyatéka maradt ránk.

Az úgynevezett marxista történelemértelmezés nem más, mint kitaláció, aminek a valósághoz nem sok köze van. Félek azonban, hogy - legalábbis a korosztályom történelem-szemléletében - mégis maradandó nyomokat hagyott. Lehet, hogy sematikusan gondolkodunk a történelmi eseményekről, de az is lehet, hogy sehogy. Amivel az a baj, hogy személyes életünknek a létező világ rendjébe illeszkedéséről sem töprengünk, hanem csak úgy élünk bele a nagyvilágba. Ha létünknek sem az értelméről, sem a céljáról, de még a Teremtője felől sem kérdezősködünk, akkor úgy lökdösnek az éppen pillanatnyi hatások, hogy azt se tudjuk, merre tartunk? Ki irányít? Egyáltalán kinek a kezében van az életünk?

Olykor régen is koncentrálódott a hatalom egy-egy győztes nép, vagy annak vezetője, a nagy király kezében. Törvényt alkottak. Hammurabi törvénygyűjteménye kivételt tesz a társadalmilag kedvezményezettek és a többiek között. „Ha egy avelum (közember) ezt meg ezt csinálja, ez meg ez a szankció.”[3] De mi van a hatalom kiváltságosaival? Izráelben az Isten által adott törvények szerint ilyen réteg nem volt. Embertelen hatalmi nyomás alá került Izráel Egyiptomban amikor a fáraó elrendelte a nép gyökereinek elvágását, a fiúgyermekek kiirtásával. Isten szállt harcba érettük. A tíz csapással Egyiptom isteneinek hatalmi szférájába nyúlt bele. Hatalmasabbnak bizonyult náluk. A fáraó elsőszülöttje ugyanarra a sorsra jutott, mint a barom első fajzása. Isten szabadító munkáját egyszerre kapta Izráel – méghozzá kegyelemből - a Sinainál megkötött szövetség igazságos törvényeivel. Izráelben a szabadítás is, a törvényes rend is Isten akaratából fakadt.

Ritkán találkozunk azzal, hogy egy nagy király igazságos lett volna. Ciruszt így ünnepli még a Biblia is. Izráel történetében főleg a Dávid időszaka áll előttünk jó példaként. Ő királyként is alávetette magát Isten törvényének. Mert a hatalom nem eredendően gonosz, hanem lehet oltalmazó, segítő és igazságosságos is. A szegények és kiszolgáltatottak oltalmazója éppen a király volt a gazdagokkal szemben, akik kihasználták volna az özvegyek és árvák védtelenségét. Mert ha Izráelben a hatalom gonosszá vált, mint Akháb királynál, megszólaltak a próféták és számon kérték az igazságosságot (1Kir 18:18, 21:17-26).

De a római birodalom első embere Octavianus Augustus hamarabb volt tömeggyilkos, mint nagylelkű. Méghozzá saját polgártársainak gyilkosa. Még meg sem kaparintotta a hatalmat, ravaszul fordította maga felé a polgárháborúkba belefáradt birodalom lakosságát. Amikor helyzete konszolidálódott, hatalma emberségesebbé, „Istentől valóbbá vált” (Rm 13:1). A viszonyok is kezére játszottak, mert mindenki kívánta már a békét.

Augustus tanult elődei hibáiból is. Látta a „nagynak” nevezett Pompeius és Caesar bukását. Elutasította hát a hatalom túlzó külsőségeit, persze így kapta vissza. De még életvitele is szerényebb volt amazokénál. Kedvelte például az egyszerű ételeket. Lányait megtanította fonni, megkövetelte tőlük a házi munkát. Ezzel visszanyúlt a rómaiak ősi erényeinek időszakához. De uralma hozott ténylegesen is békét. Kétszer zárta be Janus templomát, ami azt jelképezte, hogy a birodalomban nem volt háború. A meghódított területeken a barbár törzsek egymással való hadakozása, és az ezzel járó szüntelen pusztítás is csökkent, vagy meg is szűnt. Sőt az emberek romanizálódtak, vagyis átvették a rómaiak városias életmódját és kultúráját. Az Úr Jézus ebben a korban élt. Nem lázadt sem a római, sem a zsidó hatalom ellen, hiszen tudta, hogy azt Isten adta (Jn 19:11). Ő dönt királyokat és tesz királyokat (Dán 2:21).

Aztán a későbbi korokban, a demokráciákban, amikor a hatalom már nem császároktól és királyoktól származott, hanem „alulról jött”, a Jelenések könyve szerint a tengerből (Jel 13:1), vagyis a köznépből – vagyis a népek demokratikus úton választották vezetőiket, - javult-e valamit a világ és benne az emberek helyzete?

A köznépből felemelkedő Hitler mielőtt hatalomra került, néhány dologgal már tisztában volt. Azzal például, hogy Európa vezetői gerinctelen, hiú, irigy, gyáva és ostoba emberek. És ma? Amerika és Európa valós történetét a fellengzős eszmék mögött az önzés írja. Minden eszme mögött csak szavak, szavak és szavak. Hitler minden egyes alkalommal megjósolta, hogy az európai hatalmak meg fognak hátrálni előle, meg fognak alkudni, megtagadják eszméiket, szerződéseket hagynak majd figyelmen kívül, szövetségeknek fordítanak hátat. Ő pedig ezenközben a szemükbe mindig azt mondta, amit ellenfelei hallani szerettek volna. Orruknál fogva vezette őket. Íme a világi hatalom természete!

Módszere a blöff és a zsarolás volt. Akivel találkozott, hamar kiismerte gyenge pontjait. Bécsi bevonulását zászlólengető, őrjöngő módon ünneplő tömeg fogadta. Extázisba zuhant édesanyák kiabáltak, integettek az ablakokból. Schuschnigg osztrák kancellárt azzal nyugtatta Lengyelország megtámadása előtt: „Csak parancsot kell adnom, és holnap eltűnnek a határról azok a nevetséges tákolmányok, amiket a határ védelmére építettek. Csak nem képzeli, hogy a lengyelek akár egy fél órára is feltartóztathatnak? A rohamcsapatok után jön az SA és a légió![4] Jöttek is, milliók halálával és Hitler és hatalmának dicstelen pusztulásával egyetemben.

A mai napig nem heverték ki a németek a múlt századi hatalmi mámoruk következményeit. De nem volt különb a merev nyakú, pózoló Sztálin sem, vagy a pojáca Mussolini. Sztálin azt mondta, hogy azért jó a katonacsizma a belügyes vallatók számára, mert azzal egy rúgással ki lehet irtani egy fogsort.[5] Íme a hatalom koncentrációja emberi kezekben! Vigyázat, a kortársak ezt másként élték meg, mint ahogy mi visszatekintünk rá! Az első világháború utáni Németország parlamentjét csak „pofázdának”[6] nevezték a német emberek. Végre jött egy erős ember, aki tudja mit akar. Mért ne ruháznánk fel legitimitással a hatalmát?

De nekem nem kell olyan messzire mennem. Még saját emlékem, amikor Európa Egyetemei és Tudományos Akadémiái maguk közé fogadták, és díszdoktorátussal jutalmazták a két elemit végzett Elena Ceausescut. Igaz, hogy férje a „Kárpátok géniusza” volt, aki százával fogatta le politikai ellenfeleit, és a politikától tartózkodó lelkészeket is. Főleg az élő hitűeket, akik nem voltak hajlandók együttműködni vele és beállni az őt dicsőítők táborába. Mert tudták, hogy kié a hatalom, ki a tiszteletre méltó! Mígnem úgy lőttek le őt saját hívei, mint egy kutyát.

Az embertelen hatalmak idején is voltak, akik tisztán látták, hogy hol a helyük. Dietrich Bonhoeffer német evangélikus lelkész, Márton Áron római katolikus püspök Erdélyben, vagy a háború után idehaza Ordass Lajos megalkuvás nélkül képviselték a világi hatalmakkal szemben az Istenét. Ezt persze csak áldozatvállalás és szenvedések árán tehették. Sok százan odaát Romániában az élő hitű református vagy éppen baptista lelkészek és katolikus papok megjárták a lágereket és a börtönöket. Mert a dicsőséget Istennek adni olykor nem is veszélytelen. A világ istene ezt harci helyzetnek tekinti és támad. A védekezés egyetlen módja, ha komolyan vesszük, hogy Istené az „ország”, a hatalom és a dicsőség (Mt 6:13). Ezt pedig csak egyféleképpen bizonyíthatjuk, hogy ha az ő törvényei szerint élünk, és ehhez ragaszkodunk, méghozzá minden körülmények között és minden áron.

Bár magam nem szenvedtem, de - mint mondtam, - úgy gondolkodtam, mint kortársaim közül bárki, hogy amíg élek, az ateista rendszer változatlan marad. A rendszer központjához közelebb lévők pontosabb képet alkothattak maguknak a repedéseiről és bukáshoz közelségéhez, mint mi egyszerűek, akik nem foglalkoztunk politikával. Időnk se, érdeklődésünk se volt ebbe az irányba. De nem is féltünk tőle, hacsak nem akartunk magunknak valamiféle kétes egyházi karriert.

Ezenközben viszont Isten hatalma terjedt ki ránk és védelmezett, méghozzá érzékletes módon. Nem a világi hatalmon átszűrődve tapasztaltuk meg Isten hatalmát, hanem éppen megfordítva. A világi hatalmat láttuk Isten hatalmán átszűrődve, másodlagos valamiként. Láttuk a változásait és a múlandóságát. Akik viszont közülünk behódoltak, azokból lettek a jelentéseket küldők. Szomorúan látom, hogy akik bűnbánattal nem voltak képesek lezárni ezt a maguk számára, azok valamiféle furcsa kényszerességgel igazolgatni akarják magukat még ma is. Ami persze már senkit se érdekel.

A legtávolabb áll tőlem, hogy tovább szemezgessek a hatalommal kapcsolatosan a régmúlt vagy közelmúlt eseményeiben. Úgy vagyok ezzel, mint Albrecht főherceg és a karcagi kun. Amikor egyszer a herceg a karcagi állomáson várakozott garnizonjával, a következő beszélgetés zajlott le közte és a kun között:

- Hány ember megfan a maga falujában?

- Megvan ez mind kérem. Nem olyan elveszett emberek ezek.

- Azt kérdeztem, hány lakosa van a falujának?

- Nem falu ez, hanem város.

- Hát akkor hány ember lakik a városában?

- Azt én honnan tudjam, nem vagyok én pap. Mire a főherceg:

- Maga talán nem is tudja, hogy kivel beszél? Én vagyok Albrecht főherceg!

- Mán én arrul se tehetek.[7]

Senki nem gondolhatja azonban magáról, hogy nekem a hatalommal semmi dolgom. A mai könnyed szórakozásra vágyók nemzedéke sem. Mert lehet, hogy nekünk kisembereknek tényleg semmi szándékunk részt venni benne, de senki nem garantálja, hogy valami módon nem befolyásolhatna a jelenben vagy akár a jövőben. Még nagyobb és veszélyesebb tévedés az, hogy amikor Isten hatalmáról gondolkodunk, akkor a hatalomnak ez az öncélúsága vagy éppen a brutalitása forog a fejünkben. Tudnillik Isten hatalmával kapcsolatban valami egészen másról van szó. Ha ez nem tudatosodik bennünk, összekeverjük vagy összetévesztjük ezt a kétféle hatalmat. Pedig két különböző dologról van szó. Egy világ választja el a kettőt egymástól.

Azonban felmerülhet bennünk a kérdés, vajon mennyire éltünk tudatosan akkoriban Isten hatalma alatt? Vagy ezt nem is érzékeltük? Csak egy meglehetősen brutális politikai hatalom alatt, esetleg csak panaszkodtunk? Tapasztalatunk a hatalomról ugyanis az utóbbi volt. De hol volt akkoriban az Isten?

A nyolcvanas években már a rendszerváltozáshoz közeledve, gyermekheteket rendeztünk a Pécshez csatolt bányászfaluban, Pécs-Somogyon épült házunkban. Engedélyünk persze nem volt. A gyerekek hitbeli nevelését illetően semmiféle politikai szándékunk se. Ezzel alighanem a kommunista hatóság is tisztában volt. De minden alkalommal mégis meglátogatott minket a politikai rendőrség. A személyautóval alig járható kis utcánkban csak ilyenkor jelent meg egy-egy rendőrautó. Csigalassúsággal ment el az ablakunk alatt, és belül a sok gyerek. Meg akartak félemlíteni. Se hithősök, se hősködők nem voltunk, de számoltunk Isten védelmével. Imádkozni pedig akkoriban is szabad volt. Hát imádkoztunk.

Sőt ha valakiben megvolt a bátorság, annyit vállalhatott az Úrért az imádkozáson túl, amennyi ebből a bátorságából tellett. Kezében volt a Bibliája, és Gyökössysen vagy Farkasjóskásan olyanokat olvashatott ki belőle, hogy prédikációira feketéllett az utca az emberektől, ahol a temploma vagy csak imaháza volt. Míg másoknak csak a lelkes vagy lelkiismeretes semmittevés jutott. Vigyázni kell azonban békeidőben az ítélkezéssel, mert Illéssé csak annak kellett válni, akit erre rendelt az Isten. Hiszen a hétezret is ő hagyta meg magának (1Kir 19:18). Igaz, hogy ettől kezdve Illést nem lehetett elfelejteni!

Megint mások ugyanis belesimulhattak ebbe a hatalomba és korrumpálhatták is magukat. Ha lelkészek voltak, emelkedő ívű egyházi pályát futhattak be. Palotay Sándornak hívták a Szabadegyházak Tanácsa akkori vezetőjét, aki még a doktori címet is megkapta, pedig se iskolai végzettsége, se tudományos munkája, de még csak keresztyénnek nevezhető hite se volt. Utóbb kiderült róla, hogy ezredes volt az elhárítóknál. Mégis sertepertéltek körülötte fiatalok. Igaz, nem sokan, csak olyanok, akik a maguk pályáját egyengették. Pedig lehet, hogy ők is csak tehetségesek voltak, és keresték annak valamiféle kibontakozását. De a hatalom többnyire bedarálta őket. Viszont akik nem törődtek vele, azokat nem lehetett elijeszteni az Istentől, az ő Igéjétől és az ő Szentlelkétől, sőt az ő népétől se. Legfeljebb csak valahol a végeken állhattak szolgálatba.

3. A Bibliában a hatalommal kapcsolatos szavak

ממלכה – királyság, birodalom, kormányzás, Gn 10:10, 20:9, Dt 28:25, Zsolt 46:7 1Sám 28:17

גבורה  - határ, terület Dt 32:8, hatalmas, zsarnok (a határ őrzője, ura fogalomból) Zsolt 52:3, erős Dt 10:17

תפארה –  tisztelet, méltóság, hatalom, dicsőség Dt 26:19, Bir 4:9, És 62:3[8]

Ma a nagy tudású ige-szakértők, tehetséges szónokok, nagy hírű evangélisták, - ha ők vannak a középpontban, - csak arra jók, hogy elhomályosítsák Isten dicsőségét, ami a héber כבד - kábód viszont  egyedül az Isten hatalmi súlyát jelenti.

Hans Walter Wolf szerint a רוח –ot is lehet erőnek, hatalommal felruházásnak fordítani, noha alapjelentése: szél, levegő, lélek, méghozzá Isten Lelkének megnevezésére is használatos, a Lélek erejére utalva.[9]

εξουσια –szabadság, jog, jogosultság, lépesség, hatalom, erő, uralom, teljhatalom  Rm 13:1, Mt 28:18

αρχηϚ – eredet, kezdet, felsőbbség, hatóság  Lk 12:11, Kol 2:10

κρατοϚ – erő, hatalom, uralom - κρατεω igéből = uralkodni, úrrá lenni valamin, hatalmába keríteni, elérni, megfogni Apcs 27:13

μεγαϚ – nagy, széles, hosszú, erős, hatalmas, bőséges, hatalmaskodik, parancsol, Mt 20:25, Jel 18:10

δοξα – dicsőség, fenség, magasztosság, Rm 1:23, Mt 19:28, túlvilági állapotot is jelenti Lk 24:26[10]

A Bibliában pusztán a szavak azonban önmagukban nem túl sokat mondnak a hatalom céljáról és jellegéről. Majdhogynem semlegesek. Attól függ, hogy a hatalmat ki gyakorolja és milyen célból? A Biblia is használja az összes kifejezést mind a hatalom Isten akarata szerinti pozitív, mind annak negatív: emberi vagy ördögi értelmében is.

A Bibliában is úgy áll előttünk, hogy a hatalmat gyakorolhatják emberek, emberi szervezetek, kisebb-nagyobb egységek, királyok, országok, birodalmak. Ezek lehetnek pozitív hatásúak, de negatívak is.  Mai viszonyaink között a birodalmakat multikultúrális vagy globális szervezeteknek mondanánk. Esetleg posztmodern szellemi és politikai irányzatoknak. De még valamilyen akár egyházi jótékonykodó szervezeteket is érthetünk alattuk.

Azt nem lehet mondani, hogy Böjte Csabának ne volna semmiféle befolyása környezetére akár odahaza Erdélyben, akár nálunk. De „hatalma” nem a mögötte lévő anyagi erőtől függ, hanem éppen önzetlen és odaadó segítőkészségétől és tiszta kezétől. Ezért is támogatják annyian. Politikai hatalma nincs, de szellemi befolyása annál nagyobb. Befolyását a gyerekek mentésére és sorsuk egyenesbe segítésére, jobbra fordítására használja. Befolyása csupán addig tart, amíg feddhetetlen.

Ugyanakkor sajnos már több keresztyén karitatív szervezetet láttunk elvérezni. Éppen lelepleződött korrumpálhatóságuk miatt. A lelki „hatalmat” megpróbálták anyagiakra konvertálni, és ennek következtében mindkettőt elveszítették.

Isten hatalma sőt felsége dicsőségesen, „reprezentatív módon”, sőt kijelentésszerűen a Sinainál mutatkozott meg legvilágosabban (Ex 19. f., 24:9-18). Aztán a hit válságainak idején is, amikor Ézsaiásnak vagy Ezékielnek megjelent az Isten mennyei dicsősége. A כבד – dicsőséget, de hatalmai súlyt is jelent. Pont amikor a szövetség válságba került (És 6), vagy a nép már a fogságban volt (Ez 1.2. f.).

Aztán megszületett az Úr Krisztus a Dávid városában. Ekkor is megnyílt az ég, és angyalok jelentek meg, de csak a pásztoroknak. Megjelent a csillag keleten, de a Jeruzsálemiek semmit sem láttak belőle. A megdicsőülés hegyén átváltozott az Úr Jézus a tanítványok szeme láttára, ruhája fehér volt, mint a hó, de csupán a három tanítvány láthatta, Péter, Jakab és János (Mt 17:1-13). Feltámadt ugyan dicsőséges testben, de ennek egyetlen ember sem volt szemtanúja. Amikor viszont az Úr feltámadása után megjelent a tanítványoknak, nem olvassuk, hogy testét valamiféle fényjelenség vagy fejét glória vette volna körül. Sőt nagyon is „prózai” módon viselkedett. Enni kért, hogy bizonyítsa, nem lelket látnak, hanem valóban ő az, a keresztre-feszített Jézus az, aki feltámadott (Lk 24:41, Jn 20:24-29).

A mennybemenetelnek is csak a tanítványok voltak a tanúi. Azután kitöltetett a Szentlélek Jeruzsálemben, megjelentek kettős tüzes nyelvek, de másnapra már ennek sem volt semmi nyoma. Ó, de szereti a minden hatalom birtokosa az Örökkévaló az inkognitót! Valószínűleg, mi nem így csinálnánk. Akik viszont hisznek benne, azok nem a szenzációk miatt hisznek, hanem a megtisztult lelkiismeretük következtében válnak látókká. Van ugyanis egy másfajta szellemi hatalom is, amelyik viszont szereti a látványosságot, szeret sziporkázni. Valószínűleg „hatalmának” is csupán ennyi az alapja.

4. A hatalom gyakran megront

Több példáját látjuk a történelemben annak, hogy maga a hatalom rontott meg embereket. Dávid negyven éves uralkodása, a botlása ellenére sem mutatott föl romlást. Míg a fia Salamon, és Salamon kora éppen a nyugalom és gazdasági jólét következtében hanyatlott hitben és erkölcsileg (1Kir 10:14-29). Saul is kicsinynek látta önmagát a maga szemében, míg a hatalom féltése ki nem kezdete a jellemét (1Sám 17:15). Néró sem született véreskezű diktátornak. Állítólag sírva fakadt, amikor az első halálos ítéletét meg kellett hoznia. Már egyik elődje Caligula is megízlelte, hogy milyen az, amikor következmények nélkül mindent megengedhet magának, mert fellebbezni legfeljebb őhozzá lehetne. Mígnem betelt a pohár velük kapcsolatban, és alattvalóik ölték meg őket.

A hatalom rontotta meg magát Rómát is, a birodalom fővárosát. Míg a koloniális városok őriztek valamit a régi Róma szigorából és a tiszta erkölcséből, a császárok körül kialakult egy hatalmat gyakorló élveteg, semmittevő és züllött, buja réteg. Hollandia valamikor az evangélium világító fáklyája volt, de félek tőle, hogy ma Európa erkölcsi pöcegödre. A jómód esztelensége odadobja a zsenge és védtelen kicsiket és a bontakozó kamaszokat a narkó és a perverzitás lealjasító hatásainak. A hitétől megfosztott ember bajban van, mert nem tud humánus életet élni. Akinek egyetlen jövőtávlata a halál, annak ezt megelőzően habzsolnia kell. Egyre több idős ember sem a templom imádságos csöndjében készül föl az élet összegezésére, a halálra, hanem a Tv előtt gubbasztva. Az egyik nagyhatalmi szféra, a szórakoztató ipar a maga hitvány bujaságaival leszoktatott a tiszta gondolkodásról és a tiszta lelkiismeret utáni vágyról.

Ezékiel könyvének 28. és  Ézsaiás  könyvének 14. fejezeteiben olvashatunk az emberi hatalomtól megittasult birodalmakkal kapcsolatosan valamiféle titokzatos mögöttesről. A szöveg szerint ugyan Tirusz, illetőleg Babilon áll az előtérben, de a háttérben valami (vagy valaki) más is, sőt ő a fontosabb. „Leestél a földre fényes hajnalcsillag!”. „Sírba omlott gőgöd, pedig azt mondtad magadban, fölmegyek az égig, Isten csillagai fölé emelem trónomat. Odaülök az Isten hegyére, hasonló leszek a Felségeshez!” (És 14:11-14). Noha „te voltál a mintakép, tele bölcsességgel, tökéletesen szép, Édenben Isten kertjében voltál, feddhetetlen életű voltál míg álnokság nem lett benned.” (Ez 28:12-15).

Ki az a valaki, akiben először vált öndicsőítése következtében démonivá a hatalom akarása? A szöveg nem egészen világos. Annyi azonban nyilvánvaló, hogy a konkrét és földi hatalmi tényezők mögött van valaki más is. Nem függetlenek ugyan egymástól, hanem egyik benne van a másikban, de mégis megkülönböztethetők. A birodalom és az az arctalan másik, az a szellemi erő. Vagy egyenesen erőszak. Ez az öndicsőítésnek, önimádatnak a hatalma. Hatalom, de romlott.

Igazán a Jelenések könyvében mutatkozik meg, hogy milyen az önmaga hatalmától és a szentek vérétől megrészegült démoni hatalmak valódi arca. A tengerből feljövő fenevad, a hamis próféta és a nagy parázna (Jel 13., 16.-18. fejezetei). A sátán, aki magát az Úr Jézust is több esetben megkísértette (Mt 4:1-11, 12:38, 16:21-23, Jn 6:15). Megpróbálta letéríteni az Atya által kijelölt útról, és elbuktatni. Jézus azonban nem emberek kezéből vette hatalmát, hanem az Atya kezéből. Sem az ördög ígéreteinek sem a fenyegetéseinek nem engedett. Élete végéig tiszta maradt. Tudta ugyan hogy jön a világ fejedelme, de benne nem volt semmije (Jn 14:30).

Isten megadta, hogy láthattam meghalni tiszta szívű embereket, akik Jézus vére által megtisztulva ugyanezzel a bizonyossággal készültek még a halálukra is. De láttam azt is, hogy a hatalom megrontott embereket. Volt szerény, megbízható és szorgalmas munkása az Úrnak, példás tagja a gyülekezetnek. De amikor a gyülekezet éppen ezért avatta fel valamilyen tisztségre, megváltozott. „Érezni” kezdte magát. Később sértődékennyé és parancsolgatóvá vált. Eltűnt belőle valami. Ha mindig is ilyen lett volna, sohasem avattuk volna föl.

Nem szabadna lebecsülnünk magának a sátánnak ezt a megrontó erejét. Mert olykor durván támad minket is. Máskor éppen nem érezzük hatalomnak azt, hogy elbűvöl, hanem csak valamiféle kedveskedésnek. Nem támad, hanem megkörnyékez. Olyan bűnös kívánságok támadnak bennünk, hogy szégyellnénk, ha kitudódna rólunk. Vagy elveszi mindentől a kedvünket, ami pedig a mi dolgunk volna. Meggyőz arról, hogy nem kell az Úr parancsait olyan szigorúan vennünk. Mi pedig csak arra vágytunk, hogy lelkiismeretünkkel egyenesbe jöjjünk, és ezért gondoltunk önmagunkkal kapcsolatban több fegyelemre. Van úgy is, hogy valami nagyon ígéretes dolgot állít elénk. Felkelti bennünk azt az érzést, hogy meg kellene ragadnunk a kínálkozó alkalmat, mert ha nem, akkor valami nagyon fontos dologból kimaradunk. Amiből pedig más nem. A sátán nagyon ért a kecsegtetéshez és a sziporkázáshoz.

5. A hatalom demonstrációi

Már az ókorban tudták, hogy mekkora szerepe van a hatalom demonstrációjának, lásd az aranyállóképet a Dura mezején (Dán 3.f.). Ezt persze nem felejtették el később sem. Hitler éjszakai fáklyás felvonulásai Nürnbergben vagy a szovjet tankok és rakéták november hetedikei katonai parádéi Moszkvában a Vörös téren jelezték, hogy nem akárkivel van dolga a világnak. Soros György szerint a 2003-ban Irak ellen megindított támadással Amerika az olaj birtoklásán túl csak erődemonstrációt akart. Aztán a katonai megszállást fékevesztett fosztogatás követte, és a győzelem zűrzavarba torkollott.[11] Még Ezékiás királyt is megkísértette, hogy a babiloni követeknek megmutasson mindent, ami palotájában volt (2Kir 20:12-21). Meg is feddte érte a próféta.

De ebben a demonstrációs ügyben sajnos nem maradtak le az egyházak sem. Hatalmas templomok, katedrálisok épültek eleinte valószínűleg csak a hívők tömegeinek befogadására, aztán lassan az egyház vagy éppen a város gazdagságát és hatalmát voltak hivatottak fitogtatni. Persze mindig kegyes szólamokkal takarták vagy igazolni vélték a valóságot, a nagyzolást. Sőt aztán minél kevesebb lett az élő hit a szívekben, annál több a pompa a templomokban. Nem ugyanebben a vonalban szerveződnek ma az egyházi tömeges fesztiválok is?

Dániel könyvének 3. fejezete éppen egy ilyen hatalmi demonstrációt mutat be. Egy olyan ünnepet, amellyel az uralkodó be akarta mutatni hatalmát, és egyben megerősíteni alattvalói hűségét. Fárasztó leírását találjuk az állókép méreteinek, az ünneppel kapcsolatos rendelkezéseknek, a hangszerek leírásának, és hogy mi következik, ha valaki mégsem mutatja ki a hódolatát az állókép előtt. Szinte mint egy mai politikai vagy kereskedelmi reklámnál, sulykolás, sulykolás egészen az unalomig. Mindenre gondoltak, mindent megszerveztek, mindennek flottul kellett volna működni. Nagy volt a tömeg. Egyedül a három fiatalember akasztotta meg a pontosan kidolgozott forgatókönyvet. Kínos volt ez a királynak, de kínos az ifjaknak is, és kínos minden jelenlévőnek. Azok kivételével, akik ebből a botrányból hasznot akartak húzni. Hát mégsem egységes a birodalom? A király valószínűleg kiegyezett volna azzal, hogy a hitük gyakorlását tegyék át a magán szférájukba, de itt és most boruljanak le az állókép előtt.

De ha ez az aranyozott bálvány nem Isten, akkor mért járna neki Istenhez méltó tisztelet? És ha Isten egyáltalán van, ő most félrenéz? Vagy megértéssel kezeli a hittagadással egyenértékű bálványimádást? A hűség csak addig hűség, míg jól mennek a dolgok? És ha ára van a hűségnek, akkor szüneteltetni lehet egy ideig? Milyen hűség az ilyen? Hűségnek lehet-e nevezni még egyáltalán, vagy ettől kezdve ez már nem más, mint hittagadás? Megteheti-e azt Isten, hogy ettől a kényes helyzettől megment? Vajon föltétlenül megment-e, akkor is ha már tüzes kemencébe kerülünk? De milyen életet lehet élni egy istentagadás után? Gyakorolható-e még tovább is az istentisztelet? És ha igen, annak mekkora értéke van?

Ó, de sok hatalmai demonstrációtól megriadt vagy megittasodott istenes ember élt a történelem folyamán! Akik a hatalom miatt buktak el. Damassus pápától fogva, aki Rómában agyonveretett embereket pápává választása érdekében a német birodalmi egyházig!

6. A hatalom és a pénz

Köztudott, hogy ezek feltételezik és vonzzák egymást. A hatalom oda megy, ahol a pénz van. És a pénz hatalmat indukál. Hogy milyen törékeny az emberi civilizáció, azt éppen a világ leghatalmasabb, leggazdagabb és legnagyobb katonai erővel rendelkező birodalom ikertornyainak összeomlása mutatta meg 2001. szept. 11.-én. Pedig ezek a tornyok az erődemonstráció látható jelei voltak. A szegény népek által is vágyott jólét szimbólumai, egy olyan világban, ahol az ember által elérhető maximum minden vonatkozásban egy jobb élet reményével nem csupán kecsegtetett, hanem annak valósága már kézzelfogható volt. Íme az ember! Lásd, hogy mire képes!

Ki kell nyitni a szemünket arra, hogy a keresztyénség kétezer éves és a zsidóság még régebbi történetének vége felé ott áll az emberi elbizakodottság, a globalizáció és a pénzvilág két büszke tornya, benne a két félelmetesen égő repülőgéppel. Babilon üdvözletét küldi New-Yorknak. Bennük imádták a hatalom, a pénz és a kéjvágy isteneit, valamint a nyugati világ egyre eszeveszettebb és őrültebb rohanását. Vele szemben nem áll más, csak keresztényeknek az Isten által adományozott szelíd, alázatos, békés, csendes jelene és a mennyei örök jövője. Persze csak annak, aki hisz benne.

2011. szeptember 11.-ét egy olyan tanulmányi csoportban éltem át, amelyben amerikaiak is voltak. Másnap együtt néztük végig a Washingtoni katedrálisban rendezett gyászistentiszteletet. Az első sorokban ott ültek a korábbi elnökök. Billy Graham prédikált, Isten ujjának nevezte a történteket, és bűnbánatra hívta nemzetét. Azon gondolkodtam, lesz-e aki meghallja? Aztán beindult a hadigépezet Irak ellen. Mint korunkban annyiszor, győzött a gazdasági megfontolás. A bűnbánat pedig lekerült a napirendről. Vagy oda se került.

Vajon mennyi pénze lehetett az Úr Jézusnak vagy akár az apostoloknak? Hites barátom azt mondta, hogy nagyon is sok, mert a tanítványok kiküldetése alkalmával semmiben nem láttak hiányt (Lk 22:35). Sőt sikerük is volt, mert az ördögök is engedtek nekik (Lk 10:17). Tehát minden tekintetben igazolta őket az Isten. Gazdag asszonyok vagyonukból szolgáltak nekik (Lk 8:1-3), ezek pedig nem lehettek szűkmarkúak, és bizonyára Jézusnak is sokat juttattak.

Különös logika ez a gazdagság igazolására. A baj csak az, hogy ez a fantázia szüleménye. Mert az Úr Jézusnak nem volt hova fejét lehajtania (Lk 9:58), de ez nem jelentett neki gondot. Azonban nem olvasunk sem Pál apostol sem Péter apostol bankjáról. Nem ekörül forgott az életük. Küldetésük sem elsősorban a gyülekezet anyagi gondjainak, hanem hitének és reménységének felépítése és megerősítése volt. Erre volt felhatalmazásuk Krisztustól (Mt 10:1-42). És elsősorban erre. Amikor kiküldte tanítványait, azok semmit nem vihettek magukkal, amivel az embereket sarokba szoríthatták volna. Még a kényelmükre és a védelmükre sem gondolhattak. Egyedül az irgalmasság cselekedeteivel rendelkezhettek. Ha visszautasították őket, és emiatt kudarcot vallottak, az sem jogosította föl őket másra, mint hogy továbbálljanak. Az ördögöknek viszont engedniük kellett velük szemben.

De gondolhatunk még másra is, aminek szintén fontos alapja a pénz. Méghozzá a sok pénz, mert művelése nem olcsó. A tudományra. Mára szinte külön hatalmi ágazattá vált. Ha van rá pénz, van tudományos eredmény. Vagy legalábbis lennie kellene... De ha nincs rá pénz, nincs eredmény se...

Ugyan az európai tudomány a teológia hóna alól nőt ki, de aztán messzire távolodott tőle. Hosszú időn keresztül úgy látszott, hogy ellenségévé is válik. Mára a tudomány szinte perszonifikálódott. No nem a Példabeszédek könyve 8. fejezetének lelkisége szerint, hogy már a teremtéskor ott volt Isten mellett. Bár Példabeszédek könyvében is személyes jelleget ölt a bölcsesség, de ez egyben Krisztus-szerű is. Míg a „függetlenné váló” tudomány (sosem volt az), jó sok pénzért kutat, rájön, kimutat, megmond, irányít, szinte felelősséget is vállalhatna, ha ez volna a szokása. A tudományos eredmények előtt mindenkinek meg kell hajolni, ha nem akar nevetségessé válni. Aztán persze amit állít, az előbb-utóbb „elavul”. Megmosolyogják. Pedig ilyen, hogy „a tudomány” valójában nincs is.

A tudományoknak csupán művelői, - tudósok vannak. Akik sok természeti törvényt ismertek föl, anélkül, hogy egyet is alkottak volna. És tudásuk áldásos eredményeként könnyebb lett a munkánk, kényelmesebb lett az életünk, gyógyíthatóbbak a betegségeink.

De munkájuk áldatlan eredményeként mindig tökéletesebb és nagyobb pusztító erővel rendelkező fegyvereket gyártanak, és rettegésben tartják a föld lakosságát. Úgy lett, ahogyan az Édenben megmondta Isten: a tudás egyszerre jó és egyszerre gonosz (Gn 2:9). De semmiképpen nem az abszolút hatalom. Sőt olykor nagy bálvánnyá is válhat, mert nem mindenható.  Mindeközben a tudományos eredmények egyre többet mutatnak meg Isten alkotó tevékenységének nagyságából és szépségéből.

7. Az apokaliptika szemléletmódja a hatalomról

A történelem folyamán, - amikor élesen szemben állt a világi hatalom és az Istené, - felül kellett emelkedni a rövidtávúságon, és messzebb kellett nézni a hívőknek. Meg kellett tudni különböztetni még az Úr Jézus mondásában is azt, hogy „add meg a császárnak azt, ami a császárék és Istennek azt, ami az Istené” (Mt 22:21). Mert kísértést jelentett az, hogy az Istenét adjuk a császárnak, mert az aktuálisan közelebb van.

Mivel Isten hatalmát nem érezzük közvetlenül, ma csak hitünkkel tudjuk megragadni, addig a világi hatalom nagyon is testközelben van, és ez gyakran dilemmát okoz. Ráadásul Isten hatalma másként manifesztálódik: etikában, lelkiségben, önként vállalt áldozathozatalban, vagy tisztánlátásban, esetleg az igazságért vállalt szenvedésben. A földi hatalom csábításával vagy fenyegetésével, olykor mindkettővel, - nagyobb realitásnak látszik. Legalábbis sorsunkat pillanatnyilag meghatározóbbnak. Sőt olykor egyenesen Istentől valónak is vélhetjük az istentelen földi hatalmakat is.

Nem először kerülünk ebbe a helyzetbe. Az apokaliptika korában a próféták a történelmet szakaszosan végbemenő folyamatnak látták. A történelemben az ismétlődő események sematikusak: felemelkedések, lázadások és bukások követik egymást. A világbirodalmak eredete, célja és lényege bontakozik ki bennük, amely megy a végkifejlete felé. A történelmi események azonban eleve megszabottak. Minden népnek, birodalomnak megvan az előre meghatározott ideje, és megszabott mértéke is. Megvan a maga napja, meghatározott órája. Ha ez betelt, átadja a helyét a következőnek, mígnem az egész világ mértéke is betelik majd, és jön a vég.

A történelem kibontakozása szükségszerű, mert Isten akarja, Ő áll az események mögött. Az apokaliptikus írásokban Isten a világtól meghatározott távolságban van, mert a bukott világ Isten ellenfelévé vált, és nem kérdés, hogy ebbe bele fog pusztulni. A korábbi próféták saját történelmi jelenüket szólították meg, az apokaliptikus írók viszont a mennyei világ perspektívájából szemlélték a történelmi eseményeket bizonyos távolságból.

Kr. e. 586-ban a legpusztítóbb történelmi és teológiai traumája volt Izráelnek majd Judának a fogságba hurcolásuk. Ez a tragédia felvetette azt a kérdést, hogy valójában ki uralkodik rajtuk, Nebukadneccar, Babilónia királya, a perzsa uralkodók vagy Izráel Istene?  Ha tényleg ő az Úr, akkor viszont képtelen volt megakadályozni a fogság tragédiáját? Vagy éppen ő engedte, esetleg ő akarta ezt így? Dániel megértette, hogy maga az Úr használta fel Nebukadneccart arra, hogy a korábbi évszázadok prófétai intéseket figyelmen kívül hagyó népét megbüntesse. Viszont a fogságba jutott judaiaknak most is tudniuk kell, hogy Isten számon tartja őket, és ebben az új helyzetben is az Istennel megkötött ősi szövetségében kell megmaradniuk. Mert Isten nem csupán Izráelnek Ura, hanem az egész világnak. Akkor pedig be kell illeszkedniük az új helyzetbe anélkül, hogy kockára tennék a hitüket.

Ebből adódott számukra a hit próbája. Ez pedig az volt, hogy Izráel Istenéhez való hűségüket és a birodalom szolgálatába való beilleszkedésüket össze kellett tudni egyeztetniük. Az Úrhoz való hűséghez akkor is ragaszkodniuk kellett, ha ez több esetben mártíriumhoz, vagy mártíriumhoz közeli állapothoz vezetett. Dániel könyve 3. fejezete éppen arról tudósít, hogy a három férfi nem tekintette a magánszféra kategóriájába tartozónak Izráel Istenével való kapcsolatát. Egyáltalán nem a csodában bíztak, hiszen megadták Istennek a szabadságot arra, hogy hitvallóit halálba engedje. Dánielt is a közismert Isten iránti tisztelete sodorta bajba, így került az oroszlánok vermébe. De a fenyegetettségben is nyilvánvalóvá vált Isten szabadító ereje. Elsősorban nekik maguknak, de környezetük számára is (Dán 2:47, 3:31-33).

Dániel könyvének az az állítása, hogy Izráel Istene minden emberi hatalom ajándékozója, tagadása annak, hogy a nemzetek isteneinek bármiféle befolyása lenne a birodalmak történetére. Nebukadneccar mint pogány király is élvezhette Isten bizalmát, aki megengedte neki, hogy részt kapjon egy meghatározott időpontban a világ kormányzásában, sőt uralkodását aranykornak tekinthesse (2. f.). Ugyanakkor büszkesége megaláztatását és romlását hozta magával (4. f.). Mert az emberi hatalmak nem korlátlanok és nem is tartanak örökké. Sőt ezek is Isten hatalmi szférájába tartoznak. A könyv végén találkozunk azzal, hogy Isten ezt a földi hatalmat is a mindenség helyreállításának világméretű céljára fordítja (Dán 12:1-3).

A könyv teológiai fő mondanivalója az, hogy a teremtett világ lázadása a Teremtője ellen, mintegy sűrítve látható a halandó királyok öntelt magatartásában. Dániel próféta Bélsaccar első évében kapott látomásában (Dán 7:1-10) a tengerből kijövő négy hatalmas vadállatot látott: egy oroszlánt, medvét, leopárdot és egy leírhatatlan teremtményt vasfogakkal. Az állatok természetellenes volta jelzi e birodalmak természetellenes berendezkedését és viselkedését. A világbirodalmak a káosz dimenziójából kelnek ki, lényük és tetteik meglehetősen bizarr képeket mutatnak. Emberfaló birodalmak. Isten viszont mindegyikük fölött végtelen fölényben uralkodik. Egyetlen ítélő szava elegendő arra, hogy a szarvakat letörjék, és megfosszák a vadállatokat hatalmuktól (22-27. v.).

A látnok nem a vízióban megmutatott eseményeken belül áll, hanem kívül. A világ teljes története szinte filmszerűen pereg le előtte. Amit lát, megrendíti, borzadállyal tölti el (Dán 10:7-10). Számára a már lezajlott történelem, és ami ezután fog bekövetkezni, egyetlen egységes Isten által meghatározott eseménysorként mutatkozik meg.

Az Emberfia azonban egészen máshonnan jön, mint a tengerből feljövő fenevadak. A Dán 7:13-14-ben leírt hatalmas „Emberfiához hasonló”, az ég felhőivel érkezett és odaállt „az Öregkorú” elé. Ez a Messiásra vonatkozó ígéret, amit Jel 1:7-ben találunk a megdicsőült Krisztusban beteljesedve, akinek végső győzelme vitathatatlan. A könyv végkicsengése az, hogy akik be lesznek írva a „könyvbe” (12:1), vagyis hűségesek maradnak az Istennel megkötött szövetséghez, elnyerik jutalmukat. Megmaradásuk egyetlen eszköze van, az Isten iránti hűségük.

8.  Az „eszköztelen” hatalom

Mózes, Illés, Sámuel, Péter és Pál apostolok vagy István diakónus sem rendelkeztek mással, mint Isten iránti hűségükkel. Kényszerítő eszközökkel, pénzzel, katonasággal, hivatalnokokkal nem rendelkeztek, mégis volt „hatalmuk”. Nem általános értelemben, hanem abban a sajátos értelemben, amire rá akarjuk irányítani a figyelmünket.

Mózesre Isten egész háza bízatott (Zsid 3:2). De olykor majd megkövezték éppen azok, akikért felelős volt Isten előtt is, de az őt megkövezni szándékozó nép felé is (Nm 14:10). Hogy tekintélye volt, és hallgattak rá, azt csak a benne lévő lelki erőnek köszönhette. Hogy minden baj ellenére mégiscsak elvezette népét a megígért ország határáig, az tény. Életművét „teljesítményét” ma szinte felmérni sem tudjuk. De se közigazgatási szervezet, se katonaság, se kényszerítő eszköz, se tudós tanácsadó testület nem állt rendelkezésére. Egyedül csak az őt elhívó és szolgálatba állító Isten volt mellette. És ez elég is volt.

Illés szava olyan hatalmas volt, hogy tűz szállt le az égből és megemésztette az áldozati oltáron az áldozatot, felnyalta a vizet és a port, sőt a nép szívéig jutott Isten hatalmának felismerése: „Az Úr az Isten! Az Úr az Isten”. De Illés hatalma csak addig tartott, amíg őt Isten erősen tartotta. Amikor ez az isteni erő alább hagyott, kiderült, hogy a hatalom nem az övé, hanem Istené. Ő nagyon is ember, aki Jézabel elől az életéért futott (1Kir 19:3).

Az Úr Jézus a maga áldozatvállalása által bizonyult Isten igaz szolgájának (És 53:6, 11). Ő egy sajátos, isteni eredetű és természetű hatalmat képviselt, amelynek eredete nem őbelőle, hanem a mennyei Atyjától származott. És ő ehhez a hatalomhoz ragaszkodott és haláláig hű is maradt. A sátán ellenben pontosan a hatalom öncélú megragadásával kísértette meg őt is (Mt 4:1-11). Mért nem él a hatalmával, ha már egyszer ő az Isten Fia? Hiszen szavára a kő is kenyérré válhatna. És mért nem mutatja meg hatalmát nyilvánvaló módon a templom ormáról mindenkinek? Azonnal meghódolnának előtte legalább is a zsidók. De lelepleződött a sátán valódi természete, amikor a világhatalomért cserébe a saját módszerének (és Isten ellen lázadó hatalmának) tiszteletét követelte. Jézus ezt az ajánlatot visszautasította. A hatalomért való hatalom tiszteletét. Bár ez minden kor embere számára nem csupán bocsánatos „bűn” lett volna, hanem egyenesen magától értetődő.

Viszont az Úr Jézusban mutatkozik meg az Isten „eszköztelen” hatalma legközvetlenebbül. Jézussal Isten elsődleges szándéka a kiengesztelődés volt az emberekkel. Azokkal az emberekkel, akik bűneikkel megbántották, és folytonosan megbántják őt. Az ő hatalmi közbelépése azonban irgalmasan túl néz ezen. Büntethetne, de nem teszi. Az ő hatalmi közbelépése egyenlő az életrontó erőktől való szabadítással. Mert Isten, mint minden létező Atyja a népek romlottsága ellenére is pontosan elvégzi például a természet rendjének fenntartását. Ugyanakkor tudatában van annak, hogy az ember rendeltetése valami több, mint pusztán a biológiai létezés. Mi pedig már elvesztettük ezt a többet. A tárgyilagosságunkat, ha önmagunkról van szó. Az együttérzésünket, ha a másikról. Elvesztettük a lelki tisztaságunkat. Elvesztettük irgalmas és okos szeretetünket. Elvesztettük a lelkünket is, és az örök jövőnket. Természetes, hogy az Istenünket is. Sőt őt legelébb. Ettől megromlottunk. Hiába lenne meg mindenünk, ha bűneinkkel mi magukat és egymást rontjuk meg. Gyűlöljük a jót és szeretjük a rosszat. Irigykedünk és hatalmaskodunk egymáson, noha múlandók vagyunk. És ezzel rövid földi életüket is tönkretesszük. Ráadásul nem is tudunk ezen változtatni sem.

Egyedül csak az igaz szolga önkéntes engesztelő áldozata szüntetheti meg ezt a zavart. De ennek a szolgának nincs más eszköze, mint saját maga. Az élete. Áldozatával váltja meg a világot ezektől az önpusztító erőktől. Áldozata az a hatalom, amely képes megváltoztatni magát az embert, méghozzá mindenekelőtt belülről. A megváltozott (megváltott) ember új természetet kap magától Istentől. Ez a változás leggyakrabban nem látványos. Az ember látszólag ugyanaz marad, és mégsem ugyanaz többé. A szívében, vagyis gondolkodásában, értékrendjében változik meg. Se fiatalabb, se idősebb, se egészségesebb se betegebb nem lesz, csak szeretetteljesebb, békességesebb, reményteljesebb, igazabb, és egy kicsit „szentebb”. Aki nem akarja, észre sem veszi ezt a változást.

Azonban a megváltott ember is, még ezután is ember marad, és várja nemcsak élete beteljesedést, hanem a teremtett világ célba érkezését is (Rm 8:19-25). Ezt is csak a megváltó áldozatával győzelmes Krisztus fogja elhozni, bár ennek egyelőre nincs semmi jele. De neki van hatalma erre is. Sőt egyedül neki van erre hatalma.[12]

9. Pilátus vagy Jézus?

De a nagy kérdés nekünk mégiscsak megmaradt: végül is kié a hatalom? A hatalom „birtokosáé” az emberé? A világ sorsát igazgató politikusoké? Az ember mögött álló szellemi erőké, a sátáné? A világi hatalomtól elforduló „megtért embereké”? Valamelyik öntudatos kegyes hívő csoporté? Annak különleges „felkenetéssel” rendelkező vezetőjéé? A kérdés ma sem érdektelen. Nekünk sem.

Vagy mégiscsak egyedül az „eszköztelen” Jézusé? Végső soron az Istené? De ha győztes a Krisztus, akkor mért szelíd és mért alázatos? Mért tűri a megaláztatást, mért vállalja még a halált is? Ki az, aki kimondja a már most is érvényes szót életre-halálra, és egykor pedig majd az utolsót is odaát az Isten színe előtt? Az ember? A hitetlen ember? A világi hatalmak? A hívő ember? Az egyház? Vagy az egyedüli Úr: az Isten?

De egyáltalán ki képviselheti „őt” ma a mi konkrét és olykor áttekinthetetlenül bonyolult napi ügyeinkben? Akár világmértekben, akár a helyi politikában, vagy sokkal szerényebben, csak a lakóhelyünk igazgatásában? Szabad-e egyáltalán nekem, mint hívő kisembernek ezen törni a fejemet anélkül, hogy besároznám magamat? Jobb volna, ha ez a kisebb-nagyobb politikai irányító apparátus egyáltalán nem is létezne, mert a hatalom mindenestől piszkos és korrupt? Vagy legalábbis leggyakrabban annak tapasztaljuk? De nem lenne elviselhetetlen anarchia másnaptól, ha valami csoda folytán mégis eltűnne?

El kellene tudni igazodnunk ezekben a kérdésekben. Ellenálljunk? Kinek? Együttműködjünk? Kivel és miért? Hitünk megőrzése érdekében határolódjunk el mindentől és mindenkitől? Vagy éppen hitünket megőrizve és annak igazságait megosztva lenne szükség ránk az éppen aktuális ügyek intézésében? Nem korrumpálódunk-e azonnal, ha részt veszünk benne? És ha bajba kevernénk magunkat, - esetleg éppen azoktól, akikkel közösséget vállaltunk, mert nem engednénk Isten Igéjén kívül se nyomásnak, se csábításnak, - akkor ki védene meg? Akiknek szükségük volt a mi erkölcsi tőkénkre? Mert esetleg nekik már nem is volt? Én nem tudom erre a választ. Tapasztalatom sincs, elképzelésem sincs.

Mert Isten uralma ma még rejtett. Ha erős is, - hiszen „pajzs és páncél az ő hűsége”, - de egyben mégis gyenge (gyengéd) is, mert „tollaival fedez be minket” (Zsolt 28:7, 36:8). Ha benne reménykedünk, ettől válik az életünk biztonságossá, a gerincünk szilárddá, jellemünk megalkuvás nélkülivé, de szívünk gyengédé, másokat szeretővé, sőt sebezhetővé is. Mint látjuk ezt már az ószövetségi időkben is tudták.

Ezért kell pontosítanunk, hogy nem a hatalmat, mint olyat akarjuk vizsgálni. A hatalom nem filozófiai, nem szociológiai és nem is történeti szempontból áll előttünk. Nézőpontunk végül leszűkül arra, ahogy az Úr Jézus, aki Krisztus is, ott állt Pilátus előtt egyedül. Ez egy meglehetősen paradox helyzet. Mert Jézus hatalma ebben a pillanatban nem nyilvánvaló, Pilátusé viszont az. Pilátus mond ítéletet Jézus fölött, és nem Jézus Pilátus fölött. Pilátus tudta, hogy Jézus ártatlan, akár el is bocsáthatta volna. Lett volna rá hatalma. És éppen hatalmának tudatában szegezte Jézusnak a kérdést:

- Nem tudod azt, hogy van hatalmam arra is, hogy elbocsássalak, és arra is, hogy megfeszítselek? Az Úr Jézus válasza viszont - mivel éppen vádlottként állt előtte, - meglepő lehetett:

- Semmi hatalmad nem volna, ha felülről nem adatott volna (Jn 19:10-11). Mármint nem Rómától, hanem a Mindenható Istentől.

Mert végül is hogy is van ez a hatalom? Mi keresztények úgy gondolkodunk róla mint Pilátus, vagy úgy mint Jézus? A hatalom nyilvánvaló manifesztációja előtt hajtunk fejet, vagy Isten Jézusban (itt és most is!) nyilvánvaló módon láthatatlan, eszköztelen, de mégis a létező hatalma előtt? Vajon ma Jézus vagy Pilátus „tárgyilagosságával” látjuk ezt a dilemmát egészen a lelkünk mélyéig, döntéseink centrumáig? Nem is olyan könnyű ez a kérdés, mint első pillanatra gondolnánk. Főleg az unásig sulykolt kegyes szlogeneink miatt, hogy természetesen Jézusé a hatalom.

Mert Pilátusnak igaza van. Jézus igazsága csak később derült ki. Mert itt a szelíd Jézus, az irgalmas Jézus, az áldozatot vállaló Jézus, a megbocsátó Jézus „hatalma”, vagyis pillanatnyilag hatalom nélkülisége, szenvedése, tűrése, visszafogottsága, alázata áll szembe a nyers erővel. Vigyázzunk, mert itt nem csupán egy régi történetről van szó, hanem ez a mindenkori alaphelyzet. A mienk is.

Miért van az, hogy a történelem folyamán az összes igazságtalanság, fals ítélet, konkrét hatalmi szándék, pillanatnyilag mindig eredményesebb, még akkor is, ha végül majd lelepleződik és szégyellni valóvá válik? De pillanatnyilag eredményesebb. És ez a dilemma. Nem is kicsi. Főleg éles helyzetben vagy egy döntő pillanatban mért nem látjuk ezt világosan és azonnal? Mert nem az Isten szemével nézünk? A hatalmat sem ezzel a szemmel látjuk. De nézzük csak meg mindkét hatalom jellegét és az eszköztárát is.

Az egyik oldalon ott állnak a főpapok. A tömeg sodró erejű megnyilvánulása követeli Jézus halálát (itt az a bizonyos hatalmi reprezentáció). És vele szemben a szelíd Jézus hallgat (ez a prezentáció). Márpedig Jézusban az Isten prezentációja van. Erősen paradox helyzet ez, mert a jelen lévőknek az a konkrét tapasztalata, hogy mégiscsak Pilátus mond ítéletet Jézus fölött. Ez minden ott lévő számára nyilvánvaló volt. Márpedig sokan voltak. Tényszerű, amit Pilátus mond. Ő rendelkezik Jézussal és nem Jézus vele. Az ő parancsát hajtják végre, és nem Jézusét. Aki mellesleg nem is parancsol. Sőt hallgat, vagy ha megszólal, a szava is halk és szelíd.  

Végső soron itt nincs is két egymással szembenálló fél, nincs két erős akarat egymásnak feszülése. Csak egy erős, meg egy gyenge. Egy császári helytartó és egy kiszolgáltatott, egy „tehetetlen” Jézus áll a Gabbata másik oldalán. A hatalom áll szembe a hatalom kiáltó hiányával. A helyzet ma sem változott. Jézust elviszik, és keresztre feszítik, Pilátus, a helytartó maradt győztesen a porondon. Pilátus a hatalom, méghozzá, a legnagyobb hatalom, a római császár hatalmának reprezentánsa. Pilátus ennek az evilági hatalomnak a képviselője. Jézus pedig csak az Istené. De hol van most, ebben a pillanatban az Isten? Csak nem Jézusban magában? Az áldozatvállalásában, a szelídségében, a megbocsátásban, a keresztáldozatában?

Jézus tud valamit, amit Pilátus nem. A főpapok sem, pedig ők, - ha akarnák, - tudhatnák. Hogy Isten hatalma mindig fölötte van a Pilátusokénak, a császárokénak, a római birodaloménak, sőt még a főpapokénak, a Jeruzsálemi temploménak is. Akármilyen szelíd és alázatos formában is nyilatkozik meg.

De ha van ez a hatalom, akkor mért nincs? És mért nincs éppen most itt? Ebben a kiélezett helyzetben? Mért ítélheti el az ártatlant az, aki nem ártatlan? Hol van az a tizenkét sereg angyal, akikről Jézus beszélt? Mért nem avatkozik közbe maga a Mindenható? Hol vannak lesújtó villámai (Zsolt 144:6)? Van-e egyáltalán? Hogy nézheti el az ártatlan fölött a gonosz szándékból, irigységből kimondott hamis vádakat? Milyen Isten az ilyen? Lehet-e egyáltalán bízni benne? Így járnak mindig azok, akik benne bíznak? Örök kérdés ez. Ma sem könnyű a válasz.

Mert dogmatikailag tudjuk, hogy az Isten hű, és nem hagyja el az embert. Csakhogy amikor az igazság miatt szenvedő emberből kiszakad ez a kérdés: „mért hagytál el engemet?” (Mt 27:46, Zsolt 22:2, 42:6) – akkor nem dogmáról van szó, hanem az elhagyatottság gyötrelméről. Mint ahogy a szabadítás öröme sem dogma, hanem történeti esemény: „Mikor jóra fordította Sion sorsát az Úr, olyanok voltunk, mint az álmodók. Akkor megtelt a szánk nevetéssel, és örömkiáltás volt a nyelvünkön. Ezt mondták akkor a népek: Hatalmas dolgot tett ezekkel az Úr.” (Zsolt 126:1-2). De amikor „körülvesznek a halál kötelei” (Zsolt 18:5), már az is nagy dolog, ha a „lelkünkben erő támad” (Zsolt 138:3).

A gondolkodó és mérlegelő emberek szeme láttára csapnak össze ezek az erők, lásd a 73. Zsoltár dilemmáját: az istenteleneknek nincs részük az emberek gyötrelmeiben (5. v.), és ez bizonytalanná teszi azt, akit azért gúnyolnak, mert tiszta szívű (8. v.). És már-már azon gondolkodik, hogy nincs-e igazuk a kevélyeknek (15. v.)? Mert szemünk előtt a hatalom pöffeszkedése meg a hűségesek látható kiszolgáltatottsága.

Jézus gyáva? Nem. Pilátus gyáva? Legalábbis igyekszik elkerülni ennek a látszatát is. A főpapok is erőből cselekszenek, miután elfogyott az érvük. Valamennyien igyekeznek leplezni a maguk valódi lényét és szándékát. A főpapok az irigységüket Pilátus meg - végül is - a gyávaságát. Pedig ebben a helyzetben Pilátus mögött nem csupán jelképesen, hanem a valóságban is ott áll jó néhány katona teljes fegyverzetben. A légió pedig azonnal rendelkezésére áll, csak ki kell adnia a parancsot. És Jézus ott áll egyszál egyedül. Lélektanilag nagyon nehéz elképzelni, hogy ebben a helyzetben Pilátus „behódolna” Jézusnak. Ez, - az ekkorra már a zsidókból is kikopott - szentség határait súrolná. Egyedül a római igazságra nevelt jelleme adhatott volna neki alapot arra, hogy elkergesse Jézus vádlóit, és szabadon bocsássa Jézust. Ha nem lett volna már a füle mögött olyan, amivel meg lehetett zsarolni.

Egyedül Jézus nem leplez semmit. Ő nem ugyanazokkal a fegyverekkel „harcol”, amivel az ellene támadók. Se nem irigy, se nem gyáva, se nem bosszúálló, hanem csupán tárgyilagos. Pillanatnyilag ugyan nem tűnik annak. Ennek nagypénteki napnak a „tapasztalata” (vigyázzunk a tapasztalatainkkal!) bizony nem az ő oldalán áll.

Aztán Pilátust mégis csak elmozdítják a helyéről, sőt száműzik. A főpapok kezéből is kiveszik a hatalmat a rómaiak, vagyis a templomi áldozatot. Mindkettővel az történik, amitől pedig éppen ebben a percben érdekeik egyesítése következtében nagyon is távolinak tudták magukat. Amiről úgy vélték, hogy éppen most hárították el a fejük fölül ennek a veszélyét.

És Jézus? Vele kapcsolatban vajon tényleg mindennek vége? Mi már tudhatjuk, hogy nincs vége. Ők még nem tudhatták, mert nem olvashatták az Újszövetséget, és ezen felül minden bekövetkező eseménynek még előtte voltak, nem pedig utána. Mint ahogy mi sem tudjuk, hogy mit tartogat a jövőnk. Igaz, hogy Újszövetség még nem volt meg, de Szentlélek már megvolt, és előle élő ember soha el nem rejtőzködhetett. Valamint a Teremtőtől beléjük oltott lelkiismeretük is megvolt, amit születésétől mindenki magában hordoz. Mit kezdtek e kettő egybehangzó szavával, ha egyáltalán megszólalt bennük? Bedugták a fülüket? Kiiktatták az üzenetét, hogy az most nem aktuális? Felülírták? Ne gondoljuk, hogy ők voltak az utolsók, akik így tettek!

Azt azonban mi már tudjuk, hogy nem Pilátus nevében imádkoztak és imádkoznak milliók az Úristenhez, évezredeken át, méghozzá világszerte, hanem az elítélt Jézus nevében. És nem a Pilátusok tisztítják meg a bűnbánók lelkiismeretét, és adják vissza a tiszta szív nyugalmát és az embernek emberi méltóságát, hanem a kereszten érettünk meghalt Názáreti Jézus Krisztus. Nem Pilátus fog eljönni az idők végén az ég felhőin ítélni élőket és holtakat, hanem az Úr Jézus (Mt 24:27). Az ítélet napján sem a Pilátusok előtt fognak megjelenni az emberek, hogy számot adjanak tetteikről, hanem a Krisztus Jézus trónja előtt (Jn 5:22). Sőt a számadók között majd maga Pilátus is ott lesz. Bár ennek akkor semmi jele nem volt.

De az Úr Jézus beszélt arról is, hogy a mártírrá váló apostolok is beülnek majd a bírói székekbe, és ők is ítélkeznek majd (Mt 19:28). Fogalmunk sincs arról, hogy ez mit takar. De nem szerencsés az Úr mondásait csak úgy elengedni a fülünk mellett. Mert nekünk is csábítóbb az, ami már látható, azzal szemben ami ma még nem az.

De végül is mi van valójában ennek a nagypénteki különös napnak a mélyén? Jézus ellenfél?  Nem. Pilátust szinte felmenti azzal a mondatával, hogy semmi hatalma nem volna fölöttem, ha nem a mennyből adatott volna neki. De ennek a felmentésnek a valóságos érvénye csak egy hajszálon múlott. Pilátusnak el kellett volna hinni, hogy amit Jézus mond, az igaz. Méghozzá a tárgyilagosság mérlegén megmérve igaz. Ezt persze a főpapoknak is el lehetett volna ismerniük. Mert itt a látszólagos hatalom ütközik a valóságossal. Pillanatnyilag a látszólagos a valóságos. A valóságost csak a hit látja. Jézus hite = összeköttetése az Atyával. Ezt örökölték az ő követői, a tanítványok is. Mi is. Hát nem találkozunk evvel a kérdéssel napról-napra? Nem ez a szokásos élethelyzetünk?

Jézus azonban nem ellenfele sem Pilátusnak, sem a főpapoknak, sem senki másnak, hanem a Megváltójuk. Megy föl a keresztre, és meghal érettük is. Ezen a napon elkövetett bűneikért is. Mint ahogy mindannyiunk bűneiért. Ennyire szereti őket, meg minket is. Az igazság és az irgalmas szeretet nevében hal meg. Az Isten nevében. Nem a megkaparintott és féltve őrzött hatalmáért, hanem a hatalom-ittas bukottakért. Akik éppen a meglévő vagy a vélt hatalmuk imádatába buknak bele.

Nem a hatalmukat szerette, hanem azt az embert, aki emögött a hatalmi álarc mögött van. Esetleg éppen reszketve. Még akkor is álarc, ha már összenőttek vele. A főpap akkor is főpap maradt volna, ha ebben a pillanatban kettévágják, úgy összenőtt főpapi méltóságával. És Pilátus akkor is római főhivatalnok maradt, amikor már száműzték. Legfeljebb akkor már sirathatta hatalmi múltját, mert a hatalma ekkor már egy fityinget sem ért. Mert az csak adatott neki is, és el is vétetett tőle. Nem a római császár adta és vette el, hanem az Isten. Mert ő van a római császár hatalma mögött is. Azt mondja Jézus: „adatott”. A megkaparintott hatalom azonban nem adatik, és az mindig a sátáné. Az nem adatik, hanem csak megkaparintják, kikaparják, kizsarolják, kiagyalják, megszerzik, kiügyeskedik. Ezért nem is igazán hatalom, mert soha nem is azé, aki megszerezte. Ő csak rabolja.

Jézus viszont tudatában volt saját hatalmának. Ki adta azt neki? Ki mondta meg, hogy mit tegyen vele? Kinek kellett aztán elszámolnia? Emlékezünk-e még mi hívők is Jézus szent „önállótlanságára”? „Bizony, bizony mondom néktek: a Fiú semmit nem tehet önmagától, csak ha látja, hogy mit tesz az Atya, mert amit ő tesz, azt teszi a Fiú is.” (Jn 5:19). „Én önmagamtól nem tehetek semmit. Ahogyan az Atyától hallottam, úgy ítélek, és az én ítéletem igazságos, mert nem a magam akaratát keresem, hanem annak akaratát, akik elküldött engem.” (Jn 5:30). János evangéliuma tele van Jézusnak az Atya tekintélyére való hivatkozással. És azzal, hogy ő semmi mást nem akart és nem is tett, csak azt, amivel az Atya megbízta. Lásd Jn 6:38, 7:16,  7:28-30, 8:29, 12:49, 14:10-11, 14,:24, 14:30, 16:14, stb. De az ő igazolása is az Atyától jött: Jn 5:62, 6:40, 6:57, 8:54, 14:20, stb. Vajon ki dicsőítette meg őt? Hát nem a római császár, az biztos! Őt a mennyei Atya emelte fel a mennyei trónra (Jel 1. és 5. f.), aki végül „mindent kezébe adott” (Jn 13:3).

Ahogyan Pilátus és a főpapok összenőttek a maguk szerepével és a szerepükhöz kötött befolyásukkal, úgy Jézus is össze volt nőve az Atya akaratával. Íme: „Azért szeret engem az Atya, mert én odaadom az életemet, hogy azután újra visszavegyem. Senki nem veheti el tőlem. Én magam adom oda. Hatalmam van arra, hogy odaadjam, és hatalmam van arra is, hogy ismét visszavegyem. Ezt a parancsot kaptam az én Atyámtól” (Jn 10:17-18). Milyen szépen, megkülönböztethetetlen módon van itt együtt az Atya isteni szándéka a parancsa, és a Fiú iránta való engedelmessége. Valamint ennek a hatalmi jellege. Ha Jézus nem akart volna, nem ment volna a keresztre. De az Atya akarta, hogy oda menjen, és Jézus akart oda menni.

Itt persze nem emberi, bukott hatalomról van szó, hanem az Istenéről. Mindez az ember javára, méghozzá a bukott ember javára, nem pedig ellene. Hogy az embernek is élete, sőt örök élete lehessen (Jn 5:24-30). Ez nem a sátán emberellenes, hanem az Isten embermentő, bűntől szabadító, örökéletre segítő hatalma. Ha mi is engedünk Jézus parancsának, a sátánnak nincs többé hatalma fölöttünk. Mert a hatalom fölöttünk éppen engedelmességünk következtében kerül át Jézus kezébe, és ez a sátán támadó hatalmával szemben a minket védő hatalom. Nem szereti az ördög a hívők engedelmességét, mert nem tud velük mit kezdeni. Isten + engedelmes keresztény = nagyhatalom. A sátán támadhatja, de legyőzni nem tudja. Ez az evangélium, aminek a hirdetésére Jézustól felhatalmazást kaptunk.

A legtragikusabb ebben az egészben az, hogy valójában Pilátus az áldozat, meg a főpapok. Méghozzá saját vakságuk áldozatai. Mert annyira evilágivá váltak már, hogy ami ezen túl van, azt nem is látták. A jogszerűséget, az igazságot, a jóságot, a szelídséget, a megbocsátás készségét, egyszóval a törékeny embert. A segítségre szoruló embert. És Isten irgalmas, életet tisztító és teljességre segítő hatalmát, mint hatalmat, sőt végső hatalmat.

A sátán vakította meg őket. Rövidtávúságuk mohóságával. Csak az van, ami a szemünk előtt van, és az is, csak ami éppen ebben a pillanatban. A pillanatnyi érdekeink. A tekintélyünk. A bőrünk féltése. Ha nagyon akarnának, hátra tudnának lépni, és végig tudnák gondolni, hogy hogyan is van ez? „Mert ha felismerték volna a dicsőség Urát, nem feszítették volna meg.” (1Kor 2:8). De hát „e világ fejedelmei közül senki sem ismerte fel őt!” (u.o.), mégpedig saját elvakultságuk miatt.

Jézus bántotta őket? Nem. Akkor ők mért bántják Jézust? Mért vádolják? Miért „kell” vádolniuk, és végül megölniük? Mert igazabb náluk (Mt 20:15)? Szelídebb, erkölcsösebb, bölcsebb, jobb? Mert Jézus gyógyított, amit ők nem tudtak? Mert azokon is megkönyörült, akiken ők nem akartak? Mert az írástudóknál is jobban ismerte az Írásokat? Pontosabba tudta azok értelmét (Mt 5:17-48)? Tisztességesen végig lehetett volna gondolni ezeket a tényeket. Még hit sem kellett volna hozzá. Tényleg nincs bennük hatalomféltés? Pilátusnak ugyan mit ártott Jézus?

Nem az a baj, hogy teremtményi szemmel nézték ezeket a dolgokat, hogy teremtményi fejjel gondolkodtak. Hanem az, hogy azt hitték, hogy nincs is más, csak az, amit látnak. Amit pillanatnyilag látnak. Ez a földi élet, és ami ebből pillanatnyilag kimarkolható. Ez a létező valóság, ez a radikális evilágiság. A többi mese. Vagy csupán vallás, ami majdnem ugyanaz. Nem az a bajunk, hogy ahogy ma a kegyesek mondogatják: „nem ismerték föl Jézusban a Krisztust, a világ Megváltóját”, - mert ezt az apostolok is csak később ismerték föl, méghozzá a Szentlélek külön megvilágosító kegyelme által. Hanem az, hogy önző elvakultságukban nem tudtak még tárgyilagosan gondolkodni sem, és ami ebből következhetett volna, igazságosan ítélni.

Így aztán Jézus is áldozat lett de ők is. Csak egészen másként, és egészen más lett a kettő következménye is. Ők a vakságuk miatt csupán az élet egyik szeletét vették figyelembe, így lettek a saját vakságuk áldozatai. Nem az a bűnük, hogy nem látnak, hanem az, hogy nem is akarnak (Jn 9:41). Ahogy azt már Ézsaiásnak megmutatta Isten, Jézus csak idézte: látván nem látnak (És 6:10 → Mt 13:13-15). A saját bűnüket nem látták és a másik, (most éppen Jézus) ártatlanságát. És ezt már elég oknak tartják arra, hogy Jézust meg kell ölni. Úgy vélik, akkor többé nem zavarja őket az, hogy Jézus különb náluk. De nem tudják, hogy az igazságot nem lehet csak úgy megölni, mert az a puszta létezésnek az alapja. És az igazság gazdája és őre maga Isten. És Istent sem lehet megölni.

Jézus viszont egész másért áldozat. Már nem is az a fontos, hogy tőlük, hanem az, hogy értük hozza meg a maga áldozatát. Hogy rádöbbenjenek erre az alapigazságra. Erre a mozdíthatatlan igazságra. Hogy az igazság akkor is igazság, ha éppen ellenünk szól. És erre nem az oktalan gyűlölet a jó válasz, hanem a tárgyilagosság. Amit bűnfelismerésnek és bűnbánatnak nevez a Biblia, és megtérésnek. A szív indulatának, az ember életirányának, a gondolkodásának a megváltozása. De ha ez megtörténik, abban a pillanatban a tárgyalásnak is vége. Mert a vádlott Jézusról kiderül, hogy ő a védő. Még a vádolóinak is ő a védője. Maga az Örökkévaló Isten az ő Fia által. Aki éppen ott áll velük szemben, és áldozattá válik. Vádlói áldozatává. De az ő érdekükben is. Hogy megmutassa, hogy az irgalmas Isten irgalmas igazsága a puszta létnél is fontosabb. Hogy élni csak ebben az igazságban lehet és érdemes. Ha erre ők itt rájönnek, abban a pillanatban Jézus megmentőjükké vált volna. Még az sem számított volna, hogy éppen vádolják.

De ki érti ezt? Mert ez bizony az Isten érthetetlenül nagy kegyelme. Az a bizonyos mentő kegyelem: „a keresztről való beszéd, - ami bolondság ugyan azoknak, akik elvesznek, - de akik hisznek benne, azoknak Isten ereje.” (1Kor 1:18). Erről a keresztről beszélt pünkösdkor Péter apostol is, lehet, hogy ugyanezeknek az embereknek Jeruzsálemben. Meg István is egy kevés nap múlva újra csak Jeruzsálemben. „Isten erőtlenségét” hirdették (1Kor 1:22-25). Csupán Krisztus keresztjére mutató szavuk volt, semmi más. De ezek által mennyi isteni kegyelmet kapott ez a város? És hogyan reagált rá? Önpusztító módon, mert inkább hitt a látható hatalomnak, mint a láthatatlannak. Jézus siratta őket. „Mert az Isten erőtlensége erősebb az emberek erejénél, és az Isten bolondsága bölcsebb az emberek bölcsességénél” (1Kor 1:25).

Ne ítéljük el könnyelműen őket! Mert a per még nem ért véget, ma is folytatódik. Mi is folytatjuk. Semmi biztosíték nincs arra nézve, hogy nem következhetnek olyan idők akár napjainkban, amikor mindennél biztosabb tapasztalati valóságként ott áll majd előttünk a világi hatalom győzelme, és az Istenét ekkor is csak hitben lehet elfogadni. Lásd a Jelenések könyvének erre vonatkozó előjelzéseit (Jel 13:1-18). Minket is meg akarnak majd győzni arról, hogy hitünk nem más, mint kedves naivitás. És meg akarnak kímélni attól az „őrültségtől”, hogy akár anyagi akár egyéb hátrányunk ellenére kitartsunk a szelíd Jézus mellett.

Mert az az ember, aki mindig önmagát félti, midig önmagát akarja sikerre vinni, az a láthatókban jobban bízik, mint a láthatatlanban, (Istenben). Mert akkor a megtartását is és a sikerét is rábízná. Az ókori görögök szerint aki gazdagodni akar, az végül szívtelen lesz és kegyetlen. Mennyi kegyetlenséget bír el a ma embere? A brutális filmekben a főhősök mindig „igazságot osztanak”. Igaz, önigazságot. Ezekből a hősökből aztán tényleg hiányzik a szelídség, a jóság és a megbocsátás. Mindaz, ami isteni. A főhősnek ellenben mindig „igaza van”. Ezekben a filmekben az emberek úgy pusztulnak el, mint valami ipari hulladékok, és a nézők ezt helyeslik.

És máris itt vagyunk a sátánistáknál. A sátánisták nyíltan azt vallják, hogy a sátán ereje messze meghaladja az emberét. Érvényesülni csak a sátán segítségével lehet: ököllel, erőszakkal. Ezért nem célszerű szembehelyezkedni vele. Lásd Jézus kiállását Pilátussal szemben, és a pusztulását. Inkább legyünk barátai és szolgáljuk ki a sátánt, így az ereje majd megjelenik bennünk is. Igaz, hogy ez az út vezet a mi pusztulásunk felé is. De a sátán előzékenyen eltakarít erről az útról minden akadályt. Jézus útján viszont várni kellene, és pillanatnyilag nem is látszik semmi bizonyos. Mi meg nem érünk rá várni!

Folytatjuk...

[1] Kempis Tamás : Krisztus követése – magyarra fordította Jelenits István – kiadta az Ecclesia Bp., 1988.

[2] Szabó József László: Bárka a pusztában – Töprengés korunk etikájáról: 53. o. – Kairosz Kiadó Bp., 2005.

[3] Leo Oppenheim: Az ókori Mezopotámia: - Gondolat Kiadó Bp., 1982.

[4] Maklári Tamás: Európa árulása: 25.- 42. o. – Studium bt. Bp., 2009.

[5] Elhangzott a Duna Tv Szabadság tér ’56 c. műsorában 2016. nyarán

[6] Maklári Tamás: i.m.

[7] Tóth Béla: A magyar anekdota kincs: 229. o.

[8] Pollák Kaim: Héber – Magyar szótár

[9] Hans Walter Wolf: Az Ószövetség antropológiája: 53.-61. o. – Harmat PRTA kiadása  Bp., 2001.

[10] Soltész Ferenc és Szinyei Endre: Görög - Magyar szótár

[11] Soros György: Az amerikai hatalmi lufi: 69. o. – Scolar Kiadó Bp., 2004.

[12] Elmer A. Martens: Isten terve – Ószövetségi teológia: 349. o. – Keresztény Ismeretterjesztő Alapítvány kiadása Bp., 1999.