Az örömről
- Részletek
-
Megjelent: 2020. december 09. szerda, 14:03
Hegyi András írása
Mit várhatunk mi magamfajta öregemberek az élettől? Miben találjuk meg örömünket? Leginkább abban, hogy egész szívünkkel szeressük a csendes, békességes időket. Imádkozzunk azokért, akik még az életük delén járva feladataiktól befogottak, mint hajdan mi voltunk. Azokért is, akiknek az érdekében Isten ezeket a békességes időket fölhasználhatja arra, hogy megmentse őket üdvösségükre (1Tim 2:1-4). Mi meg fogadjuk el az Úr Jézus örökségeként a tőle származó imádságos, csendes, alázatos, szelíd nyugalmat minden egyes nap (Jn 14.27). Akik fölkeresnek, azoknak ennél fontosabbat nem adhatunk. Szeressünk mindenkit, főleg a hozzánk közelállókat, a családunk tagjait, a gyülekezetünket, sőt Magyar hazánkat is. Imádkozzunk minden emberért. Ha kell, tanuljunk még mindig, akár a kicsinyeinktől is, akiknek a lelkéről még nem fújta le a hamvasságot az élet sokféle vihara (Mt 18:1-5).
Hol van azonban ebben a mai sokféle lehetőséggel, változatos színekkel hívogató, olykor túl bonyolult világban az a szent egyszerűség, ami a régi hívőket olyan vonzóvá tette? Ők még tudták, hogy a Názáreti Jézus Krisztusnak a Golgotán kifolyt véréért a mennyi Atya megbocsátja a bűneinket. Életünk és sorsunk, még a halálunk is, és nem csak a magunké, hanem a szeretteinké is benne van az Ő szent kezében. Mindentudó jóakarata bölcsebb, irgalmassága megbízhatóbb, mint amit mi elgondolhatnánk. Ezért bízunk benne mindig, minden körülmények között. Végezzük napi munkánkat még meglévő erőnkhöz képest, ahogy Ő ezt elvárja még tőlünk. Lehetőleg ne legyünk senki terhére, viszont készüljünk az örökkévaló hazába. A többit meg bízzuk rá.
Ne gondolja azonban se idős se fiatal, hogy olyan napokban, amikor látszólag nem történik semmi: nem fúj a szél, az árvizek nem szaggatják a fák gyökereit, akkor nem is történik semmi lényeges. Ez mostani, koronavírusos időkre is érvényes. Isten gondviselése mitsem változott. Ilyenkor a fák gyökerei a mélyből csendesen küldözgetik fölfelé az életnedveket a koronába. Aztán a napfény simogatja a rügyeket. Jön a tavasz, kibomlanak a virágok, és előbb-utóbb gyümölcs is beérik. Kertünk zöldségei nem nőnek gyorsabban, ha fölfelé húzzuk őket, mert ettől csak kiszakad a gyökerük. Velünk emberekkel is valahogy így mennek a dolgaink. Minél több a megértett igazság, az életté vált Ige, a szelíd bölcsesség, a belőle következő lelki erő, a jó szó, annál tisztább a szívünk. Minél több hit születik és növekszik bennünk, annál több lesz körülöttünk is. Aztán ha mégis szelesebb idő jönne, az erős gyökereink majd megtartanak.
Milyen bölcs az Isten abban is, ahogyan elrendezte az emberek életét születéstől a halálig. Mindenki tapasztalta, hogy a kisgyermekek mohó érdeklődéssel figyelik a számukra kitárulkozó világot. Hatalmas munkát végeznek például az agyukkal, amikor megtanulják az anyanyelvüket. Szájukat igazgatják, hangokat próbálgatnak, kezük, lábuk állandóan dolgozik, izmaik erősödnek, miközben kitapogatják a gondolkodás mesterségét. Szeretnek figyelni. Eközben pedig mennyi öröm, jókedv, találékonyság jellemzi őket! Minden porcikájuk feszül, amikor meg akarnak ragadni valamit. Az élet annyi szép alkalmat kínál nekik erre. Nem állják az unalmat, az egyhangúságot. Ha nincs körülöttük senki, olykor csak maguknak gagyarásznak.
A gyerek aztán - ha hagyják, - fára mászik, sárban tapicskol, kisházat épít a szobában, szétszedi és megpróbálja megérteni a játékait. Gyökössy Endre írja valahol, hogy kisgyerekkorában a vidéki rokonoknál mindössze egy hét alatt mennyi élményben volt része. Legurult a szénakazalról, beleesett egy nagy pocsolyába, az udvaron futkározó csikó meg felrúgta. Mégis úgy emlékezett rá később, mint a legboldogabb napokra. Az örömnek bármely életkorban erkölcsjavító hatása van. A jókedvű ember szívében ritkán vernek fészket a gonosz gondolatok és indulatok. Az öröm bőkezűvé teszi az embert. Örömünkben meg akarjuk osztani azt, amink van. Az öröm megnyit előttünk egy olyan világot, amelyben otthon érezzük magunkat.
De van-e ma olyan, akinek a lelkében ott él ez a hitből, szeretetből, bizalomból fakadó csendes derűs békesség? Legalábbis bennünk, öregekben? A mennyei világ állandóságának és szépségének stabilitása. Az örök haza szép bizonyossága. Ezért aztán a bajokban is megőrizzük tisztánlátásunkat, a kísértések idején is a józanságunkat, Isten kegyelme által a lelki egyensúlyunkat. Ismerjük a bűnbánat szomorúságát és a bűnbocsánat örömét. Mások sikere láttán irigység nélkül tudunk velük örülni. Mások baján önzetlenül segítünk amennyi telik tőlünk. Mások gyászában csendes együttérzéssel osztozunk. Nem akarunk folyton a középpontban lenni, mert tudjuk, hogy az a Megváltó helye. Őrá nézünk, és ezért öntudatlanul is őrá mutatunk. Tele van a szívünk hálával azért a sok meg nem érdemelt jóért, amit hosszú életünkön át tőle kaptunk.
Nem akarunk mindig valami mást, valami újdonságot, valamit, ami eddig még nem volt. Reménységgel várjuk azt, amit Isten megígért, mert ez az örök haza már némi közelségből vár. Szeretjük a mi Urunkat, és meg akarunk maradni a közelében szívünk utolsó dobbanásáig. Ahogy a mi Megváltó Urunk gyöngéd szavával mondta: ne nyugtalankodjunk, hanem higgyünk benne, és aki őt elküldte a mennyei Atyában, mert örök hajlékot készített nekünk ott ahol Ő van (Jn 14:1-3). De Ő azt is megígérte, hogy velünk marad a világ végezetéig (Mt 28:20). Ennél tisztább és nemesebb öröm nem kell, de nem is létezik. Óvjuk és vigyázzunk rá!
Csak mi öregek (vagy akár fiatalok) ne szűkítsük le azt, hogy kinek mi jelent örömöt az életben. Egy matek példa megoldása lehet nagy öröme egy diáknak. A szülőnek meg az, hogy lám milyen ügyes a gyerekük. Az öregeknek egy fájdalommentes nap is az. Bárkinek a friss levegő. Ha megjön a jó idő egy kellemes nap. Ha összejön a család egy önfeledt beszélgetés vagy játék. Egyeseknek a rejtvényfejtés vagy a zenehallgatás pihentető. De egy jóízű ebéd, egy jó könyv, vagy egy jóízű tréfa is az. Az is, ha a hó végéig éppen kijövünk a kiszámolt pénzből. Sőt olyan prózai esemény is, ha elmúlik a fejfájásunk.
Annyiszor kerülhetünk szorongató vagy ellenkezőleg: felszabadult helyzetbe. A boldogságot nem lehet dekára mérni, vagy percekre. Mert a boldog ember általában nem is méricskél, csak egyszerűen boldog. Harkányban a jó melegvízben órák hosszat üldögéltünk a Párommal, és fogtuk egymás kezét. Boldogok voltunk, pedig ezt nem is mondtuk. Csak ne szűküljünk be, és ne akarjunk állandóan felfűtött kegyes üzemmódban élni. És főleg ne erőltessünk semmit. Még az örömöt se. Egymást se minősítsük azzal, hogy kinek mi okoz kellemes perceket, vagy mitől fáj a feje. Pedig a hit alapján az örömöt utóbb már úgyszolván elő is írták.
Nem mindig veszélytelen egy új kegyességi irány
Még az örömre serkentő se. Mert mért van ma ez az állandó nyughatatlanság még bennünk hívőkben is? Nem a levegőbe beszélek. Az egyik gyülekezetben éveken át csendes békességben éltek. Kevesen voltak, de voltak, akik a „béke szigetének” nevezték ezt a kis hívő közösséget. Aztán jöttek olyanok, akik elkezdték sürgetni: meg kellene már végre szervezni a dolgokat, mert attól minden „rendbe jönne”, és mi meg örülhetnének neki. Hisz látni kell, hogy ma mindenki így csinálja. Eddig ugyanis csak az Ige szeretetéért gyűltek össze. Aztán nekiláttak, és bizonyos ideig tartó szervezkedés után ki megsértődött, ki nem szerette az állandó feszültséget és elmaradt. Végül nem maradt senki.
A másik gyülekezetbe érkezett egy atyafi Amerikából. Semmivel nem volt megelégedve. Az éppen aktuális igehirdetőt kihívta prédikációja után az udvarra, és az kérdezte tőle: hol volt a „lélek” a beszédéből? Hisz sem tűz nem volt benne, sem öröm, és semmilyen lelki ajándékra nem buzdított. Akit feddett, a Vezérfonal szerint a soron következő textust magyarázta. A gyerekkora óta derék hívő ember, már a nagyapja is az volt. Házassága kifogástalan, gyerekeit istenfélelemben neveli, jó bizonysággal vannak róla szomszédjai, munkatársai. De ez a hazatelepült magyar szerint mind semmi. „Hol vannak az erők”? Aztán némi erőlködés és huzavona után szétszakadt ez a gyülekezet is. Az öröm vitáiba belekeseredtek. Amerikai „gyülekezetépítők” tanították nekem, hogy ha változást akarsz, kelts elégedetlenséget a gyülekezetedben. Ezzel szemben az igazság az, hogy nagyon is meg kell becsülnünk minden békességes családi vagy gyülekezeti közösséget.
Máshol a szó prózai értelmében is derekasan dolgozott az egyik gyülekezeti tag - hiszen épült az imaházuk. Aztán beteg lett. Agydaganatot állapítottak meg nála. Mindenki buzgón imádkozott érte. Egyesek a gyógyulás „biztos tudatában” Isten dicséretére is buzdítottak, hiszen a hitből fakadó ima biztosan meghallgatásra talál. Aztán sok szenvedés után az Úr mégiscsak hazavitte. Ő megpihenhetett, de akik szerint a betegnek meg kellett volna gyógyulnia, keresni kezdték azt a „hitetlent”, aki miatt imáik nem találtak meghallgatásra.
Egy „lelkes” teológust egyik kisvárosba küldték húsvéti legációs szolgálatra. Nagy meggyőződéssel hirdette, hogy Krisztus a halálával „levette rólunk az átkot”. Ezért minden betegségből meggyógyul az, aki hisz. Aki pedig nem, az „bűnben van”. Nem sokkal korábban halt meg egy fiatalasszony, aki tevékeny, tiszta szívű hívő volt. A gyülekezet még mindig gyászolta. Nem olyannak ismerték, - ahogy az ifjú szavai szerint - halála a nem rendezett bűnei miatt következett be. Nem is okoskodtak effélén, csak gyászolták. A gyülekezet egészséges lelkületű volt, nem dőlt be ennek az új tanításnak. A gyászuk mellé azonban jött még egy szomorúság: ha ilyenek lesznek a jövőben a baptista prédikátorok, azok hogyan fogják megérteni a nehézségekkel küszködőket? Amikor szóba került ez a végülis botrányba torkolló eset, a Teológia akkori igazgatója elmondta, hogy ő nevelte ezt a fiút. Nem tudja, hogy mikor és hogyan került a „magasztalában rejlő erők” hatása alá. Aztán nem sok idő múlva ennek a fiatalembernek a felesége gyereket szült, és a szüléskor lebénult. Hogy mi lett velük, nem tudom.
Meghalt az, akit én haláláig szerettem, és halálomig szeretni fogok. Isten társul adta nekem. Negyvenöt éve ismertem, negyvenhárom évet éltünk egymást megbecsülő házasságban. Aztán meglátogatott valaki, aki „vigasztalni” jött. Friss sebemet azzal akarta „gyógyítani”, hogy mint lelkipásztor és példakép, legyek „örvendező az Úrban”, most is. Megkönnyebbültem mikor elment.
Forgácsolódunk
Mennyi kegyes tanítás! Mennyi kegyes vállalkozás! Mennyi új ötlet! Mennyi új tan! Mennyiféle evangéliumi irányzat! Alig ismeri ki magát az ember! Csupa jó szándék? Csapongó fantáziák szüleményei? Állhatatlanságunk jelei? Vagy valamiféle missziói útkeresés?
Megjelentek hazánkban is a rendszerváltozás előtt és főleg utána az evangéliumi kegyesség sokféle irányzatai. Késői esősök, új-metodisták, reform-adventisták, a Hőgyes Endre utcaiak, a nyelveken szólás különféle csoportjai, a hitgyógyítók, a golgotások, a második áldásosok, a torontói áldás szorgalmazói, a hitesek, a Frankisták, a Dunaföldváriak, a zsidózók, az új-baptisták, szuper evangéliumiak...! Alig lehet számba venni ezeket a már meglévő régebbi: baptista, adventista, pünkösdista úgynevezett ébredési mozgalmak mellett. Jó, ha valaki otthont talál magának bárhol, csak ne bántsák egymást. Ez persze nem csökkenti a tanítók felelősségét (Jak 3:1, 2Pét 2:1).
De mint amikor a rég bevált és megszokott kertet kezdik a régi gazdák új tanácsadói átrendezni, ez mindig azzal kezdődik, hogy jó sok benzinszag meg kerozin került a levegőbe, míg az új növény ideér. Ezt hamar elfújja a szél. De hát mindennek ára van. Aztán ki kell kapálni az őshonost, helyet kell csinálni annak az újnak, - amihez nem is értünk, és ami nem is ide való. De ha már a kíváncsiság felkeltette érdeklődésünket, a káposzta mehet, a karalábé mehet, és a kimondhatatlan nevű Dél-Amerikai vagy Óceániai jöhetett.
Az új kegyesség ugyanilyen módon hódított a maga újdonságával és mozgalmasságával, és mi „megújulásnak” hittük. Lejöttek az igehirdetők a szószékről, fogták a mikrofont és elkezdet föl-alá járkálni. Felálltak a hívek a padokból, megmozgatták tagjaikat, kezeiket föl is emelték az ég felé. A harmóniumok kikerültek a kistermekbe. Szelíd, simogató hangjukat felváltotta elektromos orgona szokatlan hangja. A fiataloknak tetszett, azonnal ki is próbálták a dobgépet. Az öregek a fejüket csóválták. A mély igazságokat tanító lelki énekeket felváltották a gyors és egyetlen felszólító mondatot ismételgetők. Egyesek ettől boldogok lettek, mások nem.
A gyülekezet tagjai közül sokan elkezdtek máshova járni. Amit ott tapasztaltak, szívesen kipróbálták volna odahaza is. Ha nem ment, elkezdték erőltetni. Sokan ellenálltak. Viták keletkeztek, eleinte csak odahaza a családokban, aztán az imaházban is. Eleinte csak a szeretet ment rá. Mivel az igazi szeretet nem hangos, ez fel se nagyon tűnt. Amikor feltűnt, már túl messzire kerültek egymástól. Már nem értették egymást, hanem csak idegesítették. Türelmetlenek lettek. Mindenki győzködte a maga igazát, és nem illő szavakat is használt az ellentáborra. A gyerekek, akik eddig elrajzolgattak az istentiszteletek idején, mert megszokták, hogy csendben kell maradniuk, - kezdtek nyűgösek lenni. Elvesztették a biztonságérzetüket. Kiszervezték őket egy másik terembe. Végül már kevesen érezték magukénak a maguk gyülekezetét. Ami eddig egész volt, az most széttört. Oda lett a bizalom. A fiatalok álltak föl először. Kerestek maguknak más gyülekezetet a szomszéd városban vagy a másik városrészben.
Mindenki örült, hogy elszakadhatott a „régiektől”, akik már régóta hitetlenek. Ők azonban „megtisztultak”. Minden új vezető diadalnak érezte a kiszakadás döntő lépését. Megtanult maga köré gyűjteni embereket. Megtanult csoportot szervezni, mozgósítani, programozni, tanítványozni, sőt fanatizálni. Pedig ezek a hívők csak befelé fordultak és önmagukat ünnepelték. A többieket meg „sajnálták”, vagyis lenézték. Haragudtak rájuk. A haragot persze nem merték haragnak, a pletykát pletykának a gyűlölködést gyűlölködésnek nevezni. Ha egy erős egyéniség kialakít egy sajátos viselkedési módot, olykor még a szóhasználatuk is hasonlóvá válik. Mindenkinek igazodnia kell. Ha belül a lelkében nem is volna képes rá, felveszi az álarcot, mert akkor békén hagyják. De ha beleigazodik, lekerül válláról saját döntéseinek a felelőssége. Átveszi a közösség. Legalábbis így hiszik, vagy többé nem törődik vele.
De senkinek nem jutott eszébe elolvasni a Bibliából a szakadásokról szóló történeti beszámolókat (2Sám 15., 1Kir 12.). És a szakadásokra vonatkozó intelmeket komolyan venni (Tit 3:8-11). Igazságtalan lennék, ha nem látnám, hogy közben mindenütt akadtak olyanok is, akik komolyan vették az Istent és az ő törvényét. Itt is, ott is. Őket pedig Isten is komolyan veszi mindig mindenhol. Aranyat ér ma egy józan, szeretetteljes hívő. Mi pedig idősebb hívők ne ingereljünk senkit hovatartozása miatt. Próbáljunk megértők lenni mindenki felé anélkül, hogy az Ige igazságaiból engednénk. Szeressük őket és próbáljunk híddá válni anélkül, hogy ezt erőltetnénk.
Azonban kellett valami új kegyességi arculat ami más, mint ami eddig volt. Ma már alig van olyan Bibliára hivatkozó kegyes ötlet, ami eddig még ne lett volna. Egyesek Amerikába mentek, meg Argentínába, hogy kapcsolatokat építsenek, támogatókat szerezzenek. Mások Magyarországra jöttek, és megjövendölték, hogy itt lesz Európa ébredési központja. Egy év alatt idehaza százezer, néhány év alatt meg Európában több millió új hívő. A fiatalokkal kézrátétellel áldatták meg egymást. Hatalmas volt a lelkesedés. Aztán valahogy elaludt az egész. Úgy ahogy hirtelen divatba jött, mára a feledékenység jótékony homálya borult rá. Alig emlegeti őket valaki. A történelem – úgy tűnik - nem vált az élet tanítómesterévé.
Akik persze Isten keresték, Istent találták meg ott is. De nem lehet mindenkit belegyömöszölni egy jó, vagy csak jónak tartott elképzelésbe. Hacsak nem úgy, hogy előbb levágják a szárnyait. Mármint mint egy Isten alkotta Istent kereső ember szárnyait. Mert mi-minden lehet az olyan ember lelke mélyén aki Istent keresi!? És milyen színes világ egy emberi lélek! Márpedig ha Isten megszólítja, ez a színes világ életre kel. Az Ő szemében minden ember más, és mind érték. A régi szentek is így tekintettek mindenkire. Szent Ferenc nem látta az erdőt a fáktól. Számára ugyanis egy ember mindig ember volt, aki az embertömegben nem tűnik el. Mindegyiküket külön nem csak szerette, hanem tisztelte is.
Ezek a szekta jellegű csoportok azonban mindig leegyszerűsítenek. „Ha ezt meg ezt teszitek, ez meg ez lesz az eredménye”. Gyorsak, és láthatólag eredményesek és leveszik az egyének felelősségét. Nem veszik figyelembe az emberi természet bonyolultságát és ellentmondásosságát. Hogy a hit mellett mindenkiben ott van a kétely is, amely sokszor nem egyéb, mint egyfajta kontroll, ami segít megőrizni a józanságot. Az önátadásra való készség mellett ott van a távolságtartás egészséges óvatossága is, hogy ne legyünk folyton rászedettek. Az elköteleződést megelőzi a tájékozódás és a mérlegelés. Ezek a mozgalmak úgy vannak kialakítva, hogy minderre nincs idő. Olyan valaki sincs, akivel bizalommal meg lehetne osztani a felmerülő kétségeket és kérdéseket. Lehetetlenné teszi a programok pörgése, a tömegnyomás személytelensége, a vezetők elérhetetlensége. Őket körülveszi egy misztikus homály, ami bizonyos védettséget jelent számukra. Mert hát vannak a „megajándékozottak”, és ebből logikailag következik, hogy vannak a meg nem ajándékozottak. Őket számon kérik, hogy mért nem megajándékozottak? Mintha ez az ő felelősségük volna, és nem az ajándékokat adó Istené. Úgy néznek rá, mint alacsonyabb rendűre: szégyellje magát. Eszükbe se jut az Úr Jézus szava a farizeusokról, akik különbnek tekintik magukat másoknál (Mt 23:1-7).
Mára sokminden megváltozott. Eltűnt a szégyen a világból. Divat lett a dicsekvés, nincs felső határa. Aki bizonyságot tesz, csupa jó dolgot mond el arról, hogy mit tett vele Isten. De furcsa mód ennek az ellenkezője is divat. Nem szégyen, a meztelenség kint a világban, nemcsak a szó naturális értelmében, hanem valamiféle egészségtelen magamutogató kitárulkozással még az Isten házában is. Hát elhangzik sok csacska nem Isten házába való locsogás mindenféléről. Ma se rászedni, se csúsztatni, se ügyeskedni nem szégyen. Főleg, ha csupán módszernek tekintik és eredményes. Okos pszichológusok meggyőztek, hogy a szégyen blokkol, minden félelem rossz, mert árt az egészségnek. Eltűnt tehát az istenfélelem is. A szomorúság nem Istentől való, - mondták, - ennek pedig a bűnbánat látta kárát. Meg persze a szabadulás öröme is.
Pedig a Bibliában azok az emberek, akiket példaként állít elénk az Írás, a legnagyobb mélységtől a legnagyobb magasságig járták végig lelkük érzelmi skáláját. A Szentírás a Názáreti Jézuson kívül egyetlen bűntelen emberről se tud. De akiket Ő követésre méltónak ítél, azok Istent szeretők, igazságra törekvők, bűngyűlölők voltak. A bűnt önmagukban is gyűlölték. Ezért szomorodtak meg, ha ráébredtek, hogy ők is bűnösök. Nem mentegetőztek, hanem vállalták. De bánkódva is odamentek az egyetlen helyre, - a kegyelem királyi székéhez, - ahol meg lehet tisztulni (És 1:18, 1Jn 1:9). Ugyanaz az Isteni kegyelem tisztította meg valamennyit évszázadokon át. Ilyen értelemben igaz az apostoli hitvallásban a „szentek egysége”. Ez az egység nem fejeződött be a bibliai korban, hanem érvényes marad az idők végéig. A mennyben pedig nem lesznek frakciók és kegyességi irányzatok.
Mára azonban elaprózódtak a „szentek gyülekezetei”. Elsősorban az úgynevezett evangéliumi gyülekezetek. Nőtt közöttük a feszültség. Kopott az újdonság varázsa. Sokan csalódtak. Sokan kiégtek, elfordultak a hittől is. Pedig ma mindenki bátorít, szervez, programoz, tanítványoz, megújul vagy megvall. Vagyis sikeres, gyógyul, fejlődik, bizonyságot tesz, reprezentál, megosztja látását másokkal, facebookot készít... Végül azonban már azt se tudjuk, hogy kicsoda az az Isten, akiben állítólag hiszünk! Ő mit vár tőlünk emberektől? Szerinte hogyan kell a mindennapokban hívőként élni? Megbocsátani például az ellenünk vétőknek. Adni mindenkinek mindenféle számítás nélkül. Elhordozni a magunk és mások terheit, sőt bűneit is. Azt azonban mindenki tudja, hogy ők vonzóbbak a kívülvalók számára, mint bárki más.
Akkor még nem is vettük számba a jehovistákat, országszerte szaporodnak a királyság-termek. Meg a krisnásokat, a Somogyvámosi után több stupa is épült. Sőt utóbb még az is kiderült, hogy az iszlám is jelen van hazánkban. Még szerencse, hogy pillanatnyilag nem a legradikálisabb ága. Újabban meg már „szuper evangéliumi” gyülekezetről hallok, akik nem tartanak semmilyen bűnt bűnnek. Örülni kell, mert végülis mindenki üdvözül.
Az 1945-ös baptista Áhítatos könyvben olvasom a száz esztendőt megért, akkor még Munkácson élő Stumpf Jenő bácsi És 8:11-18-hoz írt magyarázatát. Sokan elidegenedtek – írja - még Júdában is Dávid házától, és az ellenséggel rokonszenveztek. Megvetették Siloah lassan folyó vizét, és idegen népek idegen szokásainak gyorsan beszerezhető dicsségére áhítoztak. Melyik oldalra álljon az Isten embere? Sokak számára az evangélium vize túl lassú. Többre becsülik a világias örömöket és a hangzatos eszmék hömpölygő áradatát. Erich Fromm szerint az örömszerzésnek egyre mohóbb és egyre reménytelenebbnek tűnő hajszolása oda vezetett, hogy a notorikusan boldogtalan emberek társadalmává váltunk. Az élvezeti cikkek piaca mellett az ideológiák, valláspótlékok egymáson túllicitálva kínálják portékájukat. Ebben a zsibvásárban lehetetlen eligazodni. Nehéz ide beilleszteni az evangéliumot.
Mintha a szakadásokat okozók - amikor olvassák a Bibliában az ide vonatkozó intelmeket (Tit 3:8-11), - továbblapoznának. Akkor is, amikor szeretetlen ítélkezésről olvasnak (Mt 7:1-5). Mintha farizeusok kizárólag mások lehetnének, sőt ők az ilyesmi ellen be lennének oltva (Mt 23.). Mintha az önvizsgálat a saját szándékokkal való szembenézés alól ők felmentést kaptak volna (Ef 5:1-14). A múltkoriban a Tv-ben láttam egyik valamikori fiatalok közt népszerű baptista hitújítót. Hajdan sok gyülekezet ifjúságát vitte magával nem sokat törődve a szüleik bánatával. Most megtörten vallott, saját gyerekei se értik. Kár volt egész életében mindig harcolni valakik ellen.
Pedig tapasztalatból tudom, hogy esténként vagy legalább esetenként jó megállni a csendes kamrában Isten színe előtt. Végiggondolni a napot: mit tettem jól, mit rosszul, mit mulasztottam? Ha igazat mondtam is, jóságból fakadt-e a szavam? Aztán a kegyelem által kisimulva térni nyugovóra. Ha Isten olyan szűkmarkú lenne a kegyelemmel, mint mi, már rég beszüntethette volna az evangélium hirdetését akár hatalmi szóval, vagy akár csak a körülmények alakításával.
A különféle kegyes új szokásokból csak egyikre akarok visszatérni: a tanítványozásra. Bevallom, hogy nem értek hozzá. Illetve a nyolcvanas évek második felében egy Bill Wagner nevű amerikai a Teológiánkon tanította néhányunknak ezt a módszert. Nagyszerű hosszú tanítványozási anyagot kaptunk tőle ajándékba.
Dombóváron nekiálltunk, hisz ott működött már egy fiatal házasok bibliaórája. A harmadik alkalommal megszólalt egyik értelmes férfi: nem lehetne ezt az iskolás módszert mellőzni? Mért kell nekünk odaadni a kitöltött lapot a mellettünk ülőnek, stb. – ettől mindig megszakad a gondolatmenet. Változtattunk. Azonnal felszabadult a légkör. Azzal kezdtünk foglalkozni ami a minket érint. Azt mondtam, hogy kapásból én nem vállalkozok arra, hogy csak valamit mondjak. „A jövő hétre utánanézek a görög meg a héber szövegben, előveszem a vonatkozó teológiai irodalmat.” Internet ekkor még nem volt. Aztán évekig csak azokkal a dolgokkal foglalkoztunk, amelyek minket érdekeltek. Egyik alkalomtól a másikig sokat tanultam azáltal is, hogy folyamatosan készültem. De történt velünk valami: érezni kezdtük egymást. A szabad légkörben mindenki az lehetett aki. Nem kellett magára erőltetni valami olyat, amit a tréning tanít, de tőlünk idegen. Ettől váltunk gyógyító közösséggé. Igaz, ez összeszedettséget igényelt mindenki részéről, és felelőtlen ábrándozások nélküli önmagunkba tekintést. Amit megértettünk, át akartuk vinni a gyakorlatba.
Egy másik ilyenfajta élményem a József utcai gyülekezetben volt. Egy édesanya kezdett a törekvők órájára járni két lányával. Panaszkodott a férjére, hogy nem nézi jó szemmel. Egyszercsak megjelent ez a férfi az egyik alkalommal. Szembe ült velem és mereven nézett egész idő alatt. És hallgatott. A végén megköszöntem neki, hogy - ma amikor annyiféle esetleg kétes vallási csoport keletkezik, - meg akar győződni arról, hogy nem kerültek-e ilyen veszélybe családja tagjai? Azon lepődtem meg, hogy következő órára is eljött. Sőt újra és újra eljött. A felesége elkezdte biztatni, hogy kérdezzen. Hát kérdezett: ha ez így van a Bibliában, akkor amaz hogy van? Türelmesen válaszolgattam. Sokszor mondtam neki, én ennyit tudok, többet nem. Sajátos következménye lett, mert az addig féltizenkettőre véget érő foglalkozások elkezdtek egy órakor véget érni. A tizennégy-tizenöt éves kamaszokat küldtem volna haza, de eszük ágában se volt elmenni. Amikor a szülőktől elnézést kértem, - ne haragudjanak már, hogy a vasárnapi ebédre nem érnek haza, ők azt válaszolták, hogy mindig nagy örömmel, sok élménnyel mennek haza.
Igaz, a bemerítés átcsúszott májusról októberre, de ott volt a bemerítkezők között ő is, aki aztán jó barátom lett. Bármikor felhívhatom, vagy ő felhívhat engem. Ha évekig nem is találkozunk, ott folytatjuk, ahol előzőleg abbahagytuk. De ez egyik se volt „tanítványozás”. Érdkelte a Biblia a résztvevőket, és ez a tény nekem szárnyakat adott.
Az egyik katechetika órán egy fiatalasszony panaszkodott, hogy nem tud fegyelmet tartani a vasárnapiiskolai csoportjában, pedig szinte szóról-szóra megtanulja az anyagot. Erre a mondatára lettem figyelmes. Elmondta, hogy egy jól kidolgozott angolból fordított leckekönyv alapján tartják az alkalmakat. Elmondtam neki, hogy mindenkitől lehet tanulni, de a másodkézből származó anyag miatt vannak fegyelmezési gondjai. Mert úgy van ez, mint amikor az édesanya megeszi a maga ebédjét, aztán megemészti, és a kisbaba azt a tejecskét szopja, ami ebből az ebédből származik. Ha nem emészti meg azt a segédanyagot amit használ, hogy sajátjává, szinte vérévé váljon, akkor szolgálata leckefelmondás-szerűvé válik. Ez pedig nem nagy öröm se neki, se a gyerekeknek. Próbálja meg a maga eszével, a maga szívével, - meg fogja látni, hogy a gyerekek szeme előbb-utóbb kikerekedik. Élvezni fogja a vasárnapi iskolát ő is, meg a gyerekek is.
Sorra szedhetnénk még néhány témát az új kegyességi irányzatból a tanítványozáson túl, a programozást, a szervezést, a mozgósítást, stb. Nem teszem. Az a baj ezekkel, hogy már nem eszközök, hanem céllá nőtték ki magukat. Nem Istentől várjuk már az éltető szót, és a hozzá való erőt, hanem ezektől a könyvektől. Csak a saját tapasztalataimról írok, nem állítom, hogy a tanítványozás vagy bármilyen segédanyag rossz. Úgy vélem azonban, hogy nem kell, hogy ezek béklyóvá váljanak, amivel megszüntetjük a saját spontaneitásunkat és a józan eszünk használatát. Még azt se kell elvárni magunktól, hogy tévedhetetlenek legyünk – Isten így is tud használni. Ha valami nem válik be, próbáljuk meg másként. Lesz olyan, ami testünkhöz áll.
A tanítás felelőssége
Az igehirdetők ma azt tekintik elsődleges feladatuknak, hogy a hallgatóik kíváncsiságát kielégítsék, aztán így valamivel megcsiklandozzák őket. Azért mennek az emberek ide-oda, hogy valami újdonságot halljanak. Noha az lenne a dolgunk, hogy Isten Igéjét hirdessük, bárhol vagyunk. Ahogy egyik régi vágású baptista prédikátor mondta: soha nem akartam más lenni, mint „az adott bibliai szakasz lábjegyzete”. Hogy megértsék azt az isteni igazságot, ami éltet engem is meg őket is. A régi prédikátorok a Vezérfonal alapján prédikáltak vasárnapról-vasárnapra. Sok olyan textussal találkoztak, amit maguktól soha nem választottak volna. Így azonban folyamatosan végigprédikálták az egész Bibliát. Nem kiragadott bibliaversek vagy kedvenc témák alapján szolgáltak. Ha ma semmi többet, csupán a Szentírás igazságait tanítanánk, bárhova mennének az emberek, ugyanazt kapnák. Ettől egészségessé válna a hitük. Előbb-utóbb ráébrednének, hogy a különféle kegyességi színt képviselő közösségek nem is vannak olyan messzire egymástól. Bármelyik evangéliumi gyülekezetben épülhet hitében bárki, megtalálhatja lelki otthonát is, - csak ne bántsuk egymást! Mindenki közelebb kerülne Jézus főpapi imájában elhangzottakhoz (Jn 17:11-23). Mint ahol erre igyekeznek, - ilyen irányba alakulnak a dolgaik.
Nem kétlem egyetlen igehirdető őszinteségét sem. Tudom, hogy nagy hatással van ránk a korszellem, meg a hallgatók elvárása. Már Spurgeon azt mondta, hogy sokan csak azt várják, hogy mondj valami érdekeset, te pedig Isten Igéjének hirdetésére esküdtél fel, - amelyben ítéletek is vannak. De micsoda iszonyat lehet annak, aki egyszer majd rádöbben, hogy rászedték. Elvették azt a szenvedését, ami igaz emberré faraghatta volna. Kiénekelték a kellemes fülbemászó dalokkal az éles tiszta isteni hangot a füléből. Azzal a mázgával, amit evangéliumnak neveztek, elvették az étvágyát a szentségtől. Eltörték a gerincét az állandó jóérzés erőltetésével. Becsapták. Ma egyáltalán érvényben vannak-e még az Úr Jézus etikai tanításai vagy a szeretet-parancsa? Vagy felváltotta ezt nálunk is a kegyes és radikális „liberális tolerancia”? Mi is megtanultuk a korrekt beszédet. Kerüljük a kényes területeket, főleg ha mi magunk, vagy a körünkből valaki érintett. A régebbi evangéliumi közösségekből kiszakadtak vagy kitagadottak közül még azok jártak a legjobban, akik betagolódtak egy klasszikus protestáns, vagy akár római katolikus közösségbe. Ők nem vesztették el sem a fejüket, sem a hitüket, legtöbbször még a gyermekeiket sem.
De milyennek látja mindezt a gyülekezet Ura? Ő örvendezik-e mindennek, vagy inkább szomorú? Vagy ez számít a legkevésbé? Meg se fordul a fejünkben? Vajon a minden hívőt a Krisztussal egységbe hozó Szentlélek munkája ez, vagy csupán valamiféle emberi nagyzásból fakadó rombolás? A világ számára hiteltelenné, egymás számára elviselhetetlenné válunk (Gal 5:15). Kit rettent ma vissza Jézusnak a botránkozást okozóra vonatkozó intelme? „Jobb annak, ha malomkövet kötnek a nyakába és a tenger mélyére vetik” (Mt 18:1-10). És egyáltalán vannak-e még olyan kicsinyek, akiket óvni kell, sőt ha eltévedtek, el is kell menni utánuk, és a vállunkra venni őket (Mt 18:11-14)?
Nem íróasztal mellett született ügyről van tehát szó. Ha nem említettem volna konkrétumokat, annak tűnhetne. Nem akarok én senkit bántani, de volt már vidám vasárnap, szent nevetés, ütemes taps, szent tánc, hanyatt esés, szenzációs gyógyító összejövetel, és szuper evangélium. Minden ami szép és jó, vagy legalábbis annak tűnik. „Dicsőítő teológia”..., „Magasztalásban rejlő erő”, stb. Meg, mint mikor Jézus győzött a kereszten: „megtörte az átkot”. Csak hinni kell, és a hívő mindig problémamentes és örvendezhet. Akinek baja van, az meg „bűnben van!” Hisz meg van írva: „Örüljetek az Úrban mindenkor! Ismét mondom örüljetek!” (Fil 4:4).
Kiragadott igékből csak torzók keletkezhetnek
Akkor hát hogy is van ez? Az Úr Jézus az ő Golgotai kereszthalála előtt így nyilatkozott: „szomorú az én lelkem mindhalálig” (Mt 26:38). Az apostol meg azt tanítja: „Teljes örömnek tartsátok, ha különféle kísértésekbe estek” (Jak 1:2). Aztán máshol: „Bizony mondom nektek, hogy sírni és jajgatni fogtok, a világ pedig örül” (Jn 16:20). Akkor most melyik? Örüljünk, vagy sírjunk? A hívőknek minden helyzet a körülményektől függetlenül örömre ad okot? Vagy az öröm fogja meghozni a körülmények jobbra fordulását? Egy ilyen közösségbe kerülve, és annak elvárásához alkalmazkodó szándék kialakíthat egy sajtos önjáró belső kontrollt. Eléggé örülök-e már, hogy a közösség elvárásának megfeleljek? Félek, hogy nem vagyok képes eléggé örülni, és ez bosszant. Bosszúságomban elkezdek jobban örülni, hogy visszanyerjem a közösség megbecsülését. A fárasztó körbejárás többnyire öntudatlan, de egészen biztos, hogy megszünteti a természetességet és a spontaneitást.
Észre se vesszük, hogy mennyire hozzászoktunk a szövegösszefüggésből kiragadott bibliaversek idézgetéséhez, - meg az önszuggesztióhoz. Egyfajta egyoldalúsághoz. És főleg ahhoz, hogy közben kivettük magát a parancsnokságot is a Mindenható Isten kezéből. Elvárjuk, hogy nekünk mindig teljesítse minden kérésünket. Miközben mi lemaradásban vagyunk az Úr törvényének, Jézus parancsainak, az apostolok tanításának teljesítésével. Ez a helyzet bűnbánatra indíthatna, ami viszont megsebezné önérzetünket. De végre gyógyíthatóvá válnánk.
A Biblia azt tanítja, hogy ideje van az örömnek, ideje a bánatnak, ideje a sírásnak, ideje a nevetésnek, ideje a hallgatásnak ideje a beszédnek (Préd 3:1-8). Azok, akik megírják a magasztalásból fakadó csodatörténeteiket, bizonyára felveszik az érte járó tiszteletdíjat, és nem törődnek azokkal az egyszerűekkel, akiknél ezek a csodák elmaradnak. Azonban lelkiismeret furdalásuk támad, ugyan mi baj velük, hogy náluk a betegség, a pénzhiány, a gyász magasztalással való megszüntetése elmarad. Minden könnyelmű ígéretnek, amelynek sem a Bibliában, sem a gyakorlati életben nincs fedezete: nem más, mint hazugság. A Biblia azt tanítja, hogy Isten jobban jelen van a terhet hordozók, mint a terhektől menekülők között. Inkább közösséget vállal a kicsikkel, mint a nagyokkal. Az Úr Jézus mikor szolgálatra hív, olyan cselekedetekről beszél, amit bárki megtehet, ami azonban Isten előtt nagyon is kedves. Egy pohár vizet bárki adhat a másiknak. Időt vagy érdeklődést, jó szót, együttérzést. Örülni a másik örömével mindenki tud. Meg szomorkodni az ő szomorúságával. Ezek a kis dolgok építik az Isten országát. A csodák ritkák voltak még a biblia korban is.
Azonnal egyszerűvé válnak a dolgaink, ha néhány egészséges döntést hozunk sajátmagunkra nézve. Nem akarunk Isten Igéjével játszadozni, összefüggésükből kiragadott bibliaversekkel operálni! Engedelmeskedni akarunk annak, ami meg van írva! Folyamatosan, naponta élni akarunk a Biblia igazságaival, méghozzá imádkozó szívvel. Olyan módon, hogy annak mértéke alá helyezzük sajátmagunkat. Kérjük Isten Szentlelkét, hogy segítsen ebben. Hitünket nem tesszük függővé attól, hogy éppen mi van velünk. Ha nyugodt, csendes, békés mindennapjaink vannak, azt Isten ajándékának tekintjük. De ha terheket hordozunk, ha nem sikerülnek a dolgaink, ha betegek vagyunk, vagy bármi olyan történik velünk, ami semmi okot nem ad az örömre, az erkölcsi normákat, Istenbe vetett hitünket akkor sem a körülményeinkhez, hanem Isten jól megértett Igéjéhez igazítjuk. Sem a világ által diktált divatos szellemi áramlatoknak, sem saját magunk bűnös ösztöneinek nem engedünk. Ha gyengének érezzük magunkat, ez sem jelent felmentést. Vannak testvéreink, akik segítnek abban hogy megerősödjünk. De Isten a mi mennyei Atyánk, mindig nyitott imáink meghallgatására. Tudjuk, hogy Ő cselekszik értünk, amikor Ő jónak látja. Tiszteletben tartjuk, ha Ő bajokkal is meglátogat, megpróbál, nevel, mert bízunk benne, hogy Ő jobban tudja, hogy mi válik javunkra. Elvetünk imádkozásainkból, hitünkből, kéréseinkből mindenféle erőszakoskodást, mert tudjuk, hogy mi kicsik, bűnre hajló természetűek vagyunk. Isten, akihez imádkozunk, Ő mindent tud, igaz és minket szerető felséges mennyei Atyánk. Nem szabad sem tiszteletlenül közeledni hozzá, sem kioktatni Őt.
Az öröm pedig nem cél, hanem csak van. Vagy nincs. Az asztalos nem azért készít asztalokat, hogy örüljön, hanem azért, hogy köré üljenek az emberek. De a jól végzett munkával együtt jár az öröme. Meg persze a fáradtsága is. A kertész azért ültet, kapál, gyomlál, hogy egészséges étel kerüljön az asztalra. Valószínűleg elfárad, de nem csak a bevétel, hanem a kert szépsége, a sokféle egészséges zöldség növekedésének látványa először az ő öröme. Ilyen értelemben akik az örömöt hajszolják alkohollal, narkóval, egyéb módon, általában csupán az élet hajótöröttjeivé válnak. Pont azt az örömöt vesztik el, amit céllá tettek.
Azonban soha egyik munka se önző. Az asztalos nem magának készíti az asztalokat, a kertész elsősorban nem a maga számára ültet. Munkájuk gyümölcsét sokan élvezik. Mint ahogy a lelkipásztor sem magának prédikál (csupán). Azért ment a Teológiára, mert valamennyiünknek szüksége van nem csak kenyérre, hanem Isten élő Igéjére. Míg a többiek szakmájukat tanulták és művelik, ő helyettük, pontosabban számukra (is) Isten Igéjéből az örök értékekbe mélyedt el, hogy megterüljön az Ige asztala mindenkinek. Számára nem csak az öröm, ha érdeklődéssel hallgatják a prédikációját, hanem az még inkább, ha Isten Igéjének hatására családok problémái oldódnak meg, a terheket hordozók erősödnek meg, a fiatalok tiszták maradnak. Isten országa így épül.
Különös, hogy régebben - amikor még sokkal szegényebbek voltunk, - nem volt központi kérdés a hívők között az öröm. Ahol ez szinte paradigmaszerűvé vált, vagy legalábbis elvárássá, az a gazdagabb nemzetek főleg karizmatikus jellegű közösségei. Igaz, hogy felhívásként találkozunk vele főleg Pál leveleiben (Fil 1:18, 2:17-18, 4:4). Akkor ezek a felhívások nem igazak? De igen, csak nem lehet őket abszolutizálni. Az Ószövetségben százalékarányát tekintve kevésszer, és az Úr Jézusnál is főleg sajátos megközelítés keretében: ha üldöznek, ha mindenféle gonosz hazugságot mondnak rólatok, - örüljetek mert nevetek fel van írva a mennyben (Mt 5:11-12). Mi úgy látjuk, hogy az üldözés meg az öröm kizárják egymást. Az Úr Jézus pedig egységben. Ez nem a mennyei világ aláhajlása.
Hogy is van ez kint a világban?
Az öröm-elvárás ott az egészséghez, gazdagsághoz, sikerességhez illeszkedik. Célnak tekintik az emberek a boldogságot. Legyen meg mindenük, ne legyenek gondjaik, becsüljék meg őket, szeressék, értékeljék a munkájukat, legyen idejük és módjuk a szórakozásra is, hiszen ezek hozzák magukkal a boldogságot. Pedig a jóléti társadalmakban, ahol az anyagi biztonság adott, az unalom ellen a legkülönfélébb programokat kínálják, mégis ott a legtöbb elégedetlen ember, a depressziós, az összeférhetetlen. Társadalmi szinten ezek a legdekadensebb részei a világnak. Kiürültek a templomok meg a bibliaköri termek. Aztán plázává alakítják, vagy mecsetté. A kipárnázott nyugati kereszténység rég leszokott a rendről, az önfegyelemről, az Isten szavának komolyan vételéről. Varga Domokos írja valakiről: „már elég gazdag ahhoz, hogy gonosz legyen.” Az egyik főzicskézős műsorban egy idősebb tihanyi asszony gyerekkoráról mondta el, hogy akkor szegénység volt, de minden jó volt, mert az emberek szerették egymást. Most már jönnek a turisták, anyagi gondok nincsenek, mégse boldog senki, mert az emberek irigyek egymásra. Mindenkinek hiányzik valami. Kellett tehát valami új és érdekes a gazdag evangéliumi keresztények számára is. Jöttek hát a különféle érdekesebbnél érdekesebb idegen tanítások (1Tim 4:1-3).
Miután az ember elszakadt a Teremtőjétől, nem folytathatja valami nullponton. Nem teheti, mert ez az elszakadás ellenségességbe, haragba, Isten útjainak leblamálásába fut bele. Ezenközben születtek az új világi eszmék (vagy téveszmék): a haladás, az újabb és újabb technikai forradalmak, a globális gazdaság, az általános jólét, az élet kínálta lehetőségek habzsolása, a tudományban is a végtelen. Nincs plafon. Nincs olyan pont, amelynél ne lehetne feljebb. Az ember átlépte - vagy átlépni véli – saját korlátait: az idő, a távolság, az erkölcs korlátait. És a siker, az élmények, az új ízek sodornak. A világ egyik pontján megtermelt javak átkerülnek a másikra. Meg persze a kártevők is. Az addig soha nem remélt gyönyörűségeket, ha valakinek van pénze, bármikor megveheti.
Pedig talpunk alatt a teremtett világ sokféle szépsége. Itt is úgy süt a nap, úgy nyílnak a virágok, mint a világon bárhol máshol. Egy hűvös reggel madárdalú csendje többet kínál minden lehetetlen és hajszolt vágyakkal teli programnál. Fekete István úgy ír a nádbugák suttogásáról, hogy szinte halljuk. Egy levél hintázó földre hullásáról, hogy szinte látjuk. Úgy mutatja be Vukot a rókát, Kelét a gólyát, hogy velük izgulunk amikor vadászatára indulnak. Pedig negyven éves koráig gazdatiszt volt Ajkán. Éjjelente írt tintába mártogatott tollal, de csak igazat írt, méghozzá szeretettel. Mert egyszerű, tiszta és erős lelkű volt. De az erdő és a rét csak azokhoz szól, akik szeretik. Csak azok szeretik, akik ismerik. Csak azok ismerik, aki megállnak, vagy leülnek egy fa alá. Nem sietnek. De a rétről sietni? – nincs miért.
Éveken át bizonygatták idehaza is, hogy a komoly zene már a huszadik századra meghalt. Statisztikákat lobogtattak, hogy a lakosság milyen kis százalékát érdekli. A fiatalok a rockon nőnek föl, ezt szeretik és nem érdekli őket ez a poros régi műfaj: Bach meg Kodály. Erre a vélt igazságra állt át sok gyülekezet ifjúsága is. Nem szerették az énekkart meg a Hit Hangjait. Aztán egyszercsak berobbant a „Virtuózok” sikere a Duna televízióban! Tehetségesnél tehetségesebb egészséges lelkű fiatalok, sőt gyerekek bizonyítják ennek az ellenkedőjét.
Sokan a pihenésüket se tudják máshol elképzelni, csak ott, ahol az sokba kerül. Ami ingyen van, az nem számít. Igaz sokminden van, amit úgyse lehet elérni, de legalább bosszankodhatunk. Ez sok esetben a „lelki” örömökkel is így van. Az egyszerű, biblikus közösség nem elég jó, mert ott nem történik semmi (érdekes). Istentől a mindennapi munkához kapott lelki erő már nem számít. Csak ha valami különleges, vagy valami világhírességhez köthető. Hiába szól a figyelmeztetés: a talaj termőképessége se végtelen. A lelki igazságoké se. A levegő, a vizek, már az óceánok vize is szennyezett. A világűr is szennyezett. Hittük is, nem is. Alapjába nem változott semmi. A reklám győzött. A reklám nagyúr. Nagy a bevétel. Hát hajrá! Igaz, a végtelenség vágya bennünk csupán elégedetlenséget szült. Már nem sokba vettük a hazait, amiért atyáink hálát adtak Istennek. Se a napfényt, se a mindennapi kenyeret. Más kellett: dinnye karácsonykor, avokadó, ananász, rafinált mediterrán konyha, stb. Meg sok-sok lelki nyalánkság is.
Pedig semmi se, - az élet maga sem végtelen. A lehetőségei se. Maga az ember a tudományával se. Csak Isten az. És egyedül Ő adhatja meg a végtelen, vagyis örök életet nekünk embereknek. De ennek rendje van. Azonban az nem tőlünk, hanem Tőle függ. Tudomásunkra is hozta ezt a Rendet az Ő Igéje által. Fiában az Úr Jézus Krisztusban a megtestesült Igében is. Ehhez járul az általa ígért öröm is. Csodálkozok azon, hogy olykor derék öreg hívők, akik korábban elégedettek voltak mindennapi munkájuk nyomán az életükkel, mára hogy felbuzdultak a sok lelki újdonság láttán. Eltűnt belőlük a csendes, biztonságot sugárzó békés lélek, és felcsaptak az újdonság prófétáinak. Pillanatnyilag lehet, hogy népszerűségük a jutalma. És azután?
Mert ha céllá torzul ez az öröm-elvárás, akkor leépülnek az egészséges gátlások, és önzővé, hajszolttá, nyugtalanná válnak még a hívők is. Ők is állandó kielégületlenséggel küszködnek. Másoktól várják, hogy a (legtöbbször jogtalan) igényeiket kielégítsék. Mivel ez ma valahogy benne van a levegőben, ilyen a kor hangulata, alig tudják sokan, hogy egyáltalán mi a bajuk? Ha egyszer ez a szüntelen futkosás az örömök után cél, - hát akkor mért nem válik valóra? De hát, ha kikopott a jól végzett munka utáni természetes öröm..., a megpihenés öröme! A „nincs” után a kevésnek is kijáró hála. Az öröm-hajsza komikus következménye az a sok napi gyötrődés, mindenki úgy érzi, nem kapja meg azt, ami pedig megilletné. Ebből viták, feszültségek keletkeznek. Vagy csak lenyelt keserűségek, elfojtott indulatok. Egyszóval örömtelenség.
Alig van olyan kiegyensúlyozott lelkű ember, aki még tudja, hogy a bánat, a kudarc, az erőfeszítés, a kitartás, a lemondás, az önmérséklet egyszerűen vele jár az élettel. Az önfegyelem pedig mindeközben magától értetődő követelmény. Mivel a jóléti társadalmakban kicsi kortól fogva megkapnak mindent. A szülők lesik és kiszolgálják már az éppen csak totyogócskák minden óhaját. Mert ha nem, akkor azok toporzékolnak. A szülők pedig nem vállalják hogy ennek útját állják. Kitérnek a neveléssel járó józan konfliktusok elől. A vágyakat aztán később nehéz kordában tartani. Mennyi potenciális ellenségeskedésnek, elégedetlenségnek ágyaznak meg! Nemigen gondolnak erre. Mivel van miből, kielégítik a jogtalan vágyakat is. Méghozzá azonnal. Mindenkinek tűrhetetlen várni, a szülőknek is. Nincs szomorúbb, mint az a gyerek, akit kicsi korától kezdve mindennel agyontömnek, játékkal, ruhával, édességgel, pénzzel. Később már csak drága luxuscikkekre vágyik. És ha az se elég, akkor kiég, vagy elzüllik. Ha viszont semmijük se volna, ez a felfokozott igény magától elmúlna. Később a várakozás utáni vágyak beteljesedése viszont fokozottabb örömöt jelenthetne, - méghozzá az is mintegy magától. A viszonylagos gazdagságtól az emberi kapcsolatok is könnyen számítóvá, anyagiassá válnak, sőt akár el is durvulhatnak.
Mivel olykor már a szülők sem ismerik azokat a finoman, türelmesen, gyengéden bontakozó érzelmeket: hogy igaz és tiszta örömöt okoz a napfény, az eső után a harapni valóan tiszta a levegő, egy lepke szárnyának gyönyörűsége, és hogy a tücsök hangjától is megnyugszunk. Mikor ezeket a sorokat írom, a madáretetőmön nagy a forgalom. A cinkék kikapnak egy-egy napraforgószemet és az ágakra repülve törögetik. A verebek és a vörösbegyek bent szedegetnek. De ha megjelenik egy meggyvágó csapat, azonnal átadják a helyet.
Tudatosan kell törekednünk arra, hogy kivonjuk magunkat mindenféle fals elvárás alól. Használjuk tehát a józan eszünket. Ráérezhetünk arra, hogy micsoda jó íze van egy egyszerű mindennapi ételnek. Egy csendes jó szónak, amit kimondunk vagy meghallunk. Ha benne vagyunk mennyei Atyánk kezében, tesszük a dolgunkat felszabadultan, az már magában tiszta öröm. Vállaljuk saját sorsunkat és felelősségünket. Megtesszük amit megtehetünk magunkért és másokért, és a többit rábízzuk a mi kegyelmes mennyei Atyánkra. Ahhoz, hogy boldognak érezzük magunkat, elég annak a mosolya, akit szeretünk. Sőt olykor még a fáradt, megtört tekintete is, mert ilyenkor is megfoghatjuk a kezét. Eszünkbe se jut, hogy micsoda öröm ez. Pedig az. Ha adhatjuk, ha kapjuk. Az emberi szív kijátszhatatlan. Nem kell hozzá még szakkönyv se.
A hit realitása
Olykor a legnagyobb örömök a legnagyobb fájdalmakból születnek. Feledhetetlenné válik egy sújtott pillanatban kapott biztató szó. Egy nehéz helyzetben kapott segítség. Magamon figyeltem meg, ha elfogott a bosszúság, vagy amikor észrevettem, hogy depresszió fenyeget (annakidején csak rosszkedvnek neveztük), - de eszembe jutott valamelyik öregasszony a gyülekezetből, akinek össze lehetne vágni a tűzifáját, fel lehetne ásni a kertjét, vagy csak úgy leülni és beszélgetni vele, - ahogy ma mondják: beindult a boldogság hormon csak úgy magától. Semmiféle felszólítás nem kellett arra, hogy „örüljek az Úrban”. Ráadásul ez a folyamat legtöbbször még tudatos se volt.
Fiatal koromban meg még nem volt ez központi kérdés. Sokkal inkább az, hogy a Biblia azt tanítja, hogy ha valaki tudna jót tenni, de nem teszi, bűne az annak (Jak 4:17). Ma már világosan látom, hogy ez éppen az ellenkezője annak, hogy nekem legyen valamilyen elvárásom. Akkoriban sokkal hangsúlyosabb volt, hogy kerüljük a bűnt, és sokkal természetesebb az ebből fakadó öröm.
Jób meg Dávid nem ismerték azt a pszichológiai kettős csavart, hogy bajban vagyok, de ha belekezdek Isten magasztalásába, - hisz a magasztalásban erő van, -akkor örülni fogok. Az emberi pszüché azonban becsaphatatlan. Tehát a tudat alá kényszerített szorongásra hiába ölti fel valaki a vidámság maszkját, ez nem hoz szívből fakadó örömöt, csak torz vigyor lesz belőle. A bibliai régiek őszinték voltak félelmeikkel, bosszúságaikkal, megbántottságukkal együtt. De ismerték a felszabadulás örömét is (Zsolt 126.). Nem kellett megjátszani, vagy valamilyen elvárásnak megfelelően kicsiholni magukból. Tele van panasszal meg hálával a Zsoltárok könyve, sőt a bölcsességirodalom (Zsolt 130:1-8, 47:1-10, Péld 16:1-9, Préd 9:7-10). Mert az élet már csak olyan, hogy van benne ez is, meg az is. Az Igazság Lelke viszont nem tűr semmilyen hamiskodást. Nincs is szüksége rá, mert Ő a Vigasztalás Lelke is, aki megvigasztal kétségbe esetteket, sőt gyászolókat is (2Kor 1:3-10). A vele valódi párbeszéd belső találkozás amely sokszor hosszú hallgatásba megy át. Ez azonban százszor többet ét, mint a szavak túláradása. A csendben visszhangoznak a beszélgetés során elhangzó szavak.
Olyan ez az örömködő módszer, mintha az árvizet puskalövéssel akarnák megállítani. A betegséget varázsige ráolvasásával gyógyítani. A kereszt felvétele ellen valamilyen csodával lehetne tiltakozni. „Szállj le a keresztről, és majd hiszünk neked!” – mondják Jézusnak is (Mt 27:42). Jézus nem szállt le, de ha leszállt volna se hittek volna.
Aztán ha bűnről van szó, mint ami az öröm útjában áll, akkor pedig mindig csak a más bűnéről lehet szó. Jób barátai is így „tudták”. Ahol tényleg bűnbánatot kéne tartani, ott nem befelé, hanem körülnéznek. Önmagukon kívül mindig találnak másokat. Mondogatják egymásról, amit a zsidók a vakon születettnek meg Pilátusnak: „Mi tudjuk, hogy ez az ember bűnös. Ha ez nem volna bűnös, nem adtuk volna a kezedbe” (Jn 9:29, 18:31). Ahol együtt kellene érezni egy bűnössel, ott kárörvendeznek.
Dávid és Jób nem hárfázott amikor bajban voltak. Szembe néztek a bajjal és imádkoztak. Azzal adtak dicsőséget Istennek, hogy elfogadták az Ő kezéből azt is, ami nehéz. Pál apostol nem adott hálát a töviseiért, hanem azt kérte Istentől, hogy vegye el. Amikor viszont megértette, hogy ez nem fog bekövetkezni, - méghozzá Isten akaratából, - akkor elfogadta, hogy így marad (2Kor 12:1-10). Tudta, hogy elég erőt ad neki is a kegyelem. Amikor saját nyomorúságáról, vereségeiről, tűréséről vall, nem keserű a lelke, hanem ezt elhívatásával együtt járó kiváltságnak tekinti (2Kor 6:1-10). Olvasót is a Krisztus-követéssel járó próbák elviselésére bátorítja. Jézus nem akart olyan hívőket, akik csak akkor bíznak benne, ha le lehet szállni a keresztjükről és meg lehet szökni. Ha veszély fenyegeti az öröm-igényüket, akkor elpárolognak.
Nem kétlem az ilyen hit olykor naiv őszinteségét. Bár akik gerjesztik, ezt nehéz feltételezni róluk. Mert a hitharcot megkerülni - annak aki elszánta magát Krisztus követésére, - nem lehet. Olykor még az áldozattá válást se. Azt meg végképp nem, hogy a próbák tüze által megtisztuljunk. Hiszen azt akarja Isten, hogy az Ő szentségében részesüljünk (Zsid 12:4-11). Ez viszont azzal jár, hogy bizonyos örömöket nem szeretünk. Elzárkózunk, sőt megszomorodunk tőlük. Nem csupán a világi örömökre gondolok, hanem amikor a komfortérzésem miatt el akarok zárkóznom attól a tűztől, amit Isten tisztulásomra rendelt. De különös, hogy soha nem a könnyebbik út válik vonzóvá, mint missziós tényező, hanem mindig a mártírok útja. Az Igazság Lelke elzárkózik minden hamisságtól. Amennyiben bennünk él, nem visz rá a lélek semmire, ami nem igaz. Csak az a Lélek tart meg minket az úton.
Milyen megható egységben mutatkozik ez meg a zsoltárokban, Jób történetében, és főleg Jézus keresztjében. Ő nem dicséretet énekelt a Gecsemáné kertben meg a kereszten, hanem vért verejtékezett, és így is vállalta a halált, a bűneink büntetését. De föl is támadt. Mindent a maga idejében, vagyis az Atya eleve elvégzése szerint (2Tim 2:8-13). Nem kitérni akart a megváltást hozó áldozat elől, hanem kitartani benne. A megváltás tehát nem illúzió, hanem véres valóság. A Krisztus követése is az.
A sátán által kecsegtető „olyanok lesztek mint az Isten” (1Móz 3:5) - veszélyesen közel van ahhoz, hogy Krisztus követőjeként „Isten fiainak mondanak” (Mt 5:45). Csak az egyiket a sátán mondta az Édenben az embernek, a másikat Jézus azoknak, akik áldják az őket átkozókat. Az ember istenkedése azt jelenti, hogy mi jobban tudjuk az Istennél is, hogy mi válik a javunkra. Jézus minősítése viszont az, hogy ha szavát követjük és ez szenvedéssel jár, - akkor is tudhatjuk, hogy övéi vagyunk. Az egyik magasztalja Istent csupán azért, mert Ő az aki, a másik a magasztalással el akar érni valamit.
Ábrahám nem hősies hittel vitte a fiát, hogy feláldozza, hanem kétségek között, megrendülve, de vitte. Ő is ember volt, sőt remélhette még is a jó véget (Zsid 11:19). De ha nem így lett volna, az sem változtatott volna azon, hogy vigye. Vitte, mert Isten ezt kérte tőle. Ezenközben nem volt tilos az ő szívének, hogy fájjon. Jób panaszkodott, sőt pörölt Istennel, mint sokszor Dávid is. De szerették Istent a halált várva nyomorultan is (Jób 19:25-27, Zsolt 40:3). Mint ahogy Jézus tisztelte az Atyát a kereszten is. „Atyám mért hagytál el engem? – de aztán amikor kilehelte a lelkét, az Ő kezébe tette. A hit tudja azt, hogy akkor is legjobbat teszi Isten, ha nem értjük.
A hit segít
A hívő se tudja, hogy mért a sok szenvedés, - de nem tud másmilyen lenni: követi Istenét minden áron. Ábrahám követte Isten parancsát minden áron. Akkor is, amikor fiának feláldozását kérte. Ez a minden áron Istenre tekintés, ez a hit. Nem a hálaadás gyümölcsébe vetett hit, hanem ha a szabadítást nem tenné is (Dán 3:18), - akkor is övé a dicsőség és a hatalom. A próféták vagy a zsoltárírók, a bölcsek könyvein sokszor átsüt a keserűség, a reménytelenség és a panasz (Zsolt 42.-43.). Ráadásul mintha Isten igazolásával se találkoznának (Zsolt 73.). Jeremiást meg is inti Isten, hogy térjen meg, ha továbbra is próféta akar maradni. (Jer 15:19-21). Az apostoloknak is meg kellett érni a zúgolódás nélküli szenvedésre (1Pét 4:1-6, Jak 5:9-11). De azzal magasztalták Istent, hogy minden áron hűségesek maradtak hozzá. Hitük mégsem hősies hit volt, hanem csak hit, jelző nélkül. Nem a végkimenetel határozta meg a hitüket, hanem az az Isten, akiben hittek. Hihetünk mi abban, amit Isten nem ígért meg, de ennek nincs semmi értelme.
Itt nem üzletről van szó: én dicsőítelek, és te megszabadítasz, mint a sátán állította Istennek Jóbbal kapcsolatban (Jób 1:9-12). Persze, hogy szeret, mert megáldod. Amikor aztán minden megváltozott, Jób nem magasztalással volt tele, hanem panasszal. Mert ők se szentnek születtek. Nem is maguk hősiessége juttatja el őket arra, hanem Isten. Sokszor a legnagyobb nyomorúságokon át.
A hepy élet varázsa
De ha összevetjük azt a könnyedséget ami a dicsőcsopik sajátossága, és az odaszenteltek komolyságát, azonnal érezhetjük, hogy itt merőben két különböző dologról van szó. Az egyik színpad-ízű, a másik élet-ízű. Vájt fülű hívők várják a szenzációsabbnál szenzációsabb kimenetelű bizonyságtételeket. Hol találni kiadót, amely finanszírozná a hepy-end nélküli történeteket, - amikor magad is hepy-endre vágysz? De Isten nem üzleti, hanem gyermeki viszonyt akar. Régebben a hívők amikor megtértek, tudták, hogy mit vállalnak: harcot, keresztutat, szenvedést. És persze a jó lelkiismeret tiszta örömét. Ma a hívők áramlanak egyik „ébredési mozgalomtól” (ígéretes furcsaságtól) a másikig. De hiányzik belőlük a végsőkig kitartó elkötelezés biztonsága. Pedig valójában ezt keresik. Ezt azonban csak Isten adhatja meg.
A zsidóság és a kereszténység legrosszabb időszakai mindig azok voltak, amikor a kényelmet, a jólétet, a sikereket összetévesztették az Isten áldásával. Senki sem szereti, hogy „kívül harc, bent félelem”. A mártírok is jobban szerették a békés időket. Ilyenkor szorgalmasan tanulták a Bibliát. Aztán ha üldözés, nyomorúság következett, nem lepődtek meg. Elfogadták Isten kezéből azt is.
Az öröm csak akkor érték, ha Isten adja. Önmagában nem. Isten kezéből bármi jön, érték. A szomorúság, a betegség, a szegénység, a hátratétel, a tragédia, mind érték, - ha Istentől jön. Még a halál is. De ha az öröm úgy jelenik meg, mint abszolút érték, – akkor föltétlenül el fogunk tévedni. Ez meg fogja szűrni életünk minden területét, és ha valami Isten megtisztító munkája lenne bennünk, attól el fog menni a kedvünk. Úgy fogunk eltávolodni Istentől, hogy azt hisszük, minden rendben van. Pedig a kényelemszeretet soha nem kegyelmi állapot.
Épp ez a vírusos időszak mutatja meg, hogy se józan elgondolkodásról, se erkölcsi változásról, se megtérésről szó sincs. Az idegesíti az embereket, hogy nem élhetnek úgy, mint eddig. Jön a karácsony, és mi lesz az üzlettel? Úgy tűnik, hogy Isten figyelmeztetése – hiszen tudta és engedélye nélkül semmi sem történhet, - süket fülekre talált. Lázadnak az emberek még a józan szabályok ellen is.
A rövidlejáratú kegyes is azt szeretné, hogy mindent megkapjon az élettől, kényelmet, élményt, elismertséget, és hozzá jöjjön az a bizonyos mennyei öröm is. Az újdonságot kínáló szektaprédikátor felvállalja, hogy különleges tanításával és képességével hozzásegítse vágya teljesedéséhez. A svájci családterapeuta Paul Tournier írja, hogy sokan azzal jönnek hozzá, hogy egy módszerrel, egy eljárással, ha kell, egy trükkel – amelyről azt gondolják, hogy annak mestere vagyok – megoldjam egészségi, lelki vagy családi problémájukat. Nekem meg nagy kísértés, hogy mennyire szeretném tálcán felkínálni az ilyen megoldást. De amíg ez az elvárás és csodadoktor páncélja le nem kerül rólunk, nem tudok segíteni. Ahhoz, hogy a közvetlenség létrejöjjön, bátorság kell. Az értetlenségtől, a kritikától, a vádaktól való félelmünket le kell győzni, hogy a másikkal valóságos kontaktusba kerüljünk. Amelyben aztán gyógyulás történhet. Az emberek legnagyobb hiánya pedig nem is a gyógyulás, hanem valójában az Isten. De milyen törékeny még az együttérzés is. Amint az életet meg akarjuk ragadni, kiszökik a kezünkből. Rég eltűnt a tudatunkból, hogy Jézus minden örömét az Atyának való engedelmesség okozta (Zsid 10:7, Zsolt 119:24).
Van öröm, amit észre se veszünk
Írásom elején már feltettem a kérdést, hogy mit tehetünk mi magunkfajta öregek – nem csupán önmagunkért – hanem az utánunk következőkért is? Elsősorban tisztán kell tartani a szívünket még most is. Aztán mi magunk szeretjük-e a mindennapok tiszta és csendes örömeit úgy, hogy nem is igen kell más, hogy boldogok legyünk? De ezt a fajta örömöt sok harcunk, bukásunk, csalódásunk után egyáltalán ismerjük-e még? Vagy már? Észrevesszük-e, amikor Isten kegyelméből még mindig megadatik? Mert a természetes öröm vonzó. A csendes, jó, harmonikus, fegyelmezett békességben meghúzhatják magukat azok, akik ugyanúgy húzzák az igát, mint annak idején mi. Segítsük őket!
Tartsuk tiszteltbe azt, amit Isten már a világ teremtésben nekünk szánt. Úgy rendelkezett, hogy nem csak mi emberek, hanem sok állatfajta is kétnemű legyen. Ez kissé mozgalmasabb létforma, mint az egysejtűeké. De mennyi szépséget tartogat csak a létezésnek ez a formája is! Ezt minden ésszel élő ember láthatja. Mért kell ebbe Sodoma módján belerondítani? Nem tudom. Ne engedjük! A kutyám is okosabb a mai gender társadalom romlott ideológusainál, mert ez szuka, és ha tüzel, tudja hogy melyik szomszéd kutyájánál találja meg a párját. Persze mi emberek vagyunk, és nekünk nem csak ösztöneinket kell használni, hanem a fejünket, sőt a lelkiismeretünket is. Ez még a vén korban is kötelező.
De megmutathatjuk az unokáinknak is, hogy milyen gyönyörű a madarak nászrepülése, vagy a darvak kecses tánca. A búbos vöcskök egymás felé forduló bólogatása tavasszal a tó vizén. Órákig elgyönyörködtünk bennük. A partfalak színes tollú ékkövei a vízirigók még ajándékot is visznek egymásnak. Azt írtam, hogy ésszel élő lények, de hát ne becsüljük le őket se! Aki tud Fekete István-szerűen látni, az észreveheti mindezt. Milyen színes és szép rendre taníthatnak a természet ilyen egyszerű élőlényei (És 28:26). Kele a gólya büszke, de mégis beilleszkedik az udvar rendjébe. Miska a csacsi ravasz ugyan, amíg az ostort nem emlegetik, csak a fülét billegeti. Bogáncs, a kutya az okosság és a hűség példaképe, a pásztor a tekintetével is irányítja. Vuk a bájos kis róka felcseperedve túljár a pletykás kutyák eszén. Amikor pesti, illetve budai lakosként valakik dicsérték a város szépségét, a lelkében öröké Göllei ízig-vérig magyar író azt válaszolta, hogy egy búzaszem csírájában több szépség van, mint egész Budapestben.
Az ember mint férfi és nő együtt hordozza Isten-képűségét (1Móz 1:27-28, Mt 19:4). Ez a teremtésbeli adottság izgalmas, otthonos és bájos, amin megnyugszik Isten áldása. Egy csoda a Bibliában az Énekek-Éneke. Egy buzdító szó sincs benne az örömről, de nem is kell. Aki már volt tiszta szívvel szerelmes, az tudja, miről van benne szó. Én amolyan bolond szerelmes voltam abba a lányba, aki aztán a felségem lett, és gyermekeim édesanyja. Tahiban láttam meg őt, akit szerethettem, és aki viszontszeretett engem. Akit fél évszázadon át egész szívemmel tisztelve szerethettem. Aki tiszta, őszinte, és nekem való volt.
A tanulmányi időm alatt a Teológián vártam, csak vártam Zsuzsám levelét, de meg is érkezett minden héten pontosan. Válasz az enyémre, amely sokszor szerelmem mértéke szerint akár meg is gyulladhatott volna, de hetente olykor meg is duplázódott. Pedig miután megismertük egymást, egy évig nem is találkoztunk. De imádkoztunk egymásért, és ez volt a legfontosabb. Összeházasodva először egy kicsike szobában laktunk. Nekünk ez mégis a mennyország volt, hiszen tiszta szívből szerettük egymást.
Aztán születtek a gyermekeink. Mennyit visongattak a kicsik. Márpedig mind a négy majd öt gyerekünk ilyen visongatós volt. Repült a párna, amikor csiklandoztam őket. Anyjukhoz bújtak, ő meg össze-vissza gyúrta mindegyiket. Úgy csillogott a szemük, hogy annál gyönyörűbbet én soha nem láttam. De még a sírásra görbülő szájacskájuk is szép volt. A homokozóban várat építettek és olykor egymás szemébe is szórták. Míg megoldották vitáikat, ki se mentem. Csendesen megköszöntük őket az Istennek.
Hogy miért vittük a kétéves Zolikánkat egyik este ki a kert végébe, erre már nem emlékszem. Május volt, gyönyörű fehér holdfény, nagy-nagy Hold-udvarral. Megszólal a gyerek: apu én tudok egy másikat is! Kíváncsiak lettünk. Megfogta a kezemet, lehajtott fejjel előrevezetett a hosszú udvaron végig a kapuig és felmutatott: látod, itt is van egy. Akkor emlékeztünk vissza, hogy néhány napja istentisztelet után itt beszélgettünk a hozzánk hasonló fiatal házasokkal. Ott lábatlankodott körülöttünk és ekkor figyelte meg a holdvilágot. Milyen szép volt amikor osztozkodtak, - számos alkalommal hallgattuk ezt két a gyönyörű szót: ez a tiem és ez meg az enyéd.
Kitaláltuk Párommal, hogy veszünk a gyerekeknek egy akváriumot, kevesebbszer fognak Tv-t nézni. Így is lett. Ha már akvárium, akkor legyen jó nagy és szép, mert csak így érdekes. Került neki egy állvány is, berendeztük ahogy kellett: piros szifó, guppi, neonhal, fenekező harcsa, csigák, buborékfúvó, bújócskára kialakított kövek, növények, szóval minden került bele, ami egy valamire való akváriumba kell. Meg is lett az eredménye. Minden más érdekes dolognál jobban szerették. Órák hosszat elgyönyörködtek benne.
Kis unokánk olyan ügyesen és szaporán mászott, hogy mire anyja megfogta volna a lábát, már bent is volt az asztal alatt. Onnan vigyorgott vissza huncutul. Legfeljebb a fülét foghatta volna meg. Amikor kijátszottuk magunkat, előkerült Fekete István valamelyik könyve: a Kele, a Lutra, a Tüskevár meg a Téli berek meg a többiek. Felváltva olvastuk, ők meg könyörögtek: csak még a csillagig! Aztán sorra került Móra Ferenc Kincskereső kisködmöne, a Gyevi bíró meg egyik-másik novellás kötete: a „Mihály folyamatba tétele”. És az ásatásairól szóló írásai: amikor Cuci megtalálja a mekekukát. A keresztény irodalomból Patricia M. St. John: „Nyomok a hóban”, meg a „Feltámadás”. Némelyik el is aludt, ölbe vittük ágyacskájába. Egy szó se volt örömről. Nem is kellett.
Amikor az ötödiket vártuk, megkérdezték: nem féltek, hogy majd nem tudjátok ezt tisztességgel felnevelni? Hogy féltünk-e? Nem tudom. De ma már mind az öt felnőtt. És ha valaki azt gondolná, hogy nekünk milyen könnyű volt párnacsatás és vidám gyermekeink családi hátterével szolgálatunkat végezni, csak Isten tudja, hogy mennyit vétkeztünk mi magunk is, hányszor buktunk el, szomorkodtunk, gyötrődtünk, fájtunk a magunk és mások bűnéért. Makacs helyzetek, megörökölt haragok, káros szenvedéllyel küszködők miatt átvirrasztott éjszakáink voltak. Mennyi fásultság, keserűség, reménytelenség volt bennünk. A pokol kínjait éltük át, amikor valaki a gyülekezetünkből lezüllött. Részegen feküdt az ároparton, a gépeit árverezték. Néhányan napokon át hajtottuk az alig felszerelt még működő szalagfűrészét, hogy adósagai csökkenjenek. Nem volt rossz ember, csak gyönge. De ha ajkához emelte a kürtjét, az emberek szíve megmozdult. Beharka Pali bácsi szerint kitűnő komponista volt. Sokan megvetették, - akik nem voltak sokkal különbek tőle. Már máshol szolgáltunk, amikor jött a híre, hogy megbékélt szívvel halt meg. A vezérigénk kezdettől Jer 48:10 volt: „Átkozott aki az Úr dolgát hanyagul végzi”. És mi nem akartunk átkozottak lenni. Sok jó testvért láttunk azonban nehézségekkel küszködve élni hosszú éveken át, betegen, magára hagyottan, kétségek között is, de hűségesnek maradni. És Isten kegyelmét is ott láttuk bennük, nem csak a panaszukat hallgattuk.
Régebben örvendtünk annak is, amikor csendben pergett egy vasárnap délutáni istentisztelet Gyulán vagy a József utcában. Szavalat után énekkar vagy szólóének következett, aztán élő bizonyságtétel. Nyolc vagy tizenöt is követte egymást. Sok szép vers hangzott el egy-egy istentisztelten, Túrmezei Erzsébet, Sík Sándor, Balog Miklós és más kevésbé ismert költők tollából. Szerettük őket. Olykor a prédikációmnak csak a felét mondtam el, mert mire sor került volna rá, eljárt az idő. Senki nem bánta, én se. Épültünk enélkül is. Az örömöt meg a magasztalást senki se emlegette. Minden vasárnapnak volt „gazdája”, aki megkért valakiket, és összeírta a nevüket. Ha a bűnbánatról volt szó, magunkba néztünk. Ha a szelídségről, megszelídültünk kissé. Ha adakozásról, felbuzdultunk. Ha Isten nagyságáról, - hálára és a magasztalásra buzdultunk. Senki nem erőltette se az örömöt, se a magasztalást. Csak ott volt a szívünkben. Ezek az istentiszteletek békességesen gyógyítóak voltak. Hogy mennyi áldást nyertem ezeken az istentiszteleteken, annak számát se tudom. Ha meg más szolgálatról volt szó: házi apró munkákról, favágásról, nagytakarításról, kiderült, hogy hányféle lehetőséget és rátermettséget kínál az élet.
Eljött a Homérosz nevű vakok kórusa Gyulára. Az evangélikus templomban énekeltek Bach korálokat meg evangéliumi énekfeldolgozásokat. Egy csonkolt kezű orgonista, Peskó György volt a karnagyuk. Valami gyönyörűség volt hallgatni őket. Azt, hogy az egymást követő szólamokat, a szekvenciákat hibátlanul pontosan énekelték, egy idő után már természetesnek éreztük. De volt az egésznek egy sajátos szép, szelíd légköre, amit a koncert után így fogalmaztunk meg magunknak: meg kell vakulni ahhoz, hogy az ember ilyen emelkedett lélekkel tudjon énekelni.
Ha valakit összetört az élet, iparkodtunk, mivel könnyíthetünk rajta? Ha kisbaba született, asszonyaink beosztották, hogy ki mikor látogassa meg őt finom ebéddel. Ha gyászban volt valaki, halkan megfogtuk a kezét. Ha megérkezett egy özvegyasszony téli tüzelője, - valahonnan valaki mindig tudott róla, aztán szólt, hogy segítsünk behordani. Hiszen annyira természetes ez, még az úttörők is sokszor megcsinálták. Amikor elterjedt a gázfűtés, előtérbe került az idősek imaházba fuvarozása.
Amikor aztán nyugállományba kerültünk, a reggeli, a vacsora után ültünk az asztal mellett egymással szemben a Párommal, és olvastuk az aznapi igét. Belefeledkeztünk, gyakran egy óra is eltelt. Most egyedül vagyok, de előttem van Zsuzsám arca amint vágyott a lelki táplálék után és én olvastam ő figyelt, aztán megbeszéltük. Szerettük a régi vezérfonalakban azoknak az írásait, akik már régen az örökkévalóságban voltak.
A Balaton melletti Töreken virág, dísz és gyümölcsfa kert van. Gyönyörű kék fenyőfák ingereltek, aztán vettünk is, hisz több alkalommal egymás születésnapjára is kicsit drágább dísznövényt. Maga a kertben való séta is jólesett. Fogtuk egymás kezét és körbejártunk sokszor csak azért, hogy nézelődjünk és gyönyörködtünk Isten szeretetének sokféle csodájában. Mikor Szemesre költöztünk, kiújult a kertészkedési hajlamunk. Fenyő, hárs, birs, alma, szilva, sárgabarack, őszibarack, tuja, és virág minden mennyiségben. Főleg rózsa. A Drága neve is ez: Zsuzsanna, vagyis Sósanim = rózsa. Jeruzsálemben találtunk is egy ilyen nevű utcát. Gyönyörű bíbor, sárga rózsaszín, cirmos és mindenféle nemesített rózsát ültettünk. Ástunk együtt, ameddig jólesik. Ha ő varrt, én nem tudtam neki segíteni. Legfeljebb megkérdezem: innál egy kávét? Éjjel valamelyikünk felébredt, ha kopogott a tavaszi eső az ablakon. A másikunk még szuszogott, de aztán ő is ritkázta. Aztán megfogtuk egymás kezét, és valamelyikünk csak ennyit mond: esik. Minden apró öröm a mennyei Atya drága ajándéka.
Nem hiszem, hogy az örömre kihegyezett gyülekezetekben ne lennének meg ezek a természetes örömök. Csak legfeljebb ezt magától értetődőnek tartják. Míg ránk nem reccsentek a különféle új tanítások, és nem lettek egyre többen akik hitelt adtak neki, minden ment békességesen a maga útján. De aztán a szavalatokat leszólták, a szavalók elszégyelljék magukat és elhallgattak. Az énekkarokat állandóan megjegyzésekkel bombázták, felváltották őket a dicsőítő csoportok. Aztán egyre kevesebb lett a téli tüzelő, mert bevezették a gázt. Megváltozott a baptista gyülekezetek kultúrája. Másolni kezdtek másokat. Nem más ez, mint Saul ruhája Dávidon. Nem lehet benne járni, de tetszetős.
De nem baptista specialitás ez. Magyarpolányban, ebben a Dunántúli sváb faluban néhány évtizeddel ezelőtt elhatározták, hogy tavasszal felújítják a passiót. Régi emlékek jutottak eszükbe. Hosszan készültek rá. A szent történet úgy megfogta a lelküket, hogy ők maguk is egészen megváltoztak tőle. Igazán hittek abban, amit előadtak. A tanárnő az Úr Jézus anyjaként úgy siratta Fiát, hogy igazi könnyei potyogtak. Akit felemeltek a keresztre, elkezdett gondolkodni azon, hogy ki is ez a Jézus? Aztán híre ment. Akik eljöttek, hogy megnézzék, szintén átéltek valamit, amiről már rég leszoktak.
Néhány szép esztendő után a hír megrontotta az egészet. Irigykedni kezdetek a szerepek meg a bevétel elosztása miatt. Akik korábban ott segítettek egymásnak ahol tudtak, most ott tartottak be, ahol csak tudtak. Végül felhagytak az egésszel. Eltűnt valami, ami addig jó volt. Mert a hit, a segítőkészség, a jóakarat vonzza a Szentet. Míg hitből tették, boldogok voltak, amikor már csaj dicsőségért, akkor boldogtalanokká váltak. Azt lehetne mondani, ez a magyarpolányi történet egyháztörténelem kicsiben. Ha Jézus ott van, minden jó ott van. Ha Ő távozik, semmi nem az többé, ami addig volt.
Nem tudom, hogy milyen a posztmodern alázat, a posztmodern szelídség, a posztmodern lelki tisztaság, a posztmodern öröm? Hogy Ábrahámtól az apostolokig hogyan tisztította meg és formálta Isten a szentjeit, az meg van írva a Bibliában. Nekik csupán ez volt a „programjuk”. Ilyen egyszerű, és ilyen egyszerű is lesz mindig egészen az idők végéig. Hogy közben félünk, és megbátorodunk? Vétkezünk és megtisztulunk? Feladataink lesznek, és igyekszünk tőlünk telhetőleg jól elvégezni? Isten fog segíteni nekünk kegyelme által.
Krisztussal nem lehet vitát nyitni Isten törvénye megtarthatósága vagy meg nem tarthatósága ügyében, mert Ő megtartotta. Aki parázna lelkületű, annak a „Ne paráználkodj!” mindaddig tűrhetetlen, míg meg nem tér és meg nem tisztul. A pletykásnak nem sokat jelent a „Ne tégy a te felebarátod ellen hamis tanúságot!” Ha csak meg nem ijed könnyen kimondott szavainak következményétől. Olyan korban élünk, amikor a fenevad uralkodik. A Római levél első három fejezetében felsorolt bűnös életmód kötelezővé tételén ügyeskednek Európa vezetői. Hogy mi sül ki belőle, ma még nem tudható. Hogy valaki hithős, vagy annak állítja magát békeidőben, az nem nagy kunszt. Ha aztán nehéz helyzetben is hely kell állni, az mutatja meg, igaz-e?
Az ilyen világjárvány idején Isten irántunk való meg nem érdemelt kegyelme mit sem változott. Megváltónk a visszajövetelét megelőző időszakra Ő sok természeti katasztrófáról, népek háborgásáról a bűn soha nem látott méretű elterjedéséről és mélységéről beszélt. Ezek megelőzik az Ő jövetelét és győzelmét a bűn, a szenvedés, sőt a halál és a kárhozat fölött. Mi ebben reménykedünk, és addig bármi történjen is, Őt várjuk, aki megígérte, hogy mindent újjá teremt. Ez tényleg igazi öröm. Isten személyválogatás nélkül mindenkit szeret. Mi emberek, keresztyén emberek is sokfélék vagyunk. Mindenkinek járnia kell a maga útját. A legfontosabb igazságokra neki magának kell rájönni, méghozzá úgy ahogy az ő természetéhez leginkább illeszkedik. Isten akarta, és nem csak akarta, hanem fenn is tartja ezt a sokszínűséget. Tartsuk tiszteletbe, és mi is gyönyörködjünk benne!
Közel a nyolcvanhoz egyedül maradva is csöndes hála van a szívemben. Érdemtelenül kaptam Istentől mindent. A nyáron itt időző nagycsaládok valamelyike felhívott és megkérdezte ezekben a napokban: hogy vagyok? Nem tört ki rajtam is a koronavírus? Mondogatom neki, hogy nekem már nem kell semmiféle vírus ahhoz, hogy a mennyei Atya hazahívjon. De azért a szeretete jólesik.
A „Good Design” díjat 1950-ben alapították, három vezető amerikai formatervező, név szerint Eero Saarinen, Charles és Ray Eames, amelyet a Chicagói Athenaeum Építészeti és Formatervezési Múzeumnál terjesztettek elő. Ez a legrégebbi és a legszélesebb körben elismert díj ebben a kategóriában.
Egy alkalommal, amikor éppen „nagyon” dolgoztam a konyhánkban, és rettentően elfoglalt voltam, a kisfiunk, aki akkor még csak olyan öt éves lehetett, odajött hozzám, és kedves határozottsággal közölte velem: „Anya, üljünk le, és csináljunk semmit!” Nem volt szükség további magyarázatra, a maga nyílt módján tökéletesen kifejezte, hogy túlpörögtem, és azt szeretné, ha abbahagynám, bármit is csinálok, és helytette csak őrá figyelnék.
Ez az év erről szólt, és nem is látjuk még a folyamat végét. Ma bevásárlás közben két fiatal férfi haladt el mellettünk, és hallottuk, ahogyan az egyik arra bíztatta a másikat, hogy csináljanak valami közös programot, hiszen ő ráér éjfélig! A másik ránézett és emlékeztette arra, hogy a járvány miatti korlátozások szerint este 8 órára haza kell érjen, ki-ki a maga otthonába. Tudta, de nem akart otthon maradni, csendben lenni. Egyre többen háborognak, és már arról beszélnek, hogy meg vannak fosztva dolgoktól, amiknek a pótlására már sohasem lesz alkalmuk.
Bár a világ körülöttünk meg van őrülve, szaladgálás az ajándékok után, vagy az élelmiszerekért. Sokan elfoglalják magukat ezzel, hogy ne a valódi problémáikkal kelljen foglalkozniuk, és a végén fáradtan, kimerülten, hajszoltan „ünnepelnek”. A statisztikák azt mutatják, hogy a legdurvább, akár tettlegességig fajuló, vagy évekig tartó haragot okozó veszekedések is az év végi ünnepekhez kapcsolódnak.
A 2000-es évek elejéhez képest nőtt a fogyasztás mértéke, mégis hozzávetőleg csak a felét fogyasztjuk annak, ami a napi előírt átlag lenne. A kisgyerekes családok is alig érik el a napi 300 gramm friss gyümölcs és zöldség fogyasztást naponta.
" Ha valaki figyelemmel követi az egyre súlyosbodó franciaországi járványhelyzetet, nem csodálkozhat el azon, hogy a kormány a 2020. november 3-án életbe lépő rendeletével ismét elrendelte az egyházi események, misék, rendezvények felfüggesztését, egyelőre december 1-jéig.