...fontos lehet...

AMIT NEM LÁTUNK, CSAK HA KÖZELRE NÉZÜNK

Részletek

Megjelent: 2020. április 30. csütörtök, 18:51

Tiszáné Gneth Gabriella írása

Olvashatunk, vagy videó megosztókon nézhetünk mindenfelé elmélkedést erről az új helyzetről, amit a Covid-19 vírus hozott megszokott életünk helyett. Az első hetek kicsit úgy teltek, mint a nyaralás. Élveztük, hogy kiszakadtunk a taposómalomból, de az idő telik, és egyre több ember fogalmaz meg, és vár választ a kérdéseire. Természetesen nagyon sokan vállalkoznak arra, hogy ezeket meg is válaszolják.

Az ember az a furcsa teremtmény, aki nem mindig szeret tanulni az általa átélt eseményekből. Bár mindannyiunkat formálnak ezek, mégis nagyon nehezen ismerjük fel, hogy ne csak hagyjuk megtörténni, hanem használjuk javunkra. Bármi is ért, fordítsuk azt épülésünkre.

Könnyen felejtünk, és nehezen tanulunk?

Sokan nem szeretik a történelmet, mondván: „..én ma élek, nem érdekel!...”, „…ami elmúlt, azzal már nem érdemes vele foglalkozni…”.  Talán, azért, mert minél távolabb nézünk, annál inkább szembesülnünk kell azzal, hogy a saját kis világunk milyen aprócska, és nem mi vagyunk a többi világ közepén.

   A napokban a National Geographic csatornáját láttam egy dokumentumfilmet. Több városról szólt az összeállítás, de egy csodálatos település képei és története megragadtak engem. Az épületek a hegyoldalon szépen egymás mellett sorakoznak, mívesen megalkotva, szép kőfaragásokkal. A városból csodálatos panoráma nyílik a Földközi tengerre. Az ég és a tenger kékje, harmóniában a zöld növényzettel és a hegyekkel. Mindenki szívesen élne ilyen környezetben.

A város története nagyon régre nyúlik vissza, egy ősi település romjain épült fel a 18. században. A területet már több száz éve anatóliai görög keresztények lakták. Virágzó és szorosan összefonódott közösségük volt, mely elsősorban a kézművesség különböző ágaival foglalkozott. „A falut a 18. században keresztény görögök és muszlim törökök együtt népesítették be, amely akkoriban az ősi városhoz, Carmylessushoz közel feküdt. A törökök és a görögök békésen éltek egymás mellett a Kaya-völgyben. A törökök leginkább mezőgazdasággal foglalkoztak, addig a görögök különböző kézművesipari termékek előállításában és a kereskedelemben mozogtak otthonosan. Keresztény és muszlim együtt teázott a kávéházakban, szoros barátságok alakultak ki, egymással kereskedtek. Életük a legnagyobb egyetértésben telt évszázadokon keresztül.” A kőházak mindegyike legalább kétszintes volt, az alsó szinten voltak állatok és a szerszámok, az emberek a felső szinten éltek. A város neve: Kayaköy, görögül: Levissi; a „kőfalu.

A görög-török háború kitörésével a helyzet megváltozott. A háborút 1922-ben a határok újra rajzolásával és egy lakosságcsere egyezménnyel zárták le. Ennek értelmében a görögöknek el kellett hagyniuk Kayaköyt, a törökök pedig szabadon költözhettek volna a területre. Csakhogy mivel ők főként mezőgazdaságból éltek, Kayaköy nem sok lehetőséget tartogatott számukra, így a település végleg elnéptelenedett.” (forrás: Kayaköy, a szellemváros | Miénk a Világ)

  „A kayaköyi görögök, és valószínűleg a többiek is, mindent megtettek a maradásuk érdekében. Végső elkeseredettségükben kérelmeket nyújtottak be az illetékes szervekhez, de azok mindegyike elutasításra került. Nem maradt más választásuk, mint összepakolni a legfontosabb holmijukat és felülni azokra a hajókra, amelyek Görögországba vitték őket. Az elbeszélések szerint sokan úgy készültek, hogy még vissza fognak térni, ezért csak a legszükségesebb ingóságaikat vitték magukkal. A mintegy 1000 ház mellett 2 nagy templom, 14 kápolna, 2 iskola, 2 kút és 2 szélmalom maradt hátra. Nagyon sok történet kering arról, hogy ládába pakolt személyes dolgokat hagytak itt a török ismerőseiknél, hogy egyszer majd visszajönnek értük. Soha nem tértek vissza. Számos török leszármazottja kereste fel a kitelepített görögök leszármazottait Görögországban, hogy az egykoron hátrahagyott ládák az őket megillető örökösök tulajdonába kerülhessenek. A döntést nem csak a távozni kényszerülő görögök, hanem az onnan kiutasított törökök is tragédiaként élték meg.”( Forrás: turkinfo.hu/ Kayaköy, egy igazi szellemfalu tragikus történettel)

  Ma a várost szellemvárosnak hívják. Üres lakóházai és a romok egyszerre csodaszépek és tragikusak. Egy szép virágzó múlt hanyatló emlékműve.

Sokáig nem tudtam szabadulni a képektől, amelyeket láttam. A korábban ott lakó emberekre gondoltam. Vajon milyen lehetett élettel teli ez a romjaiban is szép város? Hogyan tudtak a lakói egymást elfogadva, toleranciában és kölcsönös tiszteletben élni, függetlenül a körülöttük zajló eseményektől? Olyan fájdalmas és közben szép az, ahogyan a távozó keresztények muszlim barátaikra, szomszédiakra bízták értékeiket és azok vigyáztak rájuk, amikor pedig már nem volt remény a visszarendeződésre, eljuttatták jogos tulajdonosaikhoz. Még akkor is összetartottak, amikor valóban összeomlott körülöttük minden. A régi kedves világuk eltűnt. Szoktuk mondani, hogy nehéz elmenni, de talán még nehezebb maradni. Az, ahogyan az „ott maradottak” viselkedtek, példaértékű.

Nem foglalták el a hátrahagyott házakat, nem élték fel, vagy tekintették magukénak a rájuk bízott értékeket. Inkább őrizték, később visszaadták azokat jogos tulajdonosaiknak és végül ők is feladták minden ottani értéküket, elmentek. Ezzel tulajdonképpen osztoztak a kényszerrel kitelepítettek sorsában, maguk is elölről kellett kezdjenek mindent, egy teljesen idegen helyen.

 Mit tanított nekem ennek a városnak, és az ott élő embereknek a sorsa?

Bármilyen helyzet megváltozhat egyik napról a másikra. Bármely biztonságérzet lehet hamis. Az egyetlen, ami örök és megingathatatlan, az Isten. Ő az, aki bárhová elkísér, és minden helyzetben ott van velem. Nem kerülhetek ki  meg minden vihart, nem fogok mentesülni minden nehézség alól, de a lábam biztos talajon állhat. „Az ÚR az én kőszálam, váram és megmentőm, Istenem, kősziklám, nála keresek oltalmat, pajzsom, hatalmas szabadítóm, fellegváram!” (Zsoltárok könyve 18. rész 3. vers)

A tisztelet elemi szükséglet. Adni és kapni,  nem csak azért, mert az Aranyszabályban a Biblia megfogalmazza: „Úgy bánjatok az emberekkel, ahogyan akarjátok, hogy veletek bánjanak.” (Lukács evangéliuma 16. rész 31. vers). Hanem őszintén, nyílt szívvel, a lényünk részeként. Nem taktikából „egy kicsit”. Nem azért, mert látják, és mert így kívánja a pillanatnyi érdek. Nem manipulálásból vagy féligazsággal.

Nagyon fárasztanak a kétlelkűek, az ide-oda táncolók. Az önmagukat fényezők és manipulátorok. Akik sohasem értik meg a tisztelet lényegét és valódi arcát, képtelenek bárkivel szemben önmagukat háttérbe szorítani. Pedig ezt tanuljuk az Igéből: „Semmit ne tegyetek önzésből, se hiú dicsőségvágyból, hanem alázattal különbnek tartsátok egymást magatoknál;” (Pál levele a Filippiekhez 2. rész 3. vers) és „Más dicsérjen téged, ne a saját szád, idegen valaki, és ne a saját ajkad! „ (Példabeszédek könyve 27. rész 2. vers)

Ezek az emberek a végsőkig hűségesek maradtak volt szomszédiakhoz, tiszteletben tartva őket és azok jogait, még akkor is, amikor már semmi külső kényszerítő erő nem is létezett. Csak a belső törvény.

Az, hogy ebben a városban különböző hitű emberek hosszú ideig békességben, együttműködve és toleranciában tudtak élni, tulajdonítható annak is, hogy nem haragudtak mások helyett és nem hagyták magukat rossz irányba befolyásolni. Ez bölcsességre vall. Nem hagyták, hogy az érdekcsoportok közötti háború az ő harcukká is váljon.  „Kóbor kutyát ragad fülön, aki olyan perbe avatkozik, amihez semmi köze.” (Példabeszédek könyve 26. rész 17. vers)

Tisztában voltak azzal is, hogy nem a gyűlölködés a megfelelő út, „Mert az ember haragja nem szolgálja az Isten igazságát." (Jakab levele (1. rész 20. vers)

Mennyi „rossz hír vadász” van napjainkban? Szinte sporttá és versennyé vált a kártékony hírek terjesztése.  Az nyer, aki több lelket mérgez meg az aktuális keserű hírrel. Pedig ezt olvashatjuk: „Hazug hírt ne terjessz!” (Mózes 2. könyve 23. rész 23/a verse) Mivel nem vagyunk abban a helyzetben, hogy bármely hír valódiságát ténylegesen ellenőrizni tudjuk, talán jobb, ha nem leszünk manipulációk eszközeivé.

Bárcsak érettebbek, tisztábbak, őszintébbek lehetnénk. Bárcsak újra értenénk, mennyire fontos az egymás iránti tisztelet. Bárcsak erősödne a hűségünk, és nem a körülöttünk élő világ befolyása alapján hoznánk meg döntéseket. Bárcsak ne terjesztenénk rossz, bántó, kártékony híreket! Nem lennénk gyűlölködés eszközeivé.

Ennek a városnak a története csak egyetlen epizód a történelemből. Még is olyan sok tanulsággal szolgálhat számunkra.

Azt nem tudom, az onnan leszármazottak mit gondolnak visszanézve, de mi milyen tanulságot fogunk felismerni, amikor majd a mostani napokra gondolunk és látjuk hatásait az életünkben?

Közelebb visznek ezek a napok a hűséghez, tisztelethez, bölcsességhez? Erősítik bennünk a helyes értékrendet, elfogadást, biztosabbá teszik lépteinket?

Azt, hogy hatással legyen ránk a megváltozott helyzet, egyéni életünkre, a családunkra, a közösségeinkre a most átéltek, nem kerülhetjük el. Azonban, hogy a hatásuk előre visz vagy visszavet, épít vagy rombol, nagyban függ a most meghozott döntéseinktől. Tisztulhatunk, vagy még több fortélyt megtanulhatunk. Rajtunk áll.

Azt kívánom, hogy később se felejtsük el az értékeket, amiket most a másikban felismertünk, ne menjünk el érzéketlenül a segítségre szorulók mellett, és támogassuk egymást a jóban, hogy áldássá válhasson az életünkben a próba.

2020. április 28.

Budapest

Források:

https://turkinfo.hu/utazas/utleiras/kayakoy-egy-igazi-szellemfalu-tragikus-tortenettel/

https://www.youtube.com/watch?time_continue=1&v=2gGnpNmgNBs&feature=emb_logo

https://hu.wikipedia.org/wiki/Kayak%C3%B6y

https://hellomagyarok.hu/program/kayakoy-szellemvaros-torokorszagban

https://mienkavilag.hu/kayakoy-a-szellemvaros/

A PÉNZ NEM ISTEN

Részletek

Megjelent: 2020. április 25. szombat, 14:43

Kovács Imre elbeszélése

A falu szélén százados tölgyek, nyurga vén fenyők között lapult bozótos díszbokroktól körülvéve a régi-régi sárga ház, zöld zsalui – mint a halott ember szemei – becsukva álltak. Inkább kriptának tartanánk, mint úrilaknak. Sűrű orgonabokrok élő fala közt begyepesedett út nyújtózott, s régi, rozsdás vaskapu állta útját az érkezőnek. Az autó megállt előtte, a sofőr kiugrott, teljes erejéből rángatta a régimódi csengő dróthuzalának a fogantyúját.

A hosszas csengetésre töpörödött öregember csoszogott elő, s nagy, rozsdás vaskulccsal küszködött, míg végre nagy erőfeszítésre, csikorogva kinyílt a zár. Az autó méltóságteljes, lassú menetben, zajtalanul gurult az ócska ház fakó verandája elé,s nesztelenül megállt.

A verandán egyszerű öltözetű öregasszony állott, köténye sarkát kezében tartva pisszegett, meg-megérinttette vele aszott arca nedves szemgödreit. Alázatos, félénk tisztelettel köszöntötte az érkezőt, aki azonban csak egy fejbiccentés erejéig vette észre azt.

Kiugrott az autó nyitott ajtaján, megigazította elengáns ruhájának gyűrődéseit, és szótlanul megindult a bejárat felé. Idegenül, tétován ment keresztül az előszobán, majd az egyszerűen bútorozott ebédlőn, s a következő ajtónál megtorpant. Érezte, hogy most jön a találkozás. Megfogta a kilincset, de nem nyitott be azonnal. Valami kimondhatatlan nyomás ült a lelkére. A csend, a régi ház, a régi bútorok sajátságos szaga, az idegenszerűség, és mégis idetartozás érezése, az anyag és fiú tragikus találkozásának zavart, félelmet keltő volta szédítette. Erőt vett magán, óvatosan, lassan benyitott. A szoba félhomályában előre hajlott felsőtesttel, lábujjhelyen lépegetett, míg a nagy karosszékek az összezsúfolt bútorok között az ágyhoz ért.

Ott feküdt az ágyban, mintha csak aludt volna. Szép, bársonyos fehér arcán semmi nyoma a harcnak, küzdelemnek. Csak a szem és száj mellett vannak finom árnyalati vonások, mintha titkos szomorúság, lélek mélyére temetett bánat hieroglifjei lennének. Mellén imára kulcsolva van összetéve a két kéz, magukba zárnak egy kopott, feslett könyvecskét, egy Újtestamentumot.

A férfi áll, néz, küzd önmagával. Félénken megérinti a halott kezét. A halotti kéz hidegsége megborzongatja. Hirtelen visszalép, kezét elkapja, szinte gyermekesen fél, és zavartan néz szét a szobában, mintha keresne valakit – talán a halált, akit ott érez közvetlenül maga mellett...

Egy közeli karszékbe roskadt, onnan nézte a halottat. Mennél tovább nézte, annál inkább látta meg önmagát a halott asszony vonásaiban, szíve, az a nagyvilági, gőgös szív kezdett megolvasni, fejét a mellére ejtette, szeméből kibuggyant az első könnycsepp.

Egészen bealkonyodott, mikor kiment a szobából. A verandán fogadta a temetési vállalkozó, azután a helybeli lelkész: egyszerű temetést rendelt.

Éjjeli szállásul a vendégszobát nyitotta fel az öregasszony. Szép tiszta kis szoba volt. Látszott rajta a gondos előkészítés egy szeretett vendég érkezésére. Kis asztalkán opálüveg-ernyős lámpa adta a fényt. Az asztalka fölött nagyított fénykép függött a falon: egy gyönyörű, karja között édesen mosolygó csöppséggel. A kép mellett gyászfátyollal átkötött, hervadó virágcsokor búslakodik szegre akasztva, semmi kétség, ezt még a halott rendezte így, talál a halála előtti percekben. A férfi megállott a kép előtt, megértette annak jelentését. Nem tudta sokáig nézni, most látta először magát anyja karjai között, s a gyászfátyolos virágcsokor beszélt az anyagi szeretetről...

Újból fojtogatni kezdte a sírás. Milyen csoda, hogy nem úgy indult ő ide, hogy sírjon! Nincs is az ő szeme hozzászokva a könnyezéshez, mégis megyen az szaporán. Az asztalra borult, és csak amikor felocsúdott kissé, emelte fel a fejét. A fehér csipketerítőn csak most vette észre a nagy fehér borítékot. Tágra-nyílt szemmel olvasta rajta a címzést, mohón nyúlt utána, felszakította, hogy megnézze, mit tartalmazhat, mert csak egy szó volt ráírva: Fiamnak!

Mint csillogó gyöngykalárisok húzódtak a több ívet betöltő levélen. Minden szó, minden betű egy-egy remekmű volt, mintha ezáltal is kifejezésre akarná juttatni írója azt: szívvel íródott, hogy szívhez szóljon.

A férfi átlapozta a levélíveket, egyet gondolt, ledobálta magáról ruháit, végignyúlt a fehér, puha ágyon, a lámpát közelebb húzta, és szíve hevesen vert, mikor olvasni kezdte a levelet:

„Egyetlen drága gyermekem!

Tudom biztosan, hogy eljössz. Ha az élet elválasztott bennünket egymástól, a halál összehoz. Érzem, hogy már csak napjaim lehetnek hátra. Szívem – ez a sok megpróbáltatást kiállt, meg nem értett szív - kihagyogat, okvetetlenkedik. Egy szorítás, és itt a vég. Nem félek tőle, sőt lelki örömmel várom a pillanatot, amikor igazán megpihenhetek. De úgy érzem, tartozom valamivel neked. Mint élő, nem mondhattam el ezt, hiszen úgy sem hallgattad volna meg, most a halott beszél abban a biztos tudatban, hogy szóba állsz velem. Mert a halál nagyúr – fiam – parancsol, kényszerít, s nem tudod eldobni ezt az levelet, ott lesz veled: lehet, hogy kínoz majd, mint második lelkiismereted. Nos, hallgasd hát, megtagadott, sárba-tiport anyádnak utolsó üzenetét, hisz a földön mindenkinél és mindennél jobban szeretlek.

Nem akarok én vádolni, elvégzi ezt helyettem a lelkiismereted. Igazolni sem akarom előtted magamat, ügyem a legmagasabb fokú igazságszolgáltatás, a Mindenható kezében van, ott kapom meg a felmentés, s ez elég nekem. Panaszkodni sem akarok, mert a hála illik hozzám inkább, mint a zúgolódás, tudva azt, hogy „aki az Istent szeretik, azoknak minden egyaránt javukra van...” De még ha panaszkodnám is, vajon megérteni azt egy olyan világfi, mint te vagy, hogy mi fáj egy anyaszívnek, mi ad gyógyulást? A te hamis, feslett, Potyomkin-világodban, ahol mindenki másnak hazudja magát, mint aki; ahol minden érzelmet meghamisítanak: nem lehet megérteni a tisztaság után vágyó, az élet igazi értékeit kereső, nemes szív érzéseit.

Csak éppen elmondom egy halott becsületességével – abban a tudatban, hogy mire elolvasod, én már Isten előtt állok – életem igaz történetét. Tudd meg a valóságot: a többit reád és az örökkévaló Istenre bízom.

Tíz éves voltam – nagyon jól emlékezem rá – egy vasárnap este meggyújtotta anyám az olajmécsest, rendezgetni kezdett zsellérházunk fakó holmijai között. Özvegységének, szegénységének terhe sokszor vont bánatfelhőt homlokára, de sohasem láttam olyan szomorúnak, mint akkor este. – Máskor engem fektetett le előbb, most ő vetkőzött hirtelen, és lefeküdt. Széket tétetett velem ágya elé, s ráültetett. Fejem keblére vonta. Jaj, hogy dübörgött a szíve! Szinte megijedtem. Egyszer csak éreztem, hogy hangtalan sírásának meleg könnyei hullanak a fejemre. Aztán csókolt, csókolt sokáig... Kis Bibliáját kezébe vette, fuldokló hangon adta át: „Gyermekem, nem tudok egyebet hagyni neked, csak ezt a kis könyvet. Becsüld meg ezt, mert többet ér ez minden kincsnél, vagyonnál. Isten nem hagy el, légy jó, gyermekem...”

Én csak néztem reá, majd elálmosodtam, elaludtam. Reggel ébredtem fel, alig tudtam magamra eszmélni. Kezemben ott volt a kis könyv, homlokom pihent anyám keze, de jaj! – nagyon hideg volt. Nem is melegedett fel többet. Én teljes árván, szegényen itt maradtam.

Hívő szívek – akik közé tartozott édesanyám is – gondozásba vettek. Később tanítóm és más jó emberek támogató szeretete karolt fel, és mint jó tanulót iskoláztattak, letehettem a tanítónői vizsgát.

Legfőbb vágyam teljesült, amikor tanítónőnek kineveztek a böglyösbaracskai félig falusi, félig tanyai iskolába. Alig vártam, hogy ott lehessek a kondások, béresek és szegény napszámosok maszatos gyermekei között, és taníthassam őket. A döcögő vicinálison könnyek között adtam hálát Istennek segítségéért. Elővettem – mint máskor is – anyám könyvét. Az első lap kusza vonásait, édesanyám keze írását néztem meg mindig legelőbb: „Fiam, ha a bűnösök el akarnak csábítani téged, ne fogadd beszédüket.” Példabeszédek 1:10. Szabó Zsófia édesanyád. Megcsókoltam a keze írását, és éreztem, velem van anyám szeretete és Isten segítsége... Megfogadtam ott századszor: Nem engedek a csábításnak soha...

A nagyablakos fehér tanterem, az egyszerű kis tiszta lakás, a peremizs, kakastaréj, violától tarkálló virágágyak ablakom alatt földöntúli boldogságot adtak nekem. Megosztottam tudásom, szívem, sokszor uzsonnám is a pajkos kis lurkókkal. Együtt éltem, játszottam velük. Vasárnaponként együtt énekeltem, bibliáztam a gyermekekkel, akik jobban szerettek nálam s az iskolában lenni, mint otthon. Teljesen boldog voltam, nem volt semmi, ami megzavarta volna boldogságomat.

Karácsonykor levelet kaptam a fővárosból hazatért földbirtokoséktól – Kelényi báróéktól – karácsonyesti házi ünnepélyre, vacsorára. Elfogulva a nagy megtiszteltetéstől, tettem eleget a meghívásnak. Most láttam először a méltóságos bárónét – igazi nagyvilági, bár erősen öregedő úrnőt – aki fia, a rendkívül elegáns, harminc év körüli úriember társaságában fogadott. A vacsora szívélyes volt. Közben - indítványomra – pár karácsonyi éneket is énekeltünk. Aztán a kis házi mulatozás következett. Hazamenet a fiatal báró, elkísért, elkísért, elválásunkkor megszorította a kezemet, fülembe súgta: Kisasszony, magánál elragadóbb, bájosabb teremtést soha nem láttam... Éreztem, hogy elpirulok, torkomon akadt a szó. A báró szemébe néztem: csodálatos fényben villódzott, megijedtem, kikaptam a kezem a kezéből. Ebben a pillanatban megjelent előttem az édesanyám keze írása: „Fiam, ha a bűnösök el akarnak csábítani... Köszöntést dadogva belibbentem a kiskapun.

Egész testemben remegtem. Eddig még csak tanítványaim és azok édesanyjai mondták ezt nekem, amit most a báró mondott. De mennyire más volt ez! Mit akarhat a báró? – tettem fel magamnak a kérdést. Éreztem, hogy ez nem csupán udvariasság vagy bók volt. Több annál. De mi hát? Komoly dologról szó sem lehet – úgy gondoltam – hisz a társadalmi állás óriási különbözete minden lehetőséget kizár. Nem, ez nem is jöhet szóba. Főúri feleségnek nem vagyok alkalmas... De!... és itt forróság öntötte el egész testemet, éreztem, hogy földöntúli erő száll meg - főúri kedves, nem, nem leszek!!!

Zokogva dőltem a kerevetre. S ebben a percben olyan nagyon árvának és elhagyottnak éreztem magam, mint még soha. Majd eszembe jutott édesanyám könyve. Mohón nyúltam utána. Vártam, hittem, hogy Isten szól hozzám. Kinyitottam csak úgy találomra, és János evangéliuma 14. fejezete tűnt elém: „Ne nyugtalankodjék a ti szívetek...” Sokáig olvastam, a hajnali harangszó küldött ágyba.

A báró gyakran ellátogatott az iskolába. Nem lehettem vele szemben modortalan vagy udvariatlan, bár ő rendkívül éreztette, hogy látogatása nem az iskolának, hanem nekem szól – igyekeztem minél jobban kihangsúlyozni beszéd közben és magatartásban, hogy szolga vagyok, alantas, aki alázatos tisztelettel viselkedik az iskolafenntartó földesúrral szemben. Gyakran tettem célzást alacsony származásomra, nagy szegénységünkre, de nem használt semmit. Mennél jobban védekeztem, annál inkább éreztem, hogy nem menekülhetek tőle.

Hirtelen, váratlan gyász szakadt reánk. Az özvegy báróné meghalt. Temetésén az összes tanítványommal ott voltam. Temetés után hozzám jött a báró, kezet fogott velem, s csak annyit mondott: Köszönöm, hogy eljött. Szomorúságomban maga az én vigasztaló angyalom... Én elpirultam, s egy szót sem tudtam szólni.

Alig pár hét múlva, egy csendes, holdvilágos nyári estén felkeresett, és kertelés nélkül tudtomra adta, hogy szeret, s feleségül akar venni.

Nem részletezem neked – kedves fiam – ami ezután történt. Belül a szívben és egymás között. Azt hittem, meghasonlok önmagammal. Emberekhez nem fordulhattam tanácsért, mert az emberek a külső látszatra építenek, és nem tudják megérteni a másik lelkivilágát. Önmagamban is kezdtem kételkedni, mert valami érthetetlen kettősséget fedeztem fel az énemben. Az egyik azt mondta: nagyszerű, csodás szerencse. Szép, előkelő, gazdag és szeretetteljes férfi, akivel igazán boldog lehetsz, hiszen mi kell más a boldogsághoz? Pénz és szerelem, ezzel mennyországgá lehet tenni az életet. – A másik énem – milyen furcsán fejezem ki magam! – azt tanácsolta: ez a házasság a mostani boldogságod romjain épülhet fel. Mi adta eddig neked a boldogságot? Isten és a munka, vagyis a kötelességteljesítés. Nagyobb-e a pénz, mint az Isten, a szerelem, mint a küldetés teljesítése? – A pénz nem Isten, nem boldogíthat! – Erősítette bennem ezt a gondolkodást az is, hogy édesanyám könyve megszólalt: „Mit használ valakinek, ha az egész világot megnyeri is, lelkében pedig kárt vall?...” Majd ismét: „Ne szeressétek e világot, se azokat, amelyek a világban vannak...!” (János I. levele 2:15-17.) – De amikor eljött az este, és vele a báró, éreztem, hogy társasága az előbbi tanács megerősödését jelenti nálam.

Finom volt hozzám, és rendkívül udvarias. Nem tolakodott, de határozott volt. Aggályaimat, ellenvetéseimet egymás után leszerelte. Szellemes megjegyzései s hízelgő szavai felkeltették becsvágyamat. Kezdtem összehasonlítást tenni a tanítónői és úrnői sors között az előbbi rovására. Már nem voltam olyan megelégedett, olyan boldog, mint azelőtt. S egy napon dacos felszegett fejjel leintettem lelkiismeretem tiltakozó szavát, hallgattam a szív, a csalárd szív szavára, s így lettem báró Kelényi Artúr felesége.

Mint amikor az akvárium kis halacskája szabad vízbe jut, és nem tud betelni a szabadság lehetőségeivel, úgy éreztem magam a gondtalan, fényes élet pazar világában. Nem tudtam még ekkor, hogy a szabadságnak, méltóságnak vannak veszélyei is. Nászút Olaszországba... felejthetetlen pompa, szépség mámorossá tette lelkemet, s ezerszer áldottam a sorsot, hogy ily osztályrészt adott nekem...

De amikor télire a fővárosba költöztünk, s megkezdődött a „társadalmi élet”, megkezdődött vele tövises kálváriám. A nagyúri gőg szúró tüskéivel találkoztam mindenütt. „Tanítónő” – sugdosták a hátam mögött a „kékvérű” arisztokraták. De hogy tudták kiejteni azt a szót! Mintha csak azt mondták volna: bukott nő, gonosztevő vagy csavargólány... Azt hittem, megszakad a szívem...

Szemembe mosolyogva bókoltak az urak, hátam mögött éreztem gúnymosolyukat. Szinte képzelegtem. Hallottam, ha senki nem mondta is: falusi liba, ostoba parasztivadék, stb...

Először nem mertem szólni férjemnek, magamba temettem roppant fájdalmamat. Mindig idegenebb és esetlenebb, zárkózottabb lettem a társaságban, s annál nevetségesebb nekik. Az a szabadosság, amelyet láttam magam körül, a laza erkölcsi fogalmak, a flörtölések megbotránkoztatták lelkemet. A mindennapos vigadozások, a mértéktelen pazarlás között eszembe jutott a sok-sok nyomorult, ruhátlan, éhező, akik közül származtam, és vádolt belül valami. Mintha béreseink verejtékéből volna a híres francia parfüm. Mintha kérges tenyeréből lehámló bőréből volna az ausztráliai gyík bőréből készült cipőm... Jaj, lelkem háborgott szörnyűségesen...

Szóltam férjemnek, ő megdöbbent, és értetlenül állott velem szemben. Aztán biztatott, ne törődjem a mások véleményével, stb. Közben észrevettem, hogy igenis ő is törődik. Hogy eloszlassa aggályaimat, egy jótékonysági egyletbe beválasztatott. De jobb lett volna, ha meg sem ismertem volna azt. Volt ott minden: hiúság, kérkedés, dicsőségkeresés, versengés, csak könyörülő szív, résztvevő lélek volt kevés. Volt pénz is, de a pénz Isten nélkül inkább átok, mint áldás. Hiába osztottuk a pénzt a nagyúri kegyekből, finnyás arcfintorral adott ajándékok nem adtak sehol – sem aki adta, sem aki kapta – boldogságot. A pénz nem boldogít, a pénz nem Isten!...

Én mennél jobban kiábrándultam a hiú, világi elvek és hitvány örömökből, apád annál jobban kedvelte, és beletemetkezett. Vitt magával – én mentem, mint fény után az árnyék. Éreztem, áthidalhatatlan nagy lelki szakadék van köztünk, amelyet tán soha nem lehet eltűntetni...

      Reményemet, életkedvemet a te jöveteled élesztette fel. Azt gondoltam, most már élhetünk intim családi életet. Tévedtem. Orvos, ápolónő, szabály, rendelkezés megfosztottak a természetes anyaság örömeitől. Később a társaság kedvéért le kellett mondanom rólad. Szívem ott volt a gyermekszobában veled, de menni kellett, mert így parancsolta az „illem”.

Búskomor lettem. A leghíresebb idegorvost hívták hozzám. Szórakozást, vidám társaságot ajánlott. – Mit tudta ő, hogy mi fáj belül! Úgy éreztem, vagy meg-zavarodom, vagy belepusztulok, soká már nem bírom.

A többi gyorsan, filmszerűen pergett tovább. Nem voltam hajlandó szanatóriumba menni. Apád akarata ellenére hazajöttem a falusi birtokra veled. Itt a magányban, csöndben elővettem félve és remegve anyám könyvét, s amikor olvastam belőle: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg-terheltettetek, és én megnyugosztlak titeket...” Ez az ige megpecsételte sorsomat. Éreztem: nekem szól. Csak most láttam igazán, milyen kincs van benne. Sírva omlottam térdre, és elmondtam Jézusnak életem minden keservét, tragédiáját. Ő elfogadott, és boldog derű, édes nyugalom szállta meg a szívemet...

Apád utánam jött. Kérve-kért, menjek vissza vele a zajba, az életbe. Szeretettel, szigorral, ígérgetéssel és fenyegetéssel akart más elhatározásra bírni, de nem tudott. Beszéltem neki Jézus csodálatos kegyelméről, boldogító hatalmáról. Előbb bosszúsan, majd fájdalmasan abban a hitben, hogy eszemet vesztettem – hallgatott, végül kimondta a végzetes szót: elválunk. Nem lepett meg, tudtam, hogy be fog következni. Csak a te elvesztésed nyilallt a szívembe. Anyám könyve szólalt meg újból: „Aki jobban szeretni apját, anyját, feleségét vagy gyermekeit, mint engemet, nem lehet az én tanítványom...” Szívembe tőr csapott, és mosolyogtam, imádtam azt, aki ilyen nagy lemondásra késszé tett.

A válás könnyen ment. Mindenről lemondtam önként. Nem fogadtam el azt a pénzt, amely tiszerintetek boldogságot ad. Csupán a régi házat és 20 hold földet fogadtam el, hogy kemény kézi munkával megkereshessem a kenyeremet.

Semmi sem fájt, csak te – fiam – hiányoztál nagyon. Soha sem volt szabad látnunk egymást. Ha olvastam rólad a sporthírekben, báli jelentésekben, ha valamelyik lap fényképedet hozta, sírtam inkább feletted, mint örültem volna, hiszen tudom, te sem vagy szíved mélyén boldog, mert hiányzik onnan a boldogság egyetlen igazi forrása: az Isten.

Ne haragudj, hogy nem vettem fel a postán küldött pénzeket. Megcsókolgattam kezed-írását, s aztán ráírtam: „Címzett nem fogadja el.” Ezt csak azért tettem, nehogy azt higgyétek valamikor, hogy mégis meg-változtattam nézetemet, és a pénz boldogító hatásában hiszek. Nem! Mindig vallom, halálig: a pénz nem boldogíthat, mert nem Isten.

A jó Isten nem hagyott engem el, azt ígérte és meg is adta, hogy aki elhagyja őérte hozzátartozóit, százannyit talál helyettük. Az itteni kis hívő csoport igaz testvéri szeretettel állott mellettem, és imádkozott velem nagy kísértéseimben.

Ez az áldott lelkű házaspár pedig igazi családommá vált. Oly szeretettel gondoztak, lesték legtitkosabb óhajomat, hogy azt nem tudom neked kibeszélni. Nekik nincsen senkijük. Azt kérném tőled csupán – édes fiam – engedd meg nekik, hadd éljenek e házban, birtokban halálukig. Velem teszed, ha ezt teljesíted.

Leírtam neked – egyetlen gyermekem – az életem rövid történetét vázlatosan. Sajnálkozhatsz, és bolondnak tarthatsz, de igaz az Isten, fiam, ő megfizet mindenkinek cselekedete szerint. Sokat imádkoztam érted, s ha a mennybe megyek – Jézus érdemében hiszem, hogy oda megyek – ott is oda fogok borulni a kegyelem trónja elé, és három dolgot mondok Jézusnak:

Köszönöm, Uram, hogy megaláztál, és megmentettél.

Bocsáss meg, Uram, azoknak, akik nekem fájdalmat okoztak, és vétkeztek ellenem!

Mentsd meg, Uram, az én egyetlen gyermekemet, és adj neki igazi boldogságot és örök életet!

Isten áldjon meg, fiam. Ha elítélsz vagy felmentesz, az a te dolgod – Jézus és én szeretünk téged örökké.

Anyád.”

*

A fiatalember felkelt az ágyból, megtörölte nedves szemeit, átment a lámpával kezében anyjához, ráhajolt a hideg kezekre, bőven hullottak könnyei. Megcsókolta a halott kezét, a kis Bibliát, zokogásából csak ezek a hangok hangzottak: Anyám... te szent... te mártír... te boldog...

Aztán letérdelt a halottas ágy elé, és imádkozott.

 

( A közlés Balog Miklós jóváhagyásával történt)

 

 

---