...fontos lehet...

NYÍRI TAMÁS

Hegyi András

a magyarok bölcsessége sorozatban[1]

 (Nyomdai és elektronikus eszközökkel csak a szerző írásos engedélyének birtoklása esetén másolható, sokszorosítható!) 

• Ez a világ már nem természet adta otthona az embernek, hanem csupán terveinek nyersanyaga. Műanyagoknak, tömeghisztériáknak, mesterségesen felkorbácsolt igényeinek, szervezett szórakoztatóiparának valamiféle ideiglenes helye. Pedig a világ történeti realitás. Ugyan nem annyira kész dolog, hanem inkább esemény, ami folyamatosan történik. Az ember itt a földön berendezheti egzisztenciáját Istennel, de Isten nélkül, vagy akár Isten ellenére is. De ettől Isten, Isten marad, és nem csupán egy adat a többi közül.
• Néha az az érzésem, hogy a pszichológia valaminek befecskendezése az emberi agyba. Az átlagember világnézeti, erkölcsi és sorsproblémáira is ezektől a tudósoktól vár választ. Pedig az embernek nem csak földi, hanem örök sorsa és rendeltetése van.
• Ma a tárgyilagosság önvédelmi jellegű. Rengeteg ideológiai és történelmi hordalék között kell eligazodni. A mai társadalom túlerőlteti az embert.
• A múlt misszionáriusai evangéliumról beszéltek, de fűszerre és gyapotra gondoltak. A vadaktól viszont kizárólag a dzseszzenét voltak hajlandók átvenni.
• Az egyháznak nincs joga arra, hogy minden elképzelhető eszközt igénybe vegyen az evangélium győzelméért. Istennek nincs szüksége győzelmi jelentéseinkre.
• Isten mindenkinek felajánlja a kegyelmet. Isten azt üdvözíti, akit akar, ráadásul úgy, ahogy akarja. A többiek kárhozata hozzájárul a mi üdvösségünkhöz? Az üdvösség mindenkinek a legszemélyesebb ügye.
• Izráel nem hivatkozhat a kiválasztottság érdemeire, különösen Isten előtt. Isten nem azért választotta ki őket, hogy a többiről megfeledkezzék.
• Az ember akkor lesz önmaga, ha hasonlít a többiekre, de különbözik is tőlük.
• Amikor úgy tűnik, itt a vég, Isten kezébe veszi ezt a véget, és új kezdetté teszi. Jézus halála és feltámadása ezért kozmikus esemény, egy fordulópont. Halála lezárja a régit, feltámadása egy új világ kezdete.
• A kereszténységet nem lehet, mint egy foltot rávarrni senkire. Mert az valóságban, igazságban és szentségben született új teremtmény Istentől.
• Nincs olyan földi törvény, aminek csak előnye lenne. Előfordulnak olyan kérdések, amikről korábban nem is tudtak.
• Isten igazsága mindig ugyanaz, de nem holt igazság. Az egyház nem a történelem partján, hanem benne él.
• Egyre inkább nem lesz kényelmes a keresztényi élet.
• A laikus szó nem becsmérlő kifejezés.
• Az egyház nem kizárólagos várományosa az üdvösségnek. Isten a többieket sem kárhozatra teremtette, hanem a saját képére.
• A személy méltósága legalább annyira alapvető, mint a vallása.
• Az egyházban is számolnunk kell megváltatlansággal, bűnbeeséssel, bűnnel. Az igazi hit nem zárkózik el a valóság elől. De tudnia kell a megváltásról is.
• Az embernek már élnie kell, mielőtt tudná, hogyan kell élnie.
• Izráelnek királyt sem akart adni az Isten, mert ő akart uralkodni rajtuk. Aztán mégis keservesen kellett megtapasztalniuk, hogy milyen az emberek uralma.
• Milyen egyszerűen fogalmazott Jézus a farizeusok ügyeskedése helyett.
• Az evangélium nagysága abban áll, hogy nem csak a másvilágról beszél, hanem erről a világról is. Nemcsak lélekről, hanem testről is. Nemcsak örök életről, hanem a történelemről is. Nemcsak üdvösségről, hanem pénzről is.
• A megváltás végtelen megbánás és vételen elégtétel egyszerre.
• Istennek egyetlen történelmi periódus sem múlt.
• A nyugati ember felsőbbrendűségének babonája máig kísért. De sohasem volt érvényes.
• Egy hangnak értelmet a dallamban betöltött szerepe ad. Sőt itt nyeri el az értelmét is.
• Aki szeret, az keresztény.
• Abban a velünk született illúzióban élünk, hogy körülöttünk forog a világ. Hogy az „én” bolygója a többi ember.
• Mennyi öntetszelgős, öndicséret, önimádat van abban a kevés jóban, amit teszünk.
• A hit az a végtelenül nagy szükség, amelyet csak Isten tud betölteni.
• A szeretet életünk végre felhalmozódott tapasztalás, tűrés, odaadás, reményég, keserűség, beteljesületlenség, kiábrándulás és lemaradás a végső titokkal szemben. Sohasem befejezett, sohasem lezárt. Mint kínzó hiány beteljesülésre vágyik. De ebből a szeretetből mégsem marad ki semmi. Túlhalad mindenen. Mert Krisztus óta tudjuk, hogy az ő Atyja a mi Atyánk is. ezért bízok az előre be nem látható láthatatlanba.
• Jézus követője nem kérdezi, hogy mi haszna ha ad, hanem örül hogy jót tehetett. A farizeus ezzel szemben csupán korrekt. Mindenkinek megadja azt, ami jár, de meg is követeli a magéét.
• Akik megszerették Jézust, nem tökéletesek, mégis az ő eljövendő országának polgárai.
• Részletkérdéseik miatt soha ne tévesszük szem elől az egészet.
• Az embert úgy szoktuk meghatározni, hogy értelmes élőlény. De mi az, hogy értelmes? Amikor az ember megismeri saját titkát, rájön, hogy soha semmi sem elég érthető. Minden végtelenül üres. És ő mégis Isten végtelen gazdagságára van teremtve.
• Az újjászületés nem azt jelenti, hogy Isten másodszor is nekifog és kijavítja azt a mi előszörre nem sikerült neki. Nem azt, hogy Megváltó helyrehozza azt, amit a Teremtő elrontott. Az újjászületett ember nem javított kiadása az első embernek, hanem az ember Isten eredeti tervére állítása. A kegyelem Isten eredeti szándékába helyez vissza. Mert a kegyelemmel úgy élhetünk, hogy ő bennünk dicsőítse meg magát.
• Az egyház nem egy jól rendezett hadsereg, amely küzd a világgal, hanem a világ megsebzettjeinek gyógyhelye.
• Isten első áldása a termékenység, a második a munka.
• Rengeteg olyan adatnak jutunk a birtokába, amit képtelenek vagyunk feldolgozni és a helyére tenni.
• A tárgyilagosság = igazságszeretet.
• Nem a „tojásfejűek” alkotják meg az emberi létnek tévedhetetlen végét. Igazság csak egy van, de az ismeretszerzésnek sokféle útja. Tudomásul kell vennünk, hogy az ember nem érthet mindenhez egyformán jól. A végső dolgokhoz a legkevésbé. Isten viszont egészen jól.
• A Szentírás szerint a férfi és a nő megszentelt kapcsolata az ember természetes beteljesülése.
• A szűz ereje szelídíti meg a férfi vad szenvedélyét.
• A gyermek nem a szülő tulajdona vagy játékszere.
• Túl olcsón úsznánk meg a szeretet parancsát, ha mindenki egyforma lenne.
• Az isteni transzcendencia történelmi esemény is egyben. Jézus nem úgy uralkodik a történelmen, hogy egyebek közt ő is megpályázta és elnyerte. Ő eredeti Úrként Ura.
• Az egyház azért alakította ki gazdag liturgiáját, mert azt a mennyei kozmikus istentisztelet kezdetének látta.
• Az igazi nagyság nem megy a többiek rovására.
• A Szentírás az üdvösség szempontjából értelmezi a világot.
• Az Úr Jézus egész személyiségével szenvedett, nem úgy, mint mi, akik egy bizonyos mértéken túl már szenvedni sem tudunk.
• A keresztény ember nem fordulhat a világ ellen. Nem az ő feladata, hogy megszüntesse a világ rosszaságát. Abban rejlik a titka, hogy illúzió és szépítés nélkül, de mégis reménységgel mer nézni rá.

∗∗∗

Az idők jelei[2]

• Ha az állatnak nincs mit csinálnia, akkor elalszik. Ha az embernek, akkor az gondolkozik. Az ember logikai képessége a mindenséggel foglalkozik. Mi mindent meg akarunk érteni. Amikor valamire rájövünk az olyan, mintha átkerülnénk a túlsó partra.
• A pénzükre szeretnek és tudnak vigyázni az emberek.
• A rend szemben áll a véletlennel. Aki a véltetlenre hivatkozik, az lemond a rendről.
• A lélek fölötte áll az anyagnak, mert a lélek értelmes. Mindaz ami megérthető, az többnyire anyagi. Az anyag és a lélek abban viszont megegyeznek egymással, hogy mindkettő teremtmény. Mégis a lélek biztosítja az ember önazonosságát, mert az nem anyagi.
• A kultúra nem hozott létre új emberi fajt.
• Az évezredes kulturális múlt nem szüntethető meg rendeleti úton.
• Nem mindig járható a legrövidebb út. Olykor a hosszabb hamarabb vezet célhoz.
• A papoknak esik leginkább nehezükre, hogy elfogulatlanul tekintsenek magukra.
• Az igazat ne tévesszük össze a megszokottal.
• Isten senkivel nem húzza együtt a kocsit.
• A haladás semmit nem mond a világegyetem vagy az egyén végső sorsáról.
• A mai ember szinte vallásos tisztelettel szolgál világi célokat. Pedig az ember nem az a valaki, akinek csak gyomra van, hanem az, aki éhezi az igazságot.
• Csak akkor érzem magam maradéktalanul boldognak, ha valakinek ezt megköszönhetem.
• A profán világ tükrében csak a saját arcunkat látjuk.
• Nem Isten halott, hanem csak annak az embernek a hite, aki ezt vallja.
• Aki segítségért kiált, egészen másként használja ezt a szót, mint aki könyvvel a kezében éppen magyarul tanul.
• Abba kell hagynunk a jámbor fecsegést Istenről!
• A francia forradalomban a guillotinba karcolták bele azt a szót, hogy testvériség.
• A testvériség nem cimboraság.
• Az istentisztelet nem arra való, hogy ott egy hétre való kegyelmet tankoljunk.
• Isten nagyobb minden olyan jelnél, amely rá mutat.
• A törvény akkor erkölcsös, ha igaz, egyben keresztülvihető.
• Isten nem mondott le igazságáról az egyházi szabályok javára.
• Senki sem vonhatja kétségbe a másik ember hitét, ha az különbözik az övétől.
• Az egyház élő szervezet, tehát nem kell félteni a friss levegőtől.
• Némelyek úgy képzelik, mintha egy hitigazságokkal teli zsákot bízott volna az egyházra. A teológusoknak egyéb dolguk sincs, mint ezeket számolgatni és rendszerezni.
• A helytelenül vagy ügyetlenül fogalmazott szavak béklyóba verik az értelmet. Ekkor egy ideig szünetelni kell a szavakat, hogy szokjanak össze a valósággal.
• Vannak szavak amelyek megosztanak, és vannak amelyek egyesítenek.
• A teológia himnikus beszéd Istenről.
• Az előítéletek be nem vallott érdekeket védenek.
• Az egyházi hierarchia nem uralmi, hanem funkcionális jellegű. Különben a kinyilatkoztatás bürokratizálódásához vezet.
• A teológusnak vállalnia kell a kipellengérezést, barátai meg nem értését vagy árulását is, mert csak vajúdások és szenvedések árán közelítheti meg az igazságot. És a hívők félnek gondolkodni. Ezért tanítani is sokkal többet jelent lexikai adatok közlésénél. Aki valóban tanít, az önmagát áldozza fel tanítványainak, de elsősorban Istennek.
• Az igazi szeretet nem számító, nem kimért. Nem kérdezi, hogy mennyibe kerül?
• A mai világ csak azokat a keresztényeket keresi, akik keresztények maradtak.
• A szeretet átalakítja az embert.
• A hit nem azonos az Istenről szerzett tudással.
• A bocsánat az a mód, ahogyan Isten szereti az embert. A bűnbánat pedig az, ahogy az ember szereti Istent.
• Aki lekicsinyli a bűnt, az képtelen közeledni Istenhez.
• A Szentről szóló tanítás nem észtorna.
• Egyedül Isten a megmondhatója, hogy kik tartoznak az ő egyházához.
• A kegyelemnek nem vagyunk egyedüli boldog birtokosai.
• Akkor is tisztességes a hit, ha nem tudja az élet összes kérdésére a választ.
• Ha a kereszténységünk nem tesz eleget a küldetésének, akkor csupán egy tiszteletreméltó emlékmű.
• Ne legyen a prédikációd egy olyan lőporos hordó, amelyik sohase robban.
• Akkor lesznek hitelesek a keresztények, ha többé nem színlelnek.
• Jézus csodáiból Isten nyugalma és biztonsága árad.
• A sorsot szívesen ültetjük a vádlottak padjára.
• Az embernek abszolút jövője van az örökkévalóságban.
• Alig voltunk fiatalok, máris megöregedtünk.
• Eléggé nehéz elviselnünk azt, aki mindig melléfog.
• Ha a világ csupán önmagának él, akkor végül majd a saját ürülékével táplálkozik. A világnak önmagában nincs is célja. Ha volna, már rég el kellett volna érnie.
• A Szentírás a végről nem prognózist ad, hanem ígéretet.
• Nem a Bibliát kell magyaráznunk, hanem engedjük, hogy a Biblia magyarázza a mi életünket.
• A szentség az élet újrakezdésének a lehetősége.

∗∗∗

A  házasságról és a gyereknevelésről[3]

A Szentírás szerint a férfi és a nő megszentelt kapcsolata az ember természetes beteljesülése. A szexualitás, a szerelem és a család Isten nagy ajándéka. A házasság és a család nem csupán ember-tenyésztő intézmény! Aki így gondolja, a Teremtő becsületébe gázol. Hanem két ember létének ki-, vagy még inkább beteljesedése: egy életen át tartó szeretet és hűség, méghozzá egymás és utódaink felé. Itt a tisztaság és a szűziesség nem hideg távolságtartás az élettől, hanem ellenkezőleg: az élet finom csíráinak virágzása, növekedése és érett gyümölcsözése.

A szerelem bár nem teljesen azonos a szexuális gyönyörrel, de a kettő nem választható el egymástól. Nincs az a tökéletesen működő szexuális kapcsolat, amely tartósan elég lenne az embernek, ha hiányzik belőle az igazi szerelem, és ami elválaszthatatlan tőle, a kipróbált szeretet. A valóság azonban igen gyakran lemarad az idea mögött, nem is annyira rosszindulatból, mint inkább butaságból vagy beteges gátlásokból.

Tudnunk kell, hogy a férfi és a nő nem egyformán szeret. De ezzel kapcsolatosan tele vagyunk egy sereg balhiedelemmel. Mit várnak a feleségek a férjüktől? És mit a férjek a feleségüktől? A felségek elsősorban erőt. Az asszony párja legyen magával kemény, másokkal viszont elnéző. Az igazi férfi fegyelmezett, mértéktartó, nagyvonalú, jóságos és gyöngéd. Csak az igazán erős ember tud gyöngéd lenni. A gyöngéd erős, nem pedig erőszakos.

A mai férfiak viszont végtelenül tudják sajnáltatni magukat és ráadásul hallatlanul lusták. Ha kocsija van egy lépést se hajlandó gyalog menni. Azonnal ordít, ha éhes vagy a hasa fáj. Infantilis, úgy viselkedik, mint egy nagyra nőtt csecsemő. De a nő hogy találjon védelemre és szilárd támaszra egy csecsemőnél?

A másik amit a nők a férjüktől elvárnak az a felelősség. Ez azt jelenti, hogy vállaljuk tetteink következményét. Van bátorságunk szembenézni a hibáinkkal és mulasztásainkkal. Ahol pedig lehet, hajlandók vagyunk javítani. Mindkettejükre igaz: annak van súlya, akinek van felelősségtudata. 

A feleségek azt várják, hogy a férjük érettük is vállaljon felelősséget. Ádám ott állt Éva háta mögött az Édenben, de nem fogta meg a kezét, amikor az a tiltott gyümölcs után nyúlt. Isten pedig Ádámot kérte szómon, és nem Évát. A férjeknek tudomásul kellene venniük, hogy elsősorban ők a felelősek a házasságukért, mert a feleségük mindig csak válaszol. A feleség legnagyobb öröme, ha nyugodtan rábízhatja magát a szeretett férjére. A feleség arra vágyik, hogy fölnézhessen a férjére. Az ilyen férj mellett védve érzi magát. Tudata mélyén is helyesli, hogy ennek a férfinak mindent odaadjon. A feleség önmagát egészen akarja adni, nem csupán énjének egy részét.

Aztán elismerést is várnak egymástól. Emberi mivoltuk igazolását és erősítését. Attól az egyetlentől, akinek önmagukat tartogatták, és végül odaadták. Az életben semmit nem szabad átugornunk. A szüzesség a kifejlett nő öntudatosan őrzött érintetlensége. A szűz ereje szelídíti meg a férfi vad szenvedélyét. Aki nem éli meg és nem tapasztalja meg testileg-lelkileg, kellő ideig a szüzességét, - mert az túl rövid ideig tartott, az nem lesz teljes értékű férj vagy feleség sem.

A szüzességben nevelkedet férj vágyik haza lelkének kedves felsége után, aki őt tisztán megőrző és anyaian melengető társa. Aki befogadja őt és elrejti a világ elől. Körülveszi, otthon nyújt neki, olyat, amire csak egy szerető feleség és önzetlen anya képes. A beteljesült lét egyszerű örömét. Ennek íze olyan, mint a kenyér. Amíg a nő a testére szemérmes, addig a férfi a lelkére és a szavára. Az egymást szívből szeretők ebben a szemérmességben tiszták. Kettejük intimitása nem tartozik senki másra. Így állnak Isten színe előtt akkor is, amikor a szerelemben összekapcsolódnak.

Szerelmük gyümölcsei a gyermekeik. Általános tapasztalat, hogy a mai fiatalok előtt nincs tekintély. Pedig a gyermek még inkább igényli azt az erőt apjától, amit az anyja is vár tőle. Mégpedig azért, hogy testi-lelki biztonságot nyújtó otthona legyen. Ebben nőjön föl, és ebben ismerje meg a világot.

Akkor mért nincs ma számára tekintélye senkinek? Mert nincs rá alkalma, hogy megismerhesse a szülei tekintélyét. A tekintély csak fokozatosan és spontán módon alakul ki. És a gyerekeik hamarabb meglátják, hogy a szüleik mennyire lemaradnak az ideáik mögött. Hogy mennyire önzők, lusták és tiszteletlenek,  tapintatlanok. Apjuk mennyire nem igazán férfi, anyjuk mennyire nem szívesen feleség és anya. Nem csodálható tehát, hogy mennyire krízisbe került a gyermekek engedelmessége.

Az üvöltöző, piperkőc és nonkonformista fiatalság nem az igazi, hanem a mondvacsinált, jogi jellegű tekintély ellen lázad. Mégpedig nem azért lázad, mert van, hanem azért, mert nincs tekintély. A tekintélyt éppoly kevéssé tudja nélkülözni az ember, mint a szabadságot. Szüksége van mindenkinek egy rajta kívül lévő fix pontra, hogy önmaga fölé tudjon emelkedni. Különben beleesik a legsúlyosabb rabságba: önmaga foglya lesz. Tekintély csak olyan valaki lehet, aki méltó a bizalomra. Akinek a tekintélye nem igáz le, hanem véd. A tekintélye-vesztett szülők erőszakkal vagy kényeztetéssel próbálnak nevelni. A kényeztetés önkényt, az erőszak lázadást szül. Végeredményben mindkettő oda vezet, hogy neheztelnek a szüleikre. Mert nem tanították őket és nem állítottak fel biztonságot jelentő korlátokat. Eleve gyanúsnak tekintettek minden spontán kezdeményezést és önállóságot, de nem is vezették őket a veszélyes szirtek között.

A gyermek nem a szülők birtoka vagy játékszere. A szülői házban élő gyermek engedelmességgel tartozik. Ez az engedelmesség azonban nem korlátlan. Különbséget kell tudni tenni az önfejűség és a kezdeményezés lendülete között. A szülőnek nem kell magára venniük a felelősséget ott, ahol már a gyermek is képes azt vállalni. Az állandó óvás, intés a szülőnek az élettel szemben pesszimizmusáról árulkodik. A helyesen értelmezett neveléshez hozzátartozik a kellő mértékű tanítás és a szükséges szabadság biztosítása és korlátozása egyaránt. Enélkül nem lesz a gyermekből szabad és erkölcsileg felelős személy. Az Isten előtti létezés örömébe a szülők kettős egysége mellett beletartoznak a felnövekvő gyermekeink is.

[1] Nyíri Tanmás: A keresztény ember küldetése a világban – Akadémia kiadó Bp., 1996.

[2] Szent István társulat kiadása Bp., 1971.

[3] Nyíri Tamás: Keresztény ember küldetése a világban: 191.- 204. o. – Akadémia Kiadó Bp., 1996.

HEGYI ANDRÁS - Mielőtt...

Mielőtt elkezdődne, már el is dőlt

(Nyomdai és elektronikus eszközökkel csak a szerző írásos engedélyének birtoklása esetén másolható, sokszorosítható!) 

A múltkorjában elfogyott az olvasnivalóm. A polcomról vettem le két régóta ott lévő, de eddig még nem olvasott történelmi tárgyú kötetet. Ezeket böngészve bizonyos párhuzamosságot figyeltem meg bennük. Az egyiket egy zsidó szerző írta Izráel történetéről,[1] a másik a mohácsi csatavesztés négyszázadik évfordulójára született visszatekintés.[2] Hogy nekem miért jutott eszembe ezekről a lelkiség és a kisemberek sorsa, arra nehezen tudnék válaszolni.

Tehát ezek hatására gondolkodtam el apróbb-nagyobb mai ügyeinken. Nem csak a világtörténelmi nagy tanulságokon, hanem az egészen mindennapi kicsiny életünkön is, mert úgy vélem, hogy az onnan tanultakat haszonnal forgathatjuk még ezen a területen is.

Amikor ilyen nagy, történelmi léptékű események jönnek elénk, alig szoktunk arra gondolni, hogy ezek az események hány és hány szegény, ma úgy mondjuk: kisember sorsát befolyásolták? Akár döntő módon. Olyanokét, akiknek semmiféle hatása nem volt az események alakítására, de ezek elől mégsem térhettek ki. Ők mit gondoltak, mit éreztek, és mit élhettek át a háborúk, a pusztulások, a falvak kiirtása, vagy a lakosság fogságba hurcolása idején? Vajon a nemzeti tragédiák idején mennyi rettegésben, testi-lelki kavarodásban és szenvedésben volt részük? Aggódtak magzataikért, felmenőikért, vagyonukért, otthonukért, a holnapjukért. Aztán ezeket a vészterhes napokat vagy túlélték, vagy nem. Esetleg „csak” földönfutókká váltak.

A Mohácsról írott könyvet a négyszázadik évforduló indokolta, a zsidó szerző pedig Hitler hatalomra jutása előtt már meg is halt. Tehát őt még nem befolyásolta a zsidóüldözés és a holocaust körül máig húzódó vita. Ami számomra – mintegy véletlenszerűen – feltűnt, az, hogy mind a mohácsi tragédia, mind a Kr. u. 70.-ben Jeruzsálem eleste és a templom lerombolása előtt hosszú időn keresztül végbementek bizonyos napi események, melyek összeadódva aztán egyirányú folyamattá váltak, és a tragédiában kulmináltak. Ezt azonban a kortársak nem, vagy alig érzékeltek. Ez az érzéketlenség viszont a tragikus eseményekhez érkezve csupán betetőződtek. Tehát a tragédiák valódi okai nem azokban az esztendőkben vagy éppen azokban a napokban keresendők, hanem a sokkal korábbiakban.

Meglehetősen hosszú – mondhatnánk kegyelmi időket - hagytak figyelmen kívül azok, akiknek az események kedvező alakulására döntő hatásuk lehetett volna. Az ő felelősségük az átlagembereknél sokkal nagyobb. Mivel ezzel nem éltek, vagy éppen visszaéltek, ezért aztán úgy tűnhetett számukra, hogy hirtelen, váratlanul, (mintegy véletlenül) következtek be a tragédiák. Utána pedig már nem is igen kutatták, hogy mi is vezetett idáig. Mert azokat - az akár ki is használható, - de mégiscsak meddő módon elfolyó időket nem használták ki. És később már nem lehetett őket visszahozni. Főleg akkor nem, ha a tragédia őket is maga alá temette. De vajon mi tisztában vagyunk-e azzal, hogy a mi korunkban milyen folyamatok mennek végbe a világban, és hogy hova fognak majd megérkezni? És egyéni, családi vagy gyülekezeti életünk apró mozzanatai nem tesznek-e vakká afelé a hosszabb ív felé, amelyet pontosan ezek az apró események készítnek elő?

1. Mit tanít Jeruzsálem pusztulása

Ez a helyzet állt fönn Jeruzsálemnek az Úr Jézus által megjövendölt pusztulása idején is évtizedeken, sőt évszázadokon keresztül (Mt 23:37-39). Az Úr Jézus kora egyébként mindennek volt mondható, csak nyugodtnak és békességesnek nem. És ezekben az évtizedekben Izráel politikai és vallási vezetőiből az Isten szerinti bölcsesség hiányzott már  hosszú idő óta. Sok külső fenyegetéstől szenvedtek és sok belső feszültséggel rontották a maguk helyzetét. A Kr. u. 70-ben bekövetkező tragédia ennek a végpontja volt.

A szeleukidák uralma, amely kiterjedt Palesztinára is Kr. e. 219-ben vetett véget az Ezsdrás és Nehémiás korához köthető lelki ébredésnek, és az ezt követő viszonylagos békés korszaknak. III. vagy Nagy Antiokhosz (Kr. e. 223-187) számos próbálkozás után kiragadta ezt a területet Egyiptom hatalma alól. Ekkoriban Judeában két zsidó vezető család rivalizált a főpapi és egyben politikai hatalomért, az Oniádok és a Tobiádok. A szeleukida királyok belefolytak a versengésbe, amely véres leszámolásokkal és korrupcióval járt együtt. A külső befolyás és a belviszályok ettől kezdve egészen a Kr. u. 70-ben bekövetkező tragédiáig, Jeruzsálemnek a rómaiak által történő elfoglalásáig és a templom lerombolásáig folyamatossá váltak, sőt időnként eszkalálódtak is.

Kr. e. 169-ben a szír-görög IV. Antiokhosz kifosztotta a jeruzsálemi templomot, hogy anyagilag biztosítsa az Egyiptom elleni hadjáratát. A templom falait lerombolták, a városban helyőrséget helyeztek el. Eközben az egyébként már elgörögösödött főpapság nem volt képes meggátolni a zsidó vallást tiltó radikális rendeletek kihirdetését. Eszerint a Szentírás írott szövegeit meg kellett semmisíteni, a szombatot és az ünnepeket tilos volt megtartani. A körülmetélést nem gyakorolhatták, az étkezési törvényeket megszüntették. Ráadásul egy oltárt építettek a templomban az égőáldozati oltár tetejére, amelyen disznót áldoztak, mert Jahve szentélyét Zeusznak szentelték.  

A Makkabeusok Modinban élő nem jelentős papi családja robbantotta ki a felkelést a szeleukidák ellen. Ez az apa és öt testvér katonai sikereinek következtében már Kr. e. 164-ben átütő eredményeket hozott. A templomot megtisztították, az istentisztelet megindulhatott. A vallási és politikai hatalom a Hasmoneus család kezébe került. Látszólag minden rendbejött. Mindennek nyomát találjuk a Bibliában is, nem csupán a deuterokánonikus Makkabeus könyvekben, hanem ezekről az eseményekről szól Dániel könyvének 11. fejezete is. Hogy mennyire a kortárs módján, erről árulkodik az is, hogy nem nevezi nevükön az északi vagy déli királyok aktuális szereplőit. Egyrészt azért, mert az olvasók nehézség nélkül beazonosították őket, másrészt talán az írót fenyegető esetleges retorzió miatti óvatosságból.

De a Hasmoneus család főpapjai a hatalommal együtt ugyanúgy átvették a pogány görög kulturális értékrendet, mint a korábbi főpapok. Ráadásul ettől kezdve a már  eddig is meglévő társadalmi és vallási repedések mélyülni kezdtek. Mattatjá fiai közül Kr. e. 140-ben a népgyűlés az öt fivér legifjabbját – miután a többiek a harcok következtében elestek, - formálisan is királlyá (etnarkha) választotta. Ez ellen megindult a vallási indíttatású tiltakozás, aminek élére a törvénymagyarázó farizeus párt állt. Így ragadta magához hosszú időre a lelki alapokon nyugvó vezető szerepet a templomot és egyben politikát vezető sadduceusokkal (Cádók utódai) szemben. Mások meg kivonultak a pusztába (qumrániak). Az elégedetlenség Jézus korára majd minden területen radikalizálódott, mert a római hódítás nem hagyta érintetlenül a Szentföldet sem. Így a politikai forrongás az újabb idegen hatalom, a rómaiak ellen is folytatódott. Ez a kor a külső fenyegetettség és belső anarchia kora volt.

Hogy mennyire feszült viszony jellemezte ezt az időszakot, azt elárulja az Úr Jézusnak a pere. Pilátust, – a viszonylag szabad kezű római hivatalnokot is meg lehetett félemlíteni egyetlen mondattal: „ha ezt elengeded, nem vagy a császár barátja.” (Jn 19:12-13). – Pilátus tökéletesen tisztába volt azzal, hogy a zsidó főtanács keze Rómáig is elér.

A feszültséget jelzi, hogy ekkoriban igen sok politikai zavargásról olvasunk mind a Bibliában, mind pedig Josephus Flaviusnál. Pilátus judeai hivatalának elfoglalása után röviddel, az éj leple alatt Jeruzsálembe római jelvényeket vitetett be. Erre Caesariában a palotája előtt nagyszámú zsidó öt nap és öt éjjel követelte ezek eltávolítását. Pilátus katonái körülvették a tömeget, és a helytartó parancsba adta, hogy mészárolják le őket. Erre a zsidók egy emberként nyújtották a nyakukat a kard alá. Pilátus ekkor meghátrált.[3] De a zsidók nem voltak mindig ilyen megadással a római elnyomóik felé. Jézus korában a szikárusok rövid tőrt hordoztak köntösük rejtekében, és ha tehették rómaiakat, de a velük kollaborálókat még inkább vadászták, és ha tehették, meg is ölték. Az Apcsel 5:36-37-ben említett Theudásról beszámol Josephus is, valamint a galileai Júdásról és az egyiptomiról is.

Heves érzelmektől felkorbácsolt messiás-váradalom uralta ezeket az évtizedeket. Az eljövendő messiástól a nemzeti függetlenséget és felemelkedést, a vallás megtisztítását, és a próféták által megjövendölt történelmi idők beteljesítését várták. Egy Dávid házából származó erőskezű királyt. Bár a kép nem volt ennyire világos, mert messiás kétféle szolgálatát és tekintélyét: a papit és prófétait a qumrániak egyenesen két személy együttes fellépésében képzelték el. Állandósultak a politikai zavargások országszerte. A spirituális és politikai vágyak nem voltak élesen elkülöníthetők. A „Magasságos” a „Felkent”, az „igaz Messiás király” legyőzi majd a gonosz birodalmát, Rómát. Ebben a megbolydult világban rendet teremt, helyreállítja a zsidó szuverenitást és a vallás tisztaságát. 

Ebben a forrongó és olykor felfokozott feszült légkörben a legképtelenebb mozgalmak születtek. A galileai Júdás - mint rabbi - még a tórára alapozott nézeteivel szólított lázadásra. Fia, vagy unokája Menáem a szikáriusok önfelruházott vezetője viszont már ott található a Róma elleni felkelés egyik központi figurájaként Jeruzsálemben a város ostroma alkalmával is. Egy Athrongész nevű lázadó eredetileg Heródes király szolgája volt. Magas, nagy esti erejű, félelmetesen szép szál ember, aki korábban birkapásztor volt. Ő, mint Izráel királya meg is koronáztatta magát. Felszólította követőit, hogy vonuljanak vele a Garizim hegyére, ahol majd megmutatja a Mózes által elásott szent edényeket. Theudás (Apcs 21:38) prófétának adta ki magát, és azt állította, hogy egyetlen szavával kettéválasztja a Jordán vizét. Egy Egyiptomból érkezett ember az Olajfák hegyére vezette ki a népet azzal, hogy egyetlen szavára összeomlanak Jeruzsálem falai, és ő majd az igazság győzteseként vezeti be a népet a városba.

A templom ostromakor egy csodatévő a város lakosainak azt hazudta, hogy Isten parancsolta meg neki, hogy menjenek fel az emberek a templomba, mert ott fogja megmutatni Jahve a menekülés útját. Emiatt több száz ember pusztult el teljesen értelmetlenül.[4] Ugyanis minden gabonakészletet elégettek, amivel pedig évekig tartó ostromot is kibírtak volna. Amikor meglátta Vespasianus hogy a zsidók ürüléke nem tartalmaz magot, azt mondta katonáinak: „nézzétek mire lennének ezek az emberek képesek, ha ehetnének!” Az ő katonái félni kezdtek amikor rájöttek, hogy a zsidók csak lelkierejükkel vívják a harcot.[5]

A vallási rajongás azonban nem ért véget a templom pusztulásával sem. Amikor rabbi Akiba meglátta bar-Kohbát, 4Móz 24:17-re hivatkozva így kiáltott fel: „Csillag támadt Jákóbból”. Ez pedig már a Kr. u. II. század első felében történt (Kr. u. 133-135), tehát a templom pusztulása utáni évtizedekben. A történelem egyik legtragikusabb eseménye, hogy a bibliai kinyilatkoztatás alapján álló istenhívő nép nem ismerte föl azt a messiását, akit évszázadokkal korábbi időktől fogva várt. Ezen az elvakultságon a csodaváró fanatizmus nem segített.

A Názáreti nem állt be sem a radikális messiásvárók, sem az illúziókat kergetők, sem a csodákkal „boldogítók” sorába. Elfogatásakor Péter kardot rántott a védelmére, de Ő visszaparancsolta ezt, mondván, hogy akik fegyvert fognak, fegyver által vesznek el (M 26:52). Az Úr nem fogott fegyvert, hanem kitette magát a fegyvernek. A gyűlöletnek és a haragnak. Eltekintett az őt megsegítendő tizenkét sereg angyal csodájától is. Önmaga feláldozásával váltotta meg a világot. Hatalmas magvetés volt ez, mert egy egészen új világkorszakot indított el mégis. Az Ő egész élete is egy céltudatos folyamat volt egészen a végkifejletig, a kereszthalálig, amely z egész világ megváltásának egyszeri eseménye. Utóbb ez is beérett már az apostolok idejétől kezdve. Ami ebből még vissza van az Úr Jézus visszajöveteléig és az örökkévalóságig, majd az is beérik a maga idejére.

2. Mit tanít Mohács?

Lukinich Imre sorra veszi a Mátyás király halála után (1490) következő esztendők eseményeit. A lengyel származású és gyenge kezű Ulászló ideje alatt Mátyás korvinái elkallódtak, a gazdasági és a kulturális színvonal gyorsan hanyatlásnak indult. A főurak állandó birtokvitáikkal és pereskedéseikkel nem csupán egymást, hanem az országot is gyengítették. A híres fekete sereg lezüllött, majd fegyverrel kellett feloszlatni.

Ulászló fia és utódja II. Lajos megkoronázása 1508-ban történt, tizennyolc évvel a Mohácsi tragédia előtt. Ekkor Lajos csupán két éves volt. Anyja Mária királyné, és a királyi tanács intézte az ország ügyeit. De Lajos amikor felnőtt és ebbe belefolyt, fiatal is volt, szeszélyes is. Alkalmatlan király a veszélyes és válságos időkben. Az ország urai talán számoltak ezzel, talán nem, de nem tettek semmit. Őt a mohácsi csata előtt egy esztendővel választották meg cseh királynak is. Amikor a török már az ország határánál volt, Lajos Prágába utazott a koronázás ünnepére. A legnagyobb gondja ekkoriban az volt, hogy a szertartásra milyen színű palástot viseljen?[6] Hogy ez butaság vagy bűn volt, vagy csak alkalmatlanság, - azt ma már nehéz eldönteni.

Ezekben az időkben, mivel a török már régóta itt volt Európa kapujában, számos alkalommal összeült a német-római birodalmi gyűlés is. Itt ádáz viták folytak arról, hogy ki mekkora összeggel és katonával járuljon hozzá a keresztényeknek a pogány török elleni háborújához. Megállapodásokat kötöttek, amelyekről mindenki előre tudta, hogy a végső pontig lealkudott kisszámú katonai csapatot sem fogják elküldeni, és a minimumra leszorított összeget sem fogja soha senki elküldeni a magyaroknak. De hatalmas veszekedések folytak arról is, hogy a töröktől majdan felszabadított területek valójában kinek a birtokát képezik? Ilyenekről olykor meg is állapodtak. Fóliánsokat írtak tele, az uralkodók személyesen vagy a képviselőik által aláírták és billogot, vagyis pecsétet nyomtak rá. Eközben gyakran követeket küldtek a pápához vagy a szultánhoz. Várták a követek visszaérkezését, emiatt számos alkalommal el is napolták az üléseket. Persze mindeközben hatalmas lakomákat tartottak. Miksa császár egy ízben le is teremtette őket, hogy valószínűleg csak a lakomák miatt sűrűsödnek a követjárások és a birodalmi gyűlések is. Azonban ezeknek a gyűléseknek egyéb eredménye nem lett, mint az, hogy Európa urai a felkészülés értékes esztendeit vesztegették el. [7]

 Idehaza a korszak nevezetesebb egyházi férfijai egymást követően az esztergomi prímási székben: Bakócz Tamás (†1521), Szatmári György (†1524) és Szalkay László (†1526) volt. Mindhárman - noha alacsony sorból kerültek a legmagasabb egyházi méltóságba, - ami ekkor együtt járt az ország kormányzásában való részvétellel, inkább voltak vagyonukat gyarapítók, mint az ország bajával törődő államférfiak. Bakócz halála után 40.000 arany maradt hátra, amit Lajos lefoglalt ugyan, de azonnal el is kótyavetyélte. Szatmárinak Kassa körül voltak birtokai. Hogy mekkora befolyása volt országhatáron kívül is, azt az V. Károlytól csak azért kapott 5000 arany jelzi, hogy őmellé álljon a császárválasztásakor. Szalkay két hónappal Mohács előtt vagyonából 500 aranyat ajánlott föl, - de csak kölcsön - az ország védelmére. Neki ekkor legnagyobb gondja a Magyarország felé is terjedő Lutheri tanok betiltása volt. Ugyan mit lehetett várni az ilyen „pásztoroktól”? Az országért vállalt erkölcsi felelősség szempontjából egyik sem nőtt föl a későbbi nagyúrhoz, Pázmány Péterhez. Aki ugyan protestánsból lett az ország prímása, de miután a törökök elfoglalták még Esztergomot is, és a székhelyét Nagyszombatba kellett áttennie, de onnan is nem csupán a katolicizmusért, hanem az országért is szenvedélyesen küzdött.[8]

Új erkölcsű friss hitet és az egészséges lelkiséget az országba majd csak a végvári harcok, a török sarc, és a három részek egymással szembeni küzdelmei ellenére is a reformáció prédikátorai hoztak. Annak dacára, hogy az állandósult zavargásokban országrészekről falvak tűntek el. A folyamatos fenyegetettség közepette a „taposott jobbágyok, a tatár ló vonítása és a német elől szököttek népe csak lappangott ott, ahol már alig is volt ország”.[9]

Amikor Lajos királyék végre elindultak Mohács felé, az ország zászlós urainak többsége ki se mozdult otthonából. Zápolya, az erdélyi vajda ugyanúgy, csak a maga érdekeit tartotta szem előtt, mint a többi főúr. A külhoni bandériumok meg csupán zsákmányszerzési kalandra számítottak, a rablás reménye hozta őket ide. Úgy gondolták, hogy semmiféle engedelmességgel nem taroztak senkinek. A csekély számú hadsereget sem lehetett még összefogni sem. A török előkészülete nem csak a haditervükre és a hadsereg fegyelmezett felvonulására, hanem a pontos értesülésekre is alapozódott. Ismerték az ország zilált állapotát és a magyar hadsereg vezetőinek felkészületlenségét és a főurak civakodásait is. Mindezt bekalkulálták hódítási tervükbe. Tehát ami Mohácsnál a harctéren történt, az nem volt más, mint csak az „i”-re a pont. Az lett volna csoda, ha nem az következett volna be, ami bekövetkezett.

Mert az ütközet nem Mohácsnál dőlt el, hanem a királyi tanácsban, a birodalmi gyűléseken, még pontosabban az ország - és nem járunk túl messze az igazságtól, ha azt mondjuk Európa - vezetőinek erkölcsi és spirituális állapotán, emberségén, illetve annak hiányán. Sokkal előbb eldőlt már, mint aznap, amikor ki kellett menni a csatatérre. Ettől persze ki kellett menni, méghozzá ha akartak, ha nem. Csak néhány Tomori Pál-szerű egyházi és világi úr állt helyt ebben a reménytelen küzdelemben is.

De ez a küzdelem – mint a történelemben oly sokszor – minden közismert eseménye ellenére elsősorban egy mögöttesen: a részvevők korábbi magatartásán, bölcsességén vagy annak hiányán múlott. Hogy képesek voltak-e a döntő pillanatban reálisan gondolkodni és felelős döntést hozni, az ettől függött. Hogy sokkal korábban felelőtlenek voltak-e, vagy felelősek, illúziókat kergettek-e, vagy a békességesebb időkben is reálisan, sőt etikusan gondolkodtak. Méltányosak és igazságosak, vagy önzők és egymásra irigykedők.

3. Mit tanít ebben a vonatkozásban Jézus?

Az Úr Jézus nem állt be sem a radikális messiásvárók, sem az illúziókat kergetők, sem a csodákkal „boldogítók” sorába. Isten atyai uralmának meghirdetése volt az Ő tanításának legfontosabb üzenete. Jézus számára az Isten országa nem politikai uralom volt, amilyet a kortársai vártak, hanem ezzel a várakozással szemben az általa meghirdetett Isten országa személyes, erkölcsi, lelki, de közösségi is. Ahol ugyanis Isten akarata megvalósul, ahol Isten törvényeit komolyan veszik,  ott máris jelen van az Isten országa. Ez ugyan nem politikai hatalom, mégis ez fogja leváltani az összes világi politikai és gazdasági hatalmat. Ezért az Ő dolga nem más, mint Isten országának terjesztése egy vele ellentétes lelkiségű világban.

Ha erre a szóra valakinek a szíve kinyílik, (vallásos szóval: hitre jut), annak merőben új kapcsolatai jönnek létre (Isten kegyelme által), ami alapjaiban változtatja meg elsősorban őt magát, de az összes életkörülményét is. Megszűnik az ellenséges viszonya Istennel, de emberekkel is. Ez az ember ettől kezdve helyesen gondolkozik Istenről, helyesen is viszonyul hozzá, mert Isten szeretetébe fogadja a hozzá visszatérőt. Ettől a ténytől megváltozik a körülötte lévők felé a magatartása is. Ha az ilynek száma megszaporodik, ennek következtében a társadalom is megváltozik, mindenféle erőszak nélkül. Ezt nevezik a hívők ébredésnek.

Hiszen a világ Isten világa, Ő teremtette és Ő is tartja fenn. Istent a Bibliából úgy ismertük meg, mint aki nem passzív és nem is semleges. Ő a forrása minden életnek. Szeretete és bölcsessége indítja Őt folyamatosan a világért való munkálkodásra. Isten szeretete áldozatos és aktív szeretet. Mindent átfogó és teljes szeretet. Kihat a létező világ minden területére minden történelmi kort átfogva.

Az üdvösséget kínáló Isten folyamatos párbeszédet is folytatott a tőle elszakadt, és az elszakadás következtében nyomorúságokkal küszködő embervilággal. Konfliktus van az ember potenciális léte, - tehát amivé az ember lehetne, vagy lennie kellene, - és aközött, amiben éppen benne van. Jelenkori szociológiai és pszichológiai felmérések én-vesztésről, világvesztésről, elgépiesedésről, eldologiasodásról, elmagányosodásról, üresség érzéséről, értelmetlenség érzéséről, a globalizáció beszippantó erejéről szólnak. A válság nem korlátozódik egy-egy ország vagy nép területére, hanem kiterjedt az egész világra.[10]

Az ember bezáródik önmagába és az önmagával és másokkal való konfliktusokba. Ez a konfliktus helyzet történelmi léptékű időket fog át. Az ember ennek a helyzetnek okozója is, áldozata is. De nem képes kitörni belőle. Eközben pedig igazságra, békére, szabadságra, jóságra vágyik. A bibliai szemléletmód szerint a létezés állapota ma az Istentől való elidegenedés állapota és ezért az embert terheli a felelősség (Rm 1:21-32). Ugyanakkor az ember ahhoz tartozik, akitől elszakadt, vagyis Istenhez. Az ember kívül áll azon a központon, amelyhez saját központja is tartozik. Mert az ember „Isten képmásává” teremtetett. Ez jelentőségteljességet, nagyságot, méltóságot, értékességet ad neki. De ez egyben kísértés is.

A kísértés az, hogy önmagát tegye meg az ember létezésének és világának középpontjává. Ez a beképzelés okozza a történelem folyamán az egymással örökösen harcban lévő nemzetek folyamatos háborús készülődését is. Amikor az ember bűnbe esett, egyben túllépett véges korlátjain. Ennek következményeként kialakult benne egy kényszer, hogy állandóan fölmagasztalja önmagát és lenézze a másikat. Mert a létező világban Isten helyét akarja elfoglalni. Azt hiszi, hogy Isten nélkül ő válhat történelemformáló erővé is. Ezzel Istent játszik.

Persze ettől még az ember - ember maradt, mulandó és véges sorssal (Zsolt 103:14-17). De a történelma folyamán állandósult a világban egy feszült viszony, ahol az Isten képmására teremtett ember ezt a képmást - elvesztve vagy elfeledve -állandó összeütközésbe kerül az ugyanolyan öntörvényű másik emberrel, mint amilyen ő maga. Ez az ember hübrisze. A ύβρις[11] – magyarul: hiúság, dölyf, erőszakosság, öntörvényűség, mások lenézése, megvetése.

Amikor az ember saját énjét helyezi a középpontba, mindent és mindenki mást csak eszközként akar használni saját érvényesülése érdekében. Ez együtt jár a másiknak, sőt a természetnek is a semmibe vételével. Sőt az Isten elleni gyűlölettel, mert Ő mindezt tiltja. Az ember a gőg állapotában minden dolog mértékévé saját énjét képzeli, így Isten helyzetébe véli felemelni sajátmagát. Istent kevésbé tartja kívánatosnak az anyagi javaknál vagy a kiverekedhető pozíciónál. Ennek a vallásos változata az, amikor magát Istent is csak vágyai kiszolgáló eszközének tekinti. [12]

A hübrisz az ókor óta az embernek az a vágya, hogy isteni rangra emelkedjen. Sohasem a csúf, a kicsi, az átlagos volt az ideál, hanem az aki hős, az aki nagy, szép, kiváló és erős. A nép nagyjai, a királyok, a papok, a törvényalkotók, különleges testi erővel rendelkezők adták a mértéket. Ezek veszik kezükbe és alakítják a népek sorsát is. Döntenek anyagi javakról, lelki értékekről. Háborúkat indítanak, békéket kötnek az emberek feje fölött. De ők adják az ideált másoknak. A kisember is olyan szeretne lenni, mint ők.

A hübrisz a Biblia szerint nem egy a bűnök közül, hanem a bűn a maga teljes formájában (Ez 28:12-19).  Nevezetesen az embernek az isteni központtól önmagához való odafordulása. Törvényt szab, ahelyett, hogy alkalmazkodna hozzá. A végest hiszi végtelennek. „Az embert egy démonikus szerkezet kényszeríti arra, hogy a természetes önigenlést összekeverje az önpusztító önfelmagasztalással”.[13] De korlátainak meglétén ez mit sem változtat. Ezen a helyzetén az ember önmagától nem tud változtatni. Segítségre szorul.

A bűnbe merült ember tettére Isten levezethetetlenül titokzatos és radikális válasza Krisztus inkarnációja és kereszthalála. Krisztus Isten ajándéka az embervilágnak. Lényegében más, mint amire az ember képes. Az inkarnáció sem a judaizmusból, sem a pogány vallásokból nem következik, mert az Ő eljövetele Isten szabad döntése. Leereszkedése hozzánk emberekhez, hatalmának, irgalmának és igazságosságának jele. A kereszten Isten önmagát kiüresítve bűnöket megbocsátó szeretete a legteljesebb radikalizmussal mutatkozott meg. A Krisztus-esemény Istennek a legteljesebb önközlése. Ítéletet mondott az ember hübrisze fölött, megítélt minden ember faragta bálványt. Ezért nem csak fel kell ismerni korlátjainkat, hanem el is kell fogadni azokat. Mert csak ezek között vagyunk szabadok. Mint említettük, a hübrisz történelemformáló erővé vált, de embereket, nemzeteket pusztító erővé. Vasmarka van. Félelmetes.

Egészen más az Isten történelemformáló ereje. Mivel Isten teljhatalommal rendelkezik, megengedhette magának még a szeretet erőtlenségét is. Krisztusban maga Isten bocsátkozott bele a bűnök okozta szenvedésbe és a halálba. Átvállalta bűneink büntetését. Ezzel hűséges lett saját ígéretéhez. Ítéletet mondott az ember hübrisze fölött, az embert megítélve emlékeztette létének határaira, de egyben jót tett vele. Kegyelmében is részesítette.[14] Mennyi okos szelídség, tapintatos alázat, melegszívű együttérzés, áldozatos szeretet volt Jézus munkájában és jellemében! Mennyi szent egyszerűség! Mennyi emberi léptékű jóság! Nem lehet a történelemben visszamenni a Jézus előtti időkre soha többé. Földi munkássága: tanítása, életpéldája, szenvedése, halála és feltámadása döntő hatással volt az emberiség történelmére.

Az Úr Jézus személye úgy áll előttünk, mint egyedüli megoldás az egyénnek a bűn kérdésére, és az egész világnak a kívánt jó történelmi fordulat és kibontakozás lehetőségére. Az engesztelő áldozat azt jelenti, hogy Krisztus elfordította rólunk Isten haragját. A bűn súlyossága és a kegyelem nagysága egyszerre válik nyilvánvalóvá abban, amit Isten érettünk tett Jézus Krisztus által. Ha beleállunk ebbe a vonalba, kisimulunk. Elkezdődik bennünk magunkban egy sajátos folyamat, amelynek sajátos kibontakozása van.

A kereszthalál ítélet minden emberi abszolútum fölött. A megváltás feleslegessé tett minden más emberi megoldáskeresést. Érvényteleníti a népek teljesítményre való hivatkozását. A politikait, tudományosat és vallásit is beleértve. Nem a tetteink által válunk kedvessé Isten előtt (Rm 3:23). De cselekedeteink is megváltoznak, ha új életet, új érzületet, új gondolatokat, új célokat kapunk tőle. Emberalatti természetünk helyett emberfelettit, Istentől valót.

A Krisztusban kapott megváltás egyetemleges. Az egyetemlegesség azt is jelenti, hogy az üdvösség elérhető minden nép, minden faj, minden egyed számára, mindenféle korlátozás nélkül. Ez történelem formáló erő. A keresztyén vallás az abszolút beteljesedés és véglegesség vallása. A keresztyénség azt mondja hogy Jézus Isten (Kol 1:15  Zsid 3. f.). Az a keresztény, aki minden körülmények között elkötelezett Krisztus követésére. Senki másnak, csak neki kötelezte el magát.

4. De az Isten országa ma még rejtett folyamat a történelemben

Gondoljunk arra, hogy amikor Jézus e földön járt, arányait tekintve milyen kevés emberrel került közvetlen kapcsolatba. És azok közül is csupán egy szűk kisebbség viszonyult hozzá pozitív módon. De ez megváltó munkájának egyetemességén mit sem változtat. Ennek a néhány embernek, a tanítványi körnek a létrejöttekor már minden eldőlt, - pedig látszólag nem változott semmi. Hogy a követői mennyit érzékeltek ebből a világtörténelmi léptékű változásból, azt nem tudjuk felmérni. Halála és feltámadása után is csak Szentlélek értelmező munkája tágította ki a hitüket annyira, hogy inkább megsejtsék, mint teljes valóságában megértsék, hogy az egész világra nézve dőlt el valami a kereszten. Majd Pál apostol intelligenciája kellett ahhoz, hogy ezt meg is fogalmazza a történelmi Jézusról. Hogy Ő a láthatatlan Isten képe, az elsőszülött minden teremtmény közül. Minden őbenne teremtetett mennyen és földön, hatalmasságok de az egyház is benne áll fenn, és általa ér céljához (Kol 1:13-22). Itt az egész világról és a törékeny kicsiny apostoli csoportról egyaránt szó van. Noha ennek a kibontakozása majd csak a jövő dolga lesz. De már ez a jövő is eldőlt. Pál a Rm 11:33-36 hatalmas himnuszában ezért magasztalta Istent.

Ha a Jézus korabeli radikálisok rövid távú népszerűségét vetnénk össze Jézusnak és egyházának hosszú távú történelmi „sikereivel”, ezzel elárulnánk, hogy az Ő ügyéből nem túl sokat értettünk meg. Mert besorolnánk őt az evilági történelmi mozgások sorába. Elárulnánk, hogy minden kegyeskedésünk ellenére világiak maradtunk. Eltekintenénk attól, hogy az Ő országa nem evilágból való (Jn 18:36). Profanizálnánk azt az áldozatot, ami az Ő áldozatos, de mennyei szeretetéből való. Tehát szent. Mert Ő az Atyától származik, de az Atyához is tartozik, méghozzá öröktől fogva és mindörökkön örökké (Jel 22:5). Ezért nem vonatkozik rá a történelem szinuszgörbeszerű mozgása sem, mert annak mérhetetlenül felette áll. De épp ezért van nagy szükségünk rá nekünk embereknek, méghozzá minden korban mindenkinek.

Azt az Úr Jézus kortársai természetesnek vették volna, sőt elnézték volna neki, hogy csodáival a vakok szemeit megnyissa, a sántákat járóvá tegye, a bénákat is egészségessé. De hogy nem állt oda a messiásvárók élére, - ha egyszer mennyei hatalma volt, - azt nem nézték el neki. Persze akkor el kellett volna kerülnie azt, hogy az Ő harca a bűnre csábító ördögi erők felé irányuljon, és szabadítása is erre a területre. Ezzel viszont elárulta volna azt a küldetését, amit az Atya bízott rá (Jn 17:1-6). Önmagát megmenthette volna ugyan, de minket nem. Jézus azonban nem önmagáért jött, hanem miértünk.

Így tehát az Úr Jézus oldalán nem egy politikai mozgalom született, nem is a kegyesek másokat lenéző öntelt vallási csoportja, hanem az egyház. Ez egy olyan területe a világnak, ahol béke van már attól a puszta ténytől, hogy Ő itt van köztünk. A béke szigete – amint egy barátom mondogatta éppen arról a gyülekezetről, amelynek tagja volt. Ahol mindenkit befogadnak, felkarolnak, tisztelnek, számítanak rá, ha kell, még el is hordozzák. Egybegyűlnek Krisztus tanítását meghallgatni, és ettől válnak olyanná amilyenek. Azzal tisztelik meg Őt, hogy megfogadják azt, amit Ő mond.

Itt kiegyenesednek az erkölcsi sántaságok, elmúlnak a lelki vakságok, megalázkodik a büszke, és ettől a nyomorúságától meg is gyógyul. A hagyományok és a szertartások nem azért vannak, hogy legyenek, vagy hogy csak úgy megőrizzük őket, hanem ahogy mondják, ezek őriznek meg minket. Csupán azért, mert eredetük nem földi, hanem mennyei. Jó ezen a helyen időzni még csendben is, mert a hívők élvezik az Úr Jézus jelenlétét, és a mennyei világ szent és ezért egészséges légkörét. Ez is kezdettől fogva világtörténelmi fordulatot hozott, méghozzá Isten szándéka szerint az élet érdekében.

Milyen lehetett volna Izráel története, ha ezt felismerték volna, és milyen a mienk magyaroké, ha Mohács előtt – mint keresztények – ebben a történelmi valóságban tájékozódtak volna eleink? De hogy élünk mi? Mit hagyunk magunk után? Milyen folyamatok mennek végbe a keresztény közösségekben? Mekkora a mára szabad világunkban a keresztény látszat, és mekkora a mögötte lévő valóság? Hiszen az ateista nyomás után felszabadítólag hatott ránk, hogy nyilvánosan egyáltalán megjelenhetünk. Bár adna Isten nekünk baptistáknak tisztán látó és próféta lelkű vezetőket, akik nem a látvány bűvöletétől, hanem az igazságtól vezéreltek. Az egész magyar kereszténységnek olyanokat, mint volt Márton Áron, Ordas Lajos vagy Somogyi Imre.

5. A történelem folyamata folyamatosan tanít

A zsidók jeruzsálemi és a mi mohácsi tragédiánk nem egyedülálló a világtörténelemben. Gondoljunk csak az ókori Mezopotámiai vagy Egyiptomi nagybirodalmakra. Ezek erkölcsi, politika majd társadalmi meggyengülésére, majd pedig bukására. Aztán Rómára, Bizáncra, Nagy Károly örökségére, majd a hunokra, mongolokra, és folytathatnánk a sort. Hosszú folyamatok előzték meg mindegyiket.

Aztán valamiféle folyamatok mentek és mennek végbe Európában az úgynevezett felvilágosodás, az elvilágiasodás, az elanyagiasodás, és az ezt követő világháborúk során is. A szellemi, egzisztenciális és kulturális identitásvesztés tart napjainkban is. Ki tudja milyen a jövőt befolyásoló politikai játszmák, gazdasági érdekek, az emberek gondolkodását, életvitelét meghatározó erkölcsi vagy éppen erkölcstelen hatások vezetnek majd el egy olyan ponthoz, ahol mindez csupán összegződik. És valamifajta beérés után kibontakozik, vagy csak valami majd elcsattan.  Már megvan, működik, sőt ez működik, csak még nem lett nyilvánvalóvá, hogy hova is vezet (2Thess 2:7).

A régiek azt mondogatták, hogy a történelem az élet tanítómestere. Nem tessékeltük ki ezt a tanítómestert már nagyon régóta? Modernkori népvándorlás, vallások és vallástalanságok keveredése és ütközése Európában. Szellemi és erkölcsi zűrzavar, és mindeközben teljes a közöny. Az emberek olyan kielégíthetetlen vágyakat hajszolnak, amelyek elérésének a lehetetlensége nyilvánvaló. És ha meddősége ezerszer nyilvánvaló is, a verkli megy, imádata mégis a top listán az első helyen van.

De mi van az egyházak házatáján? A keresztyén kegyesek egymás rovására akarnak érvényesülni. A szeretet máris meghidegült (Mt 24:12), a szakralitásról meg már azt se nagyon tudjuk, hogy mi az (Zsid 12:14). Mi készül itt körülöttünk, hívők között is? És ki áll változatlanul a helyén? Ma aktuálisabb a reformáció jelszava, mint valaha: egyedül Krisztus! Senkinek semmit nem segít a langyos vagy a fanatikus kegyessége.

Félő, hogy a ciklikusság legtöbbször valamilyen rossz kifejlődésének és pontszerű tragikus végének megismétlődése. Pedig kívánatosabb volna valamilyen szépnek, igaznak, jónak, emberségesnek a magvetése, és az ilyen magvetésnek a beérése.

Isten csodája, ha ilyen folyamatok vannak ma is. Vannak egészséges, Krisztus szerető és követő újszövetségi gyülekezetek. Vannak egymás kezét kereső lelkészek. Akik tudnak együtt szolgálni, sőt együtt imádkozni is. Nem akarják egymást megtérítgetni, vagy beterelni a saját aklukba. Vannak odaszentelt életű édesapák, édesanyák, akik a magánéletükben is szentek. Odaállnak - ha kell - egymást vagy bárkit támogatni - minden jó ügyben. Kinyitják a szemüket - és ha kell - a pénztárcájukat, és amit adnak, azért nem várnak még köszönetet sem. Vannak intelligens és tehetséges jólelkű fiatalok, akik üdék, tele vannak életkedvvel, jó gondolatokkal, amelyekkel színesebbé, gazdagabbá teszik az istentiszteleteinket. Ezek is magvetések, sőt itt-ott már most is szárba szökő magvetések. Isten országának egészséges levegőjét élvezik a benne élők és az oda látogatók.

Izráel történetében is megvoltak nagy bűnbánati idők, lelki ébredések és örvendetes virágzások. Már Jákób összegyűjtötte a bálványokat és elásta a cserfa alatt (1Móz 35:1-5). Nagy példa lehetett ez családja minden tagjának: lehet Isten kegyelméből újat kezdeni. Józsué idején is összegyűltek a vének és keresték a bajok okát, és meg is találták, sőt ki is igazították (Józs 7:5-9). Sámuel próféta szolgálatának kezdetén húsz esztendő telt el olyan módon, hogy Izráel fiai szó szerint „sóhajtoztak az Úr után” (1Sám 7:2-12). És Isten hatalmas kézzel mutatta meg szabadítását. Dávid is megújította az Úrral való szövetséget. Ő teljes szívvel igyekezett Isten törvénye szerint élni. Ezért olyan példát hagyott maga után, amelyre a következő századokban folyamatosan vissza kellett emlékezni (Ezsdr 3:10). Később Dániel (Dán 9:1-19) vagy Nehémiás korában voltak olyan idők, amikor az Úr törvénye szerint tisztázták a politikai vagy vallási viszonyokat (Ezsdr  9.f., Neh. 8.-9. f.). Bűnbánatot és tisztulást hagytak maguk után.

Hogy ne is említsük az Újszövetségi idők kezdetét, keresztelő Jánostól fogva az Üdvözítő életén át az apostolok koráig. Ha nem is volt az Istennel való megújított kapcsolatnak mindenki a részese, de az Isten-keresés áldott gyümölcsei az apostoli kornál sokkal később is beértek. Sőt hatását tekintve messzire kitágultak. A megújulások nem értek véget az apostoli korral vagy az első századokkal.

A XVIII. és XIX. század Angliájában a Wessley fivérek vagy éppen Charles Spurgeon, az ugyanebben a korban az Egyesül Államokban Dwight Lyman Moody és köre, idehaza a mi baptista közösségünk átütő erővel hozott az Istennel való kapcsolatrendezés következtében jó fordulatot, méghozzá mindenkinek.

John Wesley nagy hittel rendelkezett és ugyanakkor ismerte a kemény munkát is. Az imádságot összekötötte a megszentelt erőfeszítéssel és a hívő kockázatvállalással. Bátor volt, és hitte, hogy együtt munkálkodhat Istennel.  Életében 25 ezer mérföldet lovagolt a ködös Angliában, hogy prédikáljon, tanítson, vigasztaljon. Ezzel tízszer körülkerülhette volna a Földet, 40 ezerszer prédikált, 400 kötetet írt meg és 10 nyelvet megtanult. Még 86 éves korában is azon panaszkodott, hogy nem prédikálhat többet kétszer napjában. A hit, imádság és a munka embere volt. Angliára akkora hatása volt, hogy életművét így értékelték: „megmentette Angliát az erkölcsi pusztulástól”, vagyis a francia forradalomhoz hasonló véres társadalmi felfordulástól. Néhány nagyon tömör pontban megmutatkozik John Wesley jelleme és munkásságának jellegzetes vonásai:

• Ne tegyetek semmit egymás ésszerű beleegyezése nélkül.
• Ha együtt vagytok, gondoljatok arra, hogy Isten is jelen van, ezért ne legyetek gúnyosak egymáshoz. Ha valamit vitattok, egyszerre csak egy fejtse ki véleményét, a többi pedig figyelje szelídséggel és igazsággal. Minden tárgyalás közben őrködjetek a lelketek felett, kerüljétek a feszültséget és hangoskodást.
• Ne ítéljünk, ne irigykedjünk, ne vessük meg egymást, ne vágyjunk a másik balsikerére, ne örüljünk neki, ne kedvetlenítsük el a másikat.
• Soha ne beszéljünk tiszteletlenül, felületesen, hűvösen vagy szeretetlenül egymásról, soha ne mondjunk vagy tegyünk olyant, amivel akadályozzuk a másik használhatóságát.

De lesújtó volt a véleménye kora egyházi embereiről. Hogy a Szentírásnak az őt megillető tiszteletét lejáratták, semmi sem hatott jobban, mint azok a nevetséges és haszontalan beszédek, amelyek szószékről hangzottak el prédikáció címén. A bajok nagy része a lelkészekben van. Hogyan komédiáznak, csűrik-csavarják Isten Igéjét? Amikor ezt látják a világ előkelői, - akikben egyébként is megvan a hajlandóság az istentelenségre, - nem csak kinevetik és megvetik a papokat, de a Bibliát is bolondságnak tartják, és gúnyt űznek mindabból, ami nemes és szent.

A következménye az lett, hogy sok ember bizonyítottnak veszi, hogy a keresztyénségről bebizonyították, csupán emberek találmánya. Mintha manapság ebben egyetértene minden értelmes ember - írta. De nézd csak meg a hittől való elszakadás erkölcsi következményeit, a nyomort, a csalást, minden igazság megcsúfolását. Írországról azt mondja: ebben az országban semmi sem hiányzik jobban, mint a buzgó, tevékeny prédikátorok, akiknek a rend és a pontos fegyelem iránt eleven érzékük van. Kikből állnak az egyházak vezető testületei? Nagy bölcsességgel és mély tapasztalattal rendelkező szent életre és jámborságra törekvő emberek? Sem az egyik, sem a másik, hanem az egyházközségek leggazdagabb emberei. A fiatalságról: egy-két odaszánt életű fiatalember mellett nyegle és tanulatlan, önmaga érdemeire büszke ifjú lelkész. egy sem volt közöttük, aki újszülött gyermekek táplálására alkalmas lett volna. Ellenben némelyek bűneikkel megszomorították Isten Szentlelkét.[15]

Spurgeon szerint minden gyülekezeti tagnak éreznie kell, hogy nem a magáé többé, hanem Krisztus drága véren megvett tulajdona. A gyülekezet tagjainak tudniuk kell, hogy mit hisznek, annyira, hogy a világ fiainak fel kell ismerni, hogy a hívőknek mi a szándékuk. A gyülekezetnek állandó megújulásra van szüksége, mint ahogy az órákat állandóan felhúzzák. A gyülekezetnek fegyelemre van szüksége, különben rendetlenné válik. Az igazi gyülekezet szeretetközösség is, amelyben nincsenek magányosak vagy félrevetettek, hanem mindenki meleg otthonra talál az evangélium világosságánál. A gyülekezetben fontos az igazság bátor tanítása.[16]

Ugyanebben a vonalban volt idehaza az egész országra nagy hatást gyakorló evangéliumi ébresztő munkása Kornya Mihály a magyar baptisták paszta-prófétája is.[17]  Munkaterülete óriási kiterjedésű volt, Budapesttől keletre az erdélyi havasokig a magyarok és románok között hirdette a megtérés keresztségét. Negyven évig járta a falvakat és városokat az evangélium üzenetével. Legtöbbször gyalog kereste fel azokat a magyar falvakat, ahol a vallási élet formalizmusba merevedett és kiszáradt.

Teológiai felkészültsége mély és élő Isten-hitéből, állandó bibliaolvasásából, állandó önképzéséből, és fegyelmezett életmódjából adódott. Prédikációja egyszerű volt, találó képekkel fűszerezte, elérte vele hallgatói szívét. Magyarországon több mint 10 ezer embert baptizált személyesen. Télen felvágták a jeget a folyókban vagy tavakban, és a hideg vízben végezték a bemerítést. Sohasem fogadott el pénzt utazásai fedezésére, ha nem volt muszáj. Akkor is csak annyit, amennyi a legközelebbi gyülekezet meglátogatásához szükséges volt.

Ismerte és értette a magyar ember gondolkodásmódját, bár nem volt tanult ember, lelki intelligenciája alapján átlátta korának feszítő kérdéseit, és az evangéliummal nyújtott azokra megoldást. Eredményes volt. Sok megaláztatást és küzdelmet állott ki nemcsak a hatóságok részéről, hanem az általa alapított gyülekezetek tagjaitól is. Több száz magyar faluba városba vitte el az evangéliumot olyan módon, hogy az emberek megtértek, életük megváltozott. Több mint száz imaház felépítését mozdította elő. Nem kímélte magát a vállalt missziómunkában, az evangélium hirdetésében.

Persze igazságtalanok volnánk, ha úgy állítanánk be, mintha Kornya Mihály egyedül végezte volna a baptisták között az evangélium hirdetését. Kortársai között szép számmal akadt, akinek eredményessége ha nem is közelítette meg az övét, de ugyanúgy elvégezte azt, amit Isten rábízott: Tóth Mihály Cseke Antal, Lisztes Mihály, Seres Sámuel meg a többiek.

A magyar baptista misszió kezdete egészséges és teljes keresztyén ébredésként értékelhető. Beállítható az egyház történetének abba a vonalába, amely az apostoli kortól kezdve az egyházatyák, a szerzetesek egyházjobbító tevékenysége, reformáción és a pietista megújulási mozgalmakon keresztül végighúzódik a történelem folyamán. A bemerítettek számát lehet mérni. De hogy odaszentelt munkájuk nyomán mennyi tisztesség, gerincesség, emberség született idehaza, azt csak a Mindenható Isten tudja. Tehát nem szükségszerű, hogy csupán a rossz idők érlelhetnek valamit.

6. . Mit tartogat a jövőnk?

Senkitől sem várható el, hogy mindennapjait a világ folyásáról való állandó töprengéssel töltse. De az még nagyobb hiba, ha sohasem gondolunk arra, hogy mi is történik körülöttünk és velünk magunkkal. Ma e világon az emberek többsége ostoba önzéssel, értelmetlen istentelenséggel, életellenes gyűlöletkeltéssel készítik elő magának a rossz jövőjét. Fogalmunk nincs arról, hogy ez hova fog vezetni? Mindeközben másfajta folyamatok is mennek végbe, ha csendes búvópatakként is, de mégsem hatástalanul.

Ne gondoljuk, hogy az emberiség történelmére semmiféle hatása nincs a szeretetnek, a jóságnak, az Isten bölcs rendjéhez alázatos és hűséges ragaszkodásnak. Ha mindez nem is kap akkora hírverést, mint a botrányok, korrupciós bűnök, ez nem baj. Csak legyenek. Mert csak élő emberekben valósulnhat meg valami jó, még az Isten országa is. Jézus szerint ugyanis ez bennünk van (Lk 17:21). Vagy kellene hogy legyen. Mert már az is eredmény, hogy visszatartja a gonoszt, és ezzel alkalmat ad az embereknek a megtérésre, a megváltozásra. Ez Isten nagy kegyelme a történelem folyamatában. Erre is igaz, hogy ha valami folyamatosan történik, általa valami kumulálódik, és aztán pontszerűvé is válhat és olyan eredménye lesz, mint a bűnbánati napoknak Ninivében (Jón 3:5-10).

Az istenellenes erők vonzásába beállni senkinek nem kötelező. De ha már valaki csapdába esett, Isten készen tartja kegyelmét minden kor minden embere számára. Az emberi történelem kellős közepén érkezett meg a legnagyobb segítség a mi Urunk Jézus Krisztus által. Isten soha nem vonta vissza, nem is hatálytalanította az Ő Fiát. A mi korunk sem haladta meg Krisztust, és nem tette feleslegessé a Szentlélek segítségét sem. A világ sorsáról születő elképzeléseink vagy kegyes programjaink nem jobbak annál, mint amit Jézus örökül hagyott. Csak erkölcsileg vagy teológiailag tévelyegnünk nem szabad, mert az Isten nem csúfoltatik meg. Amit vet az ember, azt aratnia is kell. Aki vet a testnek, arat belőle halált, aki pedig vet a léleknek, az arat örökéletet (Gal 6:7-8). Ez ránk hívőkre is igaz.

Ahogy élünk, gyűlnek, gyűlnek a dolgaink, és ezeket Isten egyszercsak összeadja. Azután kijön belőle valami. Esetleg végleges módon határozza meg az örök sorsunkat. De az adatokat mi szolgáltatjuk. Szabadságra születtünk. Isten megengedi, hogy éljünk. Azt is, hogy életünk folyamán változzunk. Hogy ha eltévedtünk, visszatérhessünk hozzá. Még a hibáinkból, sőt a bűneinkből is tanulhatunk. De itt dől el a sorsunk a földi életünk ideje alatt. A nemzetek sorsa is. És mi döntjük el. Isten amikor mérlegre tesz, semmit nem fog kitalálni, hanem a csak a valós adatokat összegzi. A mi adatainkat. A jót is, a rosszat is. A rosszat kegyelmesen csak akkor törli el, ha az már fáj, és változni akarunk. A jót viszont belegyúrja a sorsunkba és a jellemünkbe, mint az asszony a kovászt a lisztbe (Lk 13:21). Akár az örökkévaló sorsunkba is.

De nem a halál vagy az ítélet pillanatában dől el örök sorsunk sem az Ő trónusa előtt (Jel 20:11-15), hanem már most, amikor csendben folynak a mindennapjaink. És semmit nem látunk a kárhozottak tragédiájából vagy az üdvözültek öröméből. Ez egyéni életünkre éppoly igaz, mint a népek, nemzetek, vagy a világ egészére.

Mi emberek ma sem élünk légüres térben, hanem környezetünkkel kölcsönhatásban vagyunk. Nekünk hívőknek vannak világi és vannak hívő barátaink. Akár innen akár onnan jó vagy rossz tanácsokat adhatnak, de ezek között nekünk magunknak kell kiigazodnunk. Kiválasztanunk azt, ami jó, és elhatárolódni attól, ami rossz. Hatnak ránk a korszellem erői is. Nyitottá válhatunk minden jóra, és hasznot húzhatunk belőlük, vagy éppen védekezhetünk a kétes hatásaik ellen. Elhatárolódhatunk és elköteleződhetünk mindennapi tevékenységünk által is. Ha kialakul egy őszinte szándékkal Isten akaratát kereső csoport, megszületik vagy megmarad az ideális Újszövetségi gyülekezet. Ennek áldott hatása van a szűkebb és tágabb környezetére is. De ha megbomlik ez a gyülekezet egysége, ez befolyásolja a benne, de a körülöttük élőkét is.

Ritkán gondolunk arra, hogy ezzel a jövőt építjük. A magunkét, de valamilyen módon az egész világét is. Imádságaink ugyanis feljutnak Isten színe elé. Olykor ez az egyetlen lehetőségünk arra, hogy tegyünk érte valamit. De hívő helytállásunk bizonyságot tesz az Ő igazságáról. Szeretetből való szolgálatunk szűkebb és tágabb környezetünk sebeit kötözgeti, sőt gyógyítja. Hitünk reményt nyújt mindenki másnak is.

Mert igaz a legközvetlenebb emberi kapcsolatokra is, hogy a fordulópontokat folyamatok előzik meg. Még odahaza a családban is. Ha egy házasságban mindig csak a szúrós szó hangzik egymás felé, ezt egy ideig tűrik, de aztán olyan sokszor megsebződnek már, hogy egyszercsak fellázadnak és ez esetleg tragédiához vezet. De ha Istenhez és egymáshoz is megtérve házasságukra is engedik kiterjedni Isten kegyelmét, akkor minden megváltozik. Megtalálják egymás felé újból a szeretet, sőt akár a szelem hangját is. Tanulnak a múltból, és elkezdenek tiszteletreméltó módon viselkedni. Aztán egyszercsak meg is kapják azt a tiszteletet, amit korábban kiverekedni sem voltak képesek. Kisüt a nap fejük fölött. És nem a rossz, hanem a jó érik be, akár még utódaik számára is.

Ha a családban a gyerekek csak szidalmakat, vagy ellenkezőleg, csupán majomszeretetet kapnak, és nem nevelik őket az Úr félelmében bölcsen fegyelmezve és tanítva őket (Ef 6:1-4), akkor eltorzulnak nemcsak a gyerekek, hanem még a szülők is. Ez is összegződik. De ha a szülők megküzdenek időhiányukkal, felesleges felsőbbrendűségi komplexusukkal, egészséges lelkű embereket érlelhetnek a jövő számára. Ha a gyermekek azt látják, hogy szüleiknek komoly a hitük még nehézségeik idején is, akkor ez beléjük íródik anélkül, hogy erről egy szót szólnának.

Ha pedig egészen közel jövünk saját egyéni önmagunkhoz, hát nem akkor hoztuk meg életünk legjobban megalapozott döntéseit, amikor forrt, gomolygott bennünk több egymásnak feszülő erő, terv, vágy, szándék, sorsunkat meghatározó gondolat - aztán végül Isten elé álltunk, és megrostáltuk!? Kihullott ami rossz, és kijegecesedett az, ami mellett egy életen át meg is maradtunk. Megálltunk benne akkor is, ha ünnepeltek, akkor is, ha szidalmaztak.

Ha megszületik a belső emberünkben az elhatározás a Krisztus követésére, a bűnnel való szakításra, a tiszta életre, igazságosságra és szeretetre, akkor még ha látszólag nem is történt semmi, mégis eldőlt minden. Mert ebből a döntésünkből következett, hogy Isten a Szentlélek által mellénk állt, és lassan-lassan egészen meg is változtunk. Megváltozott az érdeklődési körünk, a szokásaink, a viselkedésünk, a viszonyulásunk mindenhez.  Mintha az életünket újra kezdtük volna. Erről beszélt az Úr Jézus Nikodémusnak: szükség néktek újjászületnetek (Jn 3:1-18). Ezt az Istennel ellenségeskedő fejünkkel meg se tudjuk érteni. Azt, hogy ennek a döntésnek az egyénen is túlmutató jelentősége van, kívülállóként titok, de Isten kegyelméből belül  lehet kerülni, hogy világossá váljon.

Mert például már fiataljainknak nagy magvetés az, ha Isten akarata szerinti fegyelemre szoktatják magukat. Elvégzik a nem szeretem teendőiket is. Nem kényszeredetten veszik föl a tankönyvet vagy a munkaszerszámot, hanem kíváncsian, tettre készen. De ha már gyerekként elbliccelik iskoláikat, sok esetben már el is dőlt, hogy később lehetetlen bepótolniuk azt, amit elmulasztottak. Amit Pistike nem tanult meg, azt István nem tudja – mondták a régiek. Az elemi feladatok a családon belül, a rendrakás magunk után, hogy köszönni illik, hogy megosztjuk a másikkal azt, amit ajándékba kaptunk, - mindezt időben kell megtanítanunk. Az olyan fiatal, aki gondot visel magára és életkorának megfelelő mértékben felelősséget vállal a többiekért, jó eséllyel indul a jövő felé (1Tim 4:12-16).

De így működnek a nagyobb közösségek, még a népek, a nemzetek is. A németek például mindig is nagyon tehetséges és szorgalmas nép voltak, gazdag kulturális és spirituális örökséggel. De aztán - ha jelentős hányaduk - nem vállalja a családalapítás felelősségét, a gyerekneveléssel járó feladatokat, akkor a társadalmuk egyszercsak meggyengül. Lakosságuk elöregszik, és a hiányzó generációkat nem lehet behozatallal pótolni. A jólét sem fedi el az ebből adódó nehézségeket. Hiába foglalkoznak a tünetekkel, betelepítési és integrációs programokkal, mert a probléma igazi okát nem látják. A hit elvesztését, az erkölcsi alapok megrendülését, az élvezetek hajszolására beállt kultúrájukat. Az ilyenné váló társadalom bukásra van ítélve. Csak idő kérdése, hogy ez bekövetkezzen.

Látszólag ugyan minden mehet a maga útján, de valójában recsegnek-ropognak már az eresztékek. Senki sem tudja, hogy hol és mikor lesz az a pont, amikor ez a folyamat átmegy egy drasztikus változásba, akár egy tragikus végkifejletbe. Akkor majd valószínűleg legtöbb embernek eszébe se jut, hogy ez csupán egy végpont, de annak a valaminek a végpontja, ami ezt megelőzően történt.

Önző és hiú ifjak össze akarják kötni az életüket, (vagy csak alkalmilag összeállni), hogy ösztöneiket kielégítsék. Alá akarják rendelni ostoba és gyerekes vágyaiknak a másikat, szinte tárgyként. És már el is dőlt, hogy ebből csak rossz jöhet ki. Közben esztendők telnek visszahozhatatlanul, sőt akár egy egész élet is. Ezen a kudarcos helyzeten nem segít sem alkohol, sem narkó, sem pedig egy vallásos illúzió. Egyszercsak túl lesznek mindenen, anélkül, hogy bármi értelmes dolog történt volna velük. Az a „minden”, amin túl vannak, egyenlő a semmivel. Végül jön a halál, elkerülhetetlenül.

7. A lelki ébredések hatása

A lelki ébredéseket általában a keresztény vallás belügyének tekintik. Mint már láttuk, hogy nem azok, hanem egyenesen történelemformáló erők. Az Úr Jézus és az apostolok munkája nyomában gyökerében változott meg a világ, méghozzá jó irányba. Nekik emberek konfliktusainak megoldásában, a nemzedékek egymáshoz való egészséges viszonyulásában, a szegények és betegek felkarolásában a szociális igazságosság kialakításában, a tudatlanság felszámolásában, a kultúra jó irányú megváltoztatásában elévülhetetlen érdemeik voltak. De ugyanez történt mindig minden egészséges lelki ébredés nyomán. Az emberek közösségi és magánélete gyógyult. A keresztyénség hatására létrejött egy egészséges társadalom. Nem kellett italhoz, narkóhoz vagy pszichiáterhez fordulni. Elég volt Istenhez fordulni.

A keresztyének már az ókorban a civilizáló tényezővé és kultúrát hordozóvá váltak. Amikor az üldözések még be sem fejeződtek. Ebben a korban az emberek képtelenek voltak kiigazodni abban a káoszban, amit a politikai törekvések és a gondolatok kavalkádja okozott. Vágytak valami igazira. Az ősi mítoszok legendái szerint a görög istenek viselkedésnek amoralitása meggyengítette a beléjük vetett hitet. A görög világ már korábban is sokkal több erkölcsi ösztönzést kapott a filozófiától, mint a vallástól. Keresték az igazságot. Ennek azonban nem volt pozitív hatása a társadalomra. A római birodalom lassú erkölcsi bomlásának bűze mindenütt érezhető volt. Igyekeztek valamiféle kapaszkodót keresni. A keresztyének biztonságot nyújtó hite tiszta erkölcsöt, igazságot közvetített, és ezzel kész volt ezt az ürességet betölteni. A birodalom polgárai közül sokan megváltásként fogadták a Jézus hitét.

A középkorban Szent Ferenc vagy később a reformátorok munkája nyomán megváltozott szinte az egész a világ. Luther reformációjának hatására olyan változás következett be Némethonban, hogy utána Németország már nem volt ugyanaz a Németország, mint annak előtte. Pusztán az Istenben való hit megelevenedése következtében. Idehaza is a mohácsi tragédiától kezdve a prédikátorok bűnbánatra és megtisztulásra hívó szaván át a világháborúkat követő lelki ébredésekig mindig ez történt. Valószínűleg ma sem segítene más!

Számomra nagy jele Isten munkájának a jelenben a népegyházak lelkészeinek olykor az evangéliumiak számára is példásan komoly lelki ébredése. Ha megelevenednek az ősi tradíciók, élni kezd a bibliás szellem is. Ritkán látok náluk önünneplést, de egészséges minden generációt egybeölelő családokat, példás életű tudósokat, nagyszerű papokat, bölcs öregeket, tiszta és elkötelezett (és nem bulis, pörgős) fiatalokat. És sok-sok kínlódást megújulásuk érdekében. Ne kevélykedjünk tehát mi evangéliumiak! Bár észrevennénk, hogy ránk is vonatkozik az ige: „Isten a kevélyeknek ellene áll és az alázatosaknak kegyelmét adja” (Jak 4:6). Tudnunk kellene a farizeusok óta, hogy a kegyes kevélység is kevélység. Isten szemében még ítéletre méltóbb (1Pét 5:5). Isten oda adja irgalmát, ahova akarja. Ugyanis Ő a kegyelem tulajdona. De sohasem tesz másként, mint azt Igéjében kijelentette. A kegyelemnek szabálya, rendje is van.

Miközben e sorokat írom, egy Ferenc pápa programjáról szóló beszámoló  hangzik a Tv-ben. Szegény gyerekeket gyógyító kórházat látogatna meg valahol a város szélén. Előre bejelentette, hogy ha protokolláris módon akarják őt fogadni, ki sem száll az autóból.[18] Ne gondoljuk mi Krisztust-követők, hogy a ránk bízott üzenet sorsa a mi alkalmasságukon vagy alkalmatlanságunkon dől el. Mert az már eldőlt a Golgota keresztjén. Nem mi győztünk, hanem a mi Uruk. Nekünk csak fel kell sorakozni mögé alázattal és hűséggel!

Hogy mennyire nagy hatósugara van a szent életnek kicsiben is, azt emlékeimben felbukkanó jó példákkal illusztrálom. A legvadabb ateista időkben Gyulán a gyülekezetünkben volt néhány igazán hívő. A Czégé Lajos bácsi „igazgató” volt, mármint egy asztalos műhelyben a léceket igazgatta a fal mellett. Ezt a titulust ő adta magának mindig a magyarázattal együtt. De szeretete és bibliás bölcsessége tekintélyt szerzett neki. Amikor a hívőket bántották, én mindig Lajos bácsira hivatkoztam, és erre általában azt mondták: Ja!..., a Lajos bácsi..., az más!... Itt élt Tóth Andor barátom is, aki azokban az időkben még velem együtt fiatal volt. Nem volt hízelgő természetű, ma sem az. De ha valamire azt mondta: az úgy van! – akkor nem folytatta a vitát többé senki. Pedig sose kiabált.

Nemrég egy látássérült apáca nővért faggat a riporter, hogy hogyan lehet átadni az evangéliumot a látás és hallássérülteknek, vagy éppen a szellemi fogyatékosoknak?  Szeretettel – hangzott a válasz. Krisztusnak nem lelkes agitátorok kellenek, hanem őt követő. Olykor úgy látszik, hogy munkájuknak semmi eredménye, és a harcuk is csak szélmalomharc. Mégis ezekben van az Isten országa jelen. Ez is előkészít valamit.

Ezért baj volna pesszimistának lenni. Mert a legmagasabb fórumon, a mennyben is folyamatosan figyelemmel kísérik mindaz, ami e földön történik. Különösképpen a gyülekezet van ott a Megváltó szeme előtt (lásd a Jelenések könyve 1.-3 fejezetét). Még homályos betekintésünk sincs arról, hogy a mennyben mi készül. Ez nem is baj. Azt azonban tudjuk, hogy a világ történelmének az irányítása nem csúszott ki Isten kezéből. Sőt egyéni sorsunk se (Mt 6:25-34). Maga Jézus is utalt rá, és a Jelenések könyvében még világosabban van kifejtve, hogy Isten hagyja mind a népeket, mind a kultúrákat, mind pedig az egyéneket kibontakozni. Sőt beérni. Az Ő bölcsessége határozta meg a múltban is, és fogja a jövőben is, hogy mikor van itt az aratás ideje. Hol van az a pont, amikor azt mondja: eddig! És akkor jön az a bizonyos összegzés. Ez pedig nem más, mint Istentől jövő igazolásunk, vagy elvettetésünk.

Még annyit, hogy mért is fordultam a jelentős történelmi eseményeken töprengve a hozzájuk képest apró emberi dolgaink felé? Azért, mert az ilyen magam fajtájúakhoz közelebb állok magam is, sőt akkor is, amikor ezeken a nagy horderejű történelmi eseményeken gondolkodom.

Az emberi történelem szempontjából nincs a világ népeinek két külön története: egy szent, vagyis az Isten kicsinyeié, (az egyházé), és egy profán, vagyis a többieké, (a világé). Csak a történelem értelmezésének van két különböző nézőpontja. Az egyik a történelmi események és tények halmazával foglalkozik, kihagyva annak transzcendens vonatkozásait. A másik Isten perspektívájából törekszik nézni a történelmi eseményeket is. A világi történész profánná teszi az üdvtörténetet is, míg a hívő a világi történésekben is Isten kezét látja.

[1] Dr. Kecskeméti Ármin: A zsidók egyetemes története I.-II. – Korvin testvérek kiadása Bp., 1927.

[2] Mohácsi emlékkönyv 1526. – szerkesztette: A Magyar Történelmi Társulat megbízásából Lukinich Imre -  Bp., 1926.

[3] Josephus Flavius: Bellum Judaicum 2.9.2-3

[4] Josephus Flavius i.m. II. 258-260

[5] Josephus Flavius: i.m. VI.1.

[6] A Magyar nemzet története IV.: 440-kk. o. – szerkesztette:  Szilágy Sándor  -  Bp., 1896.

[7] u.o.

[8] Horvát János: Az irodalmi műveltség megoszlása: 186.-213. o. – Magyar Szemle Társaság Bp., 1944.

[9] Csanádi Imre:  Egy hajdani templomra c. verséből

[10] Paul Tillich: i.m. 293. o.

[11] Soltész Ferenc - Szinnyei  Endre: Görög-magyar szótár – Bp., 1875.

[12] Wolfhart Pannenberg: Rendszeres teológia 2.: 181-213. oldalain részletesen tárgyalja a bűnek a világban és az egyházban is meglévő és kollektív voltát, ami ellen a védekezés a marginalizálás és a hárítás. Létezik ugyan a „világ bűne” is, de ez nem menti az egyén felelősségét.

[13] Paul Tillich: i. m. 277. o.

[14] Walter Kasper: Jézus Krisztus Istene – Osiris kiadó Bp., 2003. a mű eredeti címe és kiadója Der Gott  Jesu Christi.- Matthias-Grünewald-Verlag Mainz 1995.129.-209. o. részletesen tárgyalja a testetöltés, kereszthalál, kiengesztelődés, bűnbocsánat titkait.

[15] Parókiám az egész világ – Wesley János naplója: 11. 143-144. o. – Magyarországi Metodista Egyház kiadása – Pécs, 1991.

[16] Boros Géza: C.H. Spurrgeon Gyakorlati teológiája: 10.-21. o.  – Primo Kiadó Bp., 1988.

[17] Hegyi András: Missziológia: 108. o. – a Baptista Teológiai Akadémia jegyzete

[18] 2018. ápr. 22. - Duna Tv.