HEGYI ANDRÁS
Dies irae
- A probléma felvetése
Amikor üdvösségről vagy kárhozatról beszélünk, nem egy íróasztal mellett kiagyalt témáról van szó. De nem is egy elvont fogalomról, amiről csupán teológusok gondolkodnak, vagy lelkes hitszónokok beszélnek a szószéken, és rajtuk kívül senki mást nem érdekel, - hiszen minden ember örök sorsáról van szó. Tehát arról a jövőben bekövetkező valós eseményről van szó, amit a Biblia előre jelez: elkövetkezik az utolsó ítélet, és Isten trónja előtt meg kell jelennie minden embernek, hogy tőle kapja meg azt, amit földi élete eredményeként megérdemel (2Kor 5:10). Hiszen már a földi életünkben is találkozunk mindkettővel: a jósággal és a gonoszsággal, a tiszta örömteli és a sötét kétségbeejtő helyzetekkel. És egyen-egyenként tetteink által meg is alapozódik földi életünk idején valamelyik: jóvá vagy gonosszá válunk mi magunk is. Ez aztán halálunk pillanatától örök sorsunkká válik. Mert mi emberek valamennyien részei vagyunk a jelen és az eljövendő világnak.
Persze sok - és akár jogos - aggály vetődhet föl ezzel az ember örök sorsát meghatározó témával kapcsolatosan. Mert ez az embernek - az emberi létezésétől - egyáltalán nem áll távol. Attól, hogy van-e egyáltalán igazság a földön? És mi van, ha nincs? Ha csak a karmok törvénye van? De ha van, mért bukik el leggyakrabban az igaz ember? És mi van a gonoszokkal? Esetleg gonoszság sincs? Vagy ha van, mit számít? Az igazság és a hazugság kérdése csupán ízlés dolga lenne? Az életben az érvényesülés, az előrejutás csupán erő kérdése? Hiszen a győztest ritkán vonják felelősségre – ez ősi, és ma is érvényes tapasztalat.
Az igaz, ha elbukik, sajnálják ugyan, de egyáltalán nem vonzó mégsem a sorsa. Akkor pedig van valami értelme az ő igazságának és az érte hozott akár szenvedésének is? A szenvedés ráadásul mindenkit elérhet, a győztest és a legyőzöttet egyaránt. És az örömnek van-e valami önmagán túlmutató értelme, ha rendszerint hamar el is múlik? Vagy az öröm hajszolásának? Elérjük-e egyáltalán? Ez lenne az emberi élet egyetlen célja? És végül hova fut ki az egyik, és hova a másik? Összegződnek-e valamilyen módon, vagy végül szétfolyik minden? És mi a helyzet a jóért hozott áldozattal? Főleg, ha besározzák, mint Jézusét? Nincs büntetés, és nincs megjutalmazás se? A büntetés csupán annyi, hogy az emberek a fejüket csóválják, aztán elfelejtik az egészet?
A régiek még tudták, hogy lesz ítélet napja. Isten elé kerül majd minden és mindenki. E földön élő valamennyi ember valamennyi tette. Senki sem kerülheti el azt, amit megérdemel: akár jót, akár gonoszt cselekedett (2Kor 5:10). Vagyis a jutalmat és a büntetést. Ők még többnyire a Biblián tájékozódtak, és komolyan vették azt, ami ott meg van írva, az utolsó ítéletet is.
Valamikor gyerekkoromban az ötvenes-hatvanas években az ítélet napjáról még sok prédikációt hallgattunk. Aztán fiatalként, sőt lelkipásztorként is az Isten haragjáról (Jn 3:36) a prédikációinkban olyan természetes módon szóltunk, ahogyan azt éppen a kijelölt textusban találtuk. Akkoriban ez semmiféle megütközést nem okozott sem az igehirdetőkben, sem a hallgatókban.
Talán túl naivak, vagy túl egyszerűek voltunk ahhoz, hogy valamiféle Biblián kívüli elváráshoz igazodjunk. Nem ismertük azt az egysíkúságot, amit korunk kényelemszeretete, igazság iránti közönye, áldozatvállalástól, szenvedéstől való irtózása hozott magával. Azt az egoizmust sem, amely természetessé vált még az egyházban is. Olykor üdv-egoizmusnak is lehetne nevezni. Legfontosabb mindenkinek a maga kényelme és karrierje. Bár ez a legnagyobb közösségromboló erő, amely megszakítja a kapcsolatot az élőkkel és a holtakkal, az elődökkel és az utódokkal egyaránt.
Az a kor még fogékony volt a szenvedésre, hiszen az emberek nem sokkal korábban a háború alatt saját sorsukban közelről találkoztak a borzalmakkal. A saját fülükkel hallották a szirénák pokoli hangját, meg a bombák becsapódásait. A saját szemükkel látták a városok romjait. A második világháború után az emberek még túl közel voltak mindezek sokkoló hatásához, valamint a harmadik világháború közeli lehetőségéhez. Rettegtek is eleget. Még tudták, hogy mit jelent az óvóhelyekre, a pincékbe menekülni. A kor levegőjében benne volt a két világégés emléke: a halottak, az eltűntek, a fogságba esettek tekintetében sok család maga is érintve volt. A napi sajtó felszínen tartotta a nemzetek közti gyűlölet és a revans lehetőségét. Mára ez a félelemteli légkör elmúlt - hála Istennek.
Nem túl rég egy rádióműsor keretében valamiféle katonapolitikai elemzést hallgattam. Arról volt benne szó, hogy közel hetven évvel a világháborúk befejezése után élő nemzedékből hiányzik a háborúktól való iszony. A nagybirodalmak katona-politikusai – ide értve az ázsiaiakat, sőt az olajkincs miatt arabokat is, - ma nem tartják lehetetlennek azt, hogy bizonyos vitás kérdéseket háborúval „oldjanak meg”. A háború nem pusztán a hadiipari lobbik érdekeit szem előtt tartva kerül elő, hanem a birodalmi presztis megőrzése kedvéért is.
Ha valaki józanul gondolkodik, - és főleg hívőként, - imádkozik ugyan a béke megőrzéséért, de nem tartja lehetetlennek e borzalmak ismétlődését. Azonban önzők lennénk, ha csak magunkra gondolnánk, hiszen a közel-keleten ma is folyamatosak a háborúk. Lövöldözésekkel, lebombázott épületekkel, menekülő családokkal van tele a média.
Mindez ugyan csak politikai, tehát evilági nézőpont a „harag napjával” kapcsolatosan, - de ne feledjük, hogy a történelem Ura kezében van a történelem egészen a végkifejletig, és akarata nélkül semmi nem történhet a földön. Az Úr Jézus az utolsó időkkel kapcsolatban beszélt természeti katasztrófák sokasodásáról, háborús konfliktusok szaporodásáról, de társadalmi és erkölcsi destabilizációról is. „Nemzet támad nemzet ellen, ország ország ellen, lesznek földindulások és éhínségek” (Mt 24:7-8). De az utolsó ítélettel kapcsolatban ezek csak előjelek, az utolsó ítéletben nem egészen erről van szó. Kicsiben ugyan a „harag napja” minden földi katasztrófa és háborús csapás is, de még egyik sem az utolsó ítélet.
Arról viszont ma nem nagyon beszélünk sem a szószéken igehirdetés, sem az úgynevezett kiscsoportos bibliatanulmányozásaink alkalmával. Mintha tabu lenne. Vagy még inkább: mintha nem is lenne ez az ítélet napja. Nem lenne feltámadás, méghozzá igazak és gonoszok feltámadása sem (1Kor 15:12-28). Hogy mért hallgatjuk el? - legalább fel kellene tenni magunknak a kérdést. Nem függ-e ez össze azzal, ahogyan ma Istenről magáról is gondolkodunk?
Mintha Isten is olyan módon változott volna meg, lett volna kissé lazább és „korszerűbb”, hogy: végülis mindegy hogy igaz úton jár-e az ember vagy hamis úton. Mivel nincs egy igaz ember sem a földön (Rm 3:9-18), hát a végén – mivel mindenkit nem küldhet ő se a pokolba – majd az „evangélium” által valamilyen - ma még számunkra ismeretlen módon, - mindenkit részesít az örök üdvösség ajándékában.
Ekkor pedig az a bizonyos harag napja (Jel 6:17, 14:16-19, 19:15) - amikor az egek recsegve-ropogva lángolva megégnek és az elemek felbomlanak (2Pét 3:8-13), nem is olyan nagyon veszélyes. És az erről szóló figyelmeztetést is csak módjával kell komolyan vennünk. Pedig ha a régiek Nóé napjaiban nem menekültek meg az ítélettől, hogyan menekülünk meg mi, akik a mennyből jövőtől, vagyis Krisztustól hallottuk az evangéliumot? Már ha figyelmen kívül hagyjuk azt (Zsid 12:25-29)?
Emlékszem, gyerekkoromban szinte megállt a levegő, ha olyan valaki került a szószékre, akinek különös „karizmája” volt a világ végével való ijesztgetésre. Gyerek voltam, a hátsó padban, és csak feltételezni tudom, hogy az illető akkor mondott „áment”, ha már látta a hallgatói szemében a rettegést. Ma ennek éppen az ellenkezője történik. Ha – és csupán egészen véletlenül – szóba is kerülne az ítélet napja, az igehirdető nem bolond, hogy ezzel riogassa azokat a hallgatóit, akik egyáltalán még eljöttek, hogy meghallgassák. Ha pedig nem térhet ki előle, elnyámnyog valamit, amivel az egészet elüti. A siker evangélium gyülekezeteiben meg a legnagyobb balgaság lenne ítéletnapról prédikálni.
Minden kornak megvan a maga szellemisége. A ma élő embere élmény-centrikus, látványfüggő, és „instant” gondolkodású. Sajnos e kornak egyháza mindezek kielégítésére törekszik, ezekhez igazodik, és nem Jézus szavaihoz. Az az ötlet, hogy az Úristen tevékenységét programokkal, újabb programokkal és még újabb programokkal helyettesítjük, egyszerűen arra mutat, hogy nagyon mélyre süllyedtünk mi magunk is. Manapság mindenütt emberek által kitalált „műsorok” találhatók gyülekezeteinkben is. Az ősegyház viszont Istentől vette küldetését, és nem emberektől. Azt adta tovább, amit Krisztus bízott rá (Mt 28:18-20)
Mi változott, vagy éppen változik mostanában? Például: mit keres a mi természetesen egyszerű, de őszinte szavunk helyett a jópofizás közöttünk hívők között is? És az Isten házának megszentelt falai között a poénkodás? Nem értem, hogy mért kell éppen nekünk a gyökereinket elvágnunk, a múltunkat megtagadnunk ahhoz, hogy korszerűekké váljunk?
Pedig a gyülekezet Krisztus teste nem csak a Szentírás szava szerint (1Kor 10:16), hanem tapasztalatom szerint is. Az Istentől kapott otthonom, ahol az ember megpihenhet és biztonságban van, mert ránk borul az Isten védő karja. Itt tértem meg, itt születtem ujjá és itt segítettek növekedni. Itt testvéreim vannak, akikben jobban megbízhatok, mint olykor-olykor magamban. Elhordozták gyengeségeimet, elfeledték botlásaimat. Együtt készülünk a végnapokban Krisztus fogadására, amikor elragadtatunk a levegőégbe (1Thess 4:17). Vagy együtt kísérjük ki tagjainkat, a temetőbe. Akik így is csak ugyanoda gyűlnek, - az örökkévaló hazába az üdvözültek táborába (Zsid 10:34, 13:14), - ahova mi mindnyájan készülünk.
A Szentírás – vagy egyenesen az Úr Jézus – tanításában (Mt 25:32) meglehetős hangsúllyal van szó erről a jövőről: a halottak feltámadásáról (1Kor 15. f.) és az utolsó ítéletről (Zsid 9:27). Ez a gyülekezet jövője is. Itt azonban szó van a jóknak és gonoszoknak szétválasztásáról is (Jel 20:11-15). Megtérésre sürgetve az embereket (Mt 3:2, 17, Zsid 3:7-14). Mert az utolsó ítélet alkalmával Isten nem keveri majd össze a hozzá megtérőket a meg nem tértekkel, A Jézus vérén megtisztult szenteket a bűneikben makacsul megmaradókkal. Tehát nem célszerű a két életvitel: az istenfélő és az istentelen közé egyenlőségjelet tenni. Vagy a kettő közötti különbséget gyengíteni, esetleg összemosni. Ma van a kegyelem napja (2Kor 6:2)! – halljuk a megtérésre sürgető felszólításban.
Igaz, hogy nem a mi dolgunk kit ide, kit oda besorolnunk, ezt majd Isten fogja megtenni. Sőt minket magunkat is Ő fog besorolni a magunk helyére: vagy az üdvözülők, vagy az elkárhozók közé. A sorsunk halálunk pillanatában ugyan eldől, de még ez sem a világ vége. Mert nemcsak az embereknek, hanem a létező világnak is megvan a maga napja. Ez lesz az a bizonyos ítélet napja (Mt 10:15, 2Pét 3:7, 1Jn 4:17), amiről az Írás nem hallgat.
Az utolsó ítélet pedig kinek a harag napja, kinek pedig a megdicsőülés napja lesz. A bolond gazdagoknak a pokol, a szegény Lázároknak Ábrahám keble. Isten nem bünteti azon nyomban a gonoszt, és nem jutalmazza azonnal az igazat sem. Nem akarja, hogy pusztán számításból legyenek igazzá az igazak. Vagyis csak azért, hogy ezzel mentsék a saját bőrüket, és alapjában igazságukkal is önzőkké váljanak.
A gyülekezet mindig Krisztus teste volt, és az is marad az idők végéig (Ef 1:23). Sokkal több szentség és szeretet, józan emberség található bármelyik keresztény gyülekezetben ma is, mint bárhol a világban. Áldassék érte az Isten neve. De amikor a bűn és kárhozat kérdéséről szólunk, több oka van annak, hogy elsősorban nekünk magunknak, keresztényeknek kell szembenéznünk ezzel.
Először is azért, mert mi tudunk róla, és nem csak másoknak, hanem nekünk is a magunk portája előtt kell söpörnünk. Milyen kereszténység volt az - már több mint száz éve, - amelytől elfordult Európa lakosságának nagy része? Krisztus-szerű vagy olyan, amitől elsősorban Jézus határolta el magát (Jel 2:23)? Másodszor: istenfélő és emberséges életből éppen nekünk kellene jó példával elöl járnunk (Mt 5:13-16). Mint a sónak, vissza kellene tartani a gonoszság erőit. Tehát van felelősségünk azért is, hogy milyen a világ. A maga helyén minden hívő valamilyen hatást fejt ki maga körül. Sőt, ha Isten Szentlelke ott van benne, mindig nagyobb hatósugara van, mint ami pusztán emberségéből fakadna. És végül mi keresztények sem valamiféle kivételezett magasságból fogjuk végignézni az utolsó ítéletet, hanem mi magunk ugyanannak az igazságos és kegyelmes Istennek a mérlegére kelünk, mint bárki más (Jel 20:11-15).
- Személyiségünk kialakulásához idő kell
Kik vagyunk mi emberek, és milyen tényezők játszanak közre abban, hogy mivé válunk? Hogy tisztességesek leszünk-e, vagy aljasok? Aztán ennek megfelelően hova kerülünk majd az utolsó ítélet alkalmával? Isten színelátására a mennybe (1Kor 13:12), vagy tőle végleg elszakítva a pokolba (Lk 16:23)? Ez az utóbbi vált elenné mára.
Személyiségünk kialakulásában nekünk is a genetikai adottságainknak, a tágabb-, és szorosabb környezetünknek, iskolázottságunknak, stb. meglehetősen nagy szerepe van. De ezeken túl van egy legbelsőbb valaki, egy fórum: akik tulajdonképpen mi magunk vagyunk. A persona, mayself, vagyis az a bizonyos személyiség, ahol döntéseinket hozunk – mondj a lélektan. A szív – mondja a Biblia (Péld 4:23, Mt 12:34). „Te vagy az az ember!” (2Sám 12:7) – mondja a próféta. Még nekünk is.
A legrosszabb körülmények között is születtek nem csupán zsenik, hanem rendes emberek is. És a legkiválóbb adottságokkal rendelkezők közül is sokan elrontották az életüket. Gondoljunk csak Sámuelre, aki Éli fiai között lett prófétává (1Sám 2: 22-26), és Sámuel fiaira, akik apjuk oldalán játszották el tekintélyüket (1Sám 8:1-5). Azért ne becsüljük le az imént felsorolt hatásokat se. De minden ember magának az Örökkévalónak a képét hordozza önmagában, - aki ezt tudatosan megrontja, - még az is. Mindenki jól tudja, hogy mi a jó és mi a rossz. De azt is, hogy szívében megalapozta-e már Istennek speciálisan az ő számára adott lehetőségeit, mert akkor Isten békéje uralkodik benne (Jn 14:27, Fil 4:7)). Vagy éppen a benne lévő üres nyugtalanság beszél arról, hogy még nem (Jel 16:8-10. Ez az ősi tudás még akkor is ott van, ha vastag üledék van rajta. Csak egy megrázkódtatás kell, és ez az üledék elmozdul. És akkor a valóságos valaki kerül napvilágra.
A társadalom közérzete, értékrendje is nagy befolyással van ránk. A kultúrált, vagy lepusztult környezetünk, az emberek fegyelmezettsége vagy a fegyelmezetlensége. A közszellem anyagiassága vagy éppen a szociális érzékenysége. A mindent (a rosszat is) toleráló divat, vagy a valamilyen normális mértékhez való igazodás igénye.
Miközben (esetleg) jogos kritikával illetjük a körülményeinket, csak ritkán gondolunk arra, hogy nem a minket ért hatásokat, hanem minket magunkat vet majd a latra az utolsó ítéletet alkalmával az Isten. Ha erre gyakrabban gondolnánk, sokkal tudatosabban élnénk, és a gonosz dolgok felé sokkal óvatosabbak lennénk. Míg a korszellemet befolyásolni nemigen tudjuk, legyünk őszinték, nem sokat tűnődünk azon, hogy mennyi benne a mi részünk? Ezért is majd számot kell adnunk. Mert ha éberségünk elalszik, akkor sem az örökkévalóság örömének vonzása, sem a kárhozattól való félelem nemigen befolyásolja a mi mindennapjainkat sem.
Pedig a félelem maga nagy visszatartó erő bűn dolgában. Ne becsüljük le pozitív értékét. Még a gyermek jellemének kialakulásában is nagy szerepe van az egészséges félelemnek. A bölcs szülő nem igyekszik leépíteni gyermeke lelkében azt, ha az fél például hazudni. A bölcs szülő tanítja is a helyes magatartást, bár ez eredendően is benne van a kicsik lelkében. Hiszen ők még összezavarodnak, ha rosszat csinálnak. Ha ilyen esetben a szülő arra törekszik, hogy ezt az egészséges félelmet kiirtsa, akkor a gyerek csak még jobban összezavarodik. Végül aztán el is torzulhat. Bizonyítja ezt, hogy felnőtt egy generáció, amelyiknek nincs semmiféle skrupulózusa önsors-rontása vagy antiszociális viselkedése miatt. Európa züllött állapota megszokottá, úgyszólván „természetessé” vált. Vele szemben kiállni az istenes élet mellett már különleges bátorságnak számít.
De senki sem születik tapasztalatokkal, éretté is csak idővel válik az ember. Azonban idővel ki kell alakulnia annak az értékrend szerinti gondolkodásnak és életvitelnek, hogy a rosszat azért nem tesszük, mert rossz, a jót viszont azért tesszük, mert jó. Nem szükséges minden szituációban bibliaverseket idéznünk, hogy az Ige szerint cselekedjünk. De legyünk őszinték: sok Isten iránti engedetlenség, ezek miatti kudarcunk, keserű bűnbánatunk segített, hogy erre is ráébredjünk. És Isten megbocsátó kegyelmének édessége, a tiszta lelkiismeret nyugalma. Egyengetik az utat efelé az állandósult lelkiség felé. Istennek mindeközben személyesen is gondja van ránk. Őt illeti az elismerés, ha van előrehaladásunk.
A végén már azt se tudjuk, hogy mért iszonyodunk a bűntől, és mért ragaszkodunk a jóhoz (Rm 12:9). De nem is az a fontos, hogy minden egyes esetben definitívek legyünk, hanem az, hogy így működjünk. A szentség, - ha valóban az – bizonyos mértékig mindig öntudatlan. Ez a szentség mások felé is hatásos. Ahogy egy régi görög szent mondta valamikor: szeresd az igazságot és a békét, és ezrek üdvözülnek majd körülötted.
De a másik oldal felé is ugyanígy alakulgat az ember. Általában a bűn mélységét megjárt friss megtérők olyan tiszták még, hogy őszintén feltárják azt a folyamatot, ami végbement bennük, míg egészen a lejtő aljára kerültek. A csábítás vonzó izgalmát, az óvatos fontolgatást, az ellenállás leépülését, a barátok biztatását és elismerését. Belekóstoltak a dolgokba, és nem volt rossz következménye. Nekibátorodtak, belejöttek, és „szakszerűvé” váltak. Aztán a haverok elismerték képességeiket és hozzáértő betörők vagy dílerek lettek. De még a csak nagyivóvá vagy a csak nagy verekedővé is így válik a legtöbb ember. Nagy kegyelem az, ha megállhat valaki a gödör alja előtt és visszafordulhat.
De mi a helyzet az úgynevezett fehérgalléros bűnözőkkel? A korrupt politikusokkal vagy a gátlástalan cégvezetőkkel? A háborúra spekuláló legmodernebb fegyvereket gyártó vállalatok elnökeivel? A társadalmat lezüllesztő korszellem-csinálókkal? A jót a rosszal egybemosó elméletek ideológusaival? A piszkos pénzen megvásárolható tudósokkal? A gonosz szolgálatába elszegődő szakemberekkel? A fiatalokat megrontó szórakoztató ipar haszonélvezőivel? Megéri-e nekik? Rövid távon nem kérdés: meg.
És a tömeggyilkos diktátorok is megússzák? Akik városokat töröltek el a föld színéről, nemzedékeket tettek földönfutóvá, meg a keretlegényeik, akik nélkül nem tudták volna akaratukat végrehajtani. Ők élvezettel kínozták az embereket. És a besúgók, akik ártatlanokat juttattak börtönbe, vagy a halálba? Sztálinnak minden lelepleződése ellenére még ma is sok tízezren vannak tisztelői Oroszországban. Az ő tetteiknek szörnyűségét még inkább kiemeli az, hogy akkor is voltak olyanok, akik a halálra ítélteket mentették, a nyomorba taszítottakat istápolták. Sokszor az életüket is kockára téve, sőt mártírhalált is vállalva éppen az ünnepelt diktátorok gonoszsága miatt.
Aztán mi lesz mindennek a vége? Csak úgy besétálnak végül ők is a mennyországba, mint az igazak? Akik mindezt látták, szóvá is tették, és vállalták kiállásuk következményeit? Mivel az igazak egyben irgalmasok is, örülnének, hogy végülis ezek is megmenekülnek a haragtól... Akkor meg hogy van ez mégis? Mert a Biblia szerint lesz utolsó ítélet (Jel 20:11-15). Mindnyájan ott leszünk, és mindnyájan sorra is kerülünk, Ha hiszünk benne, ha nem. Ha akarjuk, ha nem. Ha készülünk rá, ha nem. És a Biblia szerint nem ugyanaz a végük az igazaknak és a hamisaknak (Mt 25:31-46)!
De mi a helyzet ezzel az egyházban? Ha itt is minden elvilágiasodik, profanizálódik és lelki színvonal lefelé tendál? A mai társadalom bálványozza a fiatalokat, de alapjában nem szereti őket. Ha szeretné, tanítaná és fegyelmezné őket. Igyekezne nyesegetni a vadhajtásokat és kibontakoztatni a jót. És mi idősek? Vajon az egyházban is eltűnik az egymás felé való tisztelet? Az emberek mára beszűkültek a pillanatra. Az „érezd jól magad” – mindent rövidre zár. Igaz, hogy ettől minden valahogy elromlik. Ha a szórakozás fontosabb, mint az alkotás vagy a munka. Eltűnik a csend. A gazdasági szempont mindent felülír – a verseny: győztes és vesztes, pénzszerzés – de hova lesz az ember? A bensőségesség, a biztonság, az elfogadottság, a harmónia? Tömegesek a pszichésen sérült emberek. Az emberek sebezhetők és megsebzettek. Mit segít ezen az egyház tömegevangélizációja? Krisztus testének szeretetteljes közösségére van szükség. Az Úr előtti csendre. Arra a békességre, ami itt adatik. Arra a bölcsességre, ami itt jön létre. Arra a jóságra és irgalomra, amire nagy szüksége van a világnak.
A felelősség nem vállalása közkeletű az Éden óta, de nálunk is? Fontosabb a hír, mint az igazság? Megüresednek a prédikációink? Ennek következtében jön a válságok sorozata: az erkölcsi, a kapcsolati, a hitelességi problémák megsokszorozódnak. A törekvés arra, hogy nagyobb legyen a látogatottság – a látvány, a profizmus, a menedzser szellem, a jópofizás, a nagyobb a megbecsültség és a bevétel – nem segít. Csak az egyházon belüli romlás fokozódik tőle.
Hogyan állhatunk mi ellent ennek a dekadenciának? A hit komolyságával. A szelídség lelkével annak érdekében, hogy lehessen majd bibliai határozottságot képviselni. A hitnek a Biblia igazságaira kell épülnie, amely nélkül nincs erkölcs, de még kultúra se. A hit Prohászka szavával élve: „le akarja törni az emberben az állatot, hogy Isten fiává lehessünk. Krisztus nem csak üdvözítőnk, hanem példaképünk is, akit követnünk kell. Ez fegyelmet, önmegtagadást, küzdelmet igényel, amit nekünk kell Isten kegyelmével megharcolnunk. De mi azt akarjuk, hogy a szemetet söpörjük ki mindenünnen, az egyházból is. Nálunk tilos köpködni, de mosakodni illik. Mi egyaránt akarjuk a keresztény hitet, a keresztény kultúrát és a keresztény erkölcsöt.”[1] Hozzátehetjük még: mert üdvözülni is vagy elkárhozni is testestől-lelkestől, hitünkkel, kegyességünkkel és kultúránkkal együtt fogunk.
- Mert lesz utolsó szétválasztás
Nem mi emberek, és nem fórumok, de nem is igazságügyi szakértők fogják szétválasztani az embereket, hanem maga Isten (Mt 13:24-30). Nem véletlen, hogy Isten nem bízza emberekre az utolsó ítéletet. Ez az embert-szerető Isten minden elképzelést meghaladó, de igazságosságának és bölcsességének is a dolga. Hiszen Ő nem gyűlöli, hanem szereti az embert, méghozzá minden e földre született embert. Hiszen kivétel nélkül mi valamennyien az ő teremtményei vagyunk.
Ezért végül a legellentmondásosabb, legbonyolultabb, legszövevényesebb dolgokat is neki kell majd kibogoznia, és ezeket harmóniába rendeznie. Mert nem csupán a bűnről-erényről van szó, hanem sokminden másról is. A szabadság és a rend, hogyan kerül majd végül összhangba egymással? Hogy jelenik ez meg egészen személyekre lebontva? Hogyan viszonyul egymáshoz az egyén és a közösség? Akár egyik vagy másik felelőssége? Meddig tart az egyiké, és hol kezdődik a másiké? Hogy néz ki az ember életében az indulás és a beérkezés? Sőt a közte eltelt idő a maga sok-sok vívódásával, harcával, bukásaival és győzelmeivel? Az elakadt dolgok kimozdítása, a beteg dolgok gyógyulása, a kudarcok jóvátétele, a képességek kibontakoztatása? Hiszen ma is minden az ő szeme előtt zajlik. Ő mindezekben kiismeri magát. Rajta kívül viszont senki más.
Ő ott van a lét minden pillanatában. Lát mindent. A nemes szándékok elgáncsolásáról, az igaz dolgok besározásáról, a szent bemocskolásáról, a közösség megrontásáról is minden tud, és mindent jól tud. A nemes áldozatvállalásról, a hosszú és türelmes kitartásról, a minden körülmények közt megtartott hűségről. És nem igazságtalan az Isten, hogy mindezekről megfeledkezne (Zsid 6:10) éppen az utolsó ítélet alkalmával. Amilyen bőkezű volt Isten a teremtésben (Zsolt 104.), olyan bőkezű lesz a jutalmazásban is (Jel 19:6-9).
De magának a Mindenható Istennek a jelleme sem szimplán egysíkú, mint ezt ma a szeretetére és lágy irgalmára spekulálók gondolják. A szeretet Istene gyűlölni is tud. A bűnt gyűlöli (5Móz 18:9-14). Utálja az igaz megtérést helyettesítő lépmutató áldozatot. Megveti a bűnösök istenesnek vélt ünneplését (És 1:10-15). Átlát az elpuhultak vallásos öncsalásán (Ám 5:21-27). Megveti választott népe züllöttségét is (És 28:7-15). És őt nem lehet leszerelni hangzatos kegyes szólamokkal (Jer 7:8-11). Nem idegen tőle az izzó harag (2Sám 22:8-16, Jer 15:14). Kineveti a belül romlott, de kívül ájtatoskodók magabiztosságát (Mt 23. f.)
De nem szabadna elfelednünk arról a hatalmas alkotó intelligenciáról sem, amely a világ teremtéséhez kellett (És 40:12-18, 25-31). Vagy arról ahogyan a népeket folyamatosan Ő kormányozza (Ám 9:7-9). Méghozzá minden népet a maga módján (Apcs 17:22-30). Az Isten világosság és nincs benne semmi sötétség (1Jn 1:5). Vagyis benne minden tulajdonság ugyanabból a lényegből fakad. Jóságából és igazságosságából. Szeretete és bűn-gyűlölete, teremtő szándéka és az is, amikor ítéletet tart és megsemmisíti a gonoszt. Mindkettő belőle magából fakad. És ez mégis valamilyen szent „homogentás”. Nincs benne huncutság, aljasság, rafinéria, amelyről majd egyszer csak kiderül, hogy ő is becsapott, rászedett. Valamit eltitkolt, amit tudnunk kellett volna. Hogy ez az egység benne milyen konzekvens, gondoljunk csak arra, hogy az Úr Jézusnál az etika egyben teológia, az Isten országa egyben emberek szolgálata, egészen a könnyek törléséig. Az Ő keresztje egyben a feltámadása és győzelme is (Jn 12:20-33, Jel 1:7-8, 5:5).
A mi korunk kegyes ostobasága az Úr „megszelídítése”. Persze csak a fejünkben, mert Őt semmilyen módon nem tudjuk befolyásolni, „háziasítani”. Ő mindig igaz szemmel néz mindenkit, és az igazságnak megfelelően ítél. Átlát a hamisságokon (Péld 15:8 ). Szóvá teszi azt, amit az emberek el akarnak tusolni. Megvesztegethetetlen és megvezethetetlen (Jer 11:15).
Ezektől a tulajdonságaitól azonban egyiktől sem vált szeretetlenné. Az utolsó ítéletben sem lesz igazságtalan, sem részrehajló, sem bosszúvágyó. Nem néz senkire előítélettel, és nincsenek kivételezettjei sem (Apcs 10:34). Nem fogja az igazat megbüntetni, még akkor se, ha az csupán őszintén igazságra törekvő volt. Ott sem lesz szeretetlen és irgalmatlan. De nem fogja a bűnöket büntetés nélkül hagyni (2Móz 20:7). Hiszen senkinek nem kötelező bűnös életmódot folytatni. Ugyanakkor mindenkit hív és serkent a Szentlélek arra, hogy megtérjen. Hiszen Ő a teremtője és éltetője az embernek. A bűneink bocsánatáért az Ő Fia vállalta azt, hogy engesztelő áldozattá váljon (1Jn 2:1). Soha nem fogja a bűnbánót megbüntetni, hiszen kegyelmes és irgalmas az Úr és késedelmes a haragra és nagy türelmű (Zsolt 145:17).
Ezért az utolsó ítéletet Isten magának tartotta fent. Arról viszont, hogy lesz, - nem hagyta az embert bizonytalanságban. A hitetleneket sem, a hívőket sem. Azt is világosan kijelentette, hogy az igaznak és a bűnösnek nem lesz ugyanaz a végső sorsa. Ezt bölcsebb volna tudomásul vennünk, mint eljátszadozni az olyan mondatokkal, hogy: „ezt nem teheti”, „azt nem teheti”, „úgy véljük”, hogy „végül majd”, stb. Vagy ha egyszerűen csak átlapozzuk azt, ami ezzel kapcsolatban meg van írva. De ne feledjük, hogy akkor átlapoztuk a megjutalmazásról és az örök dicsőségről szóló lapokat is.
- Az örök tűz ördögnek és angyalainak készíttetett
A kárhozat, a kénköves tüzes tó, a szenvedések helye az ördögnek és angyalainak készíttetett (Mt 25:41). Az, hogy részt kapnak belőle azok is, akik az Úr és a sátán történelmi vitájában az ördög mellé álltak, a Biblia szava szerint nem esetleges valami, hanem ezt is lehet – méghozzá egészen biztosan - előre tudni. Itt lenne a helye az egészséges – ettől való – félelemnek. A Biblia szavával - az istenfélelemnek (Péld 2:5, 1Tim 6:6, Jel 14:7).
Hogy a mi igazságérzetünk milyen módon küzd meg azzal, hogy Isten büntet, annak a hatása ehhez a tényhez képest tökéletesen közömbös. A kárhozatról nem azért kell tárgyilagosan gondolkodnunk, mert ez ésszerű vagy nem ésszerű, népszerű vagy nem népszerű. Esetleg azért mellőzni, mert népszerűtlen. Hanem azért, mert benne van a kinyilatkoztatásban (2Tim 3:16).
A gonosz úgy válik gonosszá, hogy mindeközben körülveszi a jóság. Elsősorban Isten jósága. A sötétség úgy válik egyre sötétebbé, hogy körülveszi az igazi világosság (Jn 1:5). A gonoszok akarnak gonoszak lenni, és elzárkóznak az igazság elől (Jn 3:19-21). A sátán az Édenben vált ördöggé és nem a pokol kínjai között. Eredetileg körülragyogta őt is az Isten szeretete. Isten megbecsülte őt, amit ő megtagadott és meggyalázott (Ez 28:11-15, És 14:12-15). Jézus viszont nem a menny felmagasztalt állapotában lett a világ üdvözítőjévé, hanem itt a földön, méghozzá a Golgotai kereszten (Zsid 5:7-10).
Az Úr jósága körülveszi az egész létező világot (8. zsoltár). A gonoszt viszont ez csak felingerli. Úgy érzi tennie kell valamit ez ellen a jóság ellen. Tűrhetetlen a jóság annak, aki ezt nem szereti. Hányszor tapasztaljuk, hogy ha valakiről csupa jót mondanak, (hiába igaz), - vannak akiknek szinte kényszer alatt kell azonnal valami rosszat mondani. De mért van ez így? Miért érdekesebb a rossz hír a jónál? Miért vonzóbb? Nem ezért beszél a Biblia is folyamatosan a bűnről? A bűnről, ami bennünk van, hiszen a szív teljességéből szól a száj (Mt 12:34). Méghozzá nem általánosságban, hanem az enyémből is meg a tiedből is. Többet olvasunk a Bibliában a bűnről, mint ma a napi sajtóban. És csak a bűnbánó lélek, a Jézus vérén megváltott és megtisztult ember képes a jóra. Aki nem akar megtisztulni, tulajdonképpen erre reagál. Mert belülről származik mindazt, ami megrontja az embert (Mt 15:18-20).
A bűn nem merül ki erkölcsi vagy vallási vétségekben, sem az egyén bűnösségében. Mert itt egy emberfeletti erő jelenik meg. A bűn nem csak egyfajta tulajdonság vagy hiányosság, hanem valamiféle rabság is. A bűn minden normális dolognak az ellentéte, sőt gyűlölete. Tehát alapjában véve az élet tisztaságának, szentségének, szeretetre méltóságának és gazdagságának a szenvedélyes tagadása. Állandó Isten és emberek ellen való harc. A bűn a határok, korlátok átlépése, sőt széttördelése. Túlfűtött önbizalom. Belülről az emberből magából, a szívéből származik (Mk 7:21-23). A bűnök bemocskolják az embert. Tönkretesznek mindent, ami igaz szép és emberséges. Kikezdik a kultúrát és a társadalmat. Megrontják a nemzeteket. Veszélybe sodorják az évezredek óta felhalmozódott emberi kultúrát.
Az különös, hogy mért nem jelent problémát a mai kor emberének? Napjainkban bűn az, amit a büntető törvénykönyv annak ítél. A modern társadalmak nem ítélik bűnnek az erőszakot, az istenkáromlást, a pornográfiát, a magzatelhajtást, az eutanáziát, a homoszexualitást, a kábítószer-élvezetet, stb. A társadalom eltűri, vagy nyíltan támogatja azokat a cselekményeket, amelyek a kárára vannak. Amelyeket a Biblia elítél és tilt.
A bűn az ember önszeretete, önimádata, öntörvényűvé válása. Ez a kegyes önimádatra is igaz. Pál apostol a Római levél első három fejezetében bemutatja, hogy milyen mélyre süllyedt bűnében az ember. Azt is, hogy Isten hogyan reagál a bűnre: a bűn zsoldja a halál (Rm 6:23). Nincs a bűn következmények nélkül. Amerre szétnézünk, környezetünk tönkretétele, rossz szokásaink, a felbomló családok, a nemzetek egymás ellen való acsarkodása, a természet tönkretétele, mind árulkodó jele annak, hogy a bűnnek súlyos következményei vannak. Ami érthetetlen az az, hogy mégis milyen vonzó. Az ember szinte lebeg, olyan könnyedséggel kezeli a bűn kérdését. A mai ember „ártatlansági őrületben” szenved.
Tele van az emberiség történelme gúnnyal minden igazsággal, szelídséggel, alázattal, jósággal szemben. A megvetésével, kifigurázásával. Még akik józanul gondolkodnak is kicsibe veszik, ha igazán hívő jámborsággal találkoznak. Ha értékelik is önzetlenséget, nem akarnak olyanok lenni. Riadoznak, ha akár kívülről valaki által, akár a szívük mélyéről valami ide csalogatná őket.
- Ezért kell megtérni
Megtérni csak akkor térhetünk meg, ha megutáljuk, megvetjük a gonoszt, és rádöbbenünk, hogy végülis hova vezet. És ettől megundorodva keresünk valami mást. Aztán ha megtaláljuk Jézust, az igaz utat (Jn 14:6), beleszeretünk, szinte beleszerelmesedünk az igazságba a jóba. Olykor szinte megmámorosodhatunk ettől is. A bűnbocsánatban, szabadulásban, a megváltásban a gyökerében kell az isteni dolgokat megragadnunk. Ösztöneink homályos zónájában. Hogy Isten szabadítson ki a jómód, a kényelem, az élet örömeinek uralma alól. Törje meg a pénzéhségünk, anyagiasságunk kézzel fogható uralmát. Meneküljünk onnan, ahol a bűnös szenvedélyek uralkodnak. De szabadítson meg mindenféle képmutatástól is (Mt 23. f.), mert az is utálatos Isten előtt!
Vigyáznunk kell a bűnökkel kapcsolatban, mert a durva, erőszakos, az emberi méltóságot meggyalázó dolgokat hamarabb látjuk bűnnek, mint az úgynevezett istenes emberek képmutatásait. Tulajdonképpen Jézus eljövetelével vált világossá, hogy mi is a bűn a maga teljes valóságában: az, hogy nem hisz az ember neki, vagyis az őt elküldő mennyei Atyának sem (Jn 16:9).
Csak a Golgota keresztjénél, a Názáreti Jézussal összehasonlítva magunkat, derül ki az, hogy kik is vagyunk mi emberek valójában. Jézus vitába száll korának farizeusi kegyeseivel, és az ördög atyától származóknak nevezte őket (Jn 8: 44-47). Hazugoknak és gyilkosoknak. Ők azt hitték, hogy mint Ábrahám leszármazottainak ki lehet sajátítani az Isten kegyelmét. Akár még magát Isten is. Érdemnek tekinteni kiválasztottságukat, és az Istent is „domesztikálni” akarták, vagyis befogni saját szekerük elé. Rendelkezni vele. Talán ez a legnagyobb eltévelyedés, ami csak lehetséges. Az ember önimádata itt jelenik meg kegyes formában. Ha nem hisz az ember Jézusnak, a hit ezért még megmarad, csak az iránya és tartalma változik meg. Így még maga a hit is bűnné válhat.
A bűnből való szabadulás után azonban Isten új alapokra helyezi a megmentett emberrel való kapcsolatát. Isten szabadítása éppolyan valóságos, mint a korábban a bűn uralma volt. Ez a szabadítás mindenféle bűntől megszabadít: a csúnyáktól is, a „szépektől” is, sőt a számunkra különösen kedvesektől is, meg az öntudatlanoktól is. Csak akit a Fiú megszabadít, az szabad valósággal (Jn 8:36). De azt Isten védelem alá helyezi, és körül is veszi szeretetével.
Aki abból a vízből iszik - mondja Jézus, - amit én adok, örök életre buzgó kútfővé válik benne (Jn 4:14). A Lélekre gondolt, amit kiárasztott a benne hívőkre (Jn 16:4-15). De ha bele lehet bolondulni a nőkbe az italba, a kártyába, a szexbe, a számítógépbe, a saját ÉN-be, és egyéb hitvány dolgokba, szinte szerelemmel lehet szeretni Jézust is (Kol 1:13, Zsid 6:9). A sátán és Jézus bár harcol bennünk, de nem keveredik. Csak az egyik győzhet. És győz is!
De bele lehet szokni a rosszba is. A harag legalább akkora szenvedély, mint a szeretet. Olykor elkap a szemem egy villanást a Tv-ben egy filmből, miközben csak az időjárt akarom megtudni, - és tele vannak a szemek gyűlölettel, - pedig csak egy „ártatlan” családi jelentről van szó.
„A jóléti államok polgárai a gátlástalanságtól a bűnözéstől és kicsapongó testies vágyaiktól várják életük boldogulását. Innen van, hogy a vallás minden formája fokozatosan eltűnik. Senki se gondolja, hogy ez pozitív „fejlődés”. A süllyedő erkölcsiség, a bűnelkövetések gyakorisága folyamatosan nő. A mi hazánk se kivétel. A többség számára az erkölcs nevetséges dolog. Akiknek a feladata lenne a törvényesség őrzése, azok elöl járnak a korrupcióban. Az önpusztító káros szenvedélyek megszaporodtak.”[2]
Mindehhez hozzátehetjük, hogy a bűn hatalma alatt még a hívők is összezavarodnak, egymás ellen fordulnak (1Kor 3:1-5), és az egységes közösségek darabjaikra hullanak. Egyesek csodákat erőltetnek, és ha ilyeneket nem képesek produkálni, akkor kreálnak. Lenézik azokat, akik nem néznek fel rájuk. Mások szívében mintha száraz papír volna a Biblia tanítása. Élettelen, és szívtelen. Megint mások Jézusból látványosságot csinálni vélnek. Céllá válik a felfokozott vagy ravaszul megkomponált külső. Vannak akik nyelvtani fordulatokon rágódnak. Még a jótékonykodásból is lehet hasznot remélni.
És nagy a veszélye annak, hogy még a gyülekezetekben is mindenki mindenki ellen támad (Gal 4:15). Nem akar vagy nem tud egységgé összeállni a gyülekezet, ahogy az Úr Krisztus akarja (Jn 17:20-23). Leértékelődött már a szenvedés ennek érdekében még a hívők között is. Kevesen vannak akik bűnbánatra, alázatra, szelídségre, csendes szolgálatra vágynak. Akik hajlandók áldozatot is vállalni. Akik imáikban hordják a maguk, gyülekezetük és a világ bűnét a kegyelem királyi trónusa előtt. A szeretet miután kihűlt - puszta szólammá, de egyben unalmassá is válik (Mt 24:12). Emiatt nem képes a gyülekezet segíteni a világon sem, hanem maga is segítségre szorul, mert hasonult hozzá. Az ítélet alatt lévő és elkárhozó világhoz.
Külön téma kell hogy legyen, hogy mi lesz a sorsuk a farizeusoknak az utolsó ítélet alkalmával? Hiszen a hit senkinek nem a monopóliuma. Az isteni elhívás pedig sem nem kollektív sem nem személyes érdem. A mások megvetéséből fakadó komfortos és kényelmes pozícióból nehéz kiábrándulni, csak úgy.
Ha Isten kegyelmesen meglátogat egy ilyen embert valamilyen tragédiával vagy kemény próbával, a legjobbat teszi vele. Mert ha csak az utolsó ítélet alkalmával a trónus előtt döbben rá kegyessége hazug voltára, helyrehozhatatlan lesz a tragédiája. Nem véletlen, hogy Jézus hangsúlyozottan óv a farizeusok kovászától (Lk 12:1). Mert ha valakik, ők nehezen mennek be az Isten országába. És a mindent látó Istent nem lehet megtéveszteni látszatokkal. Az összetört szív kedvesebb előtte, mint a magamutogató kegyesség, amely visszautasítja Isten kegyelmét. Aki viszont ezt megteszi, azért Isten ezután már nem tehet semmit. A kegyelmet nem lehet birtokolni, csak kapni. A birtoklás keltette gőg csak az erények kényelmes álarca mögé rejtett lelki mocskot hivatott leplezni.[3]
Azért időztem többet a gyülekezet és nem a világ bűnénél, mert ritkán gondolunk arra, hogy a világ bűnéért nem csak a világ felelős, hanem mi magunk is. Mivel pedig írásomat nem a világnak, hanem a gyülekezetnek szánom, elsősorban nekünk kell feltennünk a kérdést: visszatartja-e életmódunk, missziónk, emberek közti forgolódásunk a bűn terjedését? Hiszen ha Isten országa bennünk van, akkor ennek nem csupán rajtunk, hanem környezetükön is meg kell látszania (2Kor 2:12-17). Ha Izráel is felelős volt a maga küldetéséért, mi akik Krisztus által kerültünk közel Istenhez, mennyivel inkább.
Az emberiség történelmében mindig döntő volt, ahogy az emberek gondolkodtak a hitről, az Istenről, az erkölcsről, vagyis az abszolút értékekről. Van-e ma egyáltalán jelentősége Istennek, az Isten által meghatározott erkölcsiségnek? Mond-e még valamit ez az embereknek? A dolgok gyökerében az a kérdés lappang, hogy élhetünk-e egyáltalán erkölcsi normák nélkül, végső soron élhetünk-e Isten nélkül? Több mint száz esztendeje, erre igennel válaszolt a tudomány. Ez a felvilágosodás világképe. Ma még nem ítélhető meg, hogy ez az életelv hova vezet. De a végkifejlet felé mutató erővonalai már zavaró módon jelen vannak, mint erkölcsi alapértékek megkérdőjelezése, a természetet veszélyeztető technikai haladás, a korrupt vezetők és a nyomukban terjedő általános bűnözés.
A kérdés ma is megkerülhetetlen, hogy van-e az egyháznak „prófétai”, ahogy ma mondanánk kritikai üzenete politikai és divatos szellemi áramlatok kényszereinek nyomása idején is? Vagy az a feladata, hogy legitimálja ezeket? Esetleg „teológiai alapot” rakjon a kétes vagy Isten akaratával szöges ellentétben alakuló teóriák alá? Van-e kritikai szava önmaga felé is, ha az egyházon belül fellazulnak az Isten által megszabott normák? Vagy éppen csak annyi a feladata, hogy liturgiáival, lelkes felvonulásaival elhárítani vélje a fenyegetően közeledő bajt? Az egyház élő víz forrása, vagy repedezett kút (Jer 2:13)?
Az igehirdetésre való tisztességes felkészülés viszont a korrekt bibliaismeret, a tiszta jellem, a bátorság, a bölcsesség, a jóság és irgalom attitűdjei által születik meg. Ez nem nélkülözi az elmélyült gondolkodást, e gondolkodásba a lelkiismeretünk bekapcsolódását, sőt a Mindenható és emberek előtt vállalt felelősségünket sem. De az Isten Igéje megmozgatja az egész emberi egzisztenciát, hiszen erre rendeltetett. Olyan, mint a pöröly (Jer 23:29), összetöri a hazugságokat, és a hiú váradalmakat. Mint a vihar, kitakarítja az áporodott levegőt a gyülekezetből. Mint a tiszta forrás, amely iható és egészséges vizet ad, felüdíti a szomjazót. Mint a kenyér ami táplál és megelégít (Jn 6:35). Mint az a fegyver, vagy pontosabban sebészkés, amely megsebez, de meg is gyógyít (Zsid 4:12). A Biblia gazdag szóképei azt mondják el, hogy az ember gondolkodásmódja, értékrendje, döntései, megmaradása a jóban, ettől a titokzatosan sokrétű és az egész emberi történelemre gyakorolt befolyását tekintve páratlan dologtól függ: az Isten Igéjétől. Az Ige tehát nagyhatalom! Általa fogunk üdvözülni!
Isten elhívásának, és az arra adott pozitív válasznak az ő népe éltében: szabadságban, de az ő fenségének elismerésében kell végbemennie. Nagy a kísértése azonban annak, hogy a friss hitből, az elhívás öröméből, az Isten életújító indításából egy idő után csupán megüresedett intézményi keret marad. Ehhez aztán az emberek hozzászoknak, és körömszakadtig ragaszkodnak. Itt biztonságban érzik magukat, tetszésük szerint berendezkedhetnek. Az intézményesített vallás kereteit bővíthetik, szűkíthetik, a mindenkori igényekhez vagy a kényelemhez hozzáigazíthatják. Azután pedig úgy is alakulhatnak a dolgok, hogy valójában nem is Istenre hallgatnak már, olyan nagyon jól tudnak mindent Istenről, hogy új kijelentésére nincs is többé szükségük. Inkább alkalmazkodnak a „realitás látható követelményeihez”, mint a láthatatlan, de mégis jelenlévő Úrhoz.
Isten azonban sohasem engedi magát semmiféle keretek közé szorítani. A fenségben és szentségben közeledő Isten mindig hoz magával valami meglepetésszerűt, valami váratlant, valami fenyegetőt és valami ígéretest. Ézsaiás korában ott álltak a templomban felemelt kezekkel az imádkozók, s ekkor valami váratlan dolog történt. Odalépett a próféta és annak az Istennek a nevében szólalt meg, akihez éppen imádkoztak. Odakiáltotta nekik: Isten nem hallgat meg titeket! Isten nem akar tudni rólatok! Isten nem veszi komolyan imáitokat! Vér tapad kezeitekhez! (És 1:10-17). - Ez persze nem volt benne az előre elkészített liturgiában. De ez még nem volt az utolsó ítélet, hanem bármilyen kemény szó, akkor is szeretetből fakadó figyelmezetés, megtérésre hívó kegyelmi szó volt.
Mennyivel más a hívők lelki tisztaságával, egymás iránti kedvességével, az Úr Jézus jelenlétével rendelkező gyülekezet (Rm 12:9-18). Amely Krisztus mennyasszonya és miközben, és várja Urával való találkozást, az ő kellemes illatát árasztja maga körül méghozzá személyválogatás nélkül mindenkinek, mind üdvözülőknek, mind elkárhozóknak (2Kor 2: 14-17). A Miatyánkban azért imádkozunk, hogy jöjjön el az Ő országa. Méghozzá közénk. És nem valamikor majd, hanem pontosan akkor, amikor imádkozunk.
- Mindenkinek magának kell döntést hoznia
Életvitelével és cselekedeteivel mindenki maga készíti el az örök jövőjét. Isten nem azért teremtett embert, hogy elpusztítsa. Nem azért teremtett embernek, hogy ne legyünk emberek, hanem tudatos intelligencia, szabad akarat és felelős sorsvállalás nélküli alacsonyabb rendű, valamilyen állatszerű lényekké váljunk. Az állatoknak viszont nem bűnük, hogy állatok. Hallásuk, látásuk, ösztöneik sokszor meghaladják az emberét, de mindeddig nem túl sok egyetemet alapítottak és egyetlen repülőgépet se gyártottak. Ha egy-két matematikai műveltre sikerül is megtanítani őket, kár összevetni magunkat velük. A Szentírás szerint ők ott lesznek az újjáteremtett világban is (És 11:1-10). Az ember azonban maga dönti el örök sorsát.
Mi azzal a hetven-nyolcvan, vagy akárhány esztendővel amit Istentől kaptunk, valamelyest tudatosan gazdálkodhatunk. Mi teremtettségünkkel együtt emberi lelket kaptunk, amely fogékony a jóra, a rosszra, sőt választhat a kettő között. Ez a választás aztán meghatározza őt magát, jó emberré, vagy rosszá válik. Ez azonban már elsősorban tőle függ. Azt mondtam elsősorban, de az igazság az, hogy végső soron. Mert számunkra hosszú idő és sok lehetőség kínálkozik, míg kiformálódunk. Isten senkit sem fog megbüntetni azért, mert ember. És mert a jót is csak emberi mérték szerint képes tenni. De a rosszat is ember módra teszi.
Senki nem válik ördöggé az által, hogy vele cimborál. De átengedheti magát neki, és a sátán nem fogja ezt kihasználatlanul hagyni (1Pét 5:8). Hogy itt nem elméletről van szó, csak gondoljunk a német és a szovjet, vagy jugoszláv katonák és civilek által elkövetett szörnyűségekre. Egy Vietnámot bombázó amerikai katona fakadt ki egyszer: az a szörnyű, hogy már nem érzek semmit, amikor kioldom a bombákat. Pedig tudom, hogy odalent embereket szaggatnak szét.
Az Úr Jézus embereknek kínálta fel azt a másfajta életet, amit ő a mennyből hozott. Az „istenes élet”, az üdvösség lehetőségét (Mk 1:15). Azt, hogy választhatja az ember a Mindenható társaságát a gonosz helyett. Hogy Isten nem csak kegyelmet kínál a már elkövetett bűnök büntetés elkerülése érdekében, hanem szövetséget is a jóra (1Pét 2:9-10). Az Úr Jézus egész földi élete egy hosszú párbeszéd a szeretet és gyűlölet, a nyomorúság és az irgalom között. Ellenségei alattomos módon elveszteni akarták, és végül meg is tették, miközben Ő bűnösökön könyörült és megmentette őket az örökélet számára. Akiket megmentett, igazzá, tisztává, szentté váltak. A megváltás nem kevesebbről és nem másról szól. Arról, ami a megváltottak örök sorsa lesz a mennyben, de – rész szerint ugyan – már most is megvalósul bennük.
És egyetlen bűnbánó kárhozatáról sem tudunk. János evangéliuma 8. fejezetében van megírva a paráznaságban tetten ért asszony története. Habzik a Bibliával visszaélők kaján és a vérszomjas kéj-vágya, de Jézusban szembetalálkoznak a könyörületes Istennel (11. v.). Az ő csendjével és nyugalmával. Sehol nem nyilvánult meg ennyire a szeretet bölcsessége és gyengédsége mint éppen itt.
De az Úr még azokat sem vetette meg, akik őt gyűlölték. És nincs olyan bűn, amitől meg ne tudna váltani az Ő szeretete. A nagyobbik lányom olyan öregotthonban dolgozik, ahonnan már csak a temető felé van tovább. Gyakran találkozik olyan kemény emberekkel, akiknek egész élete istentagadásban zajlott. Még ott sem változtak semmit, ahol a halál angyala állandó vendég. Aztán egy alig tetten érhető pillanatban éri valami őket. Hirtelen megkeményedik, vagy kisimul az arcuk, aztán vége. vajon ki jár a halálos ágyak között is átszegzett kezekkel?
De kivételt képeznek azok, akik ezt a szeretetet visszautasítják. Akik nem ismerik el bűnösségüket, hanem makacsul kitartanak saját igazságuk és ártatlanságuk illúziója mellett, és megtagadják a megbocsátást (Mk 3:28, Mt 12:31, Lk 12:10). A magukét is a másikét is. Elutasítják a hazatért tékozlóval való testvéri közösséget és nem adnak semmiféle választ az Atya őket is asztalhoz hívó szavára (Lk 15:25-32). A nagyobbik fiú példája leplezi le a „jó emberek” szívét. Mert azt mutatja, hogy az ember nem csak azt kívánja, hogy megkapja azt, ami az övé, hanem azt is, hogy a másik ne kapja meg. Ekkor van az ember legtávolabb az Atyától, aki nem kívánja a bűnös ember büntetését, hanem csak azt, hogy az megtérjen és éljen (Ez 18:32). Az ember pedig soha nem az, amit elképzel magáról, hanem igazából az, aminek az Isten látja.
De nem szabadna elfelednünk, hogy Krisztust a beleütközés kövének nevezte már az Ószövetség is (És 29:16 → Rm 9:32), de Ő is így látta magát (Mt 21:42). Benne egy más világ jelent meg, mint amit a bűn megrontott. A szelíd jóakarat, az üde tisztaság, a lét harmóniájának a világa. A szereteté. Jézus minden embernek megadja kimeríthetetlen jóságának bizonyságát. Benne tökéletes egyensúlyban jelenik meg a hitelesség, a szilárdság és a tekintély. Ez lesz az üdvözülők világa, méghozzá örökre. De a Megváltó, aki életét adja az emberekért, fel is háborodik a gonoszok gonoszságán (Mt 23:13-33).
A Szentlélek felkínálja minden evilágra született embernek az Isten kegyelmét. Különben Isten igazságtalan volna az utolsó ítélet alkalmával. A kegyelmet elfogadni is, visszautasítani is lehet. Nehéz akár az egyik akár a másik, de ez a mi döntésünk. Meg kell birkózni az embernek a lelkiismeretével, le kell hazudni minden egészséges vonzást a mennynek, akár belülről az ember szíve mélyéről, akár a szentek közösségétől, akár magától a mennyből érkezik. Fel kell szítani a haragot minden ellen ami szent. Vagy éppen ellenkezőleg, a világi barátoktól érkező, a saját bűnös természetünkből következő, esetleg magától a sátántól eredő készetetésekkel szemben fel kell vennünk a harcot. Le kell győznünk őket. Egyik sem könnyű.
A tiszta, olykor a mennyből érkező isteni hatások segítnek a jó döntés meghozatalában. Amikor a mennyről és a pokolról megfelelő információink vannak, akkor kerülünk abba a helyzetbe, hogy egyáltalán választani tudjunk. Információ ez, amit elsősorban a Bibliában találunk megírva (Mt 12_33-35). Mint igehirdetőknek, az a feladatunk, hogy ezt csonkítás, félremagyarázás, gyöngítés nélkül adjuk tovább.
De tapasztalatunk keletkezik magától attól a ténytől is, is, ahogy élünk. Balsejtelmeink támadnak ballépéseink vagy apró gonoszkodásaink következtében. Ha valaki ebben a helyzetünkben megnyugtatna, mi magunk tudnánk legbiztosabban, hogy ez hamis nyugtatás, - nem szabad hinni neki. Innen van az, hogy igaz evangélizációk alkalmával a megtérők rendszerint előbb kétségbe esnek, mielőtt felujjonganának bűneik bocsánata következtében. Félni kezdenek a pokoltól, mert tudják, hogy van. Megundorodnak önmaguktól, mert rádöbbennek arra, hogy bűnösök. Csak ezután örvendenek az őket befedő kegyelemnek. A gyorsított megtéréskor ez persze elmaradhat, és legtöbbször a felszabadító öröm is mű-ízű.
A tapasztalat az is, hogy ha valami jót teszünk, ettől megmelegszik a szívünk. Senki nem hal meg úgy, hogy ezzel az érzéssel ne találkozott volna. Ilyenkor még a hitetlennek is megkörnyékezi a szívét a jóízű kegyelem. Isten jósága szinte körülöleli és megérinti. Békesség szállja meg, és arra gondol, - de jó lenne mindig ilyennek maradni! Ezt az élményt aztán legtöbbször durván támadja a kísértő. Ekkor kellene ott lenni a hívőknek és segélykezet nyújtani.
Az üdvösséget nem lehet elirigyelni senkitől. Nem fogja olyan kapni, aki méltatlan rá, vagyis, akiben Isten kegyelme el nem végezte a maga üdvösségre való munkáját. Az üdvösség ingyen van, de nem valamiféle helyezkedés útján lehet bejutni a mennyek országába. Isten nem korrumpálható. Annak egyenes útja van. Az elfogadott és megélt kegyelem útja. Ez is tapasztalat.
- A megjutalmazást Istennek megtiltani nem lehet
Az Úr Jézus tanításában jelentős szerepe van a megjutalmazásnak (Mt 25:34_40, Lk 12:37-38). Ez tulajdonképpen paradox, hiszen életünkben minden Istentől kapott ingyen kegyelem. És mégis jutalom jár azoknak, aki ezt a kegyelmet elfogadják. Mintha a tanár jelest adna a diáknak arra a feladatra, amit tulajdonképpen ő old meg.
A megjutalmazás Istennek örömöt okoz (Mt 19:27-30, 20:15). Olyan fénnyel jelenik meg az örök élet öröme a Bibliában, amibe beletekinteni szinte alig lehet (Jel 21. 22. f.). Az isteni világosság mindig jóságot, békességet, harmóniát, jóakaratot hoz magával. Megjutalmazás? Vagy egyszerűen csak a hívők hazaérkezése (Jn 14:1-3)? Ami után felszabadulunk a nyomás alól, a rágalmak, a fenyegetések, a hazugságok alól. A kedvességnek, a becsületességnek, a jóakaratnak a jutalma nem csak az, hogy már a földön boldoggá tesz, hanem örök távlata is van (Mt 19:27-30, Rm 10:10-13). Méghozzá azért, mert így döntött Isten. Tulajdonképpen a földi életünknek végcélja ez az örök öröm az Isten országában (1Jn 3:1-3). Mennyei haza, méghozzá végleg. Ahol nem csak szeretteink várnak ránk, hanem maga az Úr Jézus Krisztus is.
Isten és a rend, Isten és az irgalom összetartoznak. Ez az összetartozás jelen korszakban kissé másként néz ki, mert inkább úgy látszik, hogy az Isten akarata szerint való életmód, és a vele kapcsolatos értetlenség, az áldozatkészség és annak lebecsülése, a jámborság és annak kigúnyolása tartoznak össze. Mert az erő, amely rossz irányba tereli az embereket, ravasz és elszánt. Vele szemben nem elég egy lágy ellenállás, hanem ugyanazzal az elszántsággal kell a hívőnek is felvérteződniük ellene (Ef 6:10-18, Jak 4:7-10). Viszont nincs a hívők fegyvertárában semmiféle ravasz fegyver, hanem csak a szelídség, jóság, áldozatosság. Ezért válnak a hívők gyakran áldozattá. Ebben a harcban azonban megedződik a hívő, megmutatkozik a hűsége, nyilvánvalóvá válik a kitartása (Rm 5:3-5), és ezt jutalmazza meg az Isten. Sőt Isten jutalmazza meg, nem más.
A kicsi jótett, bármilyen kicsi, - ha csupán egy pohár víznyi is (Mt 10:42), - nem kerüli el Isten tekintetét. Nem vesztheti el jutalmát. Ha kicsi is, de Isten jóságát hirdető kicsi. Aki jót tesz, annak a szíve helyén nem egy zörgő és száraz papíros van Isten törvényeként, hanem az Úr Jézus Lelkével a szívébe írt törvény, mint magának Jézusnak is volt. Erre majd Ő ráismert ama napon is. Hiszen az ítélet az Ő kezében lesz (Jn 5:22).
A megjutalmazás a Biblia szerint bőséges. Isten nem akar kicsi üdvösséget adni senkinek. Egyik példázatában az Úr Jézus elmondja, hogy azok akik az utolsó órában álltak be Isten szőlőjébe, ugyanazt a bért kapják, mint bárki más. Amikor egyesek ezért reklamálnak, azt mondja a gazda: „Nem szabad nekem a magaméval jót tenni? (Mt 20:14-15). De erről az Isten adta gazdagságról már az ősidőktől fogva tudtak az izráeliták (5Móz 28:1-14, Zsolt 132:15). Az apostoli köszöntések szinte mindegyikében találkozunk Isten kegyelmének gazdag kiáradásával (Ef 1:7, 16, Kol 1:27).
- A Krisztus keresztáldozatának titka
Amikor mi a Názáreti Jézus szenvedésére gondolunk, - sőt ha megpróbáljuk ebbe kissé beleélni is magunkat, - legtöbbször a megostorozás borzalma, a szegeknek az eleven húsba veretése kerül elénk. És ennek a lelki oldala is: hogy a vád alaptalan, a rágalom aljas, a körülötte habzó szándék gonosz. Többnyire ez jut eszünkbe. Jogos, hiszen emberek vagyunk, sőt Isten létére ő is emberré lett (Fil 2:6-11.
Van azonban ennél egy mélyebb, titoktelibb rétege is, amiről szintén nem szabadna megfeledkeznünk. A gonosz természetéről és végkifejletéről: a kárhozatról, a pokolról, de az oda vezető útról, a sátán által megrontott világ természetéről. Milyen módon és milyen mértékben került közel az Úr ehhez a szörnyűséghez? Hiszen a bűnök büntetését kellett magára vennie és elszenvednie (1Pét 2:24). A szentnek kellett találkoznia az undorítóval, a romlással, a lealjasítóval, vagyis a bűnnel. A bűn végeredményével, a halállal, a pokollal, a kárhozattal. Amikor Jézust elfogták, azt mondta: ez a sötétség órája, a ti időtök (Lk 22:53). Milyen mély ez a sötétség? Nem a sátán bűnére gondolok, hiszen nem érte halt meg az Úr Jézus, hanem emberekre. Velünk vállalt közösséget. A bukásunkkal. A halálunkkal. Bűnünk következményével. Titok ez előttünk. Az Újszövetségben néhány villanásszerű mondatot kivéve alig olvasunk róla. „Átokká lett” értünk (Gal 3:13). Mi ez? Kirekesztettség a Szent társaságából? „Én Istenem, én Istenem mért hagytál el engemet?” (Mt 27:46).
Mi történt, amikor ezt Jézus kimondta? Mit jelentett ez neki, Jézusnak, az Isten Fiának? Elkárhozott, vagy csak kárhozat-közeli állapotba került, hogy közel kerüljön a bűnük miatt már félig kárhozattokhoz? Azonosult a pokolban szenvedőkkel? Hiszen Ő magára vállalta a bűnök, a bűneik, a mi bűneink büntetését. Olykor egy embert csak úgy kell hagyni ahogy van (végleg), - és az már a pokol. Ő úgy azonosult a bűnössel, hogy mégsem mentette fel: „na, jól van, megszenvedtél, a többit meg elengedem!”? Soha nem gyengítette a bűnök súlyát, és nem mentegette könnyedén. A kezét nyújtotta. De ennek a kéznek milyen mélyre kellett lenyúlnia?
Mi ez a „pokolra szállás” (1Pét 3:18-22) – ami az ősi keresztény hitvallásban is benne van: „szálla alá a poklokra”? Megmentett, - akit lehetett - a végleges állapottól. Tehette ezt oly módon, hogy messziről nézte őket, vagy ő maga is gyanúba keveredett? Mint amikor János keresztsége alkalmával beállt a bűnösök közé. Egynek közülük. Közösséget vállat velük. Hiszen értük jött (Lk 5:32). Érthető János tiltakozása (Mt 3:13-17). De mert a szeretete és áldozatvállalása végtelen, ezt is megtette értünk (Ef 3:14-21). Ennek pedig Ő vállalta az árát. Titok ez előttünk, hogy ott mi történt.
Viszont mit jelent eközben a Szentnek a bűnnel, a piszokkal találkozni? Fogalmunk sincs róla. Fogalmunk sincs az igazságnak és az irgalomnak az ő szívében is egymáshoz feszüléséről. Mert az embert lealjasítani, megrontani, az emberi közösséget szétzilálni, az erkölcsiséget, az emberséget, a józanságot, a jóakaratot elpusztítani, meggyilkolni akaró ↔ és a szabadító, a megtisztító, az életre melengető, a felemelő, a mindent visszaadó erők halálos egymásnak feszüléséről van itt szó. A bukott embereken csak úgy tudott segíteni, ha közel ment hozzájuk. Hát nem sütötték-e rá már korábban is, hogy a vámszedők és bűnösök barátja, aki ráadásul nagyétkű és korhely is (Mt 11:19)? Sőt akinek még a tanítványai sem böjtölnek (Lk 5:33-35)? De amikor vállára vette az eltéved bárányait hogy hazavigye őket oda ahova valók, az Atya házába, - és emiatt vádolták, - ő mint jó Pásztor néma maradt, nem nyitotta meg száját, mint Bárány. Pedig nem magáért, hanem a mi bűneinkért vállalta a gyalázatot (És 53. f.).
Mit tudunk mi erről? Azt igen, hogy az egyik lélek kiirtja a másikat. Kiiktatja, „megöli”, lenullázza. Az isteni Lélek a tisztátlant. Vagy a tisztátalan lélek az istenit. Itt nincs alku, nincs arany középút. Az egyik megmarad, a másik elpusztul. A sátáni lelkület megöli a tisztaságot, a szentséget és az irgalmat meg a szeretetet. Megöli tulajdonképpen a Krisztust. Követőiben is, olykor magukat a követőit is. A Krisztus viszont legyőzi és elpusztítja a gonoszt. Krisztus kiiktatja a vádolót, de az önmentegetődzést is, és megszünteti az aljasság mindenféle formáját. Szétpukkad a bűn kívánása és illúziója az ember lelkében. Átláthatóvá válik a ravaszsága, még önmagunkban is. Nem kell többé! Kiábrándulunk belőle. Megutáljuk. Az ördög sokkal jobban tudja ezt, mint mi. Hogy ez a két világ nem tartozik össze. Soha nem is tartozott és nem is fog összetartozni. A megszállott így kiáltott Jézus felé: „Mi közünk egymáshoz Isten Szentje?” (Mk 1:24). És igaza volt.
De milyen módon vett ebben részt Jézus maga? Rosszul kérdezem: milyen módon vett diadalmat az aljas sátáni erők fölött? Úgy, hogy eközben tiszta maradt? Életben maradt, az biztos. Vagyis feltámadt a halálból, miután elszenvedte azt is. Hogyan ért össze a halál és az élet? A megrontás és a helyreállítás? Magára vette a világ bűneit (1Jn 2:2). Milyen módon? - nem tudjuk. De hogy a kereszten történt valami titokzatos, valami emberi mértéket meghaladó!... az biztos!
De mi is csak akkor tudunk segíteni máson, ha közösséget vállalunk a bűnösökkel. Akkor viszont besározódhatunk mi is. Pedig ez lenne igazából a kereszténység! A mienk is. A Krisztus-követésünk itt lehetne hatásos és eredményes. Akkor éppen Krisztus bizonytalanítana el minket ebben a radikális elhatárolódásunkban? És az ezirányú harcainkban? És abban az áldozatban, amit nekünk kell meghozni?
Evilági, vagyis „technikai” gondolkodásunk képtelen ezt felfogni. Ha belegondolunk, csak annyit tudhatunk, hogy megtörtént. Valahogy a szentet és a gyalázatost el kellett határolni egymástól. De úgy, hogy aki elvesztette már a tisztaságát, tehát méltó volna a pusztulásra, a félredobatásra, mert rothad, - az visszanyerje tisztulása következtében az életét, de emberi méltóságát is. Az ember a rangját, az egészséges gondolkodását, az életkedvet, az alkotó intelligenciáját.
Csak abszolút hozzáértéssel, isteni felhatalmazással és átszegzett puha kézzel lehet hozzányúlni ehhez a kényes ügyhöz. A bűntől való megtisztításhoz. Az emberi szív megszenteléséhez. Jézusnál mindkettő megvolt. Hogy a szabad akarat se sérüljön, mert ez teszi az embert emberré. De az igazság mint olyan, mint abszolútum se sérüljön, mert az Istené. És az illető szabad akarta se sérüljön, hanem inkább megéledjen, és hozzá pozitív irányba, sőt önként. Számunkra megoldhatatlan. Jézusnak nem.
Amikor a Gecsemáné kertjében az Úr vért izzadt, akkor nem ezzel a kérdéssel kellett szembenéznie? És nem ennek a kérdésnek a megoldását kellett magára vállalnia? Azt a bizonyos megváltást, ami fölött mi gyakran elsiklunk. Pedig itt született meg a mi felmentésünk! A menekülésünk a harag ellen! Aztán mi mégis gyakran gyorsan túljutunk rajta? Még akkor is, amikor bűneink ránk nehezednek: de hiszen ez egy elintézett ügy, egy lefutott ügy... Nincs mit csodálkozni rajta... Egy vasárnapiiskolás gyerek is tudja...
Pedig itt kellene megállnunk, és térdeinkre borulnunk, és imádnunk Jézust, az engesztelő áldozatot, az Isten egyszülött Fiát (Jel 5:1-14). Mert itt látnánk a bűnünk borzalmát és súlyos következményét és a Krisztus szeretetének drága árát, méghozzá együtt, egy egységben. Itt borzadnánk meg a kárhozattól, méghozzá a magunkétól, és ujjonghatnánk föl, hogy milyen mélységig ment el az Úr ahhoz, hogy segíteni tudjon rajtunk. Ez a léleknek szinte elviselhetetlenségig kilengő amplitudója. Itt mutatkozik meg legplasztikusabban Jézus embersége szorongásában is Istensége, és az Atyai akarat vállalása (Lk 22:39-46). És mégis nekünk az új és örökélet felé nincs más út, csak ez a Jézusé (Apcs 4:10-12).
- Az utolsó ítéletben az üdvösség nem nullázza le a kárhozat tényét
Sok nemes lélek vergődött már azzal (például Karl Barth), hogy nem lenne jó, ha a végén mindenki üdvözülne, még a sátán is? Nem lenne az Isten kegyelme határtalanságának legnagyobb bizonyítéka az, hogy a kereszt diadala megszüntetne a világon minden rontást?
Azonban ez spekuláció dolga, vagy elegendő egyedül a kinyilatkoztatás? Pontos-e a kinyilatkoztatás ezen a terülten is? „Mi lenne ha?...” - a kinyilatkoztatásban nem találkozunk az ilyen feltételes mondatokkal, hanem csak kijelentővel. Igaz, hogy Isten szava visszarettentő a kárhozatot illetően. Ha ezt a földi életet kaptuk arra, hogy eldöntsük azt, hogy tiszták akarunk-e lenni, vagy a szenny a mi igazi hazánk, akkor nem sokra megyünk az ilyen spekulációkkal.
Az üdvösség vagy kárhozat dolgát mellesleg nem is mi döntjük el, mert Isten már a teremtés pillanatában döntést hozott (Ef 1:4). A spekulációk viszont félrevezetnek. A túlzások is.
A harag napja végül nem csupán a harag napja, hanem az egész létező világ számára megnyugvást hoz. A „lakozik a bárány a farkassal”, vagy a „nem árt többé senki, mert az Úr ismeretével telve lesz a föld” (És 11:1-10), - egykor majd valóság lesz. A föld otthonos, a természet simogató, az emberi kapcsolatok boldogítók lesznek. A személyiség beteljesedett. A tiszta vágyaink beteljesülnek. A soha meg nem jutalmazott jóság megkapja a jutalmát, méghozzá egyenesen Istentől (Zsid 6:10). A bűn elveszi büntetését, ami ráadásul örök. Az Istent gyűlölők saját vereségüket készítik elő, ami ha csak meg nem térnek, elkerülhetetlen. Mert a visszautasított kegyelem megbocsáthatatlan. Az ilyenen az Isten sem tud segíteni.
Valamikor volt egy divatos teológiai tudomány, a teodicea. Ez az Isten „védelmével”, pontosabban az Isten-hit védelmével, ésszerűségével foglalkozott. Ismereteim szerint ez mára már eljelentéktelenedett. Az ateistát nem érdekli az Isten-kérdés, a hívőt meg nem kell meggyőzni az istenhit logikus voltáról.
Mégis valami ilyent kellene felvállalnunk, ha az örök büntetés ügyét elfogulatlanul akarjuk végiggondolni. Akár merész módon az Úristen oldaláról kellene megpróbálnunk gondolkodni. Egyrészt Ő felelős nem csupán az emberért, mint teremtményéért, hanem minden élőlényért, de minden élettelen létezőért is. Nem csupán a Földért, hanem az összes égitestért, csillagokért, bolygókért, csillagközi anyagokért, sugárzásokért, mindezek törvényszerű működéséért, ezek összehangolásáért. A puszta létéért vagy annak megszűnéséért. „Az Úré a föld és annak teljessége, mert ő vetette meg annak alapjait” (Zsolt 24:1). Ki volt neki tanácsadója, ki adott neki, hogy tartozna azt visszafizetni? (És 40:12-15).
Ma Isten nagyságáról és hatalmáról - matematikai, fizikai, csillagászati, biológiai ismereteink bővülésével - többet tudhatunk, mint a régiek. Ehhez a tudáshoz vegyük azért hozzá az évszázadok alatt összegyűjtött teológiai ismereteinket is. Isten semmiféle felelősséggel nem tartozik senkinek. Ez nem fenyegetés ránk nézve, hanem éppen ellenkezőleg, a legtökéletesebb biztonságot nyújtja. Nem a szenvedést, káoszt, pusztulást hozó erők kezében van a végső hatalom, a sátánéban, hanem az övében. „Tied az ország, a hatalom és a dicsőség” (Mt 6:13) – imádkozzuk a Miatyánkban is. Ez a hatalom készíti számunkra az üdvösséget is, méghozzá a világ alapjainak felvettetése előtti terve szerint (Ef 1:4-14).
Itt inkább azt a kérdést lehetne fölvetni, hogy mért engedi mégis a sátáni, bűnös, kaotikus erőket évszázadokon, évezrdeken át működni? De ezzel sem tartozik számot adni nekünk. Az csak a hitből való ráhagyatkozásunk és áldott tapasztalatainknak köszönhető, hogy ez nem okoz nekünk napi nyugtalanságot. De a végső ítélet annak az ígérete, hogy a káoszt okozó erők nem abszolútak és nem véglegesek (Jel 20:14-15). Csak az Isten által meghatározott ideig, sőt bizonyos mértékig működhetnek a jelen világkorszakban is.
Vajon örül Isten annak, hogy a gonoszt megbünteti? A Bibliában ezt nem találjuk. Isten nem akarja a bűnös halálát, hanem azt, hogy mindenki megtérjen és éljen (Ez 18:23). Bánkódik a bűnösök halálán (1Móz 6:6, Jóel 2:13). De a bűnös öröme napjainkban is az, ha árthat az igaznak. Az Úr Jézus azt mondta: „ti sírtok és jajgattok, a világ pedig örül” (Jn 16:20).
Minek örül? Annak, hogy bánthat minket? A világ gyűlölte Jézust is, és meg is ölte (Jn 15:18-25). Vajon az igazak miatt ne bánkódjon az Isten? Hagyja őket a sorsukra, ne törődjön velük? A Biblia tele van Istennek azokkal az ígéreteivel, amiket az érte szenvedők, és hozzá fohászkodók felé tett (2Móz 3:8, Zsolt 62:8, 68:20). Ő veszi védelmébe azokat, akik az Ő igazságért szenvednek. Már itt a földön is. De nem ez a végszó a történelemben, hanem az, hogy könyvek nyittatnak meg (Jel 20:11-15) és az ott megírtak alapján azt az Isten fogja kimondani. Ez fogja eldönteni valamennyiünk sorsát. A szellemi világot is beleértve.
- Hogy lehet a harag napjáról egészségesen szólni?
Aggódok magam miatt, mert nem szeretem, hogy mostanság mindig az ilyen nehéz témák foglalkoztatnak. Hosszú aktív szolgálatom ideje alatt nem volt jellemző, hogy folyton a kárhozatról és az utolsó ítéletről gondolkodjak és prédikáljak. Mivel azt tapasztalom, hogy ezzel kapcsolatban nagy a csend, muszáj valakiknek beszélni róla.
Valószínűleg erről a nem kellemes témáról csak úgy lehet egészségesen szólni, ahogy ez a kijelölt napi igék kapcsán újra és újra előkerül. A sűrítmény ellenérzést vált ki, és az igehirdető az ellenkezőjét éri el vele. Telítődik a fül, és egyszer csak elege lesz belőle a hallgatóknak. Hozzáedződnek, és többé nem jelent nekik többet, mit az, hogy ha meglátják a folyton erről prédikálót, azt gondolják magukban: „na már megint kezdi!”. Ennek pedig semmi értelme nincs. De ha manapság mégis csak ilyen tömény formában szól róla, aki szól, - lehet hogy ez csupán azért van, - mert egyébként agyonhallgatjuk.
A múltkoriban egy kedves fiatal barátommal beszélgettem, és ő kérdezett rá: hogy van ez az utolsó ítélet és a kárhozat kérdése? Aztán mikor a teljes bibliai kép elé került a Teremtőről, Megváltóról, Isten minden értelmet meghaladó szeretetéről, a golgotai keresztáldozatról, az igaz megtérésről, a megtérésre hívó szó visszautasításáról, a bűnben való makacs megmaradásról, Isten ellen való harcos alapbeállásról, - akkor azt mondta: na most már értem. De ez nem „evangélium” - mondta. Ezzel nem lehet becsábítani az Úr házába senkit.
Aztán együtt jöttünk rá, hogy dehogynem. Az evangélium az, hogy meg lehet menekülni a harag elől (Rm 2:5, 5:9). Teljes életünket oda kell adni Istennek (Rm 6:12-14). Ő elfogadja erényeinkkel és bűneinkkel egyetemben (1Jn 1:5-10). Ez az evangélium. De hát akkor mért nem szólnak a mai evangélizációk a bűn halálos kárhozatba torkolló útjáról? Miért édesgetik úgy az embereket, hogy elhallgatják ezt a másik oldalt?
Nos itt vagyunk annál a kérdésnél, hogy hogyan lehet erről beszélni? Folyamatosan mindig beszélni kellene róla, de nem többet és nem is kevesebbet, mint ahogy azt a Bibliában olvassuk. Éppen azért, hogy ne váljon végül kisiklatott témává. Hiszen az üdvösség és a kárhozat attól teljesen függetlenül készül, hogy gondolunk rá, vagy nem. Készülünk a végső számadásra vagy nem.
A hitetlen hitetlensége sosem gátolta meg Istent abban, hogy végbevigye akaratát. Bizony az igehirdetők felelőssége Ezékiel próféta óta (33. fejezet), hogy ha nem inti meg a bűnöst, az meghal a bűne miatt. De ha meginti és a bűnös nem tér meg, akkor a próféta a maga feladatát elvégezte, és legalább a maga lelkét megmentette. Fel kellene tenni a kérdést, hogy nem azért hallgat a prédikátor, mert maga is úgy él, mint akiket meg kellene intenie? Egyből visszaszólnának neki: na és? és maga? Nem állítom, nem tudhatom. A kérdés felém ugyanolyan jogos, mint bárki más felé.
Amikor Jézus sírt Jeruzsálem, felett (Lk 19:41-44) az nem egy szentimentális ömlengés volt részéről, hanem annak a fájdalma, hogy már nem lehetett segíteni Jeruzsálemen. Ezt a jézusi keserűséget nem egy vidám sztorinak kell helyrebillenteni, vagy egy ujjongó zsoltárnak (Zsolt 105:3). Hanem Jeruzsálem önkéntes vakságának kellene meggyógyulnia (Jn 9:41). Ez fedezet nélküli büszkeségük végét, keserű összetöretésüket, de megbánhatatlan megtérésüket hozhatná magával (2Kor 7:10).
A megtérésre adatott idő nem végtelen. Jézus továbbment onnan is (Jn 17:9), és feltámadása után soha többé nem találkozott azokkal, akik társaságában kemény szível ellenségévé tették magukat (Jn 10:26).
És vajon nem ugyanúgy sír-e ma az önmagától, gazdagságától tudományáról megrészegedett Európa fölött, amelyik semmi mást, csak szórakozni akar? Már nem sokan vannak a helyükön, csak a megrendült Isten. Mert a laza, könnyelmű, pénz és gyönyöréhes népet - ha meg nem tér, - nem lehet és nem szabad átmenteni az örökkévalóságba. Ez nem megdicsőíteni, hanem megvetni és elvetni való. És itt szó sincs érzelgősségről, hanem csupán sorsról. Önsors-rontásról méghozzá a még mindig Szabadító Jézus jelenlétében. Aki ugyan kezét nyújtaná, de ez a kéz átszegzett és irgalommal, de nem dollárral teljes. Ezért nem kell senkinek. Illetve nagyon keveseknek. Az elutasítás és nem az irgalom hiánya a pusztulás, a végső pusztulás oka. A dies irae megalapozója.
Az egyik legnagyobb veszély éppen a kegyelemből kapott kiválasztás gőgjéből adódhat, ami vakká tehet a kegyelmes Isten, de a felebarát, valamint a saját kegyelemre szorultsággal szemben is. Minket az elbizakodottság tesz kiállhatatlanná itt és menthetetlenné odaát. Az Úr szabadításának csalhatatlan jele éppen Jézus könnyeinek komolyan vétele lehetne, amelyek keserves „péteri” könnyeket (Lk 22:62) csal ki összetört szíveinkből. Csak erre kapjuk meg a Szentlélek vigasztaló feloldozását (2Kor 1:3-6). Jézus Jeruzsálem felett hulló és Lázár sírjánál hulló könnyei nem azonos könnyek. Itt a segíteni akaró, de tehetetlen Jézus, amott a szeretett ember törékenysége és mulandósága felett könnyezett (Jn 11:35). Ezek a könnyek nem hatálytalanítják azt, hogy Ő a feltámadás és az élet.
A Biblia szemléletmódja szerint az élet sohasem független Istentől. Hiszen Ő nem csak teremtője, hanem gondviselője, sőt egyben megváltója, üdvözítője is az embernek. Meg persze ítélőbírája is. Jn 14:1-3 jegyezte föl az Úr Jézus szavait a szentek haláláról: „Eljövök és magamhoz veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek” (Jn 14:1-6). A dies irae csak ezért reményteljes a hívőknek. Ezért reményt keltő a Krisztus ígéretére hogy: „Ímé eljövök hamar, és jutalmam velem jő!” (Jel 22:12), - Erre csak egyetlen válaszunk lehet: „Jövel Uram Jézus!” (Jel 22:20).
[1] Prohászka Ottokár: Modern pünkösd: 21. o. – Tinta Könyvkiadó Bp., 2005.
[2] Dr. Szebeni Olivér cikke a Múlt jelen, jövő baptista naptár 2011 számában: 50. o.
[3] Henri Daniel-Rops : Jézus és kora: 287. o. – Eccelsia kiadása Bp.,1987.