Létezhet-e (jó) politika Isten ellenében?

„A kereszténység nem világmegvetésre nevel, hanem […] teljes értelmi, akarati, testi szabadságot szorgalmaz. Igénye a teljes, a bűntől, a világtól, a sátántól, az emberek zsarnokságától mentes szabadság. Csak a legteljesebb demokrácia elég neki.”
Páter Kiss Szaléz [1]

A fenti idézet Kiss Szaléz tragikus sorsú ferences szerzetestől származik, a Gyöngyösön szolgáló, a helyi Kisgazdapártban is szerepet vállaló pátertől, akit a kommunizmus térnyerésének egyik első, 1946-ban szovjet mintára indított koncepciós perének áldozataként tartunk számon. Ha a keresztény alapú szabadságeszme e tömör és egyenes megfogalmazását tüzetesen elolvassuk, hamar érthetővé válik, miért éppen ellene indult el az az eljárás, melyet a későbbi Mindszenty-per előképének is nevezhetünk. Mint cseppben a tenger mutatkozik meg a nyíltan istentagadó kommunista ideológia természete abban, hogy elsőként a keresztény közösség, azon belül is a legnagyobb, a katolikus egyház, valamint a kereszténydemokrata alapon politizáló legerősebb közösség, a Kisgazdapárt ellen fordult szovjet iránymutatással, a korabeli belügyi vezetés közreműködésével.

De vajon miért legyőzendő ellenfél és legyőzhető-e vajon Isten és a benne hívő, szabadságát Tőle eredeztető, Teremtője kinyilatkoztatott törvényeit, önnön töredékességét és istenképűségét egyszerre elfogadó, és hitét a világban is megélni kívánó ember?

Ha abból a keresztény meggyőződésből indulunk ki, hogy Isten a történelem ura, az Alfa és az Ómega, a kezdet és a vég, és ha elfogadjuk, hogy Ő az emberi természet megalkotója, valamint a szíveinkbe vésett erkölcsi mérce ősforrása, válaszunk csakis nemleges lehet.

E kiindulópont szerint a legtágabb értelemben vett politika – amely a társadalmak életét szabályozó, írott és íratlan szabályokban és kulturális teljesítményben megnyilvánuló önkifejezési mód, azaz a közösség ügyeinek teljes territóriuma – akkor szolgálhatja rendeltetése szerint a közösség evilági kiteljesedését, ha elfogadja és valósággá is teszi Isten kinyilatkoztatott igazságait. A szűkebb értelemben vett politika, mint a társadalmat érintő sorozatos döntések meghozatalának és gyakorlati érvényre juttatásának terepe ugyancsak nem nélkülözheti azt az igazodási keretet, melyet a bibliai tanítások, köztük főként a judaizmus és a kereszténység alapját egyszerre képező egyetemes erkölcsi törvények, a Tízparancsolat [2] és az újszövetségi felebaráti szeretet parancsa jelölnek ki.

Ez a kiindulópont, tudniillik, hogy Isten van és törvényei örökkévalóan érvényesek, cseppet sem kevéssé bizonyított, mint a létét elvető szekuláris felfogás. Profán módon mondhatjuk azt is, hogy legalább 50% esély mindenképp adható a javára.

Európában azonban ezt a lehetőséget mára diszkvalifikálták. A nemrég elhunyt emeritus pápa, XVI. Benedek az Egyház hanyatlása kapcsán írta a következőket: „A felvilágosodás óta él egy erős irányzat, mely az Egyházat elavultnak tartja. […] A tudományos bizonyíthatóság vált a legfelső mércévé; így pedig – Bultmannál [3] világosan látható – kialakult az úgynevezett modern világkép diktátuma, mely a lehető legdogmatikusabban viselkedik, és Istennek a világba való olyan beavatkozásait, mint a csoda és a kinyilatkoztatás, egyszerűen kizárja. Megengedi, hogy az embereknek vallása legyen, de ezt a vallást a szubjektív szférába utalja […] ám egy olyan vallás, melyet kizárólag szubjektívvá tesznek, elveszíti formáló erejét, s az alany önmagát határozza meg.” [4] Joseph Ratzinger leírja azt a feszítő önellentmondást is, hogy a természettudományokra korlátozódó racionalitás azon végső, nagy kérdéseinkre, hogy honnan jövünk, mik vagyunk, hogyan kell helyesen élnünk vagy mi a rendeltetésünk, bevallottan nem tud választ adni, az csakis a racionalitás egy másik, nem természettudományos szintjén lehetséges...." Tovább...

forrás: https://latoszogblog.hu/aktualis/legyozni-istent/